17. rész: Soha nem akarnálak megváltoztatni.

- Én is szeretlek, Harry - suttogtam vadul zakatoló szívvel, miután elhúzódtunk egymástól.
Ő csak halványan elmosolyodott, majd magához húzott, és szorosan átölelt, de annyira bensőségesen, mint még soha azelőtt. Nehéz kifejezni mit éreztem akkor. Egyrészről határtalan boldogságot, hogy az érzéseim viszonozva vannak, és tudom, neki is fontos vagyok, csakúgy mint ő nekem. Másrészről viszont félelmet is, hogy most ismét a kezébe adtam mindenemet, amivel sebezhető vagyok. Most minden csodás, de meddig fog ez tartani? Meddig fog szeretni? Igyekeztem ezeket a dolgokat elhessegetni a gondolataimból, és csak a pillanatnak élni, amikor végre valóra vált az álmom. Hogy a karjaiban lehessek, hogy érezhessem az illatát, hogy végigsimítson a hajamon, és érezhessem minden apró gesztusát, amik boldoggá tesznek. Nem kellett semmit sem mondanunk, mindketten tudtuk hogy ez most mit jelent. Azt, hogy mi talán most újra együtt leszünk, mert ennek így kellett történnie.
- Menjünk haza - nézett mélyen szemeimbe mosolyogva, majd eltűrt egy kusza hajtincset arcomból.
- Rendben - bólintottam, majd ajkamba haraptam.
Először kicsit furcsálltam hogy nem fogta meg a kezem, de nem akartam felhozni a dolgot, inkább magamban tartottam. Végül aztán ő is rájött a gondolataimra, mivel folyamatosan az egymás mellett lengő kezeinket bámultam.
- Csak nem szeretném hogy még bárki is tudjon a dolgokról - szegezte rám tekintetét. - De csakis miattad. Meg akarlak óvni - simított végig karomon.
Jólesett amit mondott, mivel tudtam hogy most tényleg csakis miattam nem akarja nagy dobra verni ami köztünk történik. Hát, sztárokkal járni sokszor nem olyan egyszerű, mint amilyennek egyesek gondolják. Az utálkozó, féltékeny rajongók mindenütt gyilkos tekintettel méregetnek, még akkor is, ha abban a tudatban élnek hogy köztünk már az égvilágon semmi sincs. Bizonyos értelemben viszont meg tudom érteni őket, mivel ezt a fajta megszállottságot volt alkalmam megfigyelni húgaimon. Tényleg nem lehet jóérzés imádatod tárgyát egy másik lánnyal látni, és felfedezni rajta, hogy boldog ezzel a bizonyos személlyel. Ez egy rajongó álmait képes pillanatok alatt összetörni. A lényeg viszont most csak az volt, hogy Harry csak nekem akar jót.
Csöndben, magunk elé mosolyogva vettük lépteinket, és azt hiszem mindketten ugyanarra gondoltunk.

Mikor megérkeztünk hozzánk, és beértünk az elegáns emeletes ház lépcsőházába, Harry azonnal kezem után nyúlt, és összekulcsolta övével. Ösztönösen elmosolyodtam, majd tekintetem összekulcsolt ujjainkra szegeztem. A lépcsőn felfelé le sem lehetett vakarni a mosolyt arcomról, még akkor sem, amikor lakásunk ajtaja elé érkeztünk.
- Nem akarom hogy ez valaha megváltozzon - állt meg velem szemben, majd kezeit derekam köré fonta. - Ami most van köztünk.
- Én sem - ráztam meg fejem, majd ajkamba haraptam.
Közelebb hajolt hozzám, majd éppen lehelt volna egy csókot ajkaimra, mikor a lakás ajtaja kitárult, mi pedig azzal a lendülettel elhúzódtunk egymástól, és feszengve, esetlenül megálltunk egymás mellett.
- Ó, szia Harry - méregetett minket csípőre tett kezekkel anya, miközben mi abban reménykedtünk hogy nem látta mit akartunk tenni, mielőtt ránk rontott. Nem szívesen mondanám el egyenlőre senkinek, hogy mi elég nagy valószínűséggel ismét összejövünk. Anya pedig már így is egy kegyetlen, szívtelen Casanovának tartja Harry-t, nem kellene még jobban magára haragítania. Halálra aggódná magát amiatt hogy mikor dob ki, ezt pedig nem akartam.
- Jó estét - köszönt Harry illedelmesen, visszafojtott mosollyal, majd bólintott egyet. - Csak hazakísértem Grace-t.
- Ó, rendben - nézett ránk még mindig azzal a fürkésző tekintettel anya. De ez nem biztos hogy jó szó rá. Nem fürkészőnek éreztem, hanem olyannak, mintha egy vallatószobában lennénk. - Köszönjük - biccentett anya.
- Oké, azt hiszem én akkor megyek is - fogta rövidre, majd elköszönt tőlünk. - Viszlát Mrs. Harris. Szia Grace, majd beszélünk - intett egy sejtelmes mosollyal arcán, melyet azonnal viszonoztam.

Egy hatalmas, merengő, azonban elégedett sóhajjal csuktam be magam mögött az ajtót. Hihetetlen hogy harminc perc leforgása alatt minden rendbe jött, aminek rendbe kellett jönnie. Eddigi életemben még soha nem éreztem ennyire boldognak magam. Bizonyára ez folyamatos mosolygásomon is meglátszott, ami anyának azonnal szemet szúrt.
- Nocsak, nocsak... Mitől vagyunk ennyire kivirulva? - kérdezte anya, miközben én a kanapén ültem, és csak halvány mosollyal arcomon meredtem magam elé.
Nem akartam kivesézni, hogy azért vagyok ennyire boldog, mert megtudtam hogy akit szeretek, ugyanígy érez irántam, nem akartam elemezni hogy milyen fantasztikus érzés volt mikor megcsókolt, ezért inkább csak kitaláltam valami ezerszer egyszerűbb választ.
- Csak szimplán jókedvem van - rántottam meg vállam mosolyogva.
- Hát jó... - gondolkodott el, majd felállt a fotelből, és bement a konyhába, hogy készítsen magának egy szendvicset. Nos, mi ilyen mindig éhes család vagyunk. Ha éjjel fél tizenkettő van, az sem számít, ha megkívánunk valamit, gondolkodás nélkül megesszük.
Beandalogtam szobámba, majd levetettem magam az ágyamra, és gondolkodni kezdtem. Illetve igazából csak bámultam ki a fejemből, miközben úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Végül úgy döntöttem hasznossá teszem magam, ezért kezembe kaptam az Interjú a vámpírral című művet, és olvasni kezdtem.
Majdnem elbóbiskoltam fölötte - ami természetesen nem a könyv, hanem az én kimerültségem hibája -, mikor kintről ajtócsapódásra kaptam fel fejem. Valaki nyilvánvalóan megérkezett.
Feltápászkodtam az ágyról, majd kimentem a nappaliba, ahová éppen Jade andalgott be, merengő mosollyal  arcán. A tökéletes szerelmes lány illúzióját erőteljes cigiszaga és beszámíthatatlan állapota rombolta le. De hát ő Jade, mi mást várunk tőle?
- Jade, te ittál? - ráncoltam fel homlokom.
- Csak egy icipicit - mutogatott hüvelyk- és mutatóujjával, majd levetette magát a kanapéra.
- Anya kiborul ha ezt megtudja - ráztam meg fejem rosszallóan. - Nem beszélve arról hogy egy életre eltilt Zayn-től - Miután ezt kimondtam, rájöttem hogy Jade Zayn nélkül is eléggé balhés természet, de ez a rossz fiú még egy lapáttal rátett a dologra.
- De nem kell megtudnia - váltott egy pillanatra komolyabb hangvételre, azonban merengő tekintetét másodperceken belül újra felvette.
Nem volt nagyon berúgva, de mondjuk úgy hogy eléggé becsiccsentett.
- Ó, és Zayn - nézett el vágyakozó mosollyal a távolba. - Azt hiszem kezdek egyre jobban beleszeretni - rázta meg fejét.
- De Jade, ez nem helyes! - csattantam fel. - Zayn-nek barátnője van - rajzoltam a "barátnő" szót a levegőbe. - És szereti őt. Én csak téged akarlak óvni, érted?
- Mondhatsz akármit, én akkor is szeretem.
- Jaj ne - dőltem hátra a fotelben, majd hangosan felsóhajtottam. - A végén egyedül maradsz, ő meg éli tovább a boldog életét nélküled - vázoltam fel neki kertelés nélkül a tényeket.
- Muszáj ennyire őszintének lenni?
- Te is mindig ezt teszed - néztem rá értetlenül. - De mindegy, hagyjuk is, holnapra úgyis csak emlékfoszlányok fognak beugrani ebből a beszélgetésből - legyintettem kezemmel, majd felálltam, és elindultam a szobám felé. - Holnap megbeszéljük - fordultam egy pillanatra hátra, majd visszamentem a szobába, lefeküdtem ágyamra, félretettem könyvemet, és pillanatok alatt álomba szenderültem.


Ébresztőórám csörgésére ébredtem, amely olyannyira megrémisztett hogy hirtelen ülésbe tornásztam fel magam, majd félig csukott szemmel megdörzsöltem szemeimet, és beletúrtam szanaszét álló hajamba.
Felkeltem az ágyból, majd odabotorkáltam a szekrényemhez, és kivettem belőle egy világosbarna kötött pulcsit, melyet egy színben hozzá passzoló sállal párosítottam.
A fürdőben igyekeztem rekordidő alatt elkészülni, majd átrohantam a konyhába, hogy magamhoz vegyek némi táplálékot. Levetettem magam egy székre, és tányéromra tettem egy pirítóst, melyet vastagon megkentem dzsemmel.
Mikor Jade is megérkezett köreinkbe, lesütött róla hogy mennyire másnapos.
- Neked meg mitől van ilyen ábrázatod? - állt meg nővérem előtt csípőre tett kezekkel anya.
- Nem tudom, de azt igen hogy szétrobban a fejem - huppant le mellém, majd ivott néhány korty narancslevet.
- Azt hiszed nem tudom, hogy tegnap mikor értél haza? - emelte fel kissé hangját anya. - Jade Harris, kicsit sem szégyelled magad?
- Nem hiszem hogy égbekiáltó bűnt követtem el - nézett maga elé értetlenül, majd megmasszírozta sajgó halántékát.
- Én viszont nagyon is azt hiszem. Biztosan megoldható lesz, hogy segíts a könyvtárban ma délután.
- Mi? Anya, nem tarthatsz ott a suliban! - szólalt meg Jade idegesen.
- Dehogynem, kisasszony! És jobb lesz ha nem beszélsz vissza, mert a végén még súlyosabb büntetésben lesz részed!
Mindannyian csendben, lehajtott fejjel bámultunk magunk elé, csupán az evőeszközök csörgését lehetett hallani. Mindig ilyen csönd van, ha anya ideges lesz. Nála nagyon nehéz kihúzni a gyufát, mivel nagyon türelmes, de ha egyszer valamit elszúrsz, utána napokig bűnhődsz miatta. És azt hiszem ez abszolút korrekt dolog, bár nekem nem szoktak ilyen jellegű problémáim lenni. Én és Lola vagyunk a mindig megbízható, jó gyerekek, mellettünk meg ott van a balhés négyes, Jade-del az élen.
Arcomról a reggeli fáradtság ellenére sem lehetett levakarni az ezerwattos mosolyt, mivel minden gondolatom Harry körül forgott, ami ezúttal csak jó lehetett. Végre nem kellett gyötörnöm magam miatta, csak arra kellett gondolnom, hogy jelen pillanatban minden rendben, és most csak ez számít. Semmi más.

A suli előtt éppen Carter ácsorgott egy könyvvel kezében, én pedig leváltam testvéreimtől, majd mosolyogva odasétáltam hozzá.
- Jó reggelt - köszöntem, majd odaálltam mellé, és én is elővettem könyvem, azonban még nem kezdtem el olvasni.
- Neked is - nézett fel rám egy pillanatra, majd újra a sorokat kezdte el pásztázni. - Mi a nagy jókedv oka?
- Ennyire látszik rajtam? - nevettem fel zavartan, majd fellapoztam könyvemet, és én is elmélyültem a sorokban, azonban fél füllel Carter-t hallgattam.
- Ezer kilométerről is észrevenni hogy mennyire virulsz - mosolyodott el halványan. - Csak nincs köze ennek Harry-hez?
- Gondolatolvasó vagy - válaszoltam mosolyogva, azonban szemem egy pillanatra sem vettem le a könyvről. - Azt hiszem most... Most minden rendben.
Erre már nem válaszolt, csak helyeslően biccentett egyet, ezután pedig a jelzőcsengőig esetlenül álldogáltunk egymás mellett, miközben könyvünk sorait tanulmányoztuk.


A lehangoló iskolanap végén April a suli előtt várt minket, miközben fél fülével zenét hallgatott. Fogadni mertem volna rá hogy Muse szólt a zenelejátszójában, mivel mióta barátok vagyunk, azt is megtudtam róla, hogy ő a világ legnagyobb Muse rajongója.
Mikor észrevett minket, hevesen integetni kezdett, majd odasétált hozzánk, és átölelt.
- Sziasztok - köszönt vigyorogva.
- Szia - intett Carter, én pedig követtem példáját.
Jó érzéssel töltött el, hogy két ember között én vagyok az összekötő kapocs. Ugyanis ha én nem vagyok, April és Carter soha nem ismerik meg egymást, viszont nekem köszönhetően mondhatni, már-már ők is barátok lettek. Így lettünk mi hárman elválaszthatatlan barátok.
Éppen mondani akartam valamit, mikor a suliból Jade viharzott ki, de olyan sietősen vette lépteit, hogy szinte elsuhant mellettünk.
- Neked nem kellene a könyvtárban lenned, és pakolnod? - szóltam utána, mire megpördült tengelye körül, és visszafordult hozzánk.
- Éppen a könyvtáros elől menekülök - forgatta meg szemeit, majd gyanakvóan körbenézett. - Komolyan azt hiszi hogy erre fogom fecsérelni a délutánom? Na de én léptem, mielőtt észrevesz - fogta rövidre, majd köszönés nélkül elrohant, néhány perc múlva pedig már teljesen eltűnt egyre homályosodó alakja a tömegben.
- Fura tesód van - szólalt meg fintorogva April. - De bírom.
Én csak halványan elmosolyodtam, majd elgondolkodtam.
- Amúgy mi újság? - kérdezte, majd kabátja zsebébe helyezte kezeit.
- Én megvagyok - vonta meg vállát Carter.
- Én most... Szuperül vagyok - mosolyodtam el ismét, majd elnéztem a távolba.
- Később mesélned kell - biccentett sejtelmes mosollyal arcán April, majd elindultunk a közeli Starbucks felé, ahol eredetileg csak egy forró lattét akartam venni, hogy felmelegítsen, de aki ismer, az tudja hogy ilyen helyekről kaja nélkül úgysem tudok távozni. Így végül a forró italhoz társult egy triplacsokis keksz is, amiért ugyan egy vagyont fizettem, de nem bántam, mert mennyei volt.
A sütit úgy döntöttem tartogatom otthonra, így a hazafelé vezető út alatt csak a lattét ittam meg, miközben April sztorizgatásait hallgattam, melyek mind a közelmúltban történt Muse koncertről szóltak.
- És ott álltam az első sorban... Értitek ezt? Vissza akarok menni - nyavalygott. Én azonban türelmesen végighallgattam, és annak ellenére hogy nem igazán rajongom ezért a bandáért, minden mondata után helyeslően bólogattam. Carter csak fel-felsóhajtott néha, vagy szegezett felénk egy "kit érdekel?" pillantást, mivel őt az ilyen eszmecserék inkább untatják, mintsem hogy lázba hoznák. De ettől függetlenül mindketten nagyon szeretjük őt.
- Miután kitomboltátok - illetve April kitombolta magát -, beszélhetünk valami kevésbé értelmetlen témáról? - kérdezte cinikusan, miközben felpillantott könyvéből.
- Elnézést mogorva uraság - dünnyögte April, én pedig jólesően felnevettem.
Boldog voltam. Tényleg. Hiszen miért is ne lett volna okom rá? Van két fantasztikus barátom, és ez már önmagában elképesztő számomra, hiszen régebben nem voltak olyan emberek a családomon kívül, akikre bármikor számíthattam volna. A másik dolog, ami okot adott a boldogságomra pedig az volt, hogy minden rendeződni látszott Harry-vel, akibe kezdtem egyre jobban beleesni. Talán mégsem olyan ijesztő dolog a szerelem? És bizonyára nem kell mindig szívfájdalommal járnia. Abban a pillanatban ez teljesen igaznak tűnt.
Meghívtam magamhoz April-t és Carter-t, otthon pedig elfogyasztottam a sütimet, amit anya nem nézett jó szemmel, mivel csokitortát csinált, és neheztelt rám amiért nem abból ettem. Vagyis csak azt hitte. A süti után még két szelet torta is belém fért, és örültem hogy nem hagytam ki, mert elképesztően finom volt. Csoda hogy még nem vagyok akkora, mint egy ház? Igen.
Miközben én és Carter tanulni próbáltunk, April unottan kapcsolgatta a tévét, amiben jelenleg egyetlen nézhető műsor sem ment. Végül aztán ráakadtunk egy állatos műsorra, ahol a legcsíntalanabb jószágok vicces rosszalkodásait mutatták be. Ez engem is lekötött, ahogy April-t is, Georgi pedig - aki később csatlakozott társaságunkhoz - egyenesen oda volt hogy mennyire nagyon cukik ezek az állatok. A kedvence egy kiskutya lett, aki rendszeresen eszi a szemetet, és a gazdája néha a szemeteskosárban találja meg.
Hirtelen Jade baktatott ki a szobájából, mobiljával kezében, majd köszönés nélkül felénk fordult. 
- Ma találkozom a srácokkal. Náluk leszünk. Neked van kedved jönni? - kérdezte unottan.
Jade találkozik a fiúkkal? Én már az első mondatnál elakadtam, nemhogy válaszolni tudtam volna az utánakövetkező kérdésére. A világ legnagyobb One Direction-ellenes csoportjának élén tudom Jade-et elképzelni... Megtébolyult a világ?
- Persze, miért ne - mosolyodtam el halványan, majd bólintottam egyet. - Vihetném April-t és Carter-t is? - jutottak eszembe barátaim. Azért mégiscsak bunkóság lett volna őket nem hívni, mikor ott gubbasztanak mellettem. April hálálkodva rám pillantott, Carter pedig unottan megforgatta szemeit, majd ismét belemerült egy egyenletbe.
- Azt mondták igen - válaszolta nyersen Jade, majd odafordult Georgi-hoz és Megan-höz, akik azzal kezdték nyaggatni, hogy őket miért nem hívták. Végül egy kis sírással kiharcolták maguknak hogy ők is eltölthessenek egy délutánt imádatuk tárgyaival. Ők ketten a család érzelmi manipulátorai.
Izgatott voltam hogy végre láthatom Harry-t, annak ellenére, hogy egy napja sincs hogy utoljára találkoztunk. Lehet hogy mindez nyálasan hangzik, de ez tényleg ilyen érzés. És nem tudok tenni ellene. A pillangók a gyomromban ösztönösen repdesni kezdenek, mikor meglátom, vagy ha egyáltalán rá gondolok.
Azt sem tudtam mit fogunk egyáltalán csinálni velük, de nem is nagyon érdekelt. Egyrészt mert Harry jelenléte nélkül belülről már természetellenesen szenvedtem, másrészt pedig April régóta szeretné a fiúkat megismerni, és ez egy remek lehetőség lehet neki. Viszont a Jade-Zayn dolog még mindig borzasztóan aggasztott. Láttam az egész ügy végkimenetelét, amiből csak egy darabokra tört szív fog maradni, melynek a birtoklója természetesen Jade.
Izgatottan bújtam bele keki színű dzsekimbe, miközben vártam hogy a többiek is elkészüljenek. Elmondhatatlanul szerettem volna már átölelni Harry-t, és tűkön ültem, arra várva hogy elinduljunk. A biztonság kedvéért becsúsztattam egy könyvet is válltáskámba, mivel én azt az elvet vallom hogy mindig legyen nálunk olvasnivaló.
Csendben baktattam April és Megan mellett, akik azt tárgyalták meg éppen, hogy Zayn és Niall milyen helyesek. Én csak halványan elmosolyodtam, majd bele-belehallgattam beszélgetésükbe.
- És mi van most pontosan Harry-vel? - fordult felém kérdő tekintettel April.
- Hát, most minden rendeződni látszik - sütöttem le szemeimet, Megan-nek és neki pedig csak egy "húú" hagyta el száját. - Csak... Nem is tudom. Még mindig nem értem miért pont én - néztem magam elé bizonytalanul.
- Hogy érted? - kérdezték egyszerre.
- Hát úgy, hogy én annyira... Átlagos vagyok. Érte meg a fél világ odavan. És igazából nem csak arról van szó, hogy átlagos vagyok. Az még nem lenne olyan nagy baj. Csakhogy én még csak menő sem vagyok. Még az iskolában sem örvendhetek nagy népszerűségnek. Született nyomi vagyok - Oké, a nyomi talán túlzás, de akkor jól hangzott ezt mondani a dolog túldramatizálása érdekében.
- Ezt csak te gondolod így - rázta meg fejét Megan.
- Látod? Te is pontosan abban a tévhitben élsz, amiben rajtad kívül még úgy ötmillió lány ezen a világon - kezdett bele April. - Miszerint a fiúk csak a modellalkatú, "tökéletes" lányokra buknak, akiknek olyan rövid a szoknyájuk, hogy lassan már fel sem kellene venniük, és minden buliban leisszák magukat sárga földig, aztán részegen táncolnak hajnalig. Ez talán az éretlen, nulla értelmi szintű kisfiúknak bejön, azonban egy férfinak nem. Mivel ők sokkal inkább értékelik az olyan kincseket, mint te vagy. Ha meg arra a Shay-re, vagy Isten tudja kire illenek az előbb felsoroltak, akkor meg csak gratulálni tudok - April bátorítómonológja megtette a hatását, mivel valamennyire elszálltak a mindig, mindenbe belerontó kételyeim.
- Ebben egyetértek - vetette oda Jade. - Shay egy modell. Na és? Gratulálok neki, sok tehetség kell ahhoz, hogy elnyílt ajkakkal, bambán bámuljon a kamerába. És egyébként is... Azért istenítik, mert kegyes volt hozzá a természet? Semmi mást nem mutatott fel, csak sétálgatott a "tökéletes" testével a kifutókon. Igazságtalan hogy az ilyenek híresek lehetnek. És mint már mondtam, a barátnődnek igaza van. Te értékes vagy - Jade-nek hivatalosan is van szíve! Talán amikor szerelmes, az valamennyire jó hatással van rá. Időről időre egyre kedvesebb. Azonban tudom hogy ő ezt az illúziót képes könnyen lerombolni.
Jólestek azok a dolgok, amiket mondtak, mivel öntöttek belém egy kis lelket, ami nagyon rám fért, mivel azt hiszem néha talán túlságosan is alábecsülöm magam, és túl sokat aggodalmaskodom.

Mikor megérkeztünk Harry-ékhez, Niall egy szendviccsel kezében nyitott ajtót.
- Ú, Niall élőben még helyesebb - súgta a fülembe April, én pedig elmosolyodtam.
- Szia Grace - ölelt át Niall, majd a számára még idegen April-t kezdte el méregetni.
- Ó, szia - köszönt a lánynak, aki vigyorogva biccentett egyet. - Niall vagyok - nyújtotta felé kezét.
- Tudom - nevetett fel April hangosan. - Én April vagyok, Grace barátnője - mondta mosolyogva.
Már az első perctől fogva élvezték egymás társaságát, ezért magukra hagytam őket, majd köszönve a többi fiúnak szememmel elkezdtem Harry-t keresni, és hamarosan meg is találtam az említett személyt, aki a falnak támaszkodva, zsebre tett kezekkel bámult engem. Hogy lehet az, hogy mindig helyesebb, mint amilyenre emlékszem? Képes minden egyes nap újabb és újabb meglepetésekkel elhalmozni.
Szívem olyan hevesen kezdett el verni, hogy annak hangja minden mást elnyomott, és csak erre tudtam koncentrálni. Mosolyogva ellökte magát a faltól, majd mikor odaért hozzám, megragadta derekam, közelebb húzott magához, és ráérősen megcsókolt. Amit akkor érzek, mikor megcsókol, szavakkal egyszerűen nem is lehet kifejezni. Illetve elég nehéz. Egy biztos: a pillangók mostantól hivatalosan is beköltöztek a hasamba, és fogalmam sincs mikor fognak távozni onnan. Talán soha.
Néhány jelenlévő ismerős először furcsán nézett ránk, mivel még nem voltak beavatva, aztán nyugtázták annyival a dolgot, hogy "biztos megint együtt vannak". Tehát összességében annyira nem lepte meg őket a dolog, csupán Georgi roskadt teljesen magába, akinek minden reménye elszállt a Harry-vel való közös jövővel kapcsolatban.
- Hiányoztam? - suttogta, majd mélyen szemembe nézett.
- Eléggé - haraptam ajkamba, majd elmosolyodva lesütöttem szemeimet.
Miután elengedte derekamat, megragadta kezem, és az egyik kanapé felé kezdett el húzni. Lehuppant, majd - még mielőtt mellé ültem volna le - egy határozott mozdulattal ölébe húzott.
Én kissé elpirultam, majd elmosolyodtam. Harry némán fürkészte arcomat, miközben arcán egy halvány mosoly bujkált. Nem hiszem hogy amilyen tempóban vert akkor a szívem, az normális lenne. A pillangókról nem is beszélve...
- Szeretlek - suttogta, majd közelebb hajolt hozzám, tekintetét ajkaimra szegezte, ezután pedig ismét szemeimbe nézett, és lassan megcsókolt. Én kezeimet nyaka köré fontam, még övéi végig derekamon pihentek.
Azt hiszem ezen a napon estem bele teljesen, és menthetetlenül Harry Styles-ba. Eddig is szerettem, de ettől a naptól kezdve már annyira beleszerettem, hogy képtelenségnek tartottam valaha kiszeretni belőle. És őszintén szólva nem is fáradoztam ezen.
Hirtelen felcsillantak szemeim, mikor egy rakás muffin-t pillantottam meg, melyek tetején étvágygerjesztő fehér krém volt.
- Muffin - mondtam csodálkozva a távolba meredve, mire Harry felnevetett. - Hozok magamnak, oké?
- Menj csak - biccentett vigyorogva.
Magamhoz vettem egy muffin-t, melyet olyan csodálattal néztem, mintha egy gyémántot tartanék a kezemben. Á, kicsit sem vagyok ételfüggő. Kezdek olyan lenni, mint Niall! Vagy talán mindig is olyan voltam? Nos, azt hiszem a második lehetőség tűnik igaznak.
Egy muffin-nal kezemben visszasétáltam Harry-hez, majd lehuppantam mellé.
- Finom? - kérdezte visszafojtott nevetéssel, miközben engem figyelt.
- Nagyon finom! De mi olyan vicces? - kérdeztem tettetett felháborodással, azonban én is mosolyogtam. - Néha nekem is kell ennem... - Ezt úgy mondtam ki, mintha annyit koplalnék. Talán egy másik univerzumban...
- Most őszintén Grace... Te mikor nem eszel? - tört ki belőle a nevetés, én pedig ugyanezt tettem. Előtte is rengetegszer megmutattam már hogy mennyit bírok enni. És hogy mennyiszer.
- Jól van na - biggyesztettem lefelé ajkaimat, mire Harry szorosan magához húzott, és fél karjával átölelt.
- De én pont így szeretlek - nyomott egy puszit fejemre, engem pedig ismét olyan boldogság töltött el, hogy majd kicsattantam örömömben. Vagyis csak a fejemben csattantam ki, mivel valójában csak nyugodtan, magamba szívva Harry illatát, ültem mellette, miközben fejem vállára hajtottam, és úgy hallgattam a többiek sztorizgatását. Mellettem lévő táskámból kilógott a könyvem, melyet még mindig nem sikerült befejeznem, de ez csak az időhiány miatt volt.
- Nem akarsz olvasni? - suttogta fülembe. Bizonyára látta hogy figyelem a könyvet, és tudja hogy nekem az olvasás a szenvedélyem, ami sokkal jobban le tud kötni, mint a többiek vicces kis történeteit hallgatni.
Az is mérhetetlenül jólesett, hogy nem akar megváltoztatni. És azt hiszem nekem egy ilyen fiúra van szükségem. Aki nem akarja hogy kevesebbet olvassak, és csináljak sokkal trendibb dolgokat, aki nem akarja hogy kevesebbet egyek, mert nem feltétlenül szeretné hogy modellalkatom legyen... Ő úgy szeret, ahogy vagyok, és azt hiszem ennél többet nem is akarhatnék.
Mosolyogva elővettem könyvem, majd fellapoztam és olvasni kezdtem, miközben Harry még mindig gyengéden magához ölelve ült mellettem, és beszélgetett a többiekkel, vagy engem nézett, ezt pedig anélkül is tudtam, hogy felnéztem volna. És őszintén szólva egyáltalán nem zavart.

* Jade szemszöge *

Egyszerűen elegem van abból hogy Grace folyton mondogatja nekem a hülye dumáit Zayn-ről, meg arról hogy össze fog törni a szívem... Az ő élete? Nem. És ne akarjon megóvni. Hiszen ismer, tudja hogy engem nem lehet befolyásolni. Annak ellenére sem, hogy ezúttal tudtam, mennyire veszélyes rám nézve, ha beleszeretek Zayn-be. Hiszen barátnője van, aki ráadásul híres. Engem azonban ez sem érdekel. És Zayn viselkedése sem arról árulkodik, hogy közömbös lennék számára. Elhívott moziba, elhívott hozzájuk, de nem... Mi csak barátok vagyunk. Tényleg így lenne? Nos, az ő részéről lehetséges, az enyémről viszont abszolút nem. Még soha nem voltam ezelőtt szerelmes, fogalmam sincs, hogy hogyan kell a fiúk érzelmi világán kiigazodni.

Éppen April sétált oda hozzám, mire hangosan felsóhajtottam. Néha kifejezetten utálok kommunikálni az emberekkel, és ezt előszeretettel a tudtukra is adom. 

- Nézd Harry-t és Grace-t - mutatott feléjük.

Grace éppen egy könyvet olvasott, Harry pedig mellette ülve, csodálattal fürkészte testvérem arcát, olyan tekintettel, melyet még én magam is alig láttam azelőtt. Azzal az őszinte, hihetetlen bámulattal figyelte. Én vagyok a világ legnyersebb embere, és őszintén szólva ki nem állhatom Harry-t, azonban magamnak is el kellett ismernem, hogy ahogy a húgomat nézi, az elképesztő. Látszik rajta hogy szereti, és soha nem akarja elveszíteni. És hogy minden mozdulatát ellenállhatatlannak találja. 

- Én is szeretném hogy egyszer valaki így nézzen rám - zökkentett vissza a valóságba elmélkedésemből April, mire értetlenül megráztam fejem. Egyre érzelmesebb vagyok! Nem tesz jót nekem ez a sok szerelem... 

- Hát, az tény, hogy olyan... Olyan, mintha a szemével képes lenne őt védelmezni - szólaltam meg hirtelen, majd merengve a távolba néztem. Azért valamennyire tartanom kellett magam ahhoz, hogy ne valami nagyon nyálas dumát toljak le, ezt a "szemmel védelmezős" dumát pedig nem találtam annyira érzelgősnek. Inkább titokzatosnak. Oké, ez egy kicsit úgy hangzott, mintha vámpír lenne, de hát hatásvadász vagyok, ez jó dumának tűnt, annak ellenére hogy tudtommal Harry nem vámpír. Bár, amennyiszer ez a gyerek képes bamba és élettelen képet vágni, simán el tudom képzelni hogy vérszívó. Na jó, lehetséges hogy túl sok Alkonyatot nézek.

Hirtelen valaki hátulról megragadta derekamat, majd átölelt, mire halványan elmosolyodtam. Már az illatából rá tudtam jönni, hogy ki bújt hozzám. 

Mikor odafordultam Zayn-hez, fürkésző tekintetével találtam szemben magam. Néhány másodperc múlva azonban hangosan felnevetett, mikor szemei a pólómra tévedtek, mely egy "I hate Grace" feliratot hordoz magán.

- Ez most komoly? - mutatott hangosan nevetve a ruhadarab felé, én pedig megrántva vállamat bólintottam egyet.

Előszeretettel viselem ezt a pólót, de ez az "utálom Grace-t" csak egy felszínes dolog. Én az "utálom a világot" elv szerint élek, a hozzáállásom meg olyan minden mindegy alapon működik. Azonban Gracie-t egyáltalán nem utálom. Sőt... Igazából a testvéreim közül őt és Andrew-t szeretem a legjobban. Ennek pedig az az oka, hogy Grace mindig ott van mellettem, amikor éppen valami hülyeségre készülök, és ez azt hiszem fordítva is működök. Igaz, hogy néha tudatomon kívül teszem meg az ilyen dolgokat, de ettől függetlenül ott vagyok vele és támogatom, ha kell. Viszont ha már "utálom a világot", akkor Grace-t is "utálom". Ezért szereztem be ezt a vicces kis pólót. Meg azért néha kifejezetten mókás piszkálni szerencsétlent. 

- Amúgy mi újság? - kérdeztem, miközben mereven álltam tekintetét. 

- Megvagyok - rántotta meg vállát. - És veled?

- Hát, ha már így megkérdezted, ma egész nap fájt a fejem, éhes vagyok, idegesít ez a Carter gyerek, de amúgy csak a szokásos - hadartam unottan, mire felnevetett. 

- Ez olyan Jade-es válasz volt - vigyorgott rám, majd elkezdett bökdösni.
Felvontam szemöldököm, majd úgy gondoltam belemegyek a játékba, és én is beleböktem az oldalába. 

Ezt így folytattuk, a végén pedig már Zayn szorosan magához ölelt, mivel nem engedte hogy megmozduljak, erősen magához szorított, miközben én próbáltam magam kiszabadítani kezei közül. Az egész helyzet nagyon vicces volt, de ugyanakkor bizalmas is, mivel magához ölelt. De álljunk csak meg! Neki van barátnője. Akkor miért szédít itt engem? Bármennyire is vagyok lelketlen, azt nem hagyhatom hogy mindkettőnkkel játsszon! Jó, persze a saját lelkivilágom fontosabb, de azért két lányt szédíteni! Anya elég sokszor belénk sulykolta, hogy mennyire erkölcstelen dolog egy olyan fiúval kezdeni, akinek van barátnője... De talán egy kicsit egyszerűbb lenne a dolog, ha Zayn nem mutatna ilyen jellegű érdeklődést irántam. Így még csak azt sem mondhatom, hogy csak én akarok vele lenni. Valami azt súgja nekem, hogy ez fordítva is működik valamennyire.

Mikor ott ült mellettem, és szorosan magához ölelt, hirtelen elfogott egy rossz érzés. Velem játszadozik, ez biztos. De ne tegye! Nem vagyok én egy baba, akit kedvére rángathat, amíg meg nem érkezik a barátnője, mert akkor bizonyára eldob magától. 

Mikor Zayn hirtelen elengedett, és Liam-mel kezdett el beszélgetni, én felálltam a kanapéról, és elindultam a bejárati ajtó felé. Nem akartam tovább ott maradni, és azon gondolkodni, hogy mi lehetne kettőnk között, ha Zayn-nek nem lenne barátnője. Kiviharzottam az ajtón, azonban ő utánam jött, és nem engedte egykönnyen, hogy elmenjek onnan. 

- Most meg mi történt? - szólt utánam Zayn, mire megfordultam. 

- Tudod mi történt? Az, hogy engem ne bökdöss, ne ölelgess és ne karolj át hátulról, mikor van barátnőd! Úgysem változik meg semmi, igaz? Szereted őt... Akkor ne játszadozz velem! - keltem ki magamból. 

- Jade, én... 

- Nem tudsz mit mondani, ugye? - sóhajtottam fel csalódottan. - De tudod mit? Nem is kell... Úgy sem lenne értelme. Menj vissza Perrie-hez, szeresd őt, ölelgesd őt, de velem... Velem ne szórakozz - néztem mélyen szemeibe, majd újra az utca felé fordultam, és minden szó nélkül elsétáltam. 

Ki tudja, talán belül vágytam arra, hogy utánam jöjjön. És ha egy filmben lennénk, ez bizonyára így is történt volna. De ez a valóság, ahol általában semmi nem úgy történik, ahogy szeretnénk. Szóval idegesen, de még inkább csalódottan indultam el hazafelé, és hogy személyiségemhez hű maradjak, útközben fellöktem egy-egy útban lévő járókelőt. 

* Grace szemszöge *

Sikerült végeznem a könyvvel, néha-néha pedig belehallgattam a többiek beszélgetésébe, Harry pedig közben végig ott ült mellettem, és engem átkarolva sztorizgatott a többiekkel. Miután elégedetten visszacsúsztattam a kiolvasott könyvet táskámba, mosolyogva felnéztem Harry-re. 

- Végeztél? - mosolygott rám. 

- Igen - bólintottam, majd odafordultam a többiekhez, hogy én is halljam a beszélgetést. 

Tekintetem azonban útközben megakadt Harry mellkasán, melyen a póló kissé le volt csúszva, ezért megpillantottam egy tetoválást, melynek csak a széléből láttam egy részletet. 

- Az milyen tetkó? - mutattam felé. 

- Ja, hogy az - nevetett fel. - Még nem is láttad?

- Nem - ráztam meg fejem, majd felvont szemöldökkel méregetni kezdtem. 

Kicsit lejjebb húzta a pólóját, így betekintést engedett izmos mellkasára. Tényleg izmos... Két madár volt rajta, egymással szemben. Nem vagyok a tetoválások híve, és magamon is meglepődtem, mikor kinyögtem válaszom. 

- Hmm... Jól néz ki - ismertem el, majd biccentettem egyet. 

- Köszönöm - nevetett fel zavartan, majd megigazította pólóját, közelebb húzott magához és nyomott egy puszit homlokomra. 

- És akkor L.A.-ben Harry nekiment az üvegajtónak, én meg szó szerint fetrengtem a röhögéstől - csíptem el egy foszlányt Niall sztorijából, mire felráncolt homlokkal ránéztem Harry-re. 

- Igaz ez? Tényleg nekimentél? - kérdeztem elfojtott nevetéssel. 

- Ja, csak azt elfelejtetted hozzátenni, hogy visszafelé menet te is nekimentél ugyanannak az ajtónak - tette hozzá szemtelen vigyorral az arcán Harry, mire mindenki felnevetett, Niall meg égett kicsit, azonban ezen ő is csak mosolyogni tudott. 

Hirtelen Louis pattant le mellém, majd vigyorogva rám nézett.

- Mondani akarsz valamit? - meredtem rá felvont szemöldökkel. 

- Fura haverod van - biccentett a teraszon fagyoskodó Carter-re, aki a korlátnak támaszkodva olvasott. 

- Hát, inkább a hidegben olvas, mintsem hogy veletek egy levegőt szívjon - nevettem fel, mire Harry is a mi beszélgetésünkre kezdett el figyelni. 

- Ő olyan stréber típus? - kérdezte Louis.

- Nem stréber! - csattantam fel. Na jó, egy kicsit talán tényleg az... De ez engem nem zavar. - Csak szereti a könyveket. Meg a tudományos dolgokat. 

- Szóval stréber - fejezte be, mire Harry-vel jól kiröhögtek.

- Hány éves is vagy te? Huszonegy? - néztem rá felvont szemöldökkel. 

- Karácsonykor leszek annyi - tette hozzá vigyorogva.

- Hát, ahhoz képest elég gyerekes vagy - mondtam cinikusan, mire Harry elmosolyodott, és nyomott egy puszit fejemre. 

Louis tettetett sértődöttséggel felállt, majd közölte velünk, hogy inkább telefonál a barátnőjével, mintsem hogy a mi undok társaságunkat kelljen továbbra is elviselnie.

Ahogy nem csak Harry-t, hanem az összes többi fiút is kezdtem egyre jobban megismerni, rádöbbentem hogy ők teljesen olyanok mint mi, mikor nincsenek körülöttük kamerák. Bár, ha megnézünk egy lazább interjút, ott is kiderül, hogy ők imádják szívatni és kiröhögni egymást. Csak amikor egymás közt vannak, ezt még felszabadultabban teszik. Annyira természetesen lazák, és azt hiszem nagyon félreismertem őket. Most már látom hogy valamennyire a Földön maradtak. Na jó, ismerjük el, egy kicsit nagyképűek, de ki ne lenne az, ha ennyire híres lenne, és mindennap lányok ezrei rohannának utána sikítozva?

Mindenki jól érezte magát, de azt hiszem Georgi és Megan voltak elájulva a legjobban, amiért egy házban lehetnek az imádottaikkal. Mindenhez hozzáértek, de legtöbbször a fiúk haját tapogatták. Szegényeknek elég bizarr volt a helyzet, de szerintem ők ezt már valamennyire megszokták. 

Zayn elég kedvetlenül bámult maga elé, ezért úgy döntöttem, megkérdezem mi baja. 

- Miért lógatod az orrod? - huppantam le mellé. 

- Á, hosszú történet - legyintett kezével. Hirtelen minden leesett, mikor nem találtam a közelében Jade-et. 

- Hol van Jade? - néztem körbe. 

- Hazament - rántotta meg vállát. 

- Összevesztetek? Vagy mi történt? - kíváncsiskodtam.

- Nem tudom nevezhető-e ez annak - motyogta. - Közölte velem hogy ne játszadozzak vele, mikor van barátnőm. Igazából nem nagyon értettem miről beszél, mivel én tényleg mindent csak barátilag teszek vele. Szeretem Perrie-t, és eszem ágában sincs egyikükkel sem játszani!

Aha... Szóval Zayn tényleg csak barátként tekint Jade-re, ami valljuk be, azért elég fura, mivel a gesztusai cseppet sem erről árulkodnak. Lehet, hogy ő így fejezi ki, ha barátként szeret valakit? Elég különös... 

Őszintén szólva nem lepődtem meg azon, amit mondott. A fiúk már csak ilyen kiszámíthatatlan, felfoghatatlan dolgokat csinálnak, és általában semmit sem értenek abból, amit a lányok éreznek vagy mondanak. 

- Te tudod mi a baja? - zökkentett vissza a valóságba, mikor megbökte vállamat. 

- Ja, igen, persze... - dadogtam. - Figyelj, majd én lerendezem. Ne is törődj vele - legyintettem kezemmel, majd megveregettem vállát, felálltam és visszamentem Harry-hez. Minek magyarázzam Zayn-nek, amit úgysem tud megérteni? Néha olyan ostobák tudnak lenni a fiúk... Hű, és ha mi így beszélünk róluk, mint gondolhatnak ők a lányok labilis lelkivilágáról? Inkább ne akarjuk megtudni... 

Már elég későre járt, ezért úgy döntöttünk magukra hagyjuk a fiúkat. Szépen sorban mindenki elköszönt mindenkitől, ez alól csupán Carter volt kivétel, aki minden szó nélkül kiviharzott a házból, és azt várta hogy mi mikor leszünk már hajlandók végre távozni. 

- Mit csinálsz holnap? - kérdezte Harry, majd megragadta derekam és közelebb húzott magához. 

- Hát... Ha a könyvolvasás, a téblábolás és a tanulás programnak számít, akkor azt... - Oké, most hivatalosan kimondtam magamról, hogy én vagyok a világ legunalmasabb embere. 

- Jó, akkor délben érted megyek - kacsintott rám vigyorogva. 

- Nocsak... És az hogy lehet, hogy a nagy Harry Styles-nak nincs programja? - kérdeztem nevetve. 

- Egy hónapban egyszer ilyen napok is akadnak... - mosolygott rám. - És azokat a napokat csak veled akarom tölteni - komolyodott el hangja, mire én mosolyogva lesütöttem szemeimet. 

Államnál fogva felemelte fejem, majd lehelt egy csókot ajkaimra, és elengedett karjai közül. 

Teljesen filmbe illő jelenet lett volna az egész, ha kifelé menet nem ütközök nkei majdnem az ajtófélfának, amin a többiek természetesen nagyon jót nevettek. Nekem inkább halál ciki volt, de ha belegondolok, azért tényleg elég nevetséges lehettem. 

Otthon, mikor hazaértünk, az első dolog ami mindannyiunknak feltűnt, hogy Jade szobájából elég érdekes hangok szűrődnek ki. Meglepni annyira nem lepett meg különösebben, mivel nála ez mindennapos.

Érdekes arccal odasétáltam a "kriptához", majd félve bekopogtam. 

- Jade, minden rendben? - szóltam be. 

- Hagyj békén, ha nem akarod hogy komoly bajod essen - mondta az ajtó túloldaláról, mire ösztönösen hátrahőköltem.

- Kérlek engedj be - motyogtam. 

Jade ritkán borul ki ennyire érzelmileg... Sőt, ha belegondolok, érzelmileg általában senki és semmi nem tudja kiborítani. Zayn nagyon különleges lehet a számára, ha ilyen dolgokat képes kiváltani belőle. 

Világfájdalmas arckifejezéssel és szikrázó szemekkel ajtót nyitott, majd beengedett a kínzókamrába, ahová általában senki nem nyer betekintést. Hát, mit ne mondjak, jobb volt amíg nem láttam a szobáját. Ezek után garantáltan rémálmok fognak gyötörni. 

Szemgolyók vannak üvegekbe téve, az íróasztala oldala pedig szögekkel van kidekorálva. Barátságos hely, azt meg kell hagyni. Viszont ami meglepett, az az volt, hogy volt egy képe az éjjeliszekrényén, melyen ő és a családja, vagyis mi szerepeltünk. Tipikus pillanatkép, Jade éppen Megan haját tépi, Georgi sikítozva ujjong, anya Jade-et próbálja leszedni a húgunkról, Andrew valamivel a szájában bámul unottan a kamerába, én éppen egy könyvet olvasok, Lola pedig szemét forgatva jelzi nemtetszését. Nem éppen meghitt a hangulata, de Jade világában ez annyit tesz, hogy szeret minket, és fontosak vagyunk neki. 

- Figyelj, tudom, még nehéz feldolgozni azt hogy van lelked - próbáltam humorizálni, Jade azonban egyáltalán nem volt ilyen vicces kedvében. Pedig szerintem jó poén volt. Éppen folytatni akartam monológomat, és leülni készültem a koromfekete bársonnyal beborított fotelbe, mikor Jade közbeszólt. 

- Én nem ülnék le oda - szólalt meg, én pedig felvont szemöldökkel ránéztem. - Ott boncoltam a legutóbb békát - folytatta, mire én fintorogva felpattantam. 

- Fúj - nyögtem ki, majd inkább az álldogálásnál döntöttem. - Na szóval... Folytathatom? 

- Ha nagyon muszáj - sóhajtott fel, majd kelletlenül megforgatta szemeit.

- Jó - bólintottam. - Elhiszem, hogy tetszik neked Zayn. 

- Az nem kifejezés - szólt közbe. 

- Oké... Akkor elhiszem, hogy szereted. De ő nem hiszem hogy így érez. Barátnak tekint, és én csak azért szeretném, hogy ezt tudd, mert félek hogy túlságosan belelovalod magad az érzelmekbe. 

- És azért jöttél, hogy ezt most elmond? Elárulom, hogy nem könnyítettél a helyzetemen - rázta meg fejét, majd legyintett egyet és levetette magát az ágyára. 

Unottan bedugta fülébe szegecsekkel díszített fülhallgatóját, majd tudomást sem véve rólam elkezdett valami alternatív zenét bömböltetni fülében. Fél percig zavartan toporogtam a szoba közepén, mire Jade megelégelte a téblábolásomat, és egy "mit keresel még itt?" pillantással kiküldött a helyiségből. 

Lehajtott fejjel kimentem, majd átsétáltam saját szobámba, melynek látványa Jade szobája után erősen megnyugtatott. A párizsi poszterek és az égősor a világos falamon kellemes érzést keltettek bennem, mivel Jade sötét - szinte fekete - fala, és a rajta lógó gyűrött, ijesztő plakátok korántsem voltak ennyire barátságosak. 

Hanyatt feküdtem ágyamon, majd a másnapról kezdtem el fantáziálni. Randi Harry-vel... Ez már önmagában is csak jó lehet.



Reggel kissé csapzottan ébredtem, a hajamat teljesen elfeküdtem, de nem nagyon tudtam ezzel törődni, mikor eszembe jutott, hogy ma vár rám egy randi azzal a fiúval, akibe totálisan és menthetetlenül bele vagyok esve.
Félig csukott szemmel kikászálódtam az ágyból, majd kisétáltam a konyhába, ahol drágalátos családom éppen reggelizett.
- Jó reggelt - dünnyögtem, majd beletúrtam hajamba.
Anya elém tett egy nagy tányér palacsintát, melynek láttán azonnal felfrissültem, és új erőre kaptam.
- Szóval ma is elmész, kisasszony? - állt meg előttem anya csípőre tett kezekkel.
- Igen - bólintottam. - És te bizonyára elengedsz, ugye? - néztem rá reménykedve.
- Na jó, igen. Bár erősen gondolkodtam rajta...
- Anya, ne engedd neki, hogy a férjemmel randizzon - szólt közben szipogva Georgi, mire mindenki felvont szemöldökkel kezdte el bámulni.
- Én nem randizom vele - emeltem fel hangom, majd félve anyára néztem.
- Remélem is - fürkészett anya, de végül annyiban hagyta a dolgot, és csak legyintett egyet.
Miután kényelmes tempóban megreggeliztem, elkezdtem kutatni valami vállalható ruha után. Sokáig kutakodtam a szekrényben, aminek végül kiderült, hogy nem is volt értelme. Tízmillió cuccot kivettem, végül mégis annál az egynél döntöttem, ami a tetején volt. Nem akartam túlságosan kicsípni magam egy szimpla randira, mivel gyanítottam, hogy Harry nem a királynő vacsorájára fog elvinni. Ezen szempontok alapján végül egy korallszínű kötött pulcsinál, egy sötétkék farmernél és egy tornacipőnél döntöttem.
Enyhe sminket leheltem magamra, hajamat kissé behullámosítottam, de ezenkívül külsőmnek nem tulajdonítottam különösebb hangsúlyt.
Egy chips-szel kezemben ültem a tévé előtt, és Lola társaságában éppen valami háborús dokumentumfilmet néztem, mikor csöngettek, én pedig felpattantam a kanapéról, leporoltam nadrágom, majd odasétáltam az ajtóhoz, és vadul dobogó szívvel kinyitottam.
Harry lazán, az ajtófélfának támaszkodva mosolygott vissza rám, mire lesütöttem szemeimet. Muszáj volt ezt a lépést meghoznom, mielőtt még kiderül, hogy érzelmileg mennyire képes befolyásolni.
- Szia - köszönt még mindig azzal a szemtelenül aranyos mosollyal arcán, majd nyomott egy puszit arcomra.
- Szia - mosolyogtam rá, majd arra lettem figyelmes, hogy átkarolja derekam, ezáltal pedig teljesen közel tudhat magához.
- Indulhatunk? - kérdezte, majd tekintetét az éppen tévéző Lolára szegezte. - Szia Lola - intett be neki.
- Szia - mosolyodott el nővérem halványan. - Vigyázz a húgomra!
- Meglesz - kacsintott rá Harry.
Mosolyogva felvettem bőrdzsekim, majd kinyitottam az ajtót, és elindultunk lefelé. Amint kiértünk az utcára, Harry ösztönösen elengedte kezem, majd fejére húzta kardigánja kapucniját. Megértettem, hogy mit miért tett, de azért némiképp mégis rossz érzést keltett bennem, hogy nem bújhatok hozzá és nem puszilhatom meg mások előtt. Mindenesetre próbáltam az összes rossz érzésemet elkergetni, és csak arra gondolni, hogy tökmindegy mások mit hisznek, mi Harry-vel tudjuk mit érzünk, és csak ez számít.
- És mit is csinálunk pontosan? - fordultam felé eszelős mosollyal, majd felvontam szemöldököm.
- Hát, tegnap említetted, hogy szeretnéd megnézni az Alkonyat utolsó részét - kezdett bele.
- Az már egy jó pont, hogy figyelsz a beszélgetéseink apró részleteire - szóltam közbe, mire a földet bámulva elmosolyodott.
Éppen folytattuk volna párbeszédünket, mikor egy rajongólány elénk lépett, és izgatott mosollyal arcán Harry felé fordult.
- Szia Harry - dadogta kezeit tördelve. - Csinálhatunk egy képet?
- Persze - bólintott kedves mosollyal arcán, majd odaállt a lány mellé, és belemosolyogtak a kamerába.
Én két méterrel távolabb figyeltem őket, miközben az szúrt szemet a legjobban, hogy Harry mennyire árasztja magából a kedvességét, mikor a rajongókkal beszél. Még meg is ölelte a lányt, és láttam a rajongó szemén, hogy majd' kiugrik a bőréből. Abszolút át tudtam érezni. Hihetetlen, hogy amúgy egy felfújt hólyag - de mostanra kiderült, hogy egy önzetlen és imádni való felfújt hólyag -, de a rajongók előtt ennek a legapróbb szikráját sem mutatja.
- Na mehetünk? - lépett mellém Harry.
- Igen - bólintottam, majd elindultunk, szorosan egymás mellett sétálva, azonban a kézfogást még mindig kerültük. - Szóval Alkonyat - tértem vissza a témához mosolyogva.
- Az - biccentett. - De azt azért nem tervezem, hogy sírjak is rajta - mondta, mire felnevettem.
- Nyugodj meg, én sem fogok - ráztam meg fejem határozottan.
Oké, ebben talán kicsit tévedtem... Na jó, borzasztóan nagyot tévedtem. A vége felé már voltak kétségbeejtő jelenetek, melyek láttán könnybe lábadt a szemem, azonban amikor a legutolsó jelenetekben visszajátszották Bella és Edward összes szerelmes pillanatát az első résztől kezdve, nem bírtam tovább, eltört a mécses, és Harry vállára borulva sírni kezdtem. Ő csak halk nevetéssel nyugtázta reakcióm, majd nyomott egy puszit fejemre, és fülembe súgta hogy "szóval nem fogsz sírni, ugye?", mire a lehető leghalkabban felnevettem, azonban minden igyekezetem ellenére is kaptam néhány ideges pisszegést a többi nézőtől.
Miután kiértünk a moziból, meglepődve tapasztaltam, hogy kopog a szemem az éhségtől, Harry-t azonban ez egyáltalán nem érte váratlanul.
- Számítottam erre a kis incidensre - mutatott nevetve korgó hasam felé, mire én is jólesően elnevettem magam.
Eredetileg pizzát akartunk enni, de mikor közölték velünk az étteremben, hogy nincs szabad hely, és még Harry bedobása sem jött be azzal kapcsolatban, hogy ki ő, szomorúan vettük tudomásul, hogy másik éttermet kell keresnünk. Végül rájöttünk, hogy a mexikói kaját igazából sokkal jobban kívánjuk, mint az olaszt, ezért beültünk egy viszonylag üres mexikói specialitásokat kínáló vendéglőbe.
Harry a kedvenc ételét, taco-t választott, én pedig valami mix-tálat, amin a lehető összes mexikói kaja rajta volt, és a méretére tekintettel Harry először furcsán is nézett rám.
- Le bírod ezt te majd gyűrni? - nézett rám kérdőn, majd felnevetett.
- Ismersz, nem? - ráncoltam fel homlokom, mire egyszerre nevettük el magunkat.
Mielőtt kihozták volna a rendelést, ajándékoztak nekünk egy-egy sombrerokalapot, melyet először nem tudtunk mire vélni, de végül mosolyogva elfogadtuk, és felvettük a vicces kis kiegészítőket.
Azon a napon bizonyossá vált számomra, hogy a mexikói ételeket nem lehet szépen enni, szóval mire sikerült legyűrnöm (oké, nem volt annyira nehéz) a tálat, már félig szószos volt mindkét kezem.
- Nem vagy megtelve egy kicsit? - kérdezte nevetve Harry, majd hátradőlt a székén.
- Hmm... Csak egy icipicit - mutogattam ujjaimmal, majd én is felnevettem. 
- Mondtam már, hogy szeretlek? - komolyodott el hangja, majd fürkésző tekintettel nézni kezdett.
- És én mondtam már? - kérdeztem mosolyogva.
- Mondtad, de akármennyiszer képes vagyok meghallgatni - húzódott féloldalas mosolyra szája, melynek köszönhetően látni lehetett szemtelenül aranyos gödröcskéit arcán. - Viszont nekem még azt is hozzá kell tennem, hogy úgy szeretlek, ahogy vagy. Így, hogy imádod a könyveket, és képes vagy akárhol elővenni őket. És még azt is imádom benned, hogy képes vagy egy nap alatt megenni fél Amerika élelmiszer szükségletét. És soha nem akarnálak megváltoztatni - mondta, mire én halványan elmosolyodtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy örömömben ne sírjam el magam életem legszebb szerelmi vallomása után.
Azt hiszem minden kétségem elszállt, mikor Harry nem hagyott el tüstént, miután a vállára borulva sírtam egy nem is annyira tragikusan megható filmen, és miután megettem lőtte körülbelül tíz kilónak megfelelő mexikói kaját. Tényleg úgy szeret, ahogy vagyok, és soha nem akarna megváltoztatni. Kellene ennél több? Nem hiszem. Soha nem voltam még ennél boldogabb eddigi életemben.

16. rész: Szeretlek.

* Harry szemszöge *

Hirtelen fel sem fogtam hogy egy tévéadásban üzentem Grace-nek, méghozzá elég nyersen, és mindenképpen túl nyíltan. Tudtam hogy nem kellett volna a magánéletem minden részletét szinte az egész világ előtt kiteregetni, és lelkiekben fel kellett készülnöm Paul kemény szavaira, amiért ilyen meggondolatlan és gyerekes módon próbálok visszavágni Grace-nek, aki körül már így is túl nagy a felhajtás. Ó, arról nem is beszélve hogy kimondhatatlanul nagyot hazudtam. Még soha, senki miatt nem csináltam magamból ekkora balekot, de úgy tűnik Grace olyan dolgokat is kihoz belőlem, melyek mindeddig rejtve voltak előttem.

Viszont egy dologban biztos voltam. Annak ellenére hogy nem kellett volna egy amerikai interjúban ilyen nyíltan beszélnem zűrös szerelmi életemről, tudtam hogy mit miért mondtam. Most komolyan neki áll feljebb, amikor még csak egy csókot sem adott mielőtt elutaztam? Bár miért is adott volna? Nyilván nem jelentek neki semmit... Csak tudnám hogy akkor miért olyan nagy probléma, ha Shay-jel megyek bulizni, akivel csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy a partin találkoztunk, nem pedig együtt mentünk. Megőrjít ezzel a bizonytalansággal... Hol kellek neki, hol nem. Vagy soha nem is kellettem neki? Vagy mindig kellettem neki, és ez még mindig nem változott? Ha beszélne legalább egy kicsit is az érzéseiről, nem kellene ennyire bizonytalannak lennem vele kapcsolatban. 

Néha annyira nem jön ki jól, hogy ennyire szerelmes vagyok belé... Egy hatalmas idiótát csinálok magamból, miatta. És most úgy tűnik utál... Szóval szuper, mostanában minden összejött.

A műsor után idegesen pattantam be a kocsiba, amely visszavitt a hotelbe. Beletúrtam hajamba, majd kezeimet kezdtem el tördelni. Bizonyára meglátszott rajtam az idegesség, ezért a fiúk mind a négyen furán néztek rám. 

- Hazza, minden rendben? - nézett rám komolyan Liam.

- Olyan hülye voltam - hajtottam le fejem, majd cipőm orrát kezdtem el tanulmányozni, amely ezúttal nagyon izgalmasnak tűnt. 

- Hát, lehet hogy ezt tényleg nem élő adásban kellett volna - vonta meg vállát Niall, majd elhúzta száját. 

Hát igen... Az igazi barátok nem kertelnek, hanem kimondják ha valamit elszúrtál. 

- Tudom, de Grace annyira felzaklatott! - fakadtam ki, majd kissé feljebb emelkedtem az ülésből, így már nem ültem teljesen, ezzel jelezve hogy mennyire ideges vagyok. - Ő nem tudja soha hogy mit akar! Az egyik pillanatban azt látom rajta hogy tényleg szerelmes belém, aztán egy szó nélkül lelép, és ezek után még ő van kiakadva hogy elmentem bulizni Shay-jel? Egyébként sem történt semmi kettőnk között - fejeztem be ezúttal már kissé nyugodtabb hangnemben, majd ismét visszaültem az ülésbe, és kissé hátradöntöttem fejem. 

Zayn éppen szólásra nyitotta száját, mikor az autó ajtaja kitárult, és Paul ült be mellénk, akinek már az arcáról is le lehetett olvasni hogy mennyire ideges rám, amiért ennyire hülye gyerek módjára viselkedek. 

- Mondd, mire volt jó a fél világ előtt üzengetni annak a lánynak? Nem lehetett volna ezt privát módon elintézni? Most biztosan mindenki azt fogja gondolni hogy te vagy a kegyetlen Harry Styles, aki élő adásban töri össze az ártatlan lányok szívét! Nekünk nem ezt a vonalat kell képviselnünk! A mi célközönségünk a tinilányok, akik elolvadnak már a látványotoktól is. Viszont annak érdekében hogy ez így is maradjon, neked normálisan kell viselkedned! - förmedt rám Paul, én pedig lehajtott fejjel hallgattam mondandóját. 

- Rendben, és tudom. Hülye voltam. Legközelebb okosabb leszek - rántottam mag vállam, az út végéig pedig egy szót sem szóltam. Ez meglepően ritka eset, mivel ha a fiúkkal össze vagyunk zárva, be sem áll a szánk. Egyikünknek sem. De engem a gondolataim most sokkal inkább lekötöttek, mint a srácokkal való baromkodás.

Este úgy döntöttem hogy elmegyek egy partiba, ahová egyébként is meg voltam hívva, csak néhány nappal ezelőtt még azt hittem nem lesz kedvem elmenni, de jelenleg arra volt a legnagyobb szükségem, hogy kikapcsoljak, és egy percig se gondoljak Grace-re, bár ez mindig nehéz feladatnak ígérkezik. És általában nem is sikerül.

Azt hiszem minden embernek vannak olyan pillanatai, amikor tényleg, egy fikarcnyit sem érdekli hogy mások mit gondolnak, vagy fognak gondolni, ha valamit megtesz. Az aznap esti partizásomon ilyen pillanatokat éltem át. Nem gondoltam semmire és senkire, és őszintén szólva nem is voltam beszámítható állapotban, amit később nem kicsit bántam meg. Ugyanis sok hülyeséget csináltam aznap este. Ezek közül a legnagyobb pedig az volt, hogy egy szőke, meglehetősen csinos lánnyal hagytam el a buli helyszínét, ami a lesben álló fotósoknak persze azonnal szemet szúrt. 

* Grace szemszöge *

Körülbelül egy éjszakába telt mire felfogtam hogy Harry élő adásban mondta ki, mennyire nem számítok neki. Természetesen ez okozott nekem egy álmatlan, forgolódásokkal teli estét, de ez még csak a legkevesebb volt a szenvedésből. 

Meghalnék azért hogy tudjam ő ugyanúgy érez-e mint én. De nagyon úgy tűnt hogy ez nem fog kiderülni, ugyanis - fogalmam sincs milyen okból -, de ő haragszik rám, mikor szerintem ez fordítva sokkal jogosabb. 

Eddigi életemben még soha nem szenvedtem és emésztettem magam ennyit valami miatt, mint most. Néha azt kívánom bárcsak újra a régi lennék, aki ha meglátja a Harry Styles-ot, csak szimplán azt mondja magában hogy "ez egy seggarc". Nem pedig azt hogy "ez egy seggarc, de mégis menthetetlenül szerelmes vagyok belé". Komolyan, lehetne ennél is bonyolultabb? Emlékszem amikor először találkoztunk... Mindig mosolyt csal az arcomra, amikor visszagondolok az ajtóval való fejbecsapásra, és arra hogy az első közös utunkon végig vitatkoztunk. Na meg arra hogy hányszor hívott tudálékosnak és zsémbesnek... És ez fordítva is működött, ugyanis én vagy ezerszer vágtam a fejéhez hogy milyen beképzelt, felfuvalkodott és nagyképű majom. Ezek mind olyan vicces és hihetetlen dolgok. Most meg itt fekszem az ágyamban, hajnali háromkor, álmatlanul, azért, mert ez a beképzelt, felfuvalkodott és nagyképű majom teljesen elrabolta a szívem, de pillanatok alatt össze is törte. 

Az álmatlan éjszakámnak köszönhetően csekélyke három órát aludtam, és ez az arcomon is meglátszott, ugyanis a szemeim körül olyan karikák éktelenkedtek, ami még engem is megrémisztett.

Gyorsan magamra kaptam egy kényelmes, vastag pulcsit, majd sietősen - már amennyire lehetett - emberi kinézetet varázsoltam magamnak. 

Mikor leültem az asztalhoz, reggeliző családtagjaim mellé, Jade elég érdekesen kezdett el méregetni. 

- Parancsolsz? - kérdeztem cinikusan, majd a dzsemes pirítósommal kezemben felé fordultam. 

- Szörnyen festesz - közölte egyszerűen, miközben mereven állta tekintetem. Éljen Jade és a őszinteség!
- Csak keveset aludtam - rántottam meg vállam, majd beleharaptam a pirítósba.
- Drágáim - szólalt meg anya, majd meghatódottan végignézett rajtunk. -, arra gondoltam, hogy ma délután tarthatnánk egy olyan anya-lánya - esetleg fia - nézett egy pillanatra Andrew-ra. - napot. Mit szóltok hozzá? - kérdezte izgatottan. - Süthetnénk sütit, beszélgethetnénk meg ilyenek. Biztosan nagyon klassz lenne!
- Hmm... Töltsek el egy délutánt azzal, hogy rózsaszín muffinokat sütögetek, miközben a húgaim ámuldozását hallgatom holmi tinibandáról meg az élet "komoly" dolgairól? Hadd gondolkodjam... Nem! - vágta rá gúnyosan Andrew, én pedig megforgattam szemeimet.
- Na és ti lányok? - fordult felénk kissé csalódottan, de ugyanakkor reménykedve is anyu.
- Sajnálom, de Andrew-val értek egyet - vonta meg vállát Jade. - Meg amúgy is ma van az állatkitömőklub havi gyűlése.
- Anyu, nekem ma az énekkarral van fellépésem - folytatta Megan.
- Nekem tanulnom kell a vizsgákra - húzta el száját Lola.
Már csak én és Georgi maradtunk, anya utolsó reményei gyanánt.
- A színjátszókörben már ezerrel gyakorlunk az adventi előadásokra, sajnálom - mentette ki magát Georgi is.
Mégsem lehettem olyan szívtelen, hogy előállok valami programmal és magára hagyom anyát, még akkor sem ha lett volna. De nem volt, így legalább nem kellett félnem hogy az egész délutánomat téblábolással fogom tölteni.
- Nekem nincs ma programon, szóval benne vagyok. Csinálhatunk anya-lánya programot - mondtam mosolyogva, anya pedig az örömtől majdnem egy könnycseppet is elmorzsolt.
- Szuper! - lelkendezett. - Sütünk sütit, beszélünk a fiúkról, és olyan nagyon jó lesz! - Anya komolyan úgy viselkedett mint egy tinilány, tényleg úgy éreztem mintha én lennék az idősebb és az érettebb. Bár ez az én családomban nem szokatlan érzés. Az esetek többségében én vagyok a család legkomolyabb tagja.

Anya lelkendezését "sajnálatos" módon nem tudtuk végignézni, mivel iskolába kellett mennünk. A suliban azon kívül hogy egy csapat végzős majdnem fellökött, semmi érdekes nem történt. Csak egy unalmas, szürke hétköznap. A szokásos.
Éppen az iskolából tartottam kifelé, mikor Carter-t pillantottam meg magam mellett, aki nagyon gyorsan rohant annak érdekében hogy utolérjen, ez pedig abból vált világossá számomra, hogy szegény úgy lihegett mint egy kutya, és térdére támaszkodva próbált újra egyenletesen levegőt venni.
- Kiabáltam is utánad, de úgy látszik nem hallottad - mondta szaggatottan, mikor még mindig próbálta visszanyerni normális pulzusát.
- Tényleg? Ne haragudj, kicsit elmerültem a gondolataimban - gondolkodtam el, majd fejemre húztam kötött sapkám. - Jössz velem? - biccentettem egyet fejemmel az iskola ajtaja felé.
- Igen - bólintott ezúttal már normális levegővételek kíséretében, majd fél vállára kapva hátizsákját elindult, én pedig összehúztam magamon dzsekimet, és követtem őt.
Úgy éreztem menten éhen halok, ezért úgy döntöttünk hogy megállunk az Oxford Street közelében lévő egyik subway-nél, és veszünk egy szendvicset. Én egy tonhalasnál döntöttem, Carter viszont végül csak egy Walkers chipset és egy csokis sütit vett. Ezekkel a finomságokkal indultunk el a nyüzsgő bevásárlóutcában, én pedig néha-néha bepillantottam a zsúfolásig teli boltokba, viszont Carter-re tekintettel egyikbe sem mentem be, hiszen tudom hogy a legtöbb fiúnak egy kínszenvedés, ha öt percet is el kell tölteniük egy ruhaüzletben. Főleg ha abban csak női ruhákat árulnak.
Éppen a metrómegálló felé tartottunk, mikor zsebemben hirtelen megcsörrent a mobilom. Nagy nehezen előhalásztam kabátom alól, majd rápillantottam a kijelzőre, amin csak egy ismeretlen szám szerepelt.
Felráncolt homlokkal fogadtam a hívást, majd beleszóltam.
- Igen?
- Szia Grace! Niall vagyok - hallottam meg az ír akcentussal beszélő fiú hangját a vonal túloldaláról, majd halványan elmosolyodtam.
- Szia Niall - mosolyodtam el, miközben egyik kezemben a telefont, másikban pedig a subway-es szendvicset szorongattam. Örültem hogy eszébe jutottam, annak ellenére hogy azt hittem talán soha többet nem beszélgetek majd vele.
- Figyelj, találtam valamit ami szerintem érdekelne - mondta, miközben én félig rá, félig pedig néhány mellettem elhaladó lányra figyeltem, akik olyanokat motyogtak hogy "ez az a csaj, aki kavart Harry-vel", meg hogy "tök átlagos, nem értem mit van úgy oda érte". Hát, nem voltak elég halkak, mivel mindent tisztán hallottam, és eléggé szíven ütött. Szóval a legtöbben ezt gondolják rólam. És valahol igazuk van. Én annyira egyszerű vagyok, hogy fogalmam sincs Harry-ben egyáltalán mit sikerült megmozgatnom. - Grace! - szólt bele élesen Niall a telefonba ismét, mivel nekem időközben elkalandoztak gondolataim a "kedves" lányok szavain, ezért nem válaszoltam.
- Jaj, itt vagyok, persze. Mit is mondtál? - ráztam meg fejem, majd igyekeztem csak rá figyelni.
- Azt mondtam az előbb, hogy találtam valamit ami érdekelhetne. Egy tehetségkutatót - Igazából még soha, csak el sem gondolkodtam ezen, mivel magamtól az életben nem mernék jelentkezni semmi ilyesmire, ezért nagyon meglepett amit mondott. - Nyugi, nem X-Factor - nevetett fel. - Csak egy szimpla tehetségkutató.
- Hát, én nem is tudom - sóhajtottam fel, majd fejemen lévő bordó kötött sapkámat kezdtem el igazgatni.
- Ne csináld már Grace, annyira tehetséges vagy! - szólalt meg kissé felháborodottan, mire én halványan elmosolyodtam. Lehet hogy egy fővel nőni fog a "Grace barátai" lista?
- Ez kedves tőled, tényleg - kezdtem bele. - De nem hiszem hogy - akadtam meg hirtelen, mikor egy feltehetőleg kínai nő majdnem fellökött. - mernék egy ilyenre jelentkezni - folytattam, majd szomorúan megrántottam vállam.
- Figyelj, azért gondold át - utasított komolyan, én pedig annak ellenére hogy nem láthatta, hevesen bólogatni kezdtem.
- Persze, és köszönöm. Hogy hívtál, meg úgy általában mindent.
- Ugyan, ez semmiség. Tudod, egy barátért mindent - Hallottam hangján hogy mosolyog, miközben ezt kimondta. Szóval tényleg egy új barátra leltem Niall személyében.
- Igen - mosolyodtam el.
- Amúgy most megint Londonban vagyunk, valamikor összefuthatnánk, ha már ez az okos Styles nem képes éretten viselkedni - mondta kissé lenézően, mire én őszintén, de egyben keserűen is felnevettem.
- Mindenképpen - válaszoltam vigyorogva.
- Jut eszembe - szólalt meg ismét, mielőtt letehettem volna. - Ma én, Zayn és Jade moziba megyünk - Szerintem hirtelen a hajam tövéig felszaladt a szemöldököm, mikor kimondta Jade nevét.
- Várj csak! Azt mondtad Jade? Mármint a testvérem? - bámultam magam elé értetlenül. Szerintem a világon nincs olyan ember, aki jobban utálná a One Direction-t, mint a nővérem. Akkor mégis miért megy velük moziba?
- Aha - válaszolta lazán. - Zayn-nel beszélték meg hogy elmennek. Tök jó haverok lettek. Engem meg csak úgy elhívtak, fogalmam sincs miért.
- De Zayn-nek Perrie Edwards nem a barátnője? - ráncoltam fel homlokom. Rosszat sejtettem.
- De, és az is marad - nevetett fel kínosan. - Grace, Zayn és a tesód csak egy baráti mozira mennek!
- Aha, oké, persze - bólogattam még mindig értetlenül. Ja, Zayn számára biztos baráti... De azok után hogy nemrég a testvérem ódákat zengett a rossz fiúról, erősen megkérdőjeleztem hogy Jade részéről ez mennyire "baráti". - Jó, végül is miért ne? Elmegyek - mosolyodtam el. Amíg Harry-vel nem kell találkoznom - mivel nincs szükségem rá hogy még jobban felkavarjon, és most amúgy is gyűlöl -, addig szívesen elmegyek velük bárhová. - Akkor szia - köszöntem el még mindig mosolyogva.
- Este hétkor értetek megyünk. Szia - mondta ő is ugyanilyen vidám hangnemben, majd bontotta a vonalat.

- Csak nem az a szőke ír gyerek volt? - kérdezte Carter, miután visszacsúsztattam zsebembe telefonom.
- Nocsak, milyen jól informált vagy - szegeztem rá tekintetem vigyorogva.
- Csak az akcentusa miatt jegyeztem meg - legyintett, majd megvonta vállát.
Én csak mosolyogva megráztam fejem, majd beleharaptam áhított szendvicsembe.
Csendben, mindketten olvasva utaztunk a metrón, miközben nekem természetesen kicsit elkalandoztak gondolataim, de az Interjú a vámpírral zseniális, tényleg nagyon lekötött. Hát, vicces látványt nyújthatunk én és Carter, miközben mindketten magunkba roskadva ülünk egymás mellett, és nem is szólunk semmit, ennek ellenére mégis élvezzük egymás társaságát.
Egy hatalmas sóhaj kíséretében léptem be lakásunk bejárati ajtaján, mivel tudtam hogy anyuval most következik egy roppant izgalmas program, "csajos délután" címszóval. Imádom az anyukámat, tényleg, de ezek a kis programok általában soha nem úgy sülnek el, ahogy azt anya elképzeli.
- Szia anyu - köszöntem be, majd lerúgtam magamról tornacipőm, és besétáltam a nappaliba, ezután pedig a konyha felé vettem az irányt, ahol anya már nagyban előkészítette a cupcake-ekhez való dolgokat.
- Szia kicsim - hajolt oda hozzám, majd adott egy puszit fejemre. - Milyen napod volt?
- Elment - vontam meg vállam, majd megkóstoltam az egyik tálba kiöntött krémet, ami meglehetősen ízletes volt.
- Ennyi? - vonta fel szemöldökét, majd tekintetét ismét a kis muffinos papírokra szegezte.
- Igen - nyugtattam meg, miszerint semmit sem hallgatok el előle, egyszerűen csak unalmas napom volt, de Carter-rel amúgy jól éreztem magam. - Egyébként, Niall-ék elhívtak moziba. Elmehetek velük?
- Itt hagysz? - biggyesztette lefelé ajkait.
- Dehogyis anyu, csak este megyünk - ráztam meg fejem mosolyogva, majd megsimogattam vállát.
- Ó - csillantak fel szemei. - Ez esetben elmehetsz. Ezek a fiúcskák úgyis olyan szimpatikusak - mosolyodott el, én pedig egyetértően bólogattam.
Hihetetlen mennyire megváltozott a véleményem róluk csekély másfél hónap leforgás alatt. Ebbe tényleg fura volt belegondolni. Régebben attól is felfordult a gyomrom, ha rájuk gondoltam, most meg már tulajdonképpen barátja láttam az egyiküknek, a legnagyképűbb, legirritálóbb tagba pedig beleszerettem. Igen, az élet néha elég érdekes fordulatokat hoz.
- Harry is megy? - nézett rám komolyan anya.
- Nem tudok róla - vontam meg vállam. - Legalábbis nagyon remélem hogy nem - folytattam, majd felugrottam a konyhapultra, és onnan kóstolgattam tovább a krémeket.
- Hányadán álltok ti tulajdonképpen? - tette le a habverőt kezéből, majd csípőre tett kezekkel felém fordult.
- Fogalmam sincs - sóhajtottam fel. - Elég valószínű hogy utál, mivel te is láttad hogy a fél világ előtt mondta ki mennyire nem jelentek neki semmit...
- Sokszor mondunk dolgokat amiket nem is gondolunk komolyan - csóválta meg fejét rosszallóan. - Na de te mit érzel?
- Azt hiszem túl sok mindent - bámultam magam elé üres tekintettel.
- Kicsim, én csak félek hogy ő nem jó választás - helyezte vállamra kezét. - Félek hogy összetöri a szíved. És őszintén remélem hogy ez még nem történt meg - nézett mélyen szemeimbe.
Ha belegondolok, sajnos már nem egyszer megtörtént. Én pedig folyton folyvást bedőlök neki. Igaza volt anyunak, távol kellett tartanom magam tőle. Milyen jó is lenne ha ez egy csettintésre menne...
Ahhoz képest hogy mennyire unalmasnak képzeltem ezt az anya-lánya délutánt, nagyon jól éreztem magam. Többé kevésbé kiöntöttem a szívem anyának, aki ugyanezt tette, csak neki a regéi apáról szóltak. Nem tudott továbblépni. Valahogyan sejtettem hogy ez nem fog egyhamar összejönni. Ráadásul vészesen közeleg az esküvő is, mi pedig megismerjük azt a nőt, akivel apa össze akarja kötni az életét.
Összességében tehát nagyon jó délutánom volt, este pedig várt rám még egy mozi is, egy eléggé vegyes társasággal.
Miután anyával megsütöttük a cupcake-eket - és ettünk is párat belőle -, elindultam a szobámba, hogy keressek magamnak valami vállalhatóbb, kevésbé gyűrött ruhát. Azonban amikor a folyosón sétáltam, hirtelen megakadt a tekintetem Jade-en, akit még soha nem láttam ennyire csinosnak. A csinost persze a saját stílusához híven értem, hiszen nem egy fenékig érő koktélruha volt rajta, de nagyon frankón kisminkelte magát, fekete magas derekú sortja, hozzá passzoló AC/DC-s pólója és keki színű vékony dzsekije pedig remekül állt rajta.
- Nocsak, nocsak... Minek a tiszteletére csípted így ki magad? Vagy mondjam inkább hogy kinek? - vontam fel szemöldököm, majd csípőre tett kezekkel megálltam előtte.
- Miről beszélsz? - tárta szét karjait tettetett értetlenséggel, mire én rosszallóan megcsóváltam fejem.
- Szerintem köze van ehhez egy bizonyos Zayn nevű fiúnak. Jól gondolom?
- Gondolj amit csak akarsz - vetette oda közömbösen, majd beletúrt élénkvörös hajába, és idegesen elviharzott mellettem.
Aha, pontosan jól gondoltam. De éreztem hogy rossz vége lesz annak, ha Jade nagyon belelovalja magát az érzésekbe. Zayn-nek van egy gyönyörű, híres barátnője, akit valószínűleg esze ágában sem lenne elhagyni. Jade pedig kezd egyre szerelmesebb lenni, ez pedig a végén nem fog jól elsülni, ebben biztos vagyok.

A szekrényemet sikeresen teljesen feltúrtam, de azt hiszem valamennyire megérte, mert találtam egy egész normális kinézetű kötött pulcsit és egy sötétkék farmert, amiket fel is vettem, hajamat pedig gyorsan átfésültem, ezért mindezek után már alkalmasnak találtam magam egy mozizásra. Éppen hogy kisétáltam a nappaliba, már csöngettek is, Niall pedig felszaladt értünk, és mosolyogva üdvözölt minket, meg persze anyát.
- Zayn-t hol hagytad? - mosolyogtam Niall-re, aki hirtelen az ablak felé mutatott.
Jade-del mindketten kinéztünk, ahol a rossz fiú éppen a házfalnak támaszkodva cigizett, Jade arcáról pedig tisztán le tudtam olvasni a gondolatait. Körülbelül ilyenek lehettek: "Hogy lehet még egy ilyen káros dolgot is ennyire szexin csinálni?" vagy "Ezzel a minden szabályt megszegő, rossz fiús viselkedéssel teljesen magába bolondított". Tudtam hogy ennek a nagy szerelemnek hamarosan szomorú vége lesz... Rossz előérzeteim voltak.
- Kicsim, vigyázzatok magatokra, és azért ne maradjatok éjfélnél tovább. Ezzel pedig lehet hogy még sokat is mondtam - Hát igen, anyának köszönhetően rendesen beégtünk. Egy tizenhét és egy lassan tizennyolc éves lánynak ilyeneket mondani, ráadásul egy fiú előtt, nem éppen a legkellemesebb helyzet. 
Kínosan bólintottunk, majd magamra kaptam farmerdzsekim és bordó kötött sapkámat, ezután pedig indultunk is lefelé.
- Amúgy, tulajdonképpen mit is nézünk meg? - fordultam Niall felé.
- Jade és Zayn választották, valami zombiapokalipszis áll a történet középpontjában - válaszolta, majd megvonta vállát.
- Ó, remek - dünnyögtem magam elé. Én inkább az a típus vagyok, aki szívesebben nézi meg a Bridget Jones naplóját, vagy egy modern Rómeó és Júlia történetet, mint valami öldöklésről szóló, agykiszívós zombifilmet. Nos, Jade pont az ellentétem, szóval várható volt hogy nem A boldogság sosem jár egyedül című francia romantikus filmet akarja majd megnézni, az én legnagyobb bánatomra.
Amint kiértünk az utcára, egy intéssel üdvözöltem Zayn-t, Jade pedig kissé félőn, de megölelte.
- Nem tetszik ez nekem - mormoltam zsebre tett kezekkel, mire Niall furcsa tekintettel felém fordult.
- Paranoiás vagy - csóválta meg fejét, majd azt kezdte el figyelni, ahogyan a hűvös levegőben kifújt lehelete szinte füstösnek tűnik.
Éppen szólásra nyitottam számat, mikor hirtelen megállt bennem a lélegzetem is. Mikor oldalra fordítottam fejem, a felénk lépkedő alakot kezdtem el figyelni, aki több volt mint ismerős. Ettől féltem... Harry sétált komótosan felénk, egy szemtelen vigyorral arcán, miközben kezeit barna dzsekije kezében pihentette, mely alatt egy világoskék inget viselt, néha pedig intézett felém egy-egy lopott pillantást. Arcáról nem nagyon tudtam leolvasni semmilyen érzést, ezt a feladatot pedig az is nagyban megnehezítette, hogy a szívem olyan ütemben kalapált, hogy majdnem kiszakadt a mellkasomból. Szinte semmire sem tudtam figyelni, csak a fülemben lüktető vér egyenletes mozgását hallgattam, erre pedig még rátett egy lapáttal izzadó tenyerem is.
- Ez meg mit keres itt? - nyögtem ki hirtelen, Niall-nek szegezve a kérdést, még mielőtt Harry hallótávolságon belül jutott volna.
- Neki is kedve volt eljönni - rántotta meg vállát. - Miért, tán zavar? - húzódott szája szélére egy szemtelen mosoly.
- Hát, őszintén szólva eléggé feszélyez a jelenléte - mormoltam orrom alatt, majd lesütöttem szemeimet, mikor odalépett a társaságunkba.
- Sziasztok - nézett a többiekre mosolyogva, azonban mikor tekintete rám tévedt, arca azonnal elkomorodott, és cseppet sem tűnt kedvesnek.
A levegő megfagyott, mindenkire áthatott a köztünk lévő feszültség, ami eléggé megbélyegezte a hangulatot. Én egy szót sem szóltam, csak lehajtott fejjel rugdostam egy követ, ami éppen az utamba került.
Aha, szóval ennyire utál. Remek... Azt hittem nem ennyire súlyos a helyzet, de ezek szerint igen. De rendben, ha ő így játszik, akkor én is.
Mikor odaértünk a mozihoz, a rajongók azonnal megrohamozták őket, néhányan pedig megkérdezték hogy hol hagyták Liam-et és Louis-t, amin még én is elmosolyodtam. Harry éppen egy lánnyal pózolt egy fotó erejéig, mikor véletlenül - vagy talán abszolút direkt - rám tévedt tekintete, és egy pillanatig megbánóan és talán vágyakozva nézett rám, aminek láttán szívem ismét vadul zakatolni kezdett, a világ pedig egy pillanat alatt megfordult körülöttem. Mondjuk több idő nem is volt rá, mivel a következő másodpercben Zayn nevetve lökte meg barátja karját, aki azonnal elkapta rólam tekintetét.
Amíg a fiúk jegyet vettek, mi az elpocsékolt idő és a feltűnőség ellenében elmentünk popcornért, meg innivalóért. Nem szerettük volna hogy a rajongók intézzenek felénk néhány gyilkos pillantást, amiért kedvenceikkel mozizhatunk, nem mellesleg engem már a legtöbbjük úgyis jól ismer, és a fanatikus Harry rajongók nagy része valószínűleg nem nézné jó szemmel ha Harry körül legyeskednék.
Vettem magamnak egy közepes kólát és egy Ben&Jerry's jégkrémet, amit tudtam hogy minél hamarabb be kell lakmározzam, mielőtt teljesen elolvad.
A fiúk megvették a jegyeket, én pedig tartva a távolságot Harry-től, szorosan Niall mellett sétáltam.
Nem igazán volt kedvem megnézni egy ilyen zombis filmet, ráadásul a társaság egyik tagja kifejezetten zavart, úgyhogy tudtam hogy egyszerűen "mesés" lesz ez a program.
Zayn levetődött a legbelső székre, Jade Zayn mellé, Niall Jade mellé, Harry pedig Niall mellé.
Én amolyan "ez most komoly?" nézéssel meredtem rájuk, mivel jelen pillanatban nagyon nem akartam Harry közelében lenni.
- Bocsi - húzta félre száját Niall, majd széttárta karjait, aztán szemtelenül elmosolyodott.
Duzzogva levetettem magam Harry mellé, majd kerülve tekintetét felbontottam a jégkrémet, és enni kezdtem. Ó, hogy milyen jók is azok a pillanatok, amikor csak a te kanalad csörgését lehet hallani a moziban, mindenki más pedig néma csöndben ül.
- Mit művelsz? - fordult felém hirtelen Harry egy halvány mosollyal arcán.
- Eszem, ha esetleg nem lenne elég nyilvánvaló - válaszoltam cinikusan. - Amúgy nocsak, szóra méltattál? - szólaltam meg ironikusan, mire azonnal lefagyott a mosoly arcáról.
- Vicces vagy - dünnyögte. - Mondjuk azok után hogy csak úgy elküldtél, és annyit mondtál hogy jó utat, nem tudom mit vársz tőlem - tette hozzá suttogva, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő. Ó, szóval ezért is én vagyok a hibás?
- Shh - szólt oda Niall mérgesen, mellette pedig Jade szegezett felénk egy gyilkos pillantást, ezzel jelezve, hogyha nem fogjuk be, akkor annak csúnya vége lesz.
Éppen mondani akartam valamit, amikor tekintetem a mozivászonra tévedt, ahol a zombik már nagyban szívták ki az emberek agyát. Kellemes látvány volt, de tényleg. Már-már szívmelengető...
A film már vagy több mint egy órája ment, én pedig mérhetetlenül csalódott voltam hogy ennyi volt Harry-vel a nagy beszélgetésünk. Képzelem miket gondolhat rólam, ha ennyire bunkón viselkedik velem...
Odanyúltam a kólámhoz, amiben már csak egy-egy korty volt, és emiatt az italt szörnyen hangosan szürcsölni kezdtem. Egy zombis filmben végig sikítoznak meg üvöltöznek, de persze amikor én ultraerős hangerővel szürcsölni kezdek, az életben maradt szerelmesek éppen halkan sétálnak a kihalt naplementében. Komolyan kezdem azt gondolni hogy csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Az némileg megnyugtatott hogy Niall is eszik, így nem éreztem azt hogy csak én tömöm magamba a korlátlan mennyiségű fagyit meg popcorn-t, amit unalmamban Jade-től csórtam el.
A mögöttem ülő hirtelen egy adag kukoricát dobott a fejemnek, mire én értetlenül hátrafordultam.
- Az egész film alatt zörögtél a kanaladdal meg az italoddal. Megtennéd hogy most már nyugton maradsz? - mordult rám a mögöttem ülő férfi mérgesen, tinédzserkorú fia pedig hevesen bólogatott.
- Oké, oké... Bocsánat - emeltem fel kezeimet védekezésképpen, majd csalódottan visszafordultam és belesüppedtem a székbe.
Mikor egy pillanatra összeakadt a tekintetem Harry-ével, láttam rajta hogy nagyon vigyorog, ami elképesztően jól állt neki. Ismét feléledtek a pillangók a gyomromban, amik néhány napig szunnyadhattak, azonban most megint minden felborult bennem.
Zavartan kaptam el fejem, majd elgondolkodtam. Miért csinálja ezt folyton velem? És én mit csinálok egyáltalán? Egy interjúban - ugyan burkoltan -, de közölte hogy mennyire elege van belőlem, most meg itt ülünk egy moziban egymás mellett, és én majd' megőrülök érte. Életemben nem viselkedtem még ennyire hülyén... Ha ezt teszi velem a szerelem, akkor talán jobb ha távol tartom magam ettől az érzéstől.

Hálát adtam az égnek hogy nem kell több rohangáló, nyögdécselő zombit bámulnom, és végre vége van ennek a borzalmas filmnek. Zayn és Jade be voltak zsongva, hogy milyen izgi volt, Niall csak annyit mondott hogy elment, Harry-nek láthatóan egészen máshol jártak a gondolatai, én pedig csak elképedve ecseteltem hogy milyen borzasztó volt.
- Hé, mi úgy döntöttünk Jade-del hogy elmegyünk bulizni. Velünk tartotok? - mosolygott ránk féloldalasan Zayn.
- Én megyek - mondta Niall, majd odalépett Zayn mellé.
- Én most inkább kihagyom - motyogtam, majd fejemre húztam sapkám. - Viszont megtenné valaki hogy hazakísér? A zombis filmre meg a sötétre tekintettel nem szívesen bolyongnék most egyedül az utcán - húztam félre számat, majd könyörgően néztem a fiúkra.
- Harry biztosan örömmel hazakísér - kúszott Niall arcára egy kaján vigyor, én pedig megszólalását egy "ezzel még számolunk" pillantással nyugtáztam.
- Ha nagyon muszáj - rántotta meg vállát. Szóval ilyen nagy teher neki? Akkor köszönöm szépen, nem kérek belőle.
- Hogyha ilyen nagy teher, hagyd csak - szólaltam meg cinikusan, majd kihívóan ránéztem.
- Ami azt illeti, igen - válaszolta, én pedig kissé elképedtem nyers válaszától.
Aha, szóval így állunk... Lopva rám mosolyog az összes adandó alkalommal, aztán meg benyögi hogy nincs kedve hozzám. Mégis mit művelünk?
- Szörnyen gyerekesek vagytok - tette hozzá szokásos bunkó stílusában Jade, Zayn pedig a földet bámulva bólogatott.
- Oké, rendben - sóhajtott fel Harry. - Hazakísérem. Akkor sziasztok, és jó partizást - biccentett Harry, majd kezével jelzett hogy induljunk.
Szörnyen kínos volt egymás mellett lépkedni, és egy szót sem szólni. Pedig annyi mindent mondtam volna. Kezdve attól hogy mennyire megbántott, de ennek ellenére én mégis szeretem, és ezt a nagy jelentőséggel bíró szót már régóta ki akarom mondani neki, csak sok mindentől féltem, ezért nem tettem meg. Szóval a fejemben már szépen megvolt a hosszú monológom, csak kimondani nem tudtam. Talán ezért van olyan kevés ember, aki kedvel. Mindenki a nagyszájú, dumás emberek társaságát keresi, nem egy olyat, mint aki én vagyok. Nem vagyok éppen a szavak embere, az egyszer biztos...
Hosszú hallgatás után hirtelen Harry törte meg a csendet.
- Elárulnád hogy most akkor mi van? - állt meg hirtelen, majd széttárta karjait, mire én is megtorpantam, és felé fordultam.
- Mondd el te, hogy mi van - néztem rá értetlenül, magyarázatot várva.
- Arra számítottam hogy majd esetleg valami normális módon elbúcsúzol tőlem. Vagy esetleg végighallgatsz, amikor mondani akarok valamit - fúrta mélyen tekintetét enyémbe.
- Szerinted én nem arra számítottam hogy elbúcsúzz tőlem, vagy esetleg elmondd amit akkor mondani akartál, mikor Louis ránk tört? - kérdeztem még mindig mereven állva tekintetét.
- De könyörgöm Grace, a telefonban végig sem hallgattál! - nevetett fel keserűen, majd reménytelenül megrázta fejét.
- Meg ne próbálj engem hibáztatni! - szólaltam meg fenyegetően. - Te nélkülem is jól éled az életedet. Bulizgatsz Shay-jel, aztán még azt sem bánod ha ő eljön és elújságolja az együtt töltött időtök összes részletét! Nem mellesleg pedig még a fél világ előtt közlöd is hogy mennyire nem érdekellek - fakadtam ki. - Mit vársz? Hogy loholjak utánad, mikor mindketten tudjuk hogy nekem soha nem lenne esélyem nálad? - szöktek könnyekbe szemeim, de még mindig nem vettem le róla fájdalmas tekintetem.
- Nem lenne esélyed? Még hogy nem lenne esélyed? - ismételte meg első mondatát, majd ismét ironikusan felnevetett. - Tőled kaptam a legtöbb kikosarazást és elutasítást eddigi életemben, és akkor még neked ne lenne esélyed? - emelte fel kissé hangját, én azonban nem észleltem semmit a külvilágból, mivel az előbbi mondata visszhangzott fejemben.
Azt mondta tőlem kapta az eddigi legtöbb kikosarazást és elutasítást? Ez igaz lenne? Szóval mégiscsak jelentek neki valamit? Talán szeret engem?
- Hogy mondtad? - szólaltam meg hirtelen remegő hangon.
- Jól hallottad. Folyton elutasítasz, pedig én mindig próbálom elmondani neked hogy... Szeretlek - suttogta, én pedig abban a pillanatban éreztem azt hogy menten elájulok.
Azon az estén mondta nekem először Harry Styles, hogy szeret engem.
Leblokkolva, de ugyanannyira boldogan álltam előtte, a meglepettségtől pedig egy szó sem jött ki a torkomon.
Hirtelen arra lettem figyelmes hogy közelebb lép hozzám, kezét végigsimítja arcomon, és mélyen a szemeimbe néz. Semmit nem tudtam mondani, csak elnyíltak ajkaim, de nem szólaltam meg. Ő is csak némán fürkészte tekintetem, majd még közelebb hajolt hozzám. Olyannyira, hogy leheletét már arcomon éreztem. Tekintetét ajkaimra szegezte, majd felnézett szemembe, ezek után ismét a számra pillantott, majd vissza a szemembe. Tenyerével végigsimított arcomon, de nem vette le onnan, így húzott még jobban magához. Én lassan lehunytam szemeimet, majd éreztem hogy ajkai enyémekre tapadnak. Ez volt eddigi életem legjobb csókja. Átkulcsoltam kezeim nyakán majd beletúrtam hajába, miközben ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól. Újra közel éreztem magamhoz, és soha többé nem akartam hogy ennél távolabb kerüljön tőlem. 

15. rész: Már semmit nem jelent.

* Grace szemszöge *

A fülemben dobogó vértől és a hevesen kalimpáló szívemtől alig tudtam egyenletesen levegőt venni. Ott ült velem szemben, és éppen bevallotta az érzéseit... De csak majdnem. Abban a pillanatban hogy belekezdett volna valamibe, ami azt hiszem nagyon fontos lehet a kettőnk kapcsolatában, hirtelen kitárult az ajtó, és Louis rémült fejével találtuk szemben magunkat. 

Még mindig nem tudtam normálisan levegőt venni, a tenyereim izzadtak, a pillangók a gyomromban pedig csak úgy repdestek. Szinte biztos vagyok benne hogy Harry azt akarta mondani nekem hogy szeret... És ki is mondta volna, ha Louis Szörnyen Időzítő Tomlinson nem rontja el a tökéletes pillanatot. Még mindig nem tudtam normálisan gondolkodni, ezért csak megráztam fejem, majd Harry-t követve felpattantam a földről, kissé zavartan fülem mögé tűrtem hajam, majd lesütöttem szemeimet. 

- Minden oké? Amúgy hogy lehettetek annyira bénák hogy beragadtatok? - nézett ránk nevetve Louis. 

Mi csak megvontuk vállunkat, majd egy pillanatra összeakadt tekintetünk, én néhány másodpercen belül azonban zavartan elkaptam fejem, mielőtt belemerülhettem volna a smaragdzöld szempárba.

Az órámra szegeztem tekintetem, majd rádöbbentem hogy eléggé későre jár, anya pedig már biztos a haját tépi idegében, amiért nem vagyok otthon. Kikaptam zsebemből mobilomat, és észrevettem hogy anyától három üzenet is jött, ami arra szólít fel hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek haza. 

- Nekem mennem kell - motyogtam, majd utat törtem magamnak Harry és Louis között, és az előszoba felé vettem az irányt. 

Mikor elindultam az említett helyiség felé, ismét előtörtek hasamban a pillangók. Még soha életemben nem voltam szerelmes, és nem gondoltam hogy ez tényleg olyan érzés, mint ahogy sokan leírják. De igen, olyan érzés. Pontosan olyan. Elég csak egyetlen pillantás, és máris olyan dolgokat mozgat meg bennem, amiket eddig én sem ismertem. Csak rá tudok gondolni, és remegni kezd a térdem ha a közelében vagyok. Régebben ezeket a dolgokat egyszerűen nyálasnak találtam, de most már látom hogy ez tényleg pontosan ilyen. 

Felvettem bokacsizmám, majd gyorsan belebújtam dzsekimbe, és már elindultam az ajtó felé, mikor hallottam hogy Harry utánam szól. 

- Grace - szólított meg mély, rekedtes hangján. Hátranéztem, majd halványan elmosolyodtam. 

Halkan odasétáltam hozzá, majd mélyen szemeibe néztem. 

- Jó utat Párizsba - mondtam halkan, majd közelebb hajoltam hozzá, és adtam egy puszit arcára.

Elhúzódtam tőle, majd még gyorsan intettem egyet Louis-nak, ezután pedig kinyitottam az ajtót, kiléptem a nyirkos, őszi levegőre, és lassan sétálni kezdtem. 

Tudatosítanom kellett magamban, hogy most egy ideig nem fogom látni. És hogy ez talán azt is jelenti, hogy Harry csak egy emlék marad. Az első igazi szerelmem, akivel lehet hogy többet nem is találkozom. Hiszen miért is keresne majd pont engem? Soha nem voltam még semmiben ennyire bizonytalan. A saját érzéseimben most már biztos vagyok, de Harry érzéseiben viszont egyáltalán nem. Ő egy sztár, aki bárkit megkaphat, köztük Shay Parker-t is, a jövő nagy szupermodelljét. Hát, én nem vagyok szupermodell. Nincsen tökéletes alakom és arcom, én csak egy átlagos lány vagyok, akinek a szombat estéi nem bulizással telnek, hanem olvasással a szobájában. Én olyan lány vagyok, aki sokszor nem meri megtenni azt, amire valójában vágyik. Talán mindig ilyen is maradok, és lehet hogy Harry-nek nem egy ilyen lányra van szüksége. De hát egy csomó mindent bevallott nekem azzal kapcsolatban, amit irántam érez. Azt mondta hogy a gyomra görcsbe rándul, és a hasában ezernyi pillangó kezd repdesni mikor rám néz... Ezeket csak nem mondja ki azért, mert ahhoz van kedve! Komolyan kell gondolnia. És bár azt mondtam neki hogy már nem félek, mert én is ezt érzem, de hazudtam. Vagy csak a meglepettség beszélt belőlem. Mert nagyon is félek... Félek hogy soha nem fog már megcsókolni, hogy nem fogja kimondani soha hogy szeret, hogy ez tényleg csak egy olyan dolog marad, amire idősebb koromban félig vidáman, félig viszont szomorúan fogok emlékezni, mert ez csak egy emlék. 

Tényleg csak egy múló szeszély lenne? Tényleg igaz, hogy a szerelem is néha olyan "könnyen jön, könnyen megy" dolog? Hát, az én esetemben biztos nem. 

Néhány percig még biztos voltam benne hogy Harry az ajtóban állva bámul utánam, mert magamon éreztem tekintetét. A filmekben ilyenkor a fiú a lány után rohan, megcsókolja, azt suttogja hogy szereti, és nem akar úgy elmenni több ezer kilométerre, hogy nem vallotta be neki az érzéseit. Csakhogy ez nem egy film, hanem a valóélet. Ahol sokszor semmi nem úgy történik ahogy szeretnénk. És a fiú csak áll, a lány pedig talán a csodára vár, hogy az, akibe életében először tényleg szerelmes, bevallja neki hogy szereti, mielőtt elrepül Európa másik felére, majd pedig Amerikába, ahol egy óceán fogja őket elválasztani egymástól. 

Hogy lehetek akkora idióta, hogy nem mentem vissza én? Megvolt a lehetőségem arra hogy visszamenjek, és kimondjam neki hogy szeretem, hogy szerelmes vagyok belé, hogy csakis vele akarok lenni, hogy egyszer sem mondtam, de vele történt meg az első csókom, hogy mennyire nagyon fog hiányozni ha nem láthatom, de nem tettem. Így csak hagytam hogy ez a sok mondanivaló egyre inkább gyűljön bennem, és maradjanak csak ki nem mondott gondolatok.

Tele ezernyi gondolattal és érzéssel baktattam el a metróig, majd magamba merülve felültem, és egész végig csak bámultam magam elé. Annyira elkalandoztam, hogy majdnem fenn maradtam, mikor le kellett volna szállnom. Szerencsémre az utolsó pillanatban feleszméltem, és amilyen gyorsan csak lehetett, lepattantam a metróról, nem foglalkozva azzal hogy a kapkodásom és tornamutatványszerű ugrásom miatt mindenki érdekesen nézett rám. Csak lehajtott fejjel kullogtam tovább, ennek következtében pedig még egy öltönyös, mogorva alaknak is nekimentem, aki ezért elég csúnyán nézett rám. 

A nyirkos hidegben nagy nehezen végre hazaértem, ahol egy gondterhelt sóhaj kíséretében ledobtam magamról kabátomat, és megálltam az előszobában, mivel éreztem hogy egyre több könnycsepp folyik végig arcomon. A nappaliban még szinte minden családtagom jelen volt, és éppen valami nagyon érdekes dologról beszélgettek. Nem akartam könnyes szemekkel bemenni, mivel semmi kedvem nem volt magyarázkodni, és tudtam hogy ha elkezdenék őszintén beszélni, kitörne belőlem a zokogás, ezt pedig tényleg nagyon nem akartam. 

Letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppeket, majd erőt véve magamon egy halvány, teljességgel hamis mosollyal beléptem a nappaliba, ahol hirtelen családom összes jelenlévő tagja rám szegezte tekintetét. 

- Szia kicsim! Végre hazaértél - köszönt anyu amolyan "nehogy azt hidd hogy nem lesznek következményei annak hogy ilyen későn értél haza" nézéssel. 

- Sziasztok - dünnyögtem, majd besiettem a konyhába, és ismét próbáltam magam nem elsírni. Harry el fog menni, én itt maradok és élem tovább az átlagos, unalmas életemet... Nélküle. 

Hirtelen Megan, Georgi és Lola csörtetett be a konyhába, majd megálltak előttem, csípőre tették kezüket, és összeszűkült szemekkel méregetni kezdtek. 

Néhány másodperc múlva ez már kezdett kissé kellemetlenné válni, ezért csak megráztam fejem, majd legyintettem egyet, és lesütöttem szemeimet. 

- Aha... Szóval nem akarsz semmit sem mondani - ingatta meg fejét rosszallóan Megan. - Akkor harapófogóval kell kihúznunk belőled a dolgokat?

- Nem történt... Semmi - vontam meg vállam, majd elfordítottam fejem, mikor ismét készült rám törni a zokogás. 

- Aha, na persze - forgatta meg szemeit Lola. - Ki vele - nézett rám számon kérően.

- Nem szeretnék beszélni róla - motyogtam, azonban már nem bírtam tovább, arcomon egyre több könnycsepp gördült végig, és sírni kezdtem. 

- Mi a baj? - kérdezte rémülten Georgi, majd hozzám bújt és átölelt. 

Jólesett a törődésük, ezért zokogásom közepette a vastag könnyfátylon keresztül halványan elmosolyodtam. 

- Harry elmegy, én pedig... Én pedig itt maradok és soha többé nem leszünk már együtt! El fog felejteni, nekem viszont ez nem menne olyan könnyen! - fakadtam ki magamból. - Én hülye módon pedig nem mondtam el mindazt, amit mondani akartam, csak hagytam hogy tovább gyűljenek bennem a ki nem mondott gondolatok. Nem mondtam el neki, hogy én tényleg, mennyire szeretem őt, és hogy milyen sokat jelent nekem, hogy vele csókolóztam először, és hogy ez már önmagában is nagyon fontos számomra, hogy ő az első aki iránt ilyet érzek, és hogy nem akarom úgy elengedni a nagyvilágba, hogy mindezeket nem tudattam vele. És mégis ezt tettem! - Miközben mindez kijött belőlem, alig vettem levegőt, annyira hevesen és gyorsan mondtam ki mindezt. A többiek is lélegzetvisszafojtva próbálták követni zavaros kifakadásomat, azonban nagyjából sikerült megérteniük.

- Ó - szaladt ki Lola száján rövid, lényegre törő gondolata. - Sajnálom hogy mindezeket nem tudtad elmondani neki.
- És a legrosszabb az egészben az hogy biztos, szinte száz százalék hogy ő is ugyanígy érez, de ő sem tett semmit, amikor még lett volna rá lehetőség. Nem mondott semmit, és így fog elmenni... - néztem magam elé fájdalmasan.
Hirtelen Jade lépett be a konyhába hatalmas vigyorral arcán - melyet megjegyzem ritkán látni.
- Képzeljétek, megjött az interneten rendelt tüskés matr... - Nem fejezte mondatát, ugyanis amikor vörösre kisírt, karikás szemeimre tévedt tekintete, arcára elég érdekes ábrázat ült ki. - Te jó ég. Mi történt? Csak nem Harry?
- Eltaláltad - motyogta Megan, majd kezét vállamra helyezte, és megsimogatta.
- Jaj - sóhajtott fel, majd odalépett hozzám. - Grace, tudom hogy Harry az első szerelmed - Nagyon kevésszer lehet Jade-et olyannak látni, akinek vannak őszinte érzései, de ez most az ilyen ritka alkalmak egyike volt. Tényleg igazat mondott, Harry életem eddigi első szerelme, és ez még nehezebbé teszi a dolgot. -, de talán helyesebb ha elengeded. Túl nehéz lenne ez az egész. Ő alig van itthon, kevés ideje lenne rád, és előbb utóbb kezdenéd úgy érezni hogy elhanyagol, miközben lehet hogy csak azért nem keresne, mert egy lélegzetvételnyi ideje sincs. És értsd meg, én ezeket most tényleg csak azért mondom hogy neked könnyebb és jobb legyen. Na meg, Harry nem tűnik kifejezetten hűségesnek, vagy olyannak aki képes megállapodni. Valószínűleg te is csak egy újabb baba vagy neki, akit kedvére rángathat, aztán eldobhat magától - Na igen. Az utolsó két mondatánál dőlt romba az az illúzióm, miszerint Jade tud kedves is lenni. Nyers, kegyetlen őszinteséggel mondta ki megosztó véleményét, és az az elkeserítő, hogy talán igaza is volt.
- Jade! - szólt rá dühösen Lola. - Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? - förmedt rá, a többiek pedig egyetértően bólogattak.
- Ez nem érzéketlenség, hanem őszinteség. Egyszer kipróbálhatnátok ti is - kacsintott ránk, majd vetett felénk egy lesajnáló pillantást. - Látjátok, ez a különbség köztem és köztetek. Én nem csak azt mondom hogy "Jaj, minden rendben lesz, ti ketten egymásnak vagytok teremtve, biztosan csak jól alakulhatnak a dolgok, és a végén mindenki boldog lesz". Nem. Én azt mondom amire számíthat, amit be kell kalkuláljon. Az élet nem mindig móka és kacagás. Főleg nem akkor, ha az illető akibe beleszeretsz, egy világhírű tinisztár, aki az égegyadta világon akárkit megkaphat - mondta rezzenéstelen arccal Jade, majd szokásos hűvös tekintetével végignézett rajtunk, és megrántva vállát megfordult, ezután pedig kisétált a konyhából.
Én csak némán meredtem magam elé, fülemben pedig végig Jade szavai csengtek. Hát persze hogy igaza van! Én nem jelentek Harry-nek semmi komolyat, de ha esetleg jelentenék is, biztosan nem lenne tartós a kapcsolatunk, azok után hogy alig lesz itthon. Ennyit erről. Túl kell tennem magam rajta. Csak az a baj hogy ez nem megy egy csettintésre. A dolog annál sokkal komplikáltabb.
Idegesen beletúrtam hajamba, majd azon törtem a fejem hogy mivel deríthetném kicsit jobb kedvre magam. Végül úgy döntöttem hogy felbontok egy üveg mogyoróvajat, leülök a tévé elé, és duzzogva enni fogok, miközben egy butító műsort nézek a tévében. Úgyis az evés az egyetlen dolog amiben jó vagyok...
A tervem megvalósult, leültem a tévé elé, és miközben élveztem a mogyoróvajat, Georgi elkapcsolt valami romantikus filmre, aminek a címe azt hiszem Az Utolsó Dal. Remek, még inkább rám jött a sírhatnék, miközben már így is elég rosszul éreztem magam.
Az egyetlen dolog ami jó érzéssel töltött el, hogy a családom mellettem volt, és ugyan csendben voltak, de már a jelenlétükkel is jobb kedvre derítettek. Annak ellenére hogy mennyiszer az őrületbe kergetnek, nagyon szeretem őket, és ők jelentik számomra a világot.
Csöndben bámultuk a tévét, miközben könnyes zsepik repkedtek a levegőben - ugyanis a Miley Cyrus film Jade-en és Andrew-n kívül mindenkit meghatott -, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom.
Nagy nehezen előhalásztam zsebemből, majd szívem a torkomba ugrott mikor megláttam ki keres. Mit akar még azok után mondani, hogy elmegy, és még csak nem is történt semmi kettőnk között? Most még inkább meg akarja nehezíteni a dolgomat?
Néhány másodpercig hezitáltam hogy felvegyem-e, végül feltápászkodtam a kanapéról, besétáltam a szobámba, és mielőtt letette volna, gyorsan elfogadtam hívását.
- Igen? - kérdeztem számomra is szokatlan vékony, erőtlen hangon.
- Grace, szia - Hallottam Harry hangján hogy megkönnyebbül, amiért egyáltalán felvettem a telefont. - Figyelj, mondanom kell valamit - kezdett bele, én pedig lélegzetvisszafojtva hallgattam mondandóját. - Tudom hogy Louis a legrosszabbkor érkezett, és azt is hogy most nagyon összezavartalak, de amit mondtam azt én... - Egy pillanatra elcsuklott hangja, én pedig sejtettem hogy mi fog ezután következtetni. Nem akartam hallani hogy "nem gondoltam komolyan, vedd úgy hogy nem is mondtam semmit, ég veled", ezért inkább én törtem meg a hirtelen beállt csendet.
- Semmi baj Harry, nem kell magyarázkodnod - dadogtam, annak ellenére hogy határozott akartam lenni. - Felejtsük el hogy mondtunk bármit is - Azt gondoltam ezzel csak megkönnyítettem a dolgát, mivel így nem neki kell kimondania hogy "bocs, de köztünk itt vége mindennek".
- Ó - komolyodott el hangja. - Persze, hát ha így akarod, legyen így - A hangja nem volt túl derűs, és nem értettem mire céloz ezzel a mondattal.
- Miért, te nem ezt akarod? - vontam fel szemöldököm, majd egy pillanatra elgondolkodtam.
- Izé, de, persze - motyogta.
- Jó utat - mondtam ridegen, azonban nekem is fájt hogy ilyen távolságtartónak kell lennem vele - hiszen mi közöm van nekem hozzá?
- Köszönöm - válaszolta kissé megilletődötten. - Szia Grace.
- Szia - köszöntem el még mindig ugyanilyen hűvösen, majd lenyomtam a telefont, mielőtt ismét rám tört a zokogás.
Mikor lezártam a telefonom, ledobtam magam az ágyra, és könnyezni kezdtem. Életem eddigi legrosszabb telefonbeszélgetése, ez kétségtelen. Persze hogy semmit sem jelentek neki. Miért is jelentenék? Teljesen hülyeség volt azt gondolni hogy ennek van bármilyen jövője. Komolyan tudtam hogy jobb lesz elfelejteni... Csakhogy mint már mondtam, ez cseppet sem volt olyan könnyű feladat. Illetve valójában egyáltalán nem sikerült elfelejtenem.

* Harry szemszöge *

Értetlenül bámultam magam elé, miközben visszacsúsztattam zsebembe mobilomat. Annyira nem értettem ezt az egészet. Grace azt mondta hogy felejtsük el, miközben én pont arra akartam kilyukadni hogy ne felejtsük el, mert én tényleg szeretem őt, és ezek nem csak olyan légből kapott szavak, hanem komoly, valós érzelmek rejtőznek mögötte. 

De hiszen azt mondta ő ugyanúgy érez ahogy én! Most akkor mi van? Sehogy sem tudok kiigazodni rajta... Olyan bonyolult ez a lány, de én mégis csak rá vágyom. Meg akarom fejteni, de sajnos ez egyáltalán nem ígérkezik könnyű feladatnak...

~ * ~

Gondolataimba merülve bámultam ki a kocsi ablakán, amely a következő fellépésünkre vitt minket, Olaszországban. Három napja folyamatosan azon jár az agyam, hogy mit csináljak. Nekem komolyan nagyon sokat jelent Grace, de úgy tűnik hogy talán ez a dolog egyoldalú. Titkon azért reménykedtem benne hogy nem, de a jelek sajnos határozottan ezt bizonyították. Ráadásul elég sok kilométer választ el minket egymástól, úgyhogy ez már eleve megnehezíti a dolgokat. 

- Harry - bökött meg hirtelen Liam, mire visszarázódtam a valóságba. 

- Igen? - kérdeztem értetlenül, miközben próbáltam felidézni hogy miről beszéltek a fiúk, amíg nekem elkalandoztak gondolataim. 

- Napok óta árnyéka vagy önmagadnak, nem tudsz koncentrálni, össze vagy zavarodva! Mondd, még mindig Grace-en rágod magad? - fordult felém Louis, majd számon kérő tekintetét mélyen enyémbe fúrta. 

- Talán... Elképzelhető... Na jó igen - nyögtem ki, majd csalódottan megvontam vállam. - Még soha nem viselkedtem ennyire idiótán. 

- Hát, a szerelem néha ilyen dolgokat vált ki belőlünk - szólalt meg Niall, miközben éppen egy csokipapír széttépésén ügyködött. - De biztosan szereted Grace-t? Nem mintha nem lenne okod rá, hiszen klassz lány, csak... Nem tudom, nem biztos hogy a te világod - tette hozzá lehajtott fejjel, majd megrántotta vállát.

- Pontosan ez az. Eddig én is azt hittem hogy egy olyan lány, aki teljesen átlagos dolgokat csinál, nem jár őrülten bulizni, és nincs minden este egy másik partin, az nem illik hozzám. De Grace erre teljes mértékkel rácáfolt - néztem el a távolba. 

- Te menthetetlenül szerelmes vagy - veregette meg vállam Zayn, majd összemosolygott Liam-mel.

- Úgy tűnik - ismertem el, majd beletúrtam hajamba. 

A fiúk nem mondtak semmi bátorító dolgot, csak a tényeket közölték, ami jelen pillanatban nem sokat javított a helyzetemen, de az már jó érzéssel töltött el hogy legalább velem vannak, és mindig támogatnak.

A nem túl hosszú út további része csendesen telt, mindenki bele volt merülve valamibe - vagy az én esetemben valakibe -, amin éppen nagyon jártatta az agyát. Egyedül a Niall kezében szorongatott csokipapír csörgését lehetett hallani.

A fellépés nagyon klassz volt, hatalmas ováció fogadott minket, még a zsűrik is elég felszabadultak voltak az előadásunk alatt, tehát összességében jól telt az este. Azonban még várt ránk egy interjú is, ahol szinte százszázalékosan biztos voltam benne hogy  a riporter elő fogja rángatni a magánéleti dolgaimat is, amire most aztán végképp nem vágytam. Éppen ezért elég gondterhelten vágtam neki az egész interjúnak, és csak reménykedni tudtam benne hogy nem hozzák fel a szokásos kérdést, ami mindig úgy hangzik hogy "És mi a helyzet a lányokkal?". Bár mit mondhatnék? Azt, ami valójában is van. Hogy semmi, nincs senkim. Csak azt nem tehetem nyilvánosan hozzá, hogy azért nincs, mert az egyetlen lány akivel lenni akarok, sosem tudja mit akar.

* Grace szemszöge *

Hát, hol is kezdjem? Az utóbbi két napom szörnyen telt, pedig azért ennél cseppet jobbra számítottam. Nem beszéltem Harry-vel, azt sem tudtam mi van vele, de úgy látszik őt az én hogylétem cseppet sem érdekelte. Georgi természetesen a nagy IQ-jával nem jött rá, hogy nekem nem kellemes érzés ha előttem néz képeket, videókat és még Isten tudja miket Harry-ről, de végül szépen megkértem rá, hogyha esetleg megoldható, akkor ne tépje fel az éppen beforrandó sebeimet, melyeket egy világhírű tinisztár okozott nekem. Kellett nekem pont Harry-be beleszeretni! 

Az egyetlen dolog ami feldobta a napomat, az az olvasókör volt, ahol végre kicsit kikapcsolhattam, és rá tudtam koncentrálni valami fantasztikus könyvre. A Carter által ajánlott Oscar Wilde regénnyel három nap alatt végeztem, úgyhogy egy új példány után kutakodtam, amivel sok időm is elment. Végül Anne Rice Interjú a vámpírral című művénél ragadtam le, a szakkör végéig azt szorongattam a kezemben, és miközben mások előadására kellett volna figyelnem, én inkább az érdekfeszítő könyvet lapozgattam, aminek faltam minden oldalát. 

Mikor Carter-rel elindultam hazafelé, April is csapódott hozzánk, akivel mostanság egyre több időt töltök el együtt. Végre kezdem megismerni azt az érzést, amikor az embernek vannak barátai, és van kire számítani. 

Mindketten tudtak a Harry-s esetről, és mindenben támogattak és végighallgattak. Carter-től pedig ez külön jólesik, mivel ő sosem volt oda az ilyen szerinte "értelmetlen és bugyuta" tinibandákért, de ezúttal csak csendben hallgatott, és olykor megveregette a vállam. 

- És mit gondolsz, Harry úgy érez ahogy te? - kérdezte April, majd kíváncsian rám nézett, miközben szőkésbarna, egyenesre vasalt haját felkapta a szél.

- Valószínűleg nem... - motyogtam, majd lesütöttem szemeimet. 

- Valószínűleg vagy biztos? Mert nem mindegy - jegyezte meg Carter, miközben szorosan mellettem sétált, és mereven az utat bámulta. 

- Hát... - gondolkodtam el. - Ha jobban belegondolok, nem biztos - válaszoltam, majd megigazítottam fejemen kötött sapkámat. 

- Na látod - vetette oda Carter, majd halvány mosollyal arcán megrázta fejét. 

- Akkor lehet hogy csak te gondolsz mindent rosszul - lökött oldalba April vigyorogva. 

- De hát nem is keres... És ennek nyilván oka van - kezdtem el ismét a rossz oldaláról nézni minden dolgot. 

- Túlságosan pesszimista vagy - néztek rám reménytelenül mindketten, mire én halkan felnevettem. 

Fél óra séta után a kellemes, őszi hűvösben hazaértünk, mivel meghívtam őket magamhoz egy bögre forrócsokira. A testvéreim már mind otthon voltak, és anya is, akinek aznap szabadnapja volt, így nekem sem kellett bemennem a kávézóba. 

Mindenkit, akit még valaki esetleg nem ismert a társaságból, bemutattam a többieknek, majd az eltervezett forrócsokival leültünk a tévé elé, amiben éppen leragadtunk valami karácsonyi filmnél - vicces volt, mert történetesen még majdnem két hónap volt karácsonyig. Mindegy, a hangulat amúgy is olyan volt, szóval én élveztem. 

A filmbe éppen bevágtak valami őrülten hosszú reklámot, ezért úgy döntöttünk addig átkapcsolunk egy másik adóra. Georgi-nak és Megan-nek azonnal leesett az álla, mikor meglátták a One Direction tagjait egy élő interjú kellős közepén. Én csak zavartan lesütöttem szemeimet, és próbáltam tekintetem nem a természetesen most is tökéletes Harry-re irányítani. 

- Juj! Grace, megnézhetjük? - nézett fel rám hatalmas szemekkel a földön törökülésben ülő Megan. 

- Hát... Persze - legyintettem kezemmel, majd belekortyoltam forrócsokimba.

A fiúkat a szokásos kérdésekkel bombázták, Zayn-t és Louis-t a barátnőjükről faggatták, Liam-et és Niall-t is megkérdezték, hogy van-e valami komoly dolog, mire azonnal rávágták hogy nincs, aztán rátértek Harry-re. 

- Na és Harry, veled mi a helyzet ilyen téren? - tette fel kérdését a riporter sejtelmes mosollyal arcán, én pedig ezen kérdés hallatán azonnal felkaptam fejem és figyelni kezdtem, ahogy a szobában rajtam kívül mindenki más is. 

- Nincs semmi komoly - vonta meg vállát magabiztos lazasággal, majd elmosolyodott. 

- Pedig mostanában sokszor láttunk együtt egy bizonyos Grace nevű lánnyal, akivel állítólag együtt is jártatok - Amikor ezt meghallottam, a forrócsokit félrenyeltem, a mellettem ülő rémült Lola pedig a hátamat csapkodta annak érdekében, hogy ne fulladjak meg.

- Vele csak... Barátok vagyunk - komolyodott el Harry arca, azonban annak érdekében hogy semmiféle érzelmet ne lehessen leolvasni arcáról, ismét könnyedén megrántotta vállát. 

Hát persze... Csak barátok. Vagy még azok sem. Á, mit is képzeltem? Kár lenne egy percre is beleélnem magam ebbe az egészbe. Ugyanis ha ezt teszem, akár csak egy pillanatra is, a következő másodpercben a sors máris biztosít róla, hogy ez a valóság, és nem szabadna elhitetnem magammal olyan dolgokat, amik sosem lesznek úgy, ahogy elképzeltem. Üdv a valóéletben. 

- Látjátok? Megmondtam - suttogtam April-nek és Carter-nek, majd feléjük fordultam. 

April csak biztatóan megsimogatta vállam, és félrehúzta száját, ezzel jelezve együttérzését.
Azért egy pillanatra elgondolkodtam... Harry arca nem tűnt túl boldognak amikor arról kellett beszélnie hogy mi csak barátok vagyunk... Jelent ez egyáltalán valamit? Vagy most már csak képzelődöm?


Miután April és Carter hazamentek, én gondterhelten sétáltam be szobámba, majd lehuppantam ágyamra és a mennyezetet kezdtem el figyelni. Azon tűnődtem hogy most egyáltalán mit kellene tennem. Annyira szerettem volna csak úgy felhívni, megkérdezni tőle hogy hogy van, meg úgy mellékesen hozzátenni hogy nagyon hiányzik és hogy nagyon szeretem. Órákig hezitáltam azon hogy mit tegyek, mikor aztán végül arra jutottam hogy felhívom. Mit veszíthetnék ha megteszem? Jobb mint hogy itt marcangoljam magam a dolgok miatt. Azonban kiderült hogy teljesen feleslegesen dilemmáztam és szántam rá végül magam hogy felhívom, mert nem vette fel... Hát persze hogy nem! Abban azért reménykedtem hogy visszahív, de teljesen feleslegesen, mert nem tette meg.
- Akkora egy idióta vagyok - mondtam magamnak a kelleténél kicsit hangosabban, majd párnámba szorítottam fejem, és sikítottam egyet.
Georgi és Megan felráncolt homlokkal sétáltak be a szobámba, majd leültek a földre velem szembe, és kíváncsi tekintettel méregetni kezdtek.
- Mi a baj? - kérdezte Meg, majd felvonta szemöldökét.
- Csak a szokásos dráma - rántottam meg vállam, majd körmeimet kezdtem el tanulmányozni.
- Bővebben? - tárta szét karjait értetlenül Georgi.
- Beszélni akartam Harry-vel... Annyi mindent mondanék neki, de ő nem vette fel. Mindegy, egyszer majd csak túl teszem magam rajta - legyintettem kezemmel.
- Ha tényleg ilyen nehéz a szerelem, soha ne akarom megtapasztalni hogy milyen is az valójában - mondta Megan, majd felsóhajtott. - Igen, persze, "szerelmes" vagyok Zayn-be, de az mindig csak egy plátói sztárszerelem marad - folytatta, mire én halkan felnevettem.
- Egyébként kedves tőletek hogy így törődtök velem - mosolyogtam rájuk. - Amúgy írtam egy dalt, kíváncsiak vagytok rá? - jutott eszembe.
- Nagyon - csillant fel mindkettőjük szeme, majd hevesen bólogatni kezdtek.
Ismét elmosolyodtam, majd megkerestem összegyűrődött papírfecnimet, melyre ráfirkantottam gondolataimat és érzéseimet.
Mikor a lányok elolvasták (Megan el is énekelte) a dalt, melyet Niall-nek is megmutattam, ujjongva tapsolni kezdtek és közölték hogy én erre születtem. Nagyon jólestek azok amiket mondtak, ennek örömére el is kezdtem egy új dal írását, de sajnos nem igen szállt meg az ihlet, ezért inkább annyiban hagytam a dolgot, és eltettem magam másnapra.


Egy borzasztóan fárasztó iskolanapot magam mögött hagyva metróztam át a kávézóhoz, és már abba is beleborzongtam, ha csak arra gondoltam hogy még órákig kell ott szobroznom egyenruhában, és felvenni, majd kivinni az emberek rendelését.
A mobilomat egész nap a kezemben szorongattam, abban reménykedve hogy majd Harry keres engem. De nem keresett, így minden reményem elszállt azzal kapcsolatban hogy a köztünk lévő dolgoknak itt most nem lesz vége örökre.
Magamat is utáltam és idegesítettem ezzel a folytonos csalódottsággal és nyafogással, de csak Harry tudott a fejemben járni, és az hogy milyen bizonytalan az egész kapcsolatunk. Már ha egyáltalán van köztünk bármiféle kapcsolat.

Unottan bámultam könyvem lapjait, miközben próbáltam olvasni, de ez kivételesen most egyáltalán nem kötött le. Hirtelen azonban nagyon meglepődtem, mikor egy gyönyörű lány lépett be a kávézóba, akiről néhány másodperccel később kiderült, hogy Shay az. Nem lettem feldobódva attól hogy itt van, és illegeti itt a tökéletes testét... Sajnos nagyon szép, én meg... Hát nem pont olyan vagyok mint ő. Mikor észrevett, felráncolta homlokát, majd méregetni kezdett, és végül úgy döntött hogy odasétál hozzám, nyilvánvalóan azért hogy az orrom alá dörgöljön valami nem túl kedves dolgot.
Miközben végigtipegett az ultramenő magassarkújában a kávézón, szinte az összes szempár rászegeződött, a legtöbben nyilvánvalóan fel is ismerték, ezért csodálattal bámulták a tökéletes szupermodellt.
- Nocsak, kit látnak szemeim? - hajolt kicsit közelebb hozzám, majd kihívóan felvonta szemöldökét.
- Remek, már csak te kellettél - mormoltam halkan, majd megforgattam szemeimet.
Fél percig tűrtem ahogy árgus szemekkel figyeli a pult mögötti tevékenységeimet, majd megelégeltem, és idegesen ránéztem.
- Óhajtasz mondani valamit? - kérdeztem cinikusan, majd csípőmre tettem kezeimet.
- Tudod, néhány órával ezelőtt jöttem haza Los Angelesből - szólalt meg, majd megigazította egyébként is tökéletesen álló haját.
- Tudod, azt gondolom hogy sokan mindent megadnának azért hogy ismerhessenek, én viszont csak azt szeretném hogy soha többé ne kelljen találkozzunk - jegyeztem meg szarkasztikusan, azonban miután ezt kimondtam, akkor tudatosult bennem hogy azt mondta Los Angelesben volt. - Várj csak! Azt mondtad Los Angelesben? - kérdeztem döbbenten, meg sem várva válaszát előző megszólalásomra.
- Pontosan, jól hallottad. Találkoztam Harry-vel is. És, az igazság az hogy együtt partiztunk múlt éjszaka... Valamit, vagy valakit nagyon el akart felejteni, mivel nagyon kirúgott a hámból - mondta sejtelmes vigyorral arcán, nekem pedig szívem hirtelen felugrott a torkomba. Hát soha nem fogja tudni elfelejteni ezt a lányt? Tényleg ő kell neki? Viszont engem szeretne kiverni a fejéből, és elfelejteni hogy valaha is ismertük egymást? - De nem ezért jöttem ám. Rendelni szeretnék egy szójatejes lattét - tette hozzá még mindig azzal a számító vigyorral.
Hirtelen azt sem tudtam mit mondhatnék... Teljesen szertefoszlott minden, amit eddig sikerült magamban megőriznem. Biztosan azért nem vette fel nekem a telefont, mert éppen Shay-jel partizott, és még ki tudja mi mást csinált... Egy szánalmas, csalódott senkinek éreztem magam, akit csúnyán átvertek. Nem is akar rám emlékezni!
Éreztem hogy a zokogás egyre inkább készül kitörni belőlem, ezért csak levágtam a pultra a kezemben szorongatott dolgokat, majd amilyen gyorsan csak lehetett, berohantam a kávézó kis öltözőjébe, melyet az ott dolgozóknak tartottak fenn, lerogytam a padra, és zokogni kezdtem.
Rengeteg érzés kavargott bennem, amik nagyon fájtak. Shay, hogy Harry el akar felejteni, hogy hogyha Shay igazat mondott, akkor Harry annyiszor hazudott nekem... Egyszóval minden betett.
Anyu kétségbeesetten rohant utánam, majd leült mellém, és szorosan átölelt.
- Kicsim, mi történt? - kérdezte értetlenül, miközben végigsimított hajamon.
- Shay történt - válaszoltam szipogva, majd egy zsebkendővel megtöröltem szemeimet.
- Kicsoda? - ráncolta fel homlokát.
- Az a modell lány... Egyszer te is láttad az újságban, és meséltem is róla - dünnyögtem.
- Mit csinált?
- Hát azon kívül semmit, hogy tegnap együtt partizott Harry-vel, Los Angelesben... - forgattam meg szemeimet, miközben éreztem hogy ismét kiszöknek belőlük a könnyek. - Úgy tűnik ők egymásnak vannak teremtve. Nem baj, legyenek csak együtt, úgyis megérdemlik egymást - mormoltam látszólag érzéketlenül, de szívem szerint biztos nem ezt mondtam volna. Mert valójában nagyon fájt ez az egész.
Anyu próbált vigasztalni, de nem járt sok sikerrel, mivel nem tudtam abbahagyni a sírást. Azt hittem rosszabb már nem lehet az állapotom, mikor hirtelen megcsörrent a mobilom.
Nem akartam felvenni, de végül - csak hogy elmondhassam neki mit érzek - felvettem a telefont.
- Szia Grace - hallottam Harry hangján hogy mosolyog, én azonban egyáltalán nem tudtam ezt tenni. - Láttam hogy hívtál - Nem is hagytam hogy bármi mást mondhasson, idegesen, de inkább csalódottan közbeszóltam.
- És te miért hívtál? Azért hogy elmondhasd milyen jót buliztál Shay-jel? Hogy elmondhasd milyen jól szórakoztál, és hogy mennyire nem jelentek neked semmit? - kiabáltam könnyeimmel küszködve.
- Tessék? - motyogta értetlenül, mire én még jobban begurultam.
- Ne próbálj meg úgy tenni mintha nem értenéd miről beszélek! - fakadtam ki ismét magamból, mire ismét elsírtam. - Nem is tudom miért dőlök be neked minden egyes alkalommal, mikor a végén úgyis csúnyán átvágsz és kihasználsz - néztem magam elé üres, könnyes tekintettel, majd reménytelenül megráztam fejem. - És ha csak ezeket a "nagyszerű" híreket akartad közölni, akkor nem is kellett volna arra pocsékolnod a drága időd hogy felhívsz - szólaltam meg ezúttal már kicsit nyugodtabb hangnemben, azonban még mindig nem engedtem hogy egyáltalán megszólalhasson. - És te most már nem jelentesz nekem semmit. Már semmit - Ekkora hazugságot azt hiszem még életemben nem mondtam.
Válaszra sem várva letettem a telefont, majd ismét sírni kezdtem, de őszintén szólva most jó volt magamból kiadni azt a sok csalódottságot, ami felgyülemlett bennem.
Életem eddigi legrosszabb napját hagytam magam mögött, ez kétségtelen. Miért mondta nekem hogy pillangók repdesnek a gyomrában mikor meglát, ha igazából nem is gondolja így, és a végén csak el akarja felejteni hogy bármi is történt köztünk? Miért kell folyton elbizonytalanítania? Még soha életemben nem éreztem ennyire pocsékul magam...



Vörösre sírt, karikás szemekkel léptem be lakásunk bejárati ajtaján, majd ledobtam magamról táskámat és dzsekimet, ezután pedig kedvetlenül besétáltam a nappaliba, ahol meglepő módon az egész család a tévé előtt gubbasztott. Szívem szerint sarkon fordultam volna mikor megláttam hogy ismét kiket bámulnak.
- Szia Grace! Ülj le mellénk - mondta Lola, majd megpaskolta maga mellett a kanapét.
- Sziasztok. Oké... - adtam meg magam, majd lehajtott fejjel leültem Lola mellé. 
- Andrew, te nem csatlakozol? - mosolygott Georgi kedvesen bátyánkra.
- Nézzétek csak nyugodtan a kis bálványaitokat... De engem nem érdekel - nézett ránk kidülledt szemekkel, majd egy halom kajával kezében besétált szobájába.
Én nagyokat sóhajtva vártam a dolgokat, annak viszont félig örültem hogy egyik testvéremnek sem tűnt fel mennyit sírtam az utóbbi két órában. Éljen a törődés.
A többiek izgatottan, én pedig unottan vártam hogy az újabb interjúban milyen érdekfeszítő kérdések fognak elhangzani... Elég unalmasnak ígérkezett a műsor, azonban csakúgy mint tegnap, most is felkaptam fejem az egyik kérdésre.
- Na és Harry... Téged mostanában elég sokszor látni ezzel a lánnyal, akivel állítod hogy csak barátok vagytok - mondták a riporterek, majd kivetítettek egy képet, amely még néhány héttel ezelőtt készült rólunk.
Úgy éreztem hogy szívem menten kiugrik helyéről, és alig tudtam levegőt venni. A könnyek ismét előtörtek szemeimben, és éreztem hogy lefolynak arcomon.
- Nos, így van... Barátok voltunk. De már nem jelent nekem semmit. Már semmit - szólalt meg komolyan, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a kameráról. El sem tudtam hinni hogy élő műsorban mondja ki mindezt, és szörnyű volt tudni, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy én is lássam ezt az interjút. A tekintete olyan volt, mintha egészen a szívem legmélyebb részébe akarna hatolni vele, engem pedig elfogott egy szörnyű érzés...