1. rész: - Egy koncertjegy semmin sem változtat!

* Harry szemszöge *

A nevem Harry Styles. Azt hiszem sok embernek ismerősen csenghet, hiszen én vagyok a világhírű One Direction egyik tagja. 

Az életem az utóbbi időben teljesen megváltozott. Különösen akkor mikor elkezdtünk igazán nagy hírnévre szert tenni. 

Akik azt mondják a hírnév egyeseket egyáltalán nem változtatja meg, nagyot tévednek. Vagy csak nem tapasztalták még, hogy milyen sztárnak lenni. Az ember ilyenkor akarva vagy akaratlanul is más lesz. Sosem lehetsz már az, aki régen voltál. Ugyan ilyenkor is próbálsz önmagad maradni, de ez képes teljesen elhomályosodni, ha egy kicsit is elbízod magad. 

Ha rajongók milliói vesznek körül, egy idő után - akkor is ha régen nem így volt - elkezded elhinni magadról hogy jó vagy. Aztán a jóból klassz lesz. És végül tökéletesnek hiszed majd magad, és azt gondolod hogy mindenki szeret. Ám ez nincs így, de te ebben a tudatban élsz. 

A lényeg az, hogy a sztárság minden embert megváltoztat valamilyen módon. És az utóbbi időben azt hiszem rajtam is eluralkodott a tökéletesség érzése. 

- Srácok! Tizenöt perc a kezdésig! - kiabált be öltözőnkbe koncertszervezőnk, akinek fogalmam sem volt hogy mi a neve, mivel ezt a posztot kéthetenként váltogatják.

Az öltözőnkben szokásosan hatalmas rumli volt. Niall körül egy rakás kaja, és ez azt hiszem nem meglepő, Zayn vagy tíz liter hajzselét és három üveg tiszta hajlakkot tart magánál. Liamnek van egy Toy Story játékgyűjteménye, ami elmondása szerint erőt ad neki a fellépések előtt, Louis mellett pedig egy extra sajtos pizza, melyet kényelmesen elmajszolgatott a koncert előtt. 

Az én "asztalkámon" egy plüsscica van és egy kép a Hörcsög nevű hörcsögömről, aki őszintén szólva nagyon hiányzik. 

Hát, ilyen dolgok vesznek körül, mikor nem kell ötmillió kamera előtt bájolognunk, és csak simán önmagunk lehetünk. Bár mostanság az én egykori énem kezdett a múltba veszni...

- Na, akkor srácok, készen álltok egy hatalmas koncertre? - lépett a szoba közepére Liam, majd minket is maga mellé invitált. 

- Jók leszünk! - mondta Niall a kelleténél kissé hangosabban, de persze ez csak a lelkesedését akarta jelenteni.

Egymásra helyeztük kezeinket, azután jött az ujjongás és a kezek magasba emelése.

Ugyanezt megtettük a stábbal, akiknek hatalmas hálával tartozunk kitartó munkájuk miatt. 

Mikor a színpadra lépsz és az ujjongó tömeg sikítozva köszönt téged, az leírhatatlan érzés. 

Akik a közönség soraiban ülnek, egytől egyik az életem legfontosabb részei. Nélkülük tartunk most ott ahol, és ezt soha nem fogjuk tudni nekik eléggé megköszönni.

Mikor megszólalt a What Makes You Beautiful, mind az öten beleadtuk a legjobbat amit csak tudtunk, és elkezdtünk felszabadultan énekelni, a koncert további részét pedig ugyanilyen szenvedéllyel és átéléssel folytattuk.

Az utolsó szám előtt úgy éreztem köszönetet kell mondanom mindazoknak, akik jelen vannak a stadionban. És persze azoknak is, akik akkor nem lehettek ott.

- Hé srácok! Köszönjük hogy itt voltatok ma velünk, és azt is hogy ilyen nagyszerű közönség vagytok. Azt hiszem mindannyiunk nevében mondhatom hogy ti vagytok a legcsodásabb rajongók a világon! Imádunk titeket és hálásak vagyunk hogy eljöttetek és velünk buliztatok! - Azt biztosan mondhatom hogy a szívemből beszéltem. Bármennyire is lettem beképzelt mostanság, azt sosem felejtettem el hogy a rajongók miatt teszem ezt az egészet. Louisval, Liammel, Niall-lel és Zaynnel együtt. A rajongók adnak erőt ahhoz hogy ezt végig csináljuk. Nekik köszönhetünk mindent. 

* Grace szemszöge *

A nevem Grace Harris, és tizenhatodik életévemet koptatom egy teljesen átlagos környezetben, Garlandben, az amerikai Taxas államban.
Ám a családom cseppet sem nevezhető normálisnak. Öt testvérrel az élet elég nehéz.
Főleg ha van két tizennégy éves iker húgod, akik egész nap csak pörögnek és jártatják szájukat. És akikről szólnak a kis meséik, azok legtöbbször a One Direction "szívtiprói". Ez kifejezetten bosszant. Mindig. Főleg az, mikor Georgi a "jövendőbeli férjéről", Harry Stylesról áradozik. A gyerek képéről messziről lerí hogy el van telve magától. Az ikerpár másik tagja, Megan Zayn Maliket tartja az álompasijának, bár az ő helyzete még reménytelenebb, mivel a srácnak van barátnője.
Georgi mindig is buta volt. De tényleg, az a klasszikusan ostoba lány. Nincs esze, csak ahhoz hogy az Istenként tisztelt haját és Harry Stylesot bámulja.
Megan nagyon okos lány, viszont ugyanannyira önimádó is. Ha meglát egy tükröt, képes fél órán keresztül nézni magát benne, és saját magához beszélni. Ilyen esetekben többnyire ezt szoktam hallani:
"Jaj Megan olyan tökéletes vagy!"
"Megan ma még a szokásosnál is gyönyörűbb vagy!"
Kész agyrém...
A többi testvérem nem rajong a One Directionért, de róluk sem mondható el hogy teljesen normálisak.
Van egy húszéves bátyám, akit Andrewnak hívnak. Nos, ő aztán fényévnyi távolságra van attól a fogalomtól hogy "normális". Fogadok hogy harmincévesen is az apánk pénzéből fog élni, és a szüleimmel fog lakni. Sosem lesz önálló.
És ha ez még nem lenne elég, van egy tizennyolc éves nővérem is, Lola. Lola az örökös nyafka, a hisztikirálynő. Bár ha úgy vesszük, tágabb értelemben még pont beleesik az épeszű kategóriába.
Főleg akkor ha egy kicsit jobban megismered.
És végül de nem utolsó sorban van egy tizenhét éves nővérem is, Jade. Ő a család fekete báránya, akiből tuti hogy valami elvont festőművész lesz, és minden képe tartalmazni fogja a fekete színt.
Nos igen, ő az aki egyáltalán nem normális. Utálja a világot és elmondása szerint a családját is, de a maga módján tud jó testvér is lenni.

Én vagyok a családunk legjózanabb és legfelelősségteljesebb tagja. Ellentétben a testvéreimmel nekem komoly terveim vannak az életemmel, és nem csak egy tinibanda körül forognak a napjaim. Sőt, egyáltalán nem forog körülöttük.




- Gyerekek! Gyertek le az ebédlőbe! - hallottam meg anyukám kellemes hangját a földszintről, miközben szobámban éppen egy Shakespeare könyvet olvastam.
Becsuktam a könyvet, majd felálltam ágyamról és ajtóhoz sétáltam. Egy pillanatra megálltam a szobámban álló tükör előtt, majd megigazítottam hosszú, kissé hullámos sötétbarna hajam. Mikor kiléptem, majdnem Jadebe ütköztem, aki ezért intézett felém egy ördögi pillantást. Elég hátborzongató mikor a jellegzetesen vörös hajával és erősen kifestett szemeivel rád néz.
Georgi és Meg ugrándozva jöttek ki rózsaszín szobájukból.
- Hé Grace! Tudtad hogy Harry szingli? - lépett mellém Georgi izgatottan.
- Igen Georgi, ezt minden egyes nap elmondod... - néztem rá egy tettetett mosollyal, majd megforgattam szemeimet.
Hirtelen Andrew lépett mellém, akin különös módon egy búvárszemüveg volt.
- Miért van rajtad úszószemüveg? - vontam fel szemöldököm.
- Ja, csak levágtam a lábujjkörmöm - válaszolt teljesen nyugodtan, majd megvonta vállát és lesétált a lépcsőn.
Grr... Undorító. Nos igen, itt a bizonyíték hogy miért érzem magam kívülállónak ebben a családban.

Lola egy könyvvel kezében sétált végig a keskeny folyosón, mivel idén végez a középiskolával, aztán egyetemre megy. Ő valamennyire azért tervezgeti a jövőjét. Nem tudom miért, de sosem voltunk olyan jóban. Utáltam hogy mindig nyafka és sosem elégedett semmivel. És bizonyára neki is megvan a véleménye rólam. Csak egyszer folytattunk életünkben egy igazán mély beszélgetést, de az úgymond "békekötés" nem tartott sokáig, és ismét az lett a vége hogy lenézőek lettünk egymással szemben.


Mikor beléptünk az ebédlőbe, a szüleink között elég fagyos volt a hangulat. Ez kissé rémisztő volt számomra. Az ilyen összejövetelek eddig mindig valami rossz bejelentéssel végződtek.
Két éve például azzal hogy nem mehetek el a sulival Párizsba. Vagy hogy Andrewnak fogszabályzója lesz. Egy évvel ezelőtt Jade szomorkodott mikor anyáék közölték vele hogy nem mehet el az állatkitömők klubja által szervezett táborba. Igen, most tudom hogy kész agyrémnek tartod Jade hobbiját. Tényleg elég bizarr dolog állatokat kitömni. Ó, de azt szögezzük le hogy sosem ölt állatot! Jade elég... Hogy is mondjam... Elborult elméjű. És nehezen engedi el magától a számára közelálló embereket. Jobban mondva inkább állatokat... Ezért választotta ezt az elég különös hobbit. A saját régi házi kedvenceiről van egy gyűjteménye a szobájában. Ó, ez az egyik oka annak hogy senki nem megy be a szobájába, ami leginkább egy kriptához hasonlít. Oké, inkább nem megyek bele a részletekbe. Az apróbb részletek inkább maradjanak Jade titkai.
Az ilyen szomorú bejelentések alól Georgi és Megan sem voltak kivétel. Fél éve anyáék azt közölték velük hogy nem sikerült jegyet szerezni a Justin Bieber koncertre, ugyanis érte is megszállottan rajonganak.
Még csak Lola nem csalódott soha, mivel van egy olyan érzésem hogy a szüleim hatunk közül a legjobban őt sztárolják.

Feszülten foglaltuk el helyünket az asztal körül, majd kérdőn ránéztünk szüleinkre.
- Nos... - sóhajtott fel apa. - Gyerekek, egy nagyon komoly dolog miatt gyűltünk most itt össze.
- Kinyögnétek már? - vetette oda nemtörődöm stílusban Jade.
- Nagyon nehéz erről beszélnünk. És tudom hogy nektek sem lesz könnyű, de meg kell értenetek - folytatta anya.
- Anyu miről van szó? - kérdeztem bizonytalanul.
- Én és apátok elválunk.
Egy pillanatra azt hittem megáll körülöttem a világ. Hogy micsoda? De én azt hittem minden rendben van köztük. Ráadásul azt hiszem ez nekünk még rosszabb mint nekik, mivel egy gyereknek szüksége van mindkét szülőjére ahhoz hogy kiegyensúlyozott gyerekkora lehessen. És persze jövője, mivel egy ilyen esemény nagyban kihat arra is. Lehet hogy Andrew, Jade és Lola már nem olyan kicsik, de én és az ikrek véleményem szerint még elég éretlenek vagyunk. Főleg egy ilyen megrázó dologhoz, amit nem igazán lehet ép ésszel felfogni.
- Tessék? - kérdezte remegő hangon Meg.
- Sajnálom kicsim - Láttam amint anya arcán végigfolyik egy könnycsepp. Volt egy olyan érzésem hogy ez a válásdolog teljes mértékben apa miatt volt.
- De én azt hittem minden rendben van köztetek - szólalt meg Lola.
- Még valamit közölnünk kell gyerekek - mondta anya, majd nyelt egy nagyot.
- Ó remek, mi jöhet még? - forgatta meg szemeit Jade.
- Gyerekek, én és ti hatan Londonba fogunk költözni. Apátok pedig itt marad Garlandben.
Na jó, ez mindennek a teteje. Hogy képzelik ezt? Közlik velünk hogy elválnak, aztán meg még ez is? Hiszen minket minden ehhez a városhoz köt. Itt nőttünk fel és itt szereztünk barátokat - többé kevésbé. Egyszóval ez a hely az otthonunk. Most pedig azt akarják hogy egy teljesen idegen országban, egy teljesen idegen nagyvárosban érezzük majd otthon magunkat?
- Na de miért Londonba? - kérdezte Andrew.
- Állást kaptam egy remek cukrászdában, ami egyben kávézó is. Nem kell hosszú ideig dolgozni, kiélhetem a fantáziám és még jól is fizetnek.
- De anyu, miért kell innen elmennünk? Biztosan találnál itt is munkát! Kérlek ne kelljen elmennünk innen - fúrtam mélyen tekintetem szüleimébe.
- Sajnálom kicsim. Tudod, ez elsősorban nem rajtam állt - S anyu ezzel vetett egy megvető pillantást apura.
- Na igen. Ez a másik kérdés. Mi a válásotok oka? - kérdezte Georgi. Buta lány, de azért annyira nem hogy egy ilyen helyzet súlyosságát ne tudja felmérni.
Láttam apun hogy egyre feszültebb. Tudta hogy tartozik nekünk egy vallomással, amely nem lesz túl felemelő a számunkra.
- Nos, azért válunk el... - itt megállt egy pillanatra hogy vehessen egy mély levegőt. - Mert én már valaki mással vagyok.
Tudtam. Annyira éreztem hogy ez áll a háttérben. Biztos voltam benne. Mind a hatan idegesen felálltunk az asztaltól, majd felrohantunk szobánkba.
Hát azt hiszem ezen az estén még a meglágyíthatatlan lelkű Jade is elsírta magát.


Mikor már mind lefürödtünk, alvás előtt úgy döntöttem átnézek Georgi és Meg szobájába.
Halkan bekopogtam, majd besétáltam. Mindketten kedvetlenül feküdtek ágyukon, és látszott tekintetükön hogy nagyon jártatják az agyukat.
- Hé lányok! Tudom hogy mit éreztek most - ültem le Meg ágyának szélére. - Én is ugyanennyire letört vagyok. De tudnotok kell hogy apa és anya szeretnek minket. Még ha most úgy is tűnik hogy az ellenkezőjét érzik. Minden rendbe jön, oké? - öleltem magamhoz Megant.
Szipogva bólintottak egyet, majd összenéztek.
- De erre mondják azt hogy minden rosszban van valami jó. Georgi, Londonban fogunk lakni. Tudod mit jelent ez? - vonogatta szemöldökét mosolyogva Meg.
- Egy városban leszünk a One Directionnel! - sikított fel Georgi, majd elkezdtek az ágyukon ugrálni.
- Ó könyörgöm ne már! - sóhajtottam fel hangosan.
- Most miért vagy ilyen? - nézett rám szomorúan Megan. - Hiszen ők annyira elképesztően észbontóak!
- Határozottan nem azok - ráztam meg fejem, mire ők elképedve rám néztek. - Különösen az a Harry gyerek böki a csőröm.
- De mi ennek az oka? - kérdezte Georgi.
- Ó kérlek! Csak nézz rá. Rá van írva az arcára hogy "Nézd már, Harry Styles vagyok és tudom magamról hogy én vagyok a világ legszexibb és legcsodálatosabb pasija!". Csak az a kár hogy ez egyáltalán nincs így.
- Hogy mondhatsz ilyet? - nézett rám felháborodottan Georgi. - Én tudom hogy ő nem beképzelt. Ő tökéletes - áradozott, majd magához ölelte egyik poszterét, melyen a göndör virított.
- Egyébként ezt csak azért mondod mert nem ismered őket - mondta Megan, mire Georgi hevesen bólogatni kezdett, jelezve hogy egyetért ikertestvérével.
- De hiszen ti sem ismeritek őket. Mi Texasban élünk egy olyan városban, ami korántsem nevezhető nagynak.
- Mi igenis ismerjük őket, oké? - kérdezték még mindig ugyanilyen felháborodott hangnemben.
- Ó, reménytelenek vagytok - forgattam meg szemeimet, majd elnevettem magam. - Jó éjt királylányok - pusziltam meg mindkettőjüket, majd visszamentem a saját szobámba.

Hihetetlen volt abba belegondolni hogy a szüleim elválnak, és az apámtól több ezer kilométer fog elválasztani. Ez nagyon önző dolog a részéről. Igazán tehetett volna érte hogy ne kelljen ilyen messzire kerülnünk tőle.


Másnap reggel álmosan baktattam le a lépcsőn, a többiek pedig már mind az ebédlőben voltak, ahol jóízűen ették a minipalacsintát, tükörtojást szalonnával és a gabonapelyhet.
- Jó reggelt - köszöntem egy ásítás kíséretében.
- Neked is - köszöntek egyhangúan.
Leültem, majd magamhoz vettem néhány minipalacsintát és egy üveg juharszirupot.
- Georgi, Megan. Lenne egy kis meglepetésem - szólalt meg apu, miután beleharapott pirítósába.
- Tényleg? És mi? - kérdezték kórusban, szemük pedig láthatóan felcsillant.
- Szereztem nektek jegyet a One Direction koncertre. Miután Londonba értetek, egy napra rá már láthatjátok is az imádott fiúkat.
A lányok felsikítottak, majd odaugráltak apához és szorosan átölelték.
- Imádunk apuci! - puszilták meg két oldalról.
Olyan felszínesek... Elég egy koncertjegy és máris megoldódott az életük összes problémája.
- Ó, és lányok. Ti hárman is mentek. A lányok mégsem lehetnek egyedül akkora tömegben. Na meg amúgy is rátok férne egy kis együtt eltöltött idő.
- Ne már! Felfordul a gyomrom azoktól a nyálgépektől - morogta Jade. Reggelente még a szokásosnál is morcosabb.
- Apu, nekem most százszázalékosan a sulira kell koncentrálnom. Egy csomó mindent el kell intéznem az új suli miatt - Lola próbálta magát kimenteni. Ő váltig állítja hogy túl "komoly" ezekhez az éneklő kisfiúkhoz. Ami vicces, mert az ötből négytől fiatalabb.
- Én meg csak szimplán nem csípem őket. Muszáj elmennem? - sóhajtottam fel.
- Grace, neked mindenképpen, mivel te vagy a legfelelősségteljesebb. És egyébként sem volt egy fillér ez az öt jegy.
- Ó, várjunk csak! Apa, én örömmel elmegyek. Legalább megdobálhatom őket paradicsommal - mondta Jade, majd ördögien felnevetett.
- Remek. Akkor Lola, Grace, remélem nektek sem probléma - mosolygott ránk apu.
Valami azt súgta nekem, hogy apa azt hiszi ezekkel a koncertjegyekkel elfelejtjük majd hogy el akar hagyni minket.
- Miért hiszed azt hogy ezzel mindent megváltoztatsz? Nos, fel kell hogy világosítsalak apa. Egy koncertjegy semmin sem változtat! - kiabáltam, majd felrohantam az emeletre.

Idegesen vetettem le magam az ágyra, majd gondolkodni kezdtem. Apa nagyon csúnya dolgot tett. Most meg elvárja tőlem hogy örömömben ugrálva költözzek el a világ másik oldalára? Igazságtalannak éreztem...






Mielőtt végleg elhagytuk az otthonunknak nevezett városunkat, egyszer még minden helyet körbejártam.
Barátoktól nem tudtam elbúcsúzni, mivel nekem olyanok valójában nincsenek. Az iskolában az emberek javarészt tudálékosnak és furcsának tartanak. Nos, ez érdekes... Én meg azt hittem hogy pont én vagyok az, aki normális.
Este a hatalmas teraszunk korlátjánál kémleltem a csillagokat, mikor anya lépett ki az ajtón, majd mellém sétált.
- Hogy vagy szívem? - ölelt át szorosan.
- Nem túl fényesen... - motyogtam, miközben egy a kertben kivilágított akácfát bámultam mereven. - Mondd - emeltem fel hirtelen fejem, majd rászegeztem tekintetem. - Apának mióta van meg ez a nő?
- Nem tudom. Pontosan én sem. Körülbelül egy éve.
- Ügyesen eltitkolta előlünk... - mormoltam.
- Tudom hogy most fáj ez az egész, de apa szeret titeket! - nézett mélyen szemeimbe.
- Igen, tisztában vagyok vele hogy szeret minket. De ez a válás és a költözés egyszerre... Sok nekem - sóhajtottam fel, majd arcomat kezeimbe temettem. - Itt sincsenek barátaim, Londonban meg aztán miért lennének?
- Kicsim, ez most nehéz. Ez mindannyiunk életében egy hatalmas fordulópontot jelent. És egyben egy tragédiát is, de együtt képesek vagyunk feldolgozni - szorított ismét magához, majd adott egy puszit fejemre és bement.
Elgondolkodtam rajta hogy Texasban maradok és apához költözöm. Fel is vetettem az ötletet a szüleimnek, de azt mondták higgyem el, úgy lesz a legjobb ha anyával Londonba költözök a testvéreimmel együtt.



Másnap elérkezett az utazás napja. Aznap Georgi és Megan nagyon izgatottak voltak. Látszólag el is felejtették hogy a szüleink elválnak és az apánkkal két hónapban egyszer fogunk találkozni. Ha nem ritkábban...

- Uramisten! Már az angol talaj van alattunk - mondta lélegzetvisszafojtva Meg, mikor a repülővel már Angliába értünk.
Én Jade és Lola mellett ültem. Jade azzal szórakozott hogy az előttünk ülő szerencsétlen embereket csúzlival lövöldözte.
- Jól elvagy? - pillantottam fel egy pillanatra könyvemből.
- Hát most hogy így kérdezed, igen jól. Egyszer te is kipróbálhatnád milyen megszegni a szabályokat - kacsintott rám Jade, majd folytatta a kis játékát.
Lola szokásosan hisztizett a füle miatt, mivel fájt neki. Ez egy teljesen érthető dolog, de azért nem kellene olyan látványosan szenvedni hogy az egész repülő hallja és lássa.
- Mikor leszünk már ott? - nyafogott.
- Megtennéd hogy nem nyavalyogsz? Olvasni szeretnék - szóltam oda flegmán.
Megforgatta szemeit, majd vonakodva ugyan, de elhallgatott.



London tényleg szép. Őszintén szólva szebb mint gondoltam. Bár még mindig nem tartozott a kedvenc helyeim közé...
Egy Hyde Parkhoz közeli régies stílusú társasház második és harmadik emeletén laktunk. A házzal már első alkalommal megbarátkoztam, mivel a környezet nagyon megnyugtató és természetes.
Úgy láttam a többieknek is nagyon tetszett, és ennek anya nagyon örült. Számára is nehéz volt ez az egész. Egy új helyen dolgozni, új helyen beilleszkedni még egy felnőttnek sem könnyű. Főleg nem akkor, ha egyedül nevel hat gyereket. Vagy jobban mondva öt gyereket és egy óriásbébit.


Másnap elérkezett a nagy koncert ideje, melyért én egyáltalán nem lelkesedtem.
Azt hittem hogy egy koncertjegy tényleg semmin sem változtat, de akkor még nem gondoltam hogy ez bizony gyökerestül megváltoztatja majd az életem...