30. rész: Zűrzavar

A szerelem igazán bonyolult és kifürkészhetetlen dolog. Nagyon bonyolult.
Ha a srác, akiről azt hitted, hogy az idők végezetéig képes lenne hűnek maradni hozzád, megcsókol egy másik lányt, akkor nem utálnod kellene? Vagy ha nem is utálni, legalább haragból és büszkeségből elhagyni. Nos, valószínűleg ez lenne a megfelelő lépés, főleg akkor, ha a megbocsájtás már nem egy második esély lenne, hanem harmadik vagy negyedik. Az én érzéseim ennek ellenére semmit nem változtak Harry irányában. De persze ezt valahogy palástolnom kellett... Pontosan ezért mutattam magam ennyire erősnek és talpraesettnek a színpadon, amikor elénekeltem azt a Taylor Swift-dalt, ami annyira beleillett most a fennálló szituációba. Az egyetlen pozitívum ezzel kapcsolatban az volt, hogy már tényleg nem éreztem magam annyira esetlennek és elveszettnek. Tudtam, hogy valami megváltozott bennem, de abszolút jó irányban. Ám ez közel sem jelentette azt, hogy a Harry iránti érzéseim a bizonytalansággal együtt teljesen elhagyták volna a testemet. Nem. Az érzések sajnos ugyanúgy bennem maradtak, és Harry még ugyanúgy sebezhetővé tudott tenni.
Miután elénekeltem a dalt, mellyel az egész lényem valamilyen szinten megváltozott, felszegett állal sétáltam vissza Aprilhez, aki még jobban beleélte magát a dalomba, mint én saját magam. Azt mondta, hogy legközelebb egy hatalmas táblát is hoz majd a lehetséges fellépéseimre, amire valami lelkesítő szöveg lesz írva. Ó, máris van egy rajongóm. A legjobb barátnőm. Hát, valahol el kell kezdeni a rajongótábor kialakítását...
April elképesztően büszke volt rám, és ő is látta, hogy egy dal eléneklése alatt teljesen megváltoztam. Persze vannak dolgok, amik ezután is ugyanúgy megmaradtak bennem, csak az az összehúzott vállú, folyton szorongó és kételkedő lány tűnt el belőlem, akire egyáltalán nem is volt szükségem. És ez a változás nem azt jelentette, hogy átváltozok majd egy üresfejű plázacicává, akit csak a ruhák, a smink és a fiúk érdekelnek. Én örökké egy könyvolvasó, inkább a háttérben maradó lány leszek, csak képes leszek megvédeni magam, és hangot adni a véleményemnek, ha erre van szükség. És mostantól nem fogok félni megmutatni magam a világnak.
Igyekeztem kerülni Harryt, mivel nem nagyon éreztem, hogy bármi mondanivalóm lenne neki, és egyenlőre azt sem tudtam, hogy én mit érzek legbelül. Persze, hogy a tettei ellenére is szeretem. Csak a kérdés az, hogy ez a hasznomra válik, vagy inkább a káromra? Az utóbbi időben sajnos a második lehetőség látszott igaznak, ami azt jelentette, hogy el kell gondolkodjak a kettőnk közti dolgokon. Kell ez egyáltalán nekem? Mert az egy dolog, hogy szerelmes vagyok belé. De ő mit érez irántam? Számára is olyan fontos ez a kapcsolat, mint számomra? Nehéz dolgok ezek, én pedig szokás szerint össze voltam zavarodva.
April éppen a pult mellett álldogált, és táncolt az aktuálisan dübörgő zenére, én pedig mosolyogva odasétáltam hozzá, és a nyakába ugrottam.
- Fantasztikus voltál Grace! - mondta meghatottan, majd még szorosabban átölelt.
- Köszönöm! És azt is, hogy mindig mellettem állsz - válaszoltam teljesen őszintén. Mert tényleg így gondoltam. A szerelem egy nagyon fontos dolog az életben, az egyik legfontosabb. Ez tény. De a barátságok legalább olyan fontosak. Főleg akkor, ha olyan igaziak, mint ami April és köztem van. Ha az embernek van valakije, akire mindig számíthat, az fantasztikus. Aki őszinte vele, de támogatja az összes dologban, amiben csak tudja. April számomra egy ilyen személy. Fogalmam sincs róla, hogy vajon tudatosult-e már benne, mennyire fontos nekem. De ezt igyekszem a lehető legtöbbször tudatni vele.
- Na jó, engedjük el egymást, mielőtt elsírom magam a meghatottságtól - nevetett fel, mire kuncogva elhúzódtam tőle.
Nevetve leültem a bárpulthoz, majd kértem magamnak egy kólát, és April mellett ücsörögve azt kezdtem el szürcsölgetni. Időközben odajött hozzánk Niall is, és miután gratulált nekem a fantasztikus szereplésemért, azonnal rácuppant Aprilre. Szó szerint. Komolyan én vagyok a világ legboldogabb embere azért, hogy ők ketten egy párt alkotnak, de jelen helyzetben nem tett feltétlenül jót a lelkemnek őket látni, amint szenvedélyesen csókolóznak.
Éppen ezért inkább elfordultam a másik irányba, azonban miután ezt megtettem, azonnal megbántam. Ugyanis közvetlenül mellettem Harry bámult rám fürkésző tekintettel, amivel rendesen meglepett. Borzasztóan idegesítő, amikor szeretnél határozott és érzelemmentes maradni, de ez sehogy sem megy, ugyanis mikor rád néz azokkal a szemekkel, neked azonnal gyorsabban kezd verni a szíved, és a füledben dobogó véren kívül nemigen tudsz másra koncentrálni. Miért mindig csak elméletben sikerül határozottnak lennem Harry előtt?
- Grace... - szólalt meg hirtelen azzal a tipikus bocsánatkérő, kiengesztelő hanglejtésével. Oké, talán képes összezavarni, és ezzel valószínűleg ő is teljes mértékben tisztában van. De mit gondol? Hogy rögtön a nyakába fogok ugrani, és heves csókok közepette azt mondom neki, "minden el van felejtve"? Azért ekkora hülyét nem csinálhatok magamból, a szívem mélyén bármennyire is szeretném ezt tenni.
- Ne folytasd. Ismerem ezt a hanghordozást - szakítottam félbe látszólag határozottan, és először életemben sikerült jól színészkednem. - Mit akarsz tulajdonképpen mondani? - vontam fel szemöldököm ridegen.
- Figyelj, tudom, hogy elcsesztem körülbelül... Mindent. De mi lenne, ha legalább megpróbálhatnám helyrehozni?
- És akkor hányadik esélyedet is játszhatnád el újra? A harmadikat? Esetleg a negyediket? - Amit mondtam, teljesen jogos volt, és láttam Harryn, hogy őt is meglepte a határozottságom. Azt hiszem ő volt az, aki a legjobban ismerte azt a határozatlan, életképtelen kislányt, aki eddig voltam. Ami persze egy este alatt nem fog teljesen és nyomtalanul eltűnni belőlem, de képes vagyok a változtatásra, ha nagyon akarom. És most nagyon akartam. Éppen ezért sikerült is elindulnom a saját utamon.
- Igazad van... - sütötte le mélyzöld szemeit. - Rendben. Csak annyiba egyezz bele, hogy találkozzunk holnap, mondjuk nálam, délután egykor. Valamit el kell mondanom. Oké? - nézett fel rám hirtelen kérlelően.
- Na jó, rendben - szűrtem ki fogaim közt, majd körmömet kezdtem birizgálni, mintha ez annyira érdekes elfoglaltság lenne.
Mivel kezdtem egyre kínosabbnak érezni a kialakult helyzetet, úgy döntöttem, hogy felállok, és elmegyek. Köszönésképpen még biccentettem egyet Harrynek, majd odasétáltam Aprilhez, aki eddig felvont szemöldökkel figyelt minket.
- Mi volt ez? - hajolt oda hozzám.
- Semmi... Majd elmesélem hazafelé. Úgyis el szeretnék már innen menni - válaszoltam rosszkedvűen, amit az összezavarodottságom okozott.
- Persze, rendben, menjünk - bólintott komolyan, majd odafordult Niallhöz, és adott neki egy hosszúra nyúló "jó éjt" csókot, ezután pedig elindultunk hozzánk, ugyanis azt a tervet, miszerint nálunk alszik, még nem vetettük el.
Hazafelé elmeséltem neki a Harryvel lezajlott meglehetősen "hosszú" beszélgetésünk részleteit, ő pedig azonnal elkezdte belém sulykolni, hogy nem szabad rögtön a karjába vetnem magam, sőt, véleménye szerint ezt soha többé nem kellene megtennem. Bár ilyen egyszerű lett volna ez a dolog az én részemről is... Azonban bennem szokásosan egy végeláthatatlan zűrzavar volt, amit lehetetlenségnek tűnt eloszlatni. A szív és az ész csatája az egyik legalattomosabb és legbonyolultabb dolog a világon. Ugyanis az agyam most is folyamatosan azt ismételgette, amit April mondott, miszerint egy életre el kell felejtsem Harryt. Azonban a szívem megállíthatatlanul azt suttogta, hogy "nem engedheted el őt!". Rájöttem, hogy én magam vagyok a megtestesült zűrzavar.
Otthon már mindketten megzuhanyoztunk, és az ágyban készültünk a lefekvésre, mikor mobilom hirtelen megcsörrent. Fogalmam sem volt, ki lehet az ilyenkor, de amint megnéztem ki keres, azonnal esett le egy hatalmas kő a szívemről és lettem halálosan kétségbeesett egyszerre. Apa neve villogott folyamatosan a kijelzőn. Ami vagy azt jelenthette, hogy minden rendben vele, és ő fog beszélni velem, vagy azt, hogy Nell fog beleszólni, és valami olyan hírt fog közölni, amit csak a legrosszabb rémálmaimban hallok. Ezért voltak annyira vegyes érzések bennem.
Hevesen dobogó szívvel felvettem, majd egy mély levegővétel után halkan megszólaltam.
- Igen? - A hangom teljesen rekedt és erőtlen volt.
- Szia prücsök. Apa vagyok - A másodperc töredéke alatt olyan hatalmas teher esett le rólam, hogy azt nehéz lenne szavakba foglalni.
- Szia apu! Minden rendben veled? Hogy vagy? - kérdeztem lelkesen és kíváncsian, majd felpattantam az ágyról, és türelmetlenül kezdtem el járkálni fel-alá a szobámban.
- A körülményekhez képest minden rendben - Hallottam hangján, hogy egészen halványan elmosolyodik. - Viszont van valami, amit el szeretnék mondani.
- Éspedig?
- Át fognak szállítani egy londoni klinikára. Ez pedig értelemszerűen azt jelenti, hogy nagyon közel leszünk egymáshoz.
- Tehát ez azt jelenti, hogy még van remény a felépülésedre? - suttogtam reménytelien. Azt hittem már minden veszve van. Talán mégsem?
- Gracie, én és az orvosok mindent megteszünk, hogy még a lehető leghosszabb ideig veletek legyek - Ugyan nem mondta ki konkrétan, de tudom, hogy mi volt a mondanivalójának üzenete. Nincs remény. Arra legalábbis, hogy felépül, már nincs. Kész csoda lenne, ha ez mégis megtörténne. De arra még van lehetőség, hogy huzamosabb ideig mellettünk maradjon. És ez volt az, ami mindannyiunkban tartotta a lelket.
- Értem... És mikor utaztok ide?
- Napokon belül - válaszolta, mire elmosolyodtam.
- Már nagyon várom apu!
- Én is várom már, hogy lássalak titeket. És ne haragudj, hogy ilyen későn hívtalak, csak adódott némi probléma, ami miatt nem tudtalak hamarabb elérni.
- Semmi baj - ráztam meg fejem még mindig halvány mosollyal arcomon.
- Na és mi a helyzet Styles barátunkkal? - Fantasztikus. Ő mégiscsak az apám... És pont ezért valahogy érzéke van ahhoz, hogy mindig a legjobbkor hozza fel ezt a Harry-témát.
- Nem akarok róla beszélni... - motyogtam csalódottan.
- Oké, nem jó, ha ilyenkor idegeskedek, mert az csak ront az állapotomon. De mit csinált már megint az a tuskó? - kérdezte ingerülten.
- Ne, tényleg ne idegeskedj! Nem történt akkora tragédia. Mi csak... Összevesztünk. Ennyi. Majd később mindent elmesélek. Rendben? - kérdeztem lágy hangon. Jobbnak láttam most ezt mondani, mint részletezni a hogyan-csalt-meg-Harry-újra nevezetű műveletet.
- Hát rendben... Amúgy a többiekkel minden oké?
- Persze, megvannak - mosolyodtam el halványan.
- Akkor jó. Viszont most leteszem, mert nagyon kimerült vagyok. Majd beszélünk. Vigyázzatok magatokra. Nagyon szeretlek.
- Én is téged apa! Szia - tettem le, majd elkezdtem folyamatosan felfelé pislogni, ugyanis miután apával beszélek, mindig rám tör a sírás. De az utóbbi két napban már zokogtam eleget, úgyhogy most tartottam magam.
- Apukád volt? - kérdezte April, aki már az ágyban nyomkodta a telefonját. Gyanítom, hogy Niall-lel SMS-ezett.
- Igen - válaszoltam mosolyogva, majd én is behuppantam az ágyba, és magamra húztam takarómat. Mielőtt kényelmesen elhelyezkedtem volna, még egyszer ránéztem Louisra, a macskára, aki éppen a trónján pihent. Miután ezt megtettem, ráhajtottam fejem kényelmes párnámra. - Te vagy a legjobb barátnőm, April - suttogtam már csukott szemmel, kissé elvékonyodott, bágyadt hangon.
- Nekem meg te - simogatta meg hajam. - Jó éjt.
- Jó éjt - köszöntem el mosolyogva, majd még egyszer megigazítottam párnámat, és álomra hajtottam fejem.


Normális az, amikor az ember gyomorgörccsel ébred csak azért, mert fél, hogy találkoznia kell a nővérével? Nos, szerintem nem. Velem pedig ez történt. Jade tegnapi kiborulását nem tudtam mire vélni, abban viszont biztos voltam, hogy a háborúskodás számára még közel sem ott ért véget.
April már reggeli előtt hazament, ugyanis az apukája tűkön ülve várta otthon, ezért egyedül maradtam a Jade ellen vívott csatában.
Reméltem, hogy elmeháborodott nővérem esetleg a tegnapi bulija miatt délután kettőig nem merészkedik ki a szobájából, de sajnos ez nem így történt. Mikor beléptem a konyhába, ő már ott ült, fekete - természetesen nem igazi - szemgolyókkal díszített bögréjéből pedig éppen valami forró italt szürcsölt.
- Nocsak, megjött a kis álszent - köszöntött Jade "kedvesen", miután megpillantott.
Válaszképpen csak egy felismerhetetlen grimaszt intéztem felé, majd egy bögre kakaóval lehuppantam a vele szembeni székre.
- Jade-nek már megint mi baja? - ráncolta fel homlokát anya, majd beleharapott szendvicsébe.
Csak legyintettem egyet, majd ignorálva Jade megvető pillantásait tovább ittam a habos kakaómat.
- Beszéltem apával - jutott hirtelen eszembe, mire családom összes tagja egy emberként nézett rám. - Ti tudtok már róla, hogy Londonban fogják kezelni?
- Én tudtam róla - mosolyodott el anya. - Vártam már, hogy nektek is elmondja.
- Nekem nem szólt... Fantasztikus. Látszik mennyire szeret - dünnyögte Jade, majd sértődötten karba tette kezeit. - Bezzeg Grace, a kis kedvenc mindig mindent elsőként tud meg...
- Jade, ez nem igaz - sziszegtem bosszúsan.
- Ó, dehogynem! Mindig is te voltál apa első számú kedvence, ezt ne tagadd le. Csak kár, hogy amíg a te lelkedet ápolgatja és buzdít a hülye álmaid megvalósítására, addig minket magasról leszar.
- Jade, nyugodj meg - szólalt meg anya meglepően higgadtan, azonban tekintélyt parancsoló hangnemben.
- Nem, még nem fejeztem be. Te vagy a kis tökéletes, a mintalány... De ez csak a látszat.
- Mi van? - csattantam fel idegesen. Ez azért már kezdett nagyon eldurvulni, és nem hagyhattam, hogy ilyen dolgokat vágjon a fejemhez büntetlenül.
- Ha tudná, hogy igazából egy kis cafka vagy, aki előszeretettel mászik rá más pasijára... - Soha életemben nem bántott még meg ennyire Jade. Igen, tudjuk, ő őszinte és kemény. De ezt nem vártam volna tőle. Mérhetetlenül nagyot csalódtam benne, és úgy éreztem, mintha elvágtak volna valamit kettőnk között. Kételkedtem abban, hogy ezek után még valaha lesz felhőtlen kapcsolat kettőnk között.
- Elég volt, Jade Harris! - kiabálta el magát anya idegesen, majd odalépett nővéremhez, és lekevert neki egy hatalmas pofont. Amit megjegyzem, teljesen jogosan tett.
Jade néhány másodpercig csak döbbenten bámult anyára, mivel ő maga is nehezen tudta feldolgozni, hogy mi történt. Anya még soha nem emelt kezet rá, így ez neki nagyon furcsa volt, és biztosan úgy élte meg, hogy most eljött a világvége, mindenki ellene fordult.
- Gyűlöllek mindkettőtöket! - szólalt meg Jade ordítva, majd idegesen kirontott a konyhából, elrohant a szobájába, és annak ajtaját a lehető legnagyobb erővel becsapta.
Egy ideig még senki nem tudott megszólalni a sokktól, ami minket ért, és csak némán bámultunk magunk elé, a feszültség azonban szemmel látható és abszolút érezhető volt.

Néha utálok otthon lenni. Máskor meg mindennél jobban szeretnék a családommal lenni. Azonban most inkább az első opció állt fenn, főleg Jade miatt. Éppen ezért most még kifejezetten örültem is annak, hogy van egy indokom, amivel elszabadulhatok otthonról. A Harryvel való találkozás gondolata azonban hatalmas gombócot keltett a torkomban. A kettőnk kapcsolata mostanság nagyon változó volt. Volt, hogy minden - már-már túlságosan is - tökéletesen alakult, viszont volt, hogy összevesztünk, és minden olyannak tűnt, mint egy rémálom. Nem mellesleg azok után, hogy mennyi mindenen keresztül mentünk, már a végleges búcsú gondolata is megijesztett.
A metrón utazás most még kapóra is jött, itt ugyanis kicsit bele tudtam merülni a gondolataimba, ami ezúttal jót tett nekem. Még most is nehéz hozzászokni ahhoz, hogy az emberek sokszor felismernek, és azt kiáltják: "Jé, ez Harry Styles barátnője!". Most is többször megtörtént ez, csak sajnos végig csupán arra tudtam gondolni, hogy ez valószínűleg most már mindössze múlt időben mondható.
A gyomromban szunnyadó lepkék már akkor támadásba lendültek, amikor még csak nem is találkoztam Harryvel, csupán a puszta gondolatának sikerült ezt kiváltania belőlem. Amikor pedig már a kapujában álldogáltam, úgy éreztem, hogy mindjárt kidobom a taccsot. Ami furcsa volt, hiszen már huzamosabb ideje együtt jártunk, most viszont valamiért a szokásosnál is idegesebb voltam. Valahol belül nem akartam elengedni semmi áron, és annak a gondolatától, hogy ezt mégis megtegyem, az ájulás kerülgetett. Ragaszkodtam Harryhez. Talán túlságosan is.
Miután becsöngettem, összepréselt ajkakkal és lehunyt szemekkel vártam, hogy valaki ajtót nyisson, azonban ez percek múlva sem következett be, én pedig kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Még vagy ötször megnyomtam a csengőt, azonban miután ezt követően sem történt semmi, írtam egy SMS-t Harrynek.
"Harry, hol vagy? Már vagy húsz perce állok az otthonod előtt, de senki nem nyit ajtót. Mi van veled?"
Elküldtem, azonban perceken belül sem érkezett válasz, én pedig csalódottan lerogytam a járda szélére, és ott várakoztam tovább. Még az volt a szerencsém, hogy napos és kellemes hőmérsékletű volt az idő, így legalább nem fáztam.
Viszont csak vártam, vártam és vártam... És nem történt semmi. Egy órája ücsörögtem már ott, amikor hagytam Harrynek egy hangüzenetet.
- Harry, Grace vagyok. Idejöttem hozzád, mert azt kérted tegnap. Itt ülök órák óta, de te még csak itt sem vagy - A hangom remegni kezdett, és éreztem, hogy egy könnycsepp lassan lefolyik az arcomon. Ismét hülyét csináltam magamból. - Elegem van ebből. Soha többet nem akarlak látni - Kinyomtam, és ennyi. Kitört belőlem a zokogás. Nem tudtam abbahagyni, és az sem érdekelt különösebben, hogy a mellettem elhaladó járókelők teljesen le vannak döbbenve attól, hogy ott sírok a járdán ülve, magamba roskadva.
Mindig én vagyok az, akiből hülyét csinálnak... És ez főleg Harry esetében fáj nekem. Szeretett ő egyáltalán engem? Vagy ez csak valami színjáték volt? Utáltam Harryt is és magamat is. És csak sírni akartam, semmi másra nem vágytam.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ücsörögtem a járdán, azonban időközben az időjárás elég rosszra fordult, az eső pedig elkezdett esni, szóval kénytelen voltam felállni, és valahogy hazakeveredni.
Üres tekintettel bámultam magam elé, miközben monoton ütemben vettem lépteimet, és mindent kizártam a körülöttem lévő világból. Az emberek csacsogását, a közlekedési eszközök zaját... Csak a saját gondolataim dübörögtek bennem folyamatosan, melyek kimondhatatlanul kínoztak legbelül.

Egészen beesteledett, mire hazaértem, anya pedig aggódva csörtetett be az előszobába, majd kérdő tekintettel rám nézett.
- Megtudhatnám hol volt egész délután, kisasszony? - tette csípőre kezeit. - Grace, hívtalak vagy ezerszer, de nem vetted fel! Nagyon megijesztettél!
- Tudom anya. Ne haragudj. Én csak... - Borzasztó érzés, amikor nagyon nem szeretnél sírni, és minden erőddel azon vagy, hogy tartsd magad, de egyszerűen nem megy. A könnyek akkor is kikívánkoznak belőled.
Anya azonnal észrevette, hogy mindjárt elsírom magam, így arckifejezése egy pillanat alatt ijedtté vált.
- Mi a baj, kincsem? - kérdezte, majd magához ölelt, velem pedig ma már másodszorra esett meg, hogy kitört belőlem a zokogás.
- Átvert. Megint átvert - suttogtam könnyeimmel küszködve, majd arcom anya vállába fúrtam, és percekig el sem mozdultam onnan.
Elmeséltem neki részletesen mindent, amit csak tudnia kellett az utóbbi időben történtekről, ő pedig türelmesen végighallgatott. Elmondta, hogy mérhetetlenül nagyot csalódott Harryben, mivel ő egészen idáig úgy látta, hogy nála jobb fiúra nem is eshetett volna a választásom. Az elkeserítő az, hogy én is ezt hittem. Most meg két nap alatt minden tönkremegy?
Már huzamosabb ideje beszélgettem anyával a kanapén ülve, mikor hirtelen megcsörrent telefonom, én pedig gyanútlanul kihalásztam a zsebemből. Amikor azonban megláttam Harry nevét a kijelzőn, egyszerre törtek fel bennem csodálatos emlékek, és lettem kimondhatatlanul ideges. Néhány másodperc gondolkodás után kinyomtam, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében ledobtam a dohányzóasztalra, miközben anya végig kérdő tekintettel meredt rám.
- Miért nem vetted fel? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Harry volt az... - motyogtam lehajtott fejjel.
- Ó. Nos, ez esetben talán jól tetted, hogy nem fogadtad el a hívását - válaszolta szomorú mosollyal arcán, majd odahajolt hozzám, és nyomott egy puszit az arcomra. - A szerelemben sokszor csalódunk. De gondolj csak bele; ezzel a sikertelen kapcsolattal csak eggyel közelebb kerültél az igazihoz. Aki majd valóban úgy fog veled bánni, ahogy azt megérdemled - suttogta, miközben hajamat simogatta.
Én csak könnyes szemekkel bólintottam, azonban belül majd' szétvetett a fájdalom. Ugyanis én azt hittem, hogy nekem Harry az igazi. Aki mindig velem lesz, akivel leélem az egész életemet, és aki örökre szeretni fog.

Az este folyamán Harry még többször keresett, én azonban egyszer sem vettem fel. Nem láttam értelmét. Mit mondhattam volna?
A másik problémám sem volt még megoldva, aki történetesen Jade volt. Nem beszélt hozzám, mindig szúrós tekintettel bámult rám, de ha esetleg hozzám szólt, akkor is csak bunkó megjegyzéseket tett rám. Mondanám, hogy ezt megszoktam már, de ezúttal ez akkor is más volt. Fogalmam sem volt, hogy mivel vívtam ki ennyire a haragját, de szerettem volna egyre jobban megtudni.
Vacsora után anya, Jade, Lola és Andrew letelepedtek a nappaliba, hogy megnézzenek valami filmet, amit Jade választott a videotékában, én pedig tökéletesnek találtam az alkalmat arra, hogy a könyvemmel lehuppanjak az egyik fotelbe, és egyszer csak megkérdezzem majd Jade-et, hogy mi a baja.
Meglepődtem volna, ha Jade nem valami gyilkolós, vérrel teli filmet választ, én pedig mikor néha felpillantottam a regényemből, rendesen megrémültem. Sosem voltam az a fajta lány, aki a durva, öldöklős dolgokat szereti. Én inkább a romantikus történetetek híve vagyok. Néha túlságosan is ragaszkodom ehhez a világhoz...
- Jade, nekem ez a film nem tetszik - motyogta falfehér arccal Lola, majd remegő kezekkel betömött szájába egy nagy adag pattogatott kukoricát. Nos, igen, Lolára inkább az én lelkivilágom jellemző, mintsem Jade-é.
- Tudtam, hogy ki leszel akadva tőle - húzta gúnyos mosolyra ajkait Jade, majd lelkesen folytatta a véres események figyelését.
Andrew is természetellenesen fehér volt, amit most még meg is értek, mivel ebben a filmben minden gyilkolós jelenetet részletesen bemutattak. De neki kéne férfiként viselkednie. Á, azt, hogy Andrew valaha is érett, magabiztos férfiként fog viselkedni, már rég feladtuk...
- Amúgy Grace, te hogyhogy itt olvasol? - kérdezte anya, aki majdnem az egész film alatt arca előtt tartotta kezét, hogy el tudja takarni szemeit.
- Khm, nos... - kezdtem bele zavartan. - Oké, kinyögöm. Jade, mi a bajod velem? - fordultam oda nővéremhez, aki megforgatta szemeit, majd fájdalmas tekintettel rám nézett.
- Miért pont most kell ezt megbeszélni?
- Máskor sem lenne alkalmasabb. Na, elmondanád, hogy mit tettem, amiért el kellett hordanod minden lehetséges mocskos dolognak?
- Mintha nem tudnád... Ne játszd már meg magad! - emelte fel kissé hangját. - Láttalak titeket!
- Kivel?! - kérdeztem két oktávval magasabb hangon.
- Zaynnel! - kiabálta ingerülten.
- Mit láttál? Nem történt köztünk semmi. Soha az életben!
- Akkor miért fogta meg a kezed? Tudod mit? Úgyis letagadnál mindent... Inkább húzz el a szobádba, olvasd ott a béna könyveidet, engem viszont hagyj békén.
- Jó, rendben. Úgyis ezt akartam tenni - vetettem rá egy lesújtó pillantást, majd felálltam a fotelből, és feldúltan besiettem a szobámba.
Nem volt kedvem tovább magyarázkodni, de kezdett összeállni bennem a kép. Szóval Jade azt hiszi, hogy Zaynnel az a kézfogás valami nagyon bensőséges dolog volt. Pedig egyáltalán nem... Remek, a Harryvel való kapcsolatom szó szerint romokban hever, Jade, a saját nővérem pedig gyűlöl. Hiába próbálnám neki elmagyarázni, hogy valójában mi történt, ő biztosan csak a saját igazát hajtogatná... Ezt a napot hivatalosan is életem egyik legrosszabb napjává nyilvánítom.


Életem egyik legrosszabb napja után a következő kifejezetten jó volt. Legalábbis az eleje biztosan, a végéről inkább ne is beszéljünk. Mikor kora reggel megtudtam, hogy apa már Londonban van, hihetetlenül boldog lettem, és az eddigi problémáim teljesen eltörpültek, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó lenne már megölelni aput.
Reggeli után a lehető leggyorsabban összekészültem, majd anyával együtt elindultam a klinika felé, ahol apát kezelték. Megbeszéltük a testvéreimmel, hogy külön-külön fogjuk látogatni, ők pedig rögtön beleegyeztek abba, hogy én menjek ma be hozzá. Kivéve Jade-et, akinek természetesen most is volt pár "kedves" szava hozzám, de végül ő is rábólintott arra, hogy én látogassam meg elsőként apát.
Anya és az orvosok is figyelmeztettek arra, hogy apa nagyon le van már fogyva, és még annál is rosszabbul néz ki, mint ahogy a kórházban láttuk Texasban.
És igazuk is volt. Apa hihetetlenül lefogyott és sápadt volt. De az a mosoly, ami megjelent az arcán, mikor beléptünk a kórtermébe, azonnal életet lehelt belé. Olyanná tette ez a betegség, mintha legalább tíz évet öregedett volna, de most, hogy jókedvű volt, ez számomra fel sem tűnt.
Mikor megérkeztünk, olyan sokáig öleltem, hogy fel sem tűnt, hosszú percek teltek el így. A mellkasomra hatalmas súly nehezedett, és alig bírtam lélegezni, amikor arra gondoltam, hogy hamarosan talán már nem tudom majd ezt megtenni. Soha többé. Fullasztó érzést keltett bennem ez az egész, melytől sajnos nem tudtam szabadulni. Attól függetlenül sem, hogy minden erőmmel ezen voltam.
Anya nem maradt velünk végig, ugyanis dolga volt a kávézóban, így miután ő elment, apával kezdetét vette a személyes dolgok kitárgyalása. Szóba jött az iskola, Harry, Nell (aki egyébként szintén Londonban volt már, csak úgy gondolta, hogy jobb, ha apa most az egész napját nekem szenteli), és még rengeteg más dolog is. Harrynél azonban elég sokáig leragadtunk. Nem lett volna értelme eltitkolnom apa előtt a történteket, mert előbb vagy utóbb, de valahonnan úgyis megtudta volna, hogy vége a nagy szerelemnek. A baj csak az, hogy részemről ennek még egyáltalán nem volt vége. Csak nagyon úgy tűnt, hogy Harry részéről viszont igen.
Apa teljesen ledöbbent azon, hogy Harry újra eljátszotta ugyanazt a dolgot, amit hónapokkal ezelőtt, és egyszerűen nem tudta felfogni, hogy hogyan sikerült ennyire félreismernie őt. Persze ezen kijelentése után azonnal a védelmem alá vettem Harryt, és azt bizonygattam apának, hogy nem változott meg, ugyanaz maradt, aki eddig volt, csak elkövetett egy hatalmas hibát. De ettől függetlenül ő még a régi Harry, akit én - sajnos - ugyanúgy szeretek, minden hülyeségével és meggondolatlan tettével együtt. Persze ezt így konkrétan nem mondtam ki apának, és egy idő után kezdett egyre kellemetlenebbé válni a róla folyó beszélgetés, úgyhogy gyorsan eltereltem a témát, és így lyukadtunk ki Nellre, valamint a kisbabára.
Miután róluk is hosszú perceken keresztül diskuráltunk, úgy döntöttem, hogy odaadom apának a meglepetésemet, amit direkt a mai napra tartogattam. Előtte azonban kénytelenek voltunk legyűrni a klinika által szolgáltatott ebédet, mely igen nehezünkre esett, de sikerült elviccelnünk az egészet, úgyhogy egész gyorsan lement a gyomorforgató menü.
- Na, apu, akkor jöhet a meglepetésem? - mosolyodtam el, mire ő lelkesen bólintott egyet.
- Persze - viszonozta mosolyom, majd kicsit feljebb ült az ágyon, és megigazította párnáját.
Odasétáltam az ajtóhoz, ami mellé leszórtam egy nagy zacskót. Felemeltem az említett tárgyat, majd egész tartalmával együtt visszaültem apához, és kivettem belőle a "nagy" meglepetést.
- Oreo keksz, és... - álltam meg egy pillanatra a hatásszünet érdekében. - Tej, amibe mártogatni tudjuk! - fejeztem be lelkesen, mire apa felnevetett.
- Honnan tudtad, hogy pokolian vágyom erre már hónapok óta?
- Telepátia - mosolyodtam el, majd töltöttem egy kis tejet apának, és kezébe nyomtam azt egy keksszel együtt.
Miután beleharapott a mennyei édességbe, hangosan hümmögni kezdett, melynek hallatán jólesően felnevettem, majd én is enni kezdtem.
Volt, hogy csak csöndben ropogtattuk a kekszeket, de volt olyan is, amikor egyszerre nevettünk fel csupán azon, hogy egymásra néztünk. Viszont mindegy volt, hogy csend vagy nevetés töltötte be a szobát, mi mindkét esetben határtalanul boldogok voltunk.
Bevett szokásom az oreo kekszet mindig szétszedni, így most is ezt tettem, és miközben lenyaltam a sötétbarna kekszről a krémet, gondolataim elkalandoztak.
- Min gondolkodsz ennyire? - nézett rám fürkésző tekintettel apa.
- Semmin - ráztam meg zavartan fejem, majd belekortyoltam a már morzsákkal teli tejbe.
- Persze, persze... Na, prücsök, ki vele.
- Túl jól ismersz - nevettem fel halkan, majd lesütöttem szemeimet. - Harryn járt az agyam.
- Ezt valahogy gondoltam - mosolyodott el halványan.
Éppen szólásra nyitottam számat, mikor mobilom hirtelen csörögni kezdett. Szerencsére nem Harry volt az, hanem Niall, amin meg is lepődtem, mivel rá egyáltalán nem számítottam. Zavartan felvettem, majd köhintettem egyet.
- Szia Niall - szólaltam meg kissé meglepődött hangon.
- Szia Grace. Hogy vagy?
- Megvagyok - vontam meg vállam. Ezzel a mondattal tudtam a legkönnyebben lezárni a témát. Pedig valójában egyáltalán nem volt ilyen egyszerű a dolog.
- Jól van, erről majd még akarok veled beszélni... - Niall kétségtelenül túl jól ismer ahhoz, hogy elhiggye nekem, csupán ennyi van bennem. Ő is átlátott rajtam. Csakúgy, mint apa. - Valójában azért hívtalak, mert szervezünk egy kis összejövetelt mára egy étteremben, amit kibéreltünk magunknak. Gondoltuk, hogy te is eljöhetnél.
- Nos, köszönöm a meghívást, de most nem hiszem, hogy elmegyek - Kérdezés nélkül is biztos voltam benne, hogy ezen a kis összejövetelen Harry is jelen lesz, és ebben a helyzetben irtózatosan megalázónak éreztem volna, ha találkoznom kell vele.
- Ó... Hát, rendben. Ahogy gondolod. Majd még beszélünk. Szia - búcsúzott el csalódottan, én pedig már elköszönni sem tudtam, olyan gyorsan bontotta a vonalat.
- Az ír gyerek volt az? - kérdezte apa, mire halvány mosollyal arcomon bólintottam egyet.
- Igen.
- És mit akart?
- Elhívott valami összejövetelre. De nem megyek - fogtam rövidre a választ, majd morcosan visszacsúsztattam a mobilomat zsebembe.
Apának is feltűnt a feldúltságom, amit Niall telefonhívása váltott ki belőlem, és mindenáron meg akarta tudni, hogy mitől lombozódtam le ennyire.
- És miért nem mész? - kíváncsiskodott tovább.
- Mert veled akarok lenni - válaszoltam egyszerűen. Persze ez is benne volt a dologban, de Harry feltételezhető jelenléte most még jobban közrejátszott abban, hogy nem akartam elmenni.
- Grace... A lányom vagy, persze, szeretsz engem, a jelenlegi állapotomból kifolyólag minél több időt akarsz velem eltölteni, de ne ködösíts. Tudom, hogy nem csak ezért mondtad le ezt a találkozót - nézett mélyen szemeimbe. Hihetetlen, hogy apa ennyire ismer.
- Na jó, talán nem csak ezért... - sütöttem le szemeimet, majd csizmám orrát kezdtem el tanulmányozni, mintha ez annyira érdekes elfoglaltság lenne.
- Na, ebben biztos voltam - válaszolta cinikusan. Most már legalább tudom, hogy honnan örököltem a szarkazmust...
- Harry is ott lesz. Ezt anélkül is tudom, hogy megkérdeztem volna. Niall pedig tudta, hogy tudom. És egyszerűen... Azok után, ami tegnap történt, megalázó lenne a közelében lenni - motyogtam lehajtott fejjel.
- Hé! Ez a hozzáállás nem jó! Grace, nem menekülhetsz örökké előle. Egyszer úgyis találkoznod kell vele. Másrészről pedig, te egy Harris vagy! És egy Harris nem hagyja, hogy bárki szórakozzon vele!
- Igazad van apa - bólintottam mosolyogva.
- Most elmész arra az akármire, jól fogod magad érezni, és megmutatod Harrynek, hogy milyen fából faragtak! - kiabálta lelkesen, mire felnevettem. Persze már amennyire tudott kiabálni... A gyengesége miatt már ez is nehezére esett, de minden erejével azon volt, hogy a lehető legéletvidámabb tudjon maradni, és ezért mindig fel fogok nézni rá. Nála erősebb embert még soha nem láttam.
- Igen! Megmutatom neki!
- Helyes - mosolyodott el ő is, mire odahajoltam hozzá, és szorosan átöleltem. Ebbe az ölelésbe megpróbáltam mindent belesűríteni, amit tudatni akartam apával. Hogy mennyire szeretem, hogy mennyire fog, és mennyire hiányzik most is, és hogy mennyire hihetetlenül erősnek tartom.
- Szeretlek apa - suttogtam könnyes szemekkel.
- Én is téged, prücsök - válaszolta mosolyogva, majd végigsimított hajamon.
Apának tényleg sikerült rávennie, hogy menjek el a srácok által szervezett találkára, én pedig úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt teljesen megerősödtem. Harry hülyét csinált belőlem. De ezt nem fogom még egyszer hagyni neki.
Sikerült megtudnom, hogy Cartert is meghívták a fiúk, ez pedig egy érdekes ötletet szült a fejemben. Mindenáron meg akartam mutatni Harrynek, hogy mennyire nem képes letörni, így kértem Cartertől egy hatalmas szívességet. Ez a szívesség pedig abból állt, hogy tegyünk úgy, mintha nagyon összemelegedtünk volna az utóbbi időben. Beleegyezett, mivel ez az egész most neki is kapóra jött, ugyanis Gianna is meg volt hívva erre a kis baráti partira, könyvmoly barátom pedig őt akarta féltékennyé tenni, ezért semmi kifogása nem volt a kis akció ellen.
Annak érdekében, hogy teljesen hitelesnek tűnjön az alakításunk Carterrel, úgy döntöttünk, hogy együtt érkezünk meg a helyszínre. Amint beléptünk az étterembe, ahol a mi kedvünkért most rajtunk kívül senki nem tartózkodott, néhányan rendesen meglepődtek, ugyanis egyáltalán nem számítottak az én felbukkanásomra. Legfőképpen Harry, aki mint mindig, ma is elképesztően jól nézett ki. Nem szabadott túlságosan belelovalnom magam az érzésekbe, mivel annak sosincs jó vége.
A társaság eléggé két részre volt szakadva, a kínos tény pedig az volt, hogy ez Harry miatt és miattam volt. A baráti kör egyik része viselhetett volna "Team Grace" feliratú pólót, a másik része meg "Team Harry" feliratút. Az én "támogatóim" a következők voltak: April, Grace, értelemszerűen Carter, akivel érkeztem, Niall, Zayn, Liam és Danielle, akinek felbukkanása kifejezetten nagy örömmel töltött el, ugyanis már nagyon rég nem találkoztam vele. Harry "csapata" pedig Louis, Eleanor, Gianna és Jade volt. Bár volt egy olyan érzésem, hogy Eleanor csak a barátja miatt húzott Harry felé, valószínűleg ebben a témában inkább nekem adott igazat. Jade viselkedése azonban már egyáltalán nem lepett meg. Ő elméletileg gyűlöli Harryt, de ha haragszik rám, akkor ez hirtelen teljesen el van felejtve, és máris puszipajtások lesznek...
Szándékosan kerültem Harry tekintetét, viszont minden erőmmel azon voltam, hogy bizonyítani tudjak neki, így amint leültünk egy asztalhoz, azonnal elkezdtem a színjátékot. Megragadtam Carter kezét, majd lehúztam magam mellé, és közelebb hajoltam hozzá. A többiek felvont szemöldökkel meredtek ránk, én pedig belül elégedett voltam azzal, hogy sikerül jól játszanunk a szerepünket.
Mindenki el volt foglalva magával, azonban biztos voltam benne, hogy egy kicsit mindig felénk sandítottak, mivel egyáltalán nem számítottak arra, hogy mi Carterrel így "összemelegedünk". Persze szigorúan csak idézőjelben, mivel ez valójában korántsem így van. És nem is lesz soha. El sem tudnám képzelni, hogy a könyvimádó barátommal több legyen köztünk, mint barátság. És az a megnyugtató, hogy ezt ő is ugyanígy gondolja. Viszont most a helyzet úgy kívánta, hogy kerüljünk közelebb egymáshoz, és mivel ez mindkettőnknek kapóra jött, megragadtuk a lehetőséget.
- Carter, jók vagyunk, szerintem bevették - suttogtam vigyorogva.
- Szerintem is - bólintott. - Viszont valamit még meg kellene tennünk annak érdekében, hogy még hitelesebb legyen az alakításunk - tette hozzá halkan, majd zavartan köhintett egyet.
- Igen, szerintem is - Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Mi mással lehetne hihetőbb a színjátékunk, ha nem azzal, hogy csókolózunk?
Tudatosítottam magamban, hogy ez csak egyszerű megjátszás, majd vettem egy mély levegőt, és odahajoltam Carterhez.
Sosem volt még annál furább érzésem, mint amikor Carterrel csókolóztam. Mikor ezt megtettem, éreztem, hogy az egész annyira erőltetett, és számomra természetellenes. Viszont megpróbáltam jól alakítani a szerepemet, és amikor hallottam, hogy a "szenvedélyes" csókunk alatt mindenki elcsendesedik, úgy éreztem nyert ügyünk van.
Miután elhúzódtam Cartertől, a tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy ugyanarra gondol, amire én. Vagyis arra, hogy ez szigorúan egy egyszeri alkalom volt, ilyet soha többé nem teszünk. És ez így is van rendjén.
Mikor megfordultam, hogy ránézhessek Harryre, láttam rajta a meglepettséget és a dühöt, amit a mi forradalmian jól megjátszott csókunk váltott ki belőle. Elégedett mosollyal arcomon visszafordultam Carterhez, aki éppen Gianna reakcióját figyelte. Rajta is látszott, hogy nem kifejezetten dobódott fel a kis csókunktól, így mindketten elértük azt, ami az eredeti tervünk volt. Carterrel összevigyorogtunk, majd egyszerre kortyoltunk bele italunkba, én azonban ezt rosszul tettem, mivel a következő pillanatban majdnem kiköptem a számból, ugyanis ami előttem lezajlott, az igazi sokként ért.
Jade és Harry kézen fogva sétáltak el az asztal előtt, ahol mi ültünk, majd megálltak, és megcsókolták egymást. Ez lett volna az a dolog, amit úgy tippelem, hogy tényleg soha, de soha nem fog megtörténni, ugyanis Jade és Harry ki nem állhatják egymást. Viszont annyira nem vagyok ostoba, hogy bevegyem, ők tényleg érdeklődnek egymás iránt. Azért ennyire nem vagyok naiv.
Megforgattam szemeimet, majd kérdő tekintettel rájuk néztem. Zaynen is láttam, hogy le van döbbenve, azonban ő sem egy buta fiú, ő is rájött, hogy ez puszta színjáték. De hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem voltam féltékeny.
A többiek egyre inkább furcsállták ezt a sok új "kapcsolatot", és a végén már nem is tudták követni, hogy akkor most ki kit akar féltékennyé tenni. Borzasztó társaság vagyunk, itt mindenki mindenkivel - ha csak egy perc erejéig is -, de összeszűri a levet, hogy valakinek bizonyíthasson. Louis és Eleanor, Liam és Danielle, valamint April és Niall maradtak az egyetlenek, akik kitartottak egymás mellett, és nem kezdtek el mással flörtölni azért, hogy valakit féltékennyé tehessenek.
Mint már említettem, Zayn is rendesen meglepődött a történteken, de láttam rajta, hogy nagyon rendbe akarja hozni a dolgokat Jade-del. Hogy miért? Mert tényleg szereti őt. És nagyon felnézek Zaynre azért, hogy ő mindig hűséges ahhoz, akivel éppen együtt van. Mert amíg Perrie volt a barátnője, addig még csak meg sem csókolta Jade-et. Tudta, hogy ez nem lenne helyes. Most pedig csak arra vár, hogy Jade és közte újra minden rendben legyen. És tudom, hogyha rajta múlik, ez meg is fog történni. Csak az elmeháborodott nővéremet kell rendbe tenni egy kicsit, és tudom, hogy az ő kapcsolatuk rendben lesz.
- Na jó! - kiabálta el magát Louis, mire mindenki elcsendesült. - Kezdenek eléggé elfajulni a dolgok. Harry - fordult oda a Jade mellett álldogáló fiúhoz. - Szerintem te vidd haza Grace-t. Most - Louis és Harry között valami szavak nélküli, hosszú beszélgetés zajlott le, melyet a szemükkel végeztek, mi ezért csak annyit láttunk, hogy biccentenek párat, és ebből már megértették egymást.
Harry vonakodva ugyan, de beleegyezett, engem viszont tovább kellett győzködni ahhoz, hogy végre hajlandó legyek elindulni. Mérges voltam Harryre, megalázva éreztem magam, és egyszerűen csak azt akartam felé sugározni, hogy utálom őt. Pedig valójában ez egyáltalán nem így volt. Éppen ezért nem akartam, hogy ő vigyen haza.
De mivel muszáj volt elmennem vele, sértődötten és némán sétáltam mögötte, majd minden szó nélkül bevágódtam az anyósülésre, bekötöttem magam, és vártam, hogy Harry végre elinduljon.
Miután beindította a kocsit, és elindultunk, még jó néhány percig csöndben utaztunk, egyikünk sem szólt semmit. Azonban amikor már szinte fájdalmasan kínos volt a némaság, hirtelen megtörte a csendet.
- Haragszol rám, ugye? - szegezte rám egy pillanatra tekintetét, majd ismét az utat kezdte el figyelni.
- Mit tippelsz? - kérdeztem cinikusan, majd összefontam magam előtt karjaimat. - Gyanítom, hogy megkaptad az üzeneteimet, amiket tegnap küldtem, a házad előtt, ahol órákig ücsörögtem, de te nem jöttél...
- Ne haragudj rám, kérlek! Paul elképesztően ideges volt a történtek miatt, és muszáj volt beszélnem vele.
- És ezt nem tudtad volna kicsit előbb közölni? Akkor talán nem mentem volna oda, és nem vártam volna ott órákat, hogy történjen valami - mondtam kissé idegesen. - Egyébként meg ilyenkor könnyű kifogásokat találni.
- Ez nem kifogás! Én tényleg meg akartam veled beszélni!
- De mégis mit? Azt, hogy miért csókoltad meg azt a lányt? - kérdeztem döbbenten. - A részletekre nem vagyok kíváncsi! Mellesleg pedig miért csókoltad meg Jade-et is? Mi értelme volt ennek? Talán ő is jobban felkelti az érdeklődésed, mint én?
- Grace, te is tudod, hogy nem így gondoltam! - Kezdett az ő hangja is egyre idegesebbé válni, és tudtam, hogy ebből egy hatalmas vita fog kikerekedni.
- Akkor hogy? Mégis hogyan akarod ezt rendbe hozni? - kérdeztem elcsukló hangon. Nehezen tudtam visszafojtani a könnyeimet, de muszáj volt megpróbálnom. Már így is túlságosan kimutattam, hogy mennyire össze vagyok törve a történtek miatt.
- Miért érdekel az egyébként téged? Úgy látom, te már más felé kacsintgatsz...
- Istenem Harry, te komolyan ennyire idióta vagy?
- Hogy érted ezt? - ráncolta fel homlokát.
- Ha nem jössz rá magadtól, hogy mit miért csinálok, akkor nincs is értelme tovább beszélnünk! - Éreztem, hogy kiabálásom közepette legördül egy könnycsepp arcomon, melyet már sehogy nem tudtam megállítani. És ha egy jön, akkor jön a többi is.
- Nincs értelme tovább beszélnünk? És akkor még te vagy kiakadva? Grace, igen, hibáztam. Fölösleges letagadnom, mert én is tudom, hogy ez a helyzet. De én megpróbálom rendbe hozni! Ha hibázok, folyton ezt teszem! De te csak eltaszítasz magadtól, és nem is hagyod, hogy megpróbáljam helyretenni azt, amit elrontottam! - kelt ki magából ingerülten. A szavaiban volt igazság. De akkor sem tudtam teljes mértékben elfogadni azt, amit az imént mondott. - Megérkeztünk. Jó éjt - nyúlt át felettem idegesen, majd kinyitotta a mellettem lévő kocsiajtót. Még néhány másodpercig némán meredtem rá, azonban ő ezt megelégelte, majd egy goromba biccentéssel a tudtomra adta, hogy húzzak már el, mert nincs kedve tovább a társaságomban maradni.
Idegesen kiöveztem magam, majd kipattantam a kocsiból, és becsaptam annak ajtaját. Harry nem is tétlenkedett tovább, azonnal elhajtott, megjegyzem nem is kis sebességgel.
Én pedig csak ott álltam magamba roskadva, értetlenül, a könnyeimmel küszködve. Egyszerűen nem értettem Harryt. Az egyik pillanatban még mindent megtenne a megbocsájtásomért, a másikban megcsókolja Jade-et,  aztán megint megpróbálja rendbe hozni, végül pedig gúnyt űz belőlem, és finoman elküld a francba. Csoda, hogy össze vagyok zavarodva?
Gondolataimban elmerülve baktattam fel a lépcsőházunkban, miközben folyamatosan az visszhangzott bennem, hogy nem érhet itt véget ez az egész, ami Harry és köztem történt. Ez még nem a vég, ugye?

Három díj egycsapásra :)

Három díjjal lett gazdagabb a blogom, aminek nagyon-nagyon örülök! 

Első

Szabályok:

1. Ha megkaptad a DÍJAT, készíts róla egy bejegyzést és tedd ki a fent látható KÉPET!
2. ŐSZINTÉN kell válaszolnod a kérdésekre!
3. Összesen 5 SZEMÉLYNEK kell tovább adnod.
4. Ezt egytől-egyig ÁT KELL MÁSOLNOD a lapodra, kivéve a válaszokat!
5. A díjat VISSZAFELÉ NEM LEHET adni! (Annak nem adhatod akitől kaptad, viszont többször is kaphatsz ilyen díjat.)

Igazából egyszer már válaszoltam az itt feltett kérdésekre, úgyhogy ezt most kihagyom, de nagyon-nagyon köszönöm ezt a díjat Petra Pávelnek! (http://onedirectionboyswithme.blogspot.hu/)

Második

 

Ez is egy ilyen díj, tehát értelemszerűen itt sem fogok a kérdésekre válaszolni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem vagyok kimondhatatlanul hálás érte solya1999-nek (http://onedirectionfanfiction5.blogspot.hu/), aki megjutalmazott vele! Nagyon köszönöm! 

Harmadik

Ezt a díjat köszönöm Bow Styles-nak (http://www.onewayoranotheriwillsaveyou.blogspot.hu/)!<3

Kérdései:

1. Mi inspirál az írásban? Én egy nap ezzel szeretnék foglalkozni. Ez az, ami inspirál.
2. Kedvenc színészed/színésznőd? A kedvenc színészem Douglas Booth (bár ebben lehet hogy a külseje is nagyban közrejátszik, haha), színésznőm pedig Selena Gomez.
3. Kedvenc film? A Csajok Monte Carloban és a LOL.
4. Melyik közösségi portált látogatod a legtöbbet? Tumblr.
5. Mit szoktál a leggyakrabban mondani? Nem tudom, hogyan értelmezzem ezt a kérdést.:D
6. Mi a célod? Sok célom van. Az egyik például az, hogy egy nap híres írónő legyek.
7. Van olyan tanárod, akit nem szeretsz? Inkább úgy fogalmaznék, hogy van olyan, akivel kapcsolatban vannak fenntartásaim.
8. Golyóstoll vagy ceruza? Mindkettő.:D
9. Kedvenc állat? Kacsacsőrű emlős.
10. Mióta képviseled az 1DFamily-t? :) Egy és egy negyed éve.:)

Elvileg ezt tovább kellene adnom, de mivel mostanság nem nagyon olvasok blogokat, ezt most kihagyom. De köszönöm még egyszer mind a három díjat!

29. rész: I knew you were trouble

* Zayn szemszöge *

A buliban jelenlévők közül szinte mindenki egy emberként bámult Harryre, miután megcsókolta azt a bizonyos lányt, aki valahonnan nagyon ismerős volt számomra. A legrosszabb az volt az egészben, hogy Grace is jelen volt. Ott állt, és láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Elképesztően mérges voltam Harryre, aki néhány másodpercig még csak fel sem fogta, hogy mi történt, és történik éppen. Jade és én kétségbeesetten összenéztünk, majd visszafojtott lélegzettel vártuk azt, hogy történjen valami. Azonban még egy percig semmi sem történt, mind csak álltunk, a levegőben pedig harapni lehetett volna a feszültséget. 

Az többi jelenlévő - akik nem voltak nagyon közeli ismerősök - egy idő után megunták, hogy semmi izgalmas nem történik, mint például csajbunyó, kiabálás és elrohanás, vagy ilyesmik, tehát felszívódtak. Szóval a társaság nagy része szétszéledt, mi viszont még mindig ott álltunk, és vártuk, hogy valaki mondjon valamit. 

- Hogy lehettem ennyire hülye? - suttogta maga elé Grace, majd vett egy mély levegőt, és felemelte tekintetét. - Most is seggrészeg vagy Harry, ugye? - nevetett fel keserűen, majd keservesen megrázta fejét. 

Erre a válasz egy határozott igen volt. Harryt régen láttam ennyire részegnek. Volt egy olyan érzésem, hogy a cseppet sem józan barátomnak igazából fogalma sincs róla, hogy pontosan mi történik, csak nagy vonalakban tudja felfogni az eseményeket. 

Láttam Grace-en, hogy mindjárt elsírja magát. A szemei már könnyesek voltak, és nem akart előttünk összeroppanni, ezért egy hirtelen mozdulattal megfordult, majd elviharzott. 

Harry csak értetlenül forgatta a fejét, miközben erősen gondolkodott, meg mutogatott valamit. Én csak megforgattam szemeimet, majd egy hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy Grace után megyek. 

Utat törtem magamnak a táncoló vendégek között, majd kiléptem a bejárati ajtón, és hirtelen megcsapott a hideg, nyirkos levegő. Összehúztam magamon fekete bőrdzsekimet, majd elnéztem a távolba, és tekintetemmel Grace-t kezdtem el keresni. Néhány másodperc múlva meg is pillantottam, azonban ő már az utca túloldalán járt. Sietős léptekkel utánasiettem, és közben azon járt az agyam, hogy Harry most igazából egy kiadós pofont, vagy valami még erősebbet érdemelne. Ha barátnőd van, akkor részegen sem engedheted meg magadnak, hogy más lányokat csókolgass. Vagy ne legyél együtt senkivel, ha ennyire vágysz a kalandra. Minden lány megérdemli, hogy jól bánjanak vele, és tisztán játsszák a játékot.
Nagyon sajnáltam Grace-t. Ő egy olyan lány, aki  még az átlagosnál is törékenyebb. Ezt annak ellenére is tudom, hogy valójában annyira nem is ismerem. Az utóbbi időben Harry a tenyerén hordozta. Persze, köztük is voltak nézeteltérések, de mostanában az egész szerelmük egy rózsaszín köd volt. Lehet, hogy Grace mostanság az egész világot így látta - nem csak a Harryvel kapcsolatos dolgokat -, és talán pont ezért most még inkább összetört.
Mikor sikerült  utolérnem a lányt, azonnal megragadtam vállát, majd magam felé fordítottam.
- Hé, Grace - mondtam zihálva, majd mélyen szemeibe néztem. - Várj. Minden rendben?
- Ezt most komolyan kérdezed? - nevetett fel keserűen, miközben még mindig könnyezett. Éreztem a cinizmust a hangjában, de erre most meg is volt az oka, hiszen az imént feltett kérdésem nagyon ostoba volt.
- Igazad van, ez a kérdés elég meggondolatlan volt - ismertem el. - Üljünk le - biccentettem egy pad felé, mely az utca egyik eldugott részén volt elhelyezve.
Nem akartam, hogy a sajtó a mi kis beszélgetésünkön csámcsogjon majd, hiszen tudjuk hogy milyen lehetetlen dolgokat tudnak összekombinálni és feltételezni.
- Sajnálom, hogy ez az egész szituáció újra megtörtént veled... - kezdtem bele zavartan. Tudtam, hogy egyszer, még az egész kapcsolatuk kezdetekor történt egy ehhez kísértetiesen hasonló eset.
- Annyira ostobának érzem magam - mondta szipogva, majd letörölte arcáról könnyeit. - Hogy lehettem annyira naiv, hogy ezt újra hagytam megtörténni?
- Grace, ez nem csak a te hibád...
- Az a vicces, hogy ez leginkább az én hibám - mosolyodott el szomorúan. - Butaság lenne csak Harryt okolni. Csak tudod, mostanában úgy érzem, hogy minden kicsúszik a kezeim közül... A családom konkrétan romokban hever. Én egy érzelmi roncs vagyok, és nem tudom normálisan kezelni a kapcsolatomat. Illetve valószínűleg most már csak múltbeli kapcsolatomat. Az én hibám is, hogy Harrynek mindig valami, vagyis valaki újra van szüksége. Csak azt bánom, hogy nem vettem észre hamarabb.
- Mármint mit? - kérdeztem fürkésző tekintettel.
- Hogy én nem vagyok elég neki.
- Grace, te hajlamos vagy mindig csak magadban keresni a hibát, és bebeszélni magadnak, hogy nem vagy elég jó. És ez nem helyes.
- Tudom - rántotta meg vállát könnyezve, majd kezeit kezdte el tördelni. - Mostanában annyi pofont kapok az élettől... Balról is, jobbról is... Érted mire gondolok, ugye?
- Értem. De néha csalódnunk kell ahhoz, hogy tanulni tudjunk a múltból, és később erősebbek legyünk - nyúltam oda kezéhez, majd abszolút baráti szándékkal megszorítottam azt.
Szomorúan elmosolyodott, majd könnyes szemekkel bólintott egyet. Láttam rajta, hogy mérhetetlenül csalódott volt. A dolgok egész tragédiát idéző hangulatát viszont még az is fokozta, hogy neki nem csak Harryvel kapcsolatban hevert most romokban az élete, és ezt ő maga is kifejtette. Az apja miatt eleve össze volt törve, ez viszont most még inkább elkeserítette.
Láttam, hogy kezében szorongatja a H-betűs nyakláncot, ezért kérdőn ránéztem.
- Mik a terveid ezzel? - mutattam rá az ékszerre.
- Én sem tudom - rázta meg fejét elkeseredett mosollyal arcán, majd megvonta vállát. - Ebben a pillanatban semmit sem tudok. Csak azt, hogy mostanában minden túl tökéletes volt. Túl tökéletes volt ez az egész kapcsolat ahhoz, hogy igaz legyen. És be is igazolódott, hogy tökéletes nem létezik. Előbb-utóbb ennek az érzése úgyis elveszik... Így vagy úgy, de az élettől kapsz egy pofont, ami visszahoz a valóságba.
- Értem miről beszélsz - biccentettem egyetértve.
Láttam Grace-en, hogy jelenleg ő maga sincs tisztában azzal, mit érez. Szomorúságot, becsapottságot és bizonytalanságot láttam a szemében, amit nézni is szívszorító volt.
- Figyelj, szerintem most menj haza, és próbálj meg rendet tenni a fejedben - tanácsoltam. - Ne törődj most semmivel, csak azzal, hogy magadban tisztázni tudd a dolgokat.
Miközben beszéltem, észrevettem, hogy Grace végig átbámul a vállam felett, aminek sejtettem is az okát.
- Talán van mögöttem valami érdekes? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Nem. Csak tudod... - Itt tartott egy rövid szünetet, és felsóhajtott. - Abban reménykedtem, hogy Harry talán utánam jön, bocsánatot kér, és tudod... Úgy lesz, mint azokban a filmekben - mosolyodott el ismét abban a melankolikus hangulatban.
- Sejtettem, hogy erről van szó. Csak sajnos az a baj, hogy Harry jelen pillanatban állati részeg. Olyannyira, hogy szerintem azt sem tudja ki ő és mit keres abban a házban, ami mellesleg a sajátja. Biztos vagyok benne, hogy józanon nem tett volna ilyet...
- De ha szeret valaki, az részegen is szeret, nem? - suttogta, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Jade-re gondoltam, miután Grace ezt megkérdezte. Nekem nem számít, hogy éppen mennyit ittam. Bárhol is legyek, bármilyen állapotban; tudom, hogy egyetlen lány van, akit szeretek. És az Jade.
- Na jó, azt hiszem tényleg hazamegyek, mielőtt ismét belelovalom magam az érzésekbe, és megint zokogni kezdek - vett erőt magán, majd felállt, és vett egy mély levegőt.
Követtem példáját, majd óvatosan megveregettem vállát.
- Fel a fejjel. Tudom, hogy ezt most könnyebb mondani, mint csinálni, de próbáld meg, oké? - kérdeztem komolyan.
- Oké - motyogta, majd bólintott egyet.
- Hazatalálsz?
- Megoldom - mosolyodott el halványan, azonban szemei még mindig könnyesek és vörösek voltak. 
- Rendben. Aztán vigyázz magadra - búcsúztam el tőle, majd intettem egyet, és elindultam vissza a házba.
Kissé nehéz szívvel hagytam magára Grace-t, mivel most annyira elkeseredettnek tűnt. És valószínűleg nem csak annak tűnt, hanem az is volt. Emiatt most szívem szerint laposra vertem volna Harryt, de mivel ő az egyik legjobb barátom, ezt nem tehettem meg.


Mikor visszaértem a házba, azonnal részeg barátomat kezdtem el keresni, így nem túl finom módon utat törtem magamnak a tömegben. Rögtön tudtam, hogy valahol ott lehet, ahol egy rakás ember nagy kört alkotva áll. Odatolakodtam, majd átnéztem egy magas srác válla fölött, és azonnal megláttam Harryt, aki szétterülve feküdt egy asztalon. Igazán bizarr látványt nyújtott...
- Mondd csak, te normális vagy? - kérdeztem meg tőle kissé ingerülten.
- Csak... Hagyjatok meghalni - kiabálta kábán, majd fejét beleverte az asztalba.
Néhányan felnevettek a részeg Harryt látva, amit most őszintén szólva nem is csodáltam, mivel már mondhatni, hogy nevetségesen ittas volt.
- Ennyit tudsz mondani? Gratulálok... - szólalt meg Eleanor, aki szintén jelen volt a bulin, de nem nagyon beszélgettem vele, mert ő inkább Louisval volt elfoglalva.
Úgy tűnt, hogy Harrynek jelen pillanatban fogalma sincs arról, mekkora seggfej volt, pedig igazán ráfért volna egy kis fejmosás.
- Ez most komoly, Harry. Hogy lehetsz ekkora seggfej? - kérdezte idegesen Jade, mire halványan rámosolyogtam. Szeretem a határozottságát és a keménységét. Ezzel képes valamiféle tekintélyt parancsolni magának.
Ő azonban nem mosolygott vissza rám... Nem értettem a dolog okát. Néhány másodpercig csak hűvösen állta pillantásom, majd megforgatva szemeit elkapta rólam tekintetét. Furcsa volt ez a reakció... Nagyon furcsa.
- Ennyi? Csak itt fetrengsz a saját hányásodban, és nem is teszel semmit? - szólalt meg ismét Jade, majd felvonta szemöldökét. - Tudod, pontosan ezért illetek ti ennyire össze Grace-szel. Mindketten taplók vagytok - tette hozzá, majd karba tett kezekkel elsétált.
Ezt a megszólalást már nem csak én, hanem a többiek sem tudták mire vélni, ezért értetlen tekintettel néztek rá ingerült barátnőmre, aki úgy döntött, hogy itt hagy minket.
Harry halálosan értelmes tekintettel felállt, majd ránk mutatott.
- Na idefigyeljetek! Elegem van abból, hogy mindig mindenki akar egy darabot belőlem, értitek? Mindenki! Hagyjatok engem békén! - kelt ki magából. Egyébként nem nagyon lehetett komolyan venni, amikor totálisan részeg volt, inkább csak nevetséges volt a kiborulása.
Idegesen - és eléggé andalogva - elsétált, majd kilépett az ajtón, és becsapta azt maga mögött. Éreztem, hogy ebből az egészből még nagy botrány lesz.
Viszont ami Harrynél most sokkal jobban érdekelt, az Jade viselkedése volt. Nem értettem, hogy miért nézett rám olyan szemrehányóan, és hogy miért mondta azt a Grace-es dolgot.
Egyre többen leléptek a katasztrófába torkollott partinkról, így már könnyebben megtaláltam Jade-et, aki eléggé piromániás hatást keltett, mivel két öngyújtóval játszott egyszerre. Viszont szomorúnak tűnt. Az egy dolog, hogy soha nem mosolyog, de ez nála még korántsem jelenti mindig azt, hogy rosszkedvű. Most viszont lerítt róla, hogy tényleg nincs feldobódva.
Óvatos léptekkel odasétáltam hozzá, majd szótlanul leültem mellé. Néhány másodpercig csak bámultam rá, és azt vártam, hogy szóljon valamit, de nem tette.
- Valami baj van? - kérdeztem halkan, majd közelebb hajoltam hozzá.
- Ha lenne egy kis eszed, magadtól is rájönnél, hogy igen, van - fogta rövidre válaszát.
- Most mi rosszat tettem? - értetlenkedtem.
- Zayn, te most szórakozol velem? - fordult felém ingerülten. - De tudod mit? Én nem fogom neked elmondani. Gyertek rá magatoktól - pattant fel hirtelen, majd leporolta nadrágját és elsétált.
Kidülledt szemekkel bámultam magam elé. Sok mindent nem értettem a mondanivalójából. Például azt, hogy miért beszélt többesszámban. Ezen az estén mindenki megtébolyult?

* April szemszöge *

Sosem voltam az a nagy partiállat, mint mostanában a fiatalok nagy része. A sulis programokon is csak ültem a lelátón, és figyeltem a nagymenőket, akik egész este rázták magukat a "jobbnál jobb" diszkózenékre. Talán ez a népszerűtlenségem oka... Na mindegy, ebben az érzésben legalább tudok osztozni Grace-szel. Lehet, hogy ezért vagyunk ennyire jó barátok. Ebből a tényből kifolyólag ezúttal sem mentem el Harry állítólag eget rengetően jónak ígérkező partijára. Helyette itthon gubbasztottam, teát ittam és filmet néztem apával. Valami romantikus vígjátékot néztünk, azonban ő elaludt rajta. Később közölte velem, hogy soha többet nem választhatok én filmet, mivel ilyen nyálas borzadályokat ő nem hajlandó megnézni. Hát, ő nem egy érző lélek, ezt meg kell hagyni. Összességében nem is bántam meg, hogy nem mentem el, csak azt sajnáltam, hogy Niall nem volt itt velem. Miután viszont másnap meghallottam a legújabb pletykákat Grace-szel és Harryvel kapcsolatban, nagyon felidegesítettem magam. Grace a legjobb barátnőm, és a legjobbat akarom neki. Eddig pedig abban a hitben éltem, hogy a legjobbat Harry testesíti meg. Nos, a történtek sajnos azt bizonyítják, hogy hatalmasat tévedtem. Azok után, hogy a családomban is rengeteg problémát okozott ez a megcsalástéma, az átlagembernél is jobban elítélem ezt a dolgot. Olyan dühös voltam Harryre, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni. Komolyan, néha már úgy viselkedek a Grace-szel kapcsolatos dolgokban, mintha a nővére lennék. 

Tudtam, hogy hol keressem Harryt, mivel nyilván ki volt dőlve a tegnap este után, így csak otthon lehetett. Délelőtt, amilyen gyorsan csak lehetett összekészültem, majd mielőtt még elindultam volna a nyírjuk-ki-Harryt nevezetű akciómra, bekaptam egy csokis fánkot. Már éppen kislisszoltam volna a bejárati ajtón, amikor a nappaliból hirtelen utánam szólt apa. 

- Hova, hova ilyen sietősen kisasszony? - nézett át újságja felett számon kérő tekintettel. 

- Öhm, el kell intéznem valamit - dadogtam. 

- Remélem nem elszökni készülsz azzal a Niall gyerekkel - mondta összeszűkült szemekkel. 

- De, persze apa... Niall itt áll az utcánkban egy igazi luxusautóban, a hátsó ülésen pedig ott hever egy kirabolt bank pénztartalma, és csak arra vár, hogy megszökhessen velem Amerikába, ahol majd Las Vegasban elkaszinózzuk az összes lopott pénzünket - válaszoltam gúnyosan, apa azonban cseppet sem értékelte a - szerintem abszolút jó - humoromat. 

- Nagyon vicces vagy... - mormolta. - Komolyan, hová mész?

- Harryt akarom helyretenni. Majd a részleteket később elmesélem... Mehetnék már? - toporogtam türelmetlenül. 

- Na jó, menj - forgatta meg szemeit, majd ismét az újságra szegezte tekintetét. 

- Oké, mentem bankot rabolni - intettem vigyorogva, majd kiléptem a nyirkos, reggeli levegőre.

Apa sosem tudja értékelni az eget rengetően fantasztikus humoromat... Pedig már azt tervezgettem, hogy egy stand-up comedy műsorral fogok meggazdagodni. Lehet, hogy ezt az álmot el kell dobjam magamtól?

A metrón ülve végig azon agyaltam, hogy vajon miképpen tudnám a legjobban levezetni határtalan dühömet Harryn. Inkább testi, vagy lelki fájdalmat okozzak neki? Ilyen és ehhez hasonló ördögi gondolatok keringtek a fejemben, ennek eredményeképpen pedig majdnem fennmaradtam a metrón. 

Miután ismét kiértem a hűvös levegőre, teljesen lelombozódtam, mert elkezdett esni az eső, nálam pedig természetesen nem volt sem esernyő, sem vízálló kabát. A nagy sietségben el is felejtettem számításba venni az esőt, ezért bőrig áztam, mire odaértem Harry kacsalábon forgó palotájához. Minden egyes alkalommal, mikor itt járok, megállapítom, hogy Harry semmit nem spórolt ennek a háznak a megvételénél. Beképzelt sznob... 

Idegesen és csurom vizesen becsöngettem, majd vártam, hogy valaki végre ajtót nyisson. Mikor már majdnem elkezdtem toporzékolni, Louis végre beengedett, és hatalmas, kárörvendő vigyorral arcán méregetni kezdett. 

- Ó, szia April - köszöntött még mindig azzal az irritáló vigyorral. 

- Nem hozzád jöttem Louis, nincs kedvem beszélgetni - törtem utat magamnak, majd levettem fejemről a kapucnimat. Hát, nem sokat használt, ugyanis így is tiszta víz volt a hajam. Ha tudom, hogy ez a kis zivatar egy komplett fürdéssel ér fel, legközelebb hajmosás helyett inkább kiállok az esőre, apa szerint amúgy is spórolni kell a vízzel. 

- Értem én, de eléggé... Csapzott vagy. 

- Ne tegyél rám gonosz megjegyzéseket, oké? - néztem rá összeszűkült szemekkel. 

- Oké, de szerintem nézz előbb tükörbe, mert Niall is itt van, és szerintem te sem akarod, hogy így lásson - válaszolta, majd elkezdett hangosan röhögni. 

- Mekkora egy tapló vagy, Louis Tomlinson! - kiabáltam rá, majd rosszallóan megráztam fejem. - Miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül, majd megfordultam, és belenéztem a tükörbe, hogy megtudjam, mi ilyen oltári vicces rajtam. 

Hát, Louisnak igaza volt... Tényleg borzasztóan festettem. Mivel odakint nem csak esett, hanem a szél is elképesztő sebességgel fújt, a hajam valami érthetetlen módon az égnek állt - azon kívül hogy vizes is volt -, a szemfestékem teljesen lefolyt, az alapozóm meg foltokban volt az arcomon. 

- Hmm... Talán igazad van - szűrtem ki fogaim között, majd elkezdtem lelapítani a hajam. - El tudnék jutni úgy a fürdőszobába, hogy Niall-lel ne fussak össze? - kérdeztem suttogva.

- Már láttalak, és szerintem így is mesésen nézel ki - szólt ki a konyhából Niall, mire arcom olyan vörös lett, mint a paradicsom. Szóval nem sikerült elkerülnöm a megsemmisítő leégést. Viszont amit mondott, az elképesztően jólesett. Szerinte még így is szép vagyok? 

Odasétáltam a konyhába, ahol Niall éppen szendvicset evett (micsoda véletlen), és amikor meglátott, azonnal elmosolyodott.

- Te tényleg szeretsz engem - suttogtam meghatott mosollyal arcomon. 

- Erre még csak most jöttél rá? - vigyorodott el, ezzel a beszólással pedig totálisan elvágta a dél-amerikai szappanoperába illő hangulatot.

Oké, talán nem ez volt a legromantikusabb, amit mondani tudott, de akkor is hihetetlenül boldog voltam, hogy nem kell kételkednem, mert Niall tényleg szeret. Úgy, ahogy vagyok. 

Mosolyogva odasétáltam hozzá, majd átkulcsoltam kezeim nyakán, odahajoltam arcához és hosszan megcsókoltam. 

- De hé, nem hozzád jöttem, ne tereld el a figyelmem - mondtam vigyorogva, miután elhúzódtunk egymástól, mire felsóhajtott.

- Jaj... Akkor azt hiszem már tudom kihez jöttél - vakarta meg fejét.

- Igen, jól gondolod, Harryhez. Hol van? 

- Fent, a szobájában. Totál ki van ütve, szerintem jelenleg azt sem tudja magáról, hogy kicsoda - rázta meg fejét rosszallóan, majd belekortyolt italába. 

- Na, azt garantálni tudom, hogy én majd magához térítem - tettem csípőre kezeimet, majd elindultam az emelet felé, hogy megkeressem Harryt. 

A lépcsőn felfelé menet találkoztam Zaynnel, aki erősen depressziós hangulatban volt, de annyira nem vagyunk jóban, hogy az élet nagy dolgairól beszélgessünk együtt, így egy köszönéssel lezártam a témát. 

Mikor beléptem Harry meglehetősen tágas szobájába, azonnal felfordult a gyomrom, ugyanis olyan tömény alkoholszag volt odabent, hogy majdnem elhánytam magam. 

- Istenem, mi történt veled? - sóhajtottam fel, majd odaléptem az ágyon elterülő Harryhez. 

- April? - kapta fel fejét értetlenül, majd egy hirtelen mozdulattal felpattant, melybe kissé beleszédült. - Végre valaki, akivel tudok normálisan beszélni. Figyelj, nem tudom miért jöttél ide, de mondanom kell valamit...

- Ó, előbb én - mosolyogtam rá látszólag ártatlanul, mire felráncolt homlokkal rám nézett. 

Ideje sem volt felfogni mi történik, mivel egy elképesztően gyors mozdulattal lekevertem neki egy hatalmas pofont. 

- Egy seggfej vagy! - kiabáltam ingerülten. - Undorító módon kihasználtad Grace-t! 

- Hé! Nem használtam ki! Én szeretem őt!

- Szereted? - nevettem fel gúnyosan. - Még hogy szereted? Ha szeretnéd, nem csókolóznál más lányokkal mindenféle béna bulin. Még csak eszedbe sem jutna más csajra nézni vagy flörtölni bárkivel is. Grace viszont szeret téged és mindent megtenne érted, de ha ez nem kölcsönös, akkor inkább hagyd őt békén, hogy találhasson valakit, aki megbecsüli! 

Láttam Harryn, hogy erősen elgondolkodott azon, amit mondtam. És igazam volt, valahol mélyen pedig ezt ő is tudta, csak nem akarta beismerni magának.

- Az a furcsa, hogy én azt hittem te más vagy... - folytattam, majd a padlóra szegeztem tekintetem. Át tudtam érezni Grace helyzetét, még úgy is, hogy azt sem tudtam jelenleg milyen állapotban van. És Harry tényleg másnak tűnt. Olyannak, aki a tenyerén hordozza Grace-t, és soha, még csak eszébe sem jutna más lányra nézni. Az pedig teljesen mindegy, hogy józanul vagy részegen. 

- Az is vagyok! - védte magát. 

- A tetteid nem erről árulkodnak. Mondd, hogy voltál képes még egyszer eljátszani ugyanezt a dolgot vele? De tudod mit? Nem kell válaszolnod. Majd én, és akik szeretik még Grace-t, gondoskodnak róla, hogy többet ezt ne tudd megtenni.

Nem éreztem úgy, hogy lenne még mondanivalóm neki, így megfordultam, majd kisétáltam a szobából, és lesiettem a lépcsőn. 

A srácok odalent éppen egymás hegyén-hátán nézték a tévét, ahol valami focimeccs ment, őket látva pedig halkan kuncogni kezdtem, majd odaléptem hozzájuk, és leültem Niall ölébe. 

- Ó, szia - nézett rám vigyorogva, majd nyomott egy puszit arcomra. - Sikerült elintézned, amit akartál? - kérdezte halkan. 

- Igen... Eléggé kemény voltam vele, úgyhogy most lehet, hogy szüksége lenne rátok - húztam félre számat. 

- Értem - bólintott komoran, azonban a következő pillanatban megenyhültek arcvonásai. - Ma egy mozi? 

- Ma nem lehet - mosolyodtam el halványan, mivel jólesett, hogy velem szeretett volna programot csinálni. - Átmegyek Grace-hez, azt hiszem neki meg most rám lesz szüksége. 

- Ez rendes tőled Borzoska - utalt a kócos, szanaszét álló hajamra mire nevetve oldalba löktem, majd megcsókoltam.  

Szívesen mentem volna Niall társaságában moziba, azonban most kötelességemnek éreztem, hogy a legjobb barátnőm mellett legyek. 

Éppen ezért bementem egy szupermarketbe, ahol összevásároltam minden lehetséges egészségtelen ételt és üdítőt, és vettem egy nagy tortát is, mivel elképesztően jól nézett ki. Szerintem a boltban néhányan hajléktalannak néztek a hajam meg az elázott ruháim miatt, de nem nagyon törődtem mások véleményével, csak célirányosan megvettem mindent, amiben cukor, zsír és szénhidrát van. 

Az idő végre egy kicsit derűsebb lett, azonban félő volt, hogy kapok majd egy csúnya tüdőgyulladást, mivel ázottan mászkáltam a hideg levegőn. 

Mikor végre eljutottam Grace-ék lakásához, megkönnyebbülten csöngettem be, majd vártam, hogy valaki felvegye a kaputelefont. 

- Te mit keresel itt? - szólalt meg egy barátságtalan hang, így azonnal kitaláltam, hogy ez csakis Jade lehet.

- Szia Jade... Grace-hez jöttem. 

- Szuper, mentsd meg a napot... - sipákolta idegesítő hangon, majd egy sóhaj kíséretében beengedett a lépcsőházba.

Mire felsétáltam arra az emeletre, ahol ők laktak, teljesen kifulladtam, ezért egy pillanatra megálltam, és vártam, hogy a pulzusom újra normális tempót vegyen fel. Nem vagyok jó kondiban, az egyszer biztos.

Bekopogtam, ezúttal azonban Lola nyitott ajtót. 

- Szia - mosolygott rám kedvesen, majd betessékelt. 

- Szia Lola - viszonoztam mosolyát, majd lerúgtam lábaimról szegecses bakancsomat, és lehámoztam magamról nedves dzsekimet. - Rátehetném a kabátom a szárítóra? Kissé megáztam - nevettem fel kínosan. 

- Persze! - bólintott, majd elvette az említett ruhadarabot, és rátette a szárítóra. - Gyanítom, hogy Grace-hez jöttél. 

- Igen. 

- Nehéz éjszakán van túl... Valamikor hajnali három körül átjött zokogva a szobámba, és elmesélt mindent. A szemei totálisan feldagadtak, az orra pedig bedugult. Tehát nincs valami fényesen. De biztosan örülni fog neked - mosolyodott el halványan. 

- Remélem. Hoztam egy rakás egészségtelen kaját, az talán majd jobb kedvre deríti - emeltem meg a két nagy zacskót, majd megráztam őket. 

- Viccelsz? Grace-t semmi nem vidítja fel könnyebben, mint a kaja - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. Ez igaz. 

Elindultam Grace szobája felé, útközben pedig összefutottam Jade-del, aki nagyon feldúltnak tűnt. Valami nem tetszett itt nekem... Jade és Zayn is rosszkedvű... Mindenki szakítani akar mostanság? 

Tapasztalatból tudom, hogy amikor Jade feldúlt, jobb inkább elkerülni, így inkább nem szálltam rá, csak elslisszoltam mellette. Ez a lány ijesztő. De attól még kedvelem, csak mégis van benne valami, amitől az ember remegni kezd a félelemtől, ha ránéz. Megtaníthatná nekem is, hogy hogyan kell ennyire rémisztőnek lenni. Tőlem bezzeg senki sem fél... Ma is csak azért menekültek el tőlem az emberek a szupermarketben, mert az hitték, hogy egy redvás hajléktalan vagyok.

Vettem egy mély levegőt, majd a zacskókkal teli kezemmel bekopogtam az ajtón. 

- Ki az? - szólt ki Grace kedvetlenül.

- April vagyok. Bejöhetek? 

- April? Persze, gyere - Hallottam a hangján, hogy meglepődött, azonban valamiféle apró örömöt is ki tudtam szűrni a hanghordozásából. 

Mikor benyitottam, olyan látvány tárult elém, amilyenre számítottam. Mindenütt rongyosra használt zsepik hevertek, Grace pedig egy kinyúlt pólóban és egy melegítőnadrágban ült az ágyán. 

- Szia - suttogtam szomorú mosollyal arcomon. 

- Szia April - válaszolta elcsukló hangon, majd a másodperc töredéke alatt kitört belőle a zokogás. 

Letettem a kajával teli zacskókat az íróasztalára, majd leültem mellé az ágyra, és szorosan átöleltem. 

- Shh, nyugi - nyugtatgattam. - Minden rendben lesz.

- Annyira ostoba voltam - nevetett fel gúnyosan, miközben még mindig könnyeivel küszködött. - Elhittem neki mindent... Hogy lehetek ennyire naiv? 

Grace tényleg naiv, ez tény. De ebben az esetben a helyében én is az lettem volna. 

- Ez nem a te hibád, de ezt te is tudod - mondtam, majd végigsimítottam hosszú, sötétbarna haján. - Harryvel beszéltél azóta? - kérdeztem kíváncsian. 

- Reggel hívott egyszer, de nem vettem fel - rántotta meg vállát csalódottan, majd odanyúlt az éjjeliszekrényhez egy zsebkendőért, és megtörölte vele könnyes szemeit. 

- Jól tetted. Most... Össze vagy zavarodva, ami teljesen érthető. Ki kell tisztulniuk a gondolatoknak az okos kis kobakodban - kocogtattam meg fejét, mire egészen halványan elmosolyodott. 

Néhány percig csak ültünk, és bámultunk magunk elé, mivel nem nagyon tudtunk mit mondani, azonban a végén már kezdett idegesítővé és kínossá válni a csönd, úgyhogy hirtelen megtörtem. 

- Tudod mit hoztam? Egy csomó finom kaját - vigyorodtam el. 

- Tényleg, akartam is kérdezni, hogy mik vannak abban a két nagy zacskóban - nevetett fel, a hangja pedig elég vicces volt a bedugult orra miatt. 

Felpattantam, majd odaléptem a zacskókhoz, aztán a tartalmukat kiszórtam az ágyra. Tényleg nem fogtam vissza magam a vásárlásnál... Volt ott oreo keksz, csoki, chips, muffin és még csokis süti is. Ezek mellé vettem tejszínhabot is meg mindenféle édes önteteket. Üdítőként kóla szolgált nekünk, a nagy meglepetés pedig a hatalmas torta volt, amit úgy éreztem, hogy nem hagyhatom ott a boltban. 

- Te aztán nem fogtad vissza magad, April - nevetett fel jólesően Grace, majd átölelt. 

Azonnal rávetettük magunkat a kajára, előtte azonban még bekapcsoltuk a laptopot, amin beállítottunk egy csomó vidám számot. Az egész nagyon vicces volt, ugyanis mindenbe belekóstoltunk, a tortát pedig hol kézzel, hol pedig villával ettük, amikor meg szünetet tartottunk a kajálásban, akkor körbetáncoltuk a szobát, miközben Taylor Swift 22 című dala üvöltött a számítógépből. 

Mire nagyjából sikerült mindent elpusztítanunk, teljesen kidőltünk, és meglepetten konstatáltuk, hogy már be is esteledett. Éreztük, hogy ez egy olyan este lesz, amikor nem nagyon fogunk aludni, és hazamenni már nem akartam, úgyhogy Grace megszánt egy aranyos kis pizsamával, amiben kedvemre ugrándozhattam. 

Délelőtt Grace-nek még volt pár mélypontja, amikor egyik pillanatról a másikra elsírta magát, azonban a nap végére már egészen feldobódott, és sikerült egy kicsit pozitívabb belátásra bírnom. Büszke voltam magamra, hogy ilyen jó munkát végeztem, és Grace-re is, amiért ennyire erős lány. 

* Grace szemszöge *

Kétségtelenül tinédzserkorom egyik legnehezebb éjszakáján voltam túl. Mostanában minden olyan simán ment köztem és Harry között... Érezhettem volna, hogy ez a hirtelen jött - talán túlságosan is felhőtlen - boldogság előbb-utóbb valamilyen módon véget ér. Az életembe ezzel az estével végérvényesen is visszaköltöztek régi jó barátaim, a szomorúság, a csalódottság és a bizonytalanság. Olyan sokat sírtam, hogy feldagadtak a szemeim, az orrom pedig annyira bedugult, mintha egy maratoni megfázással sikerült volna megbetegíteni magam. Világéletemben az volt az egyik legnagyobb hibám, hogy naiv voltam. Ebbe a hibába most is beleestem, és tessék... Ez lett a vége. Azt hittem, hogy Harry annyira szeret engem, amennyire én őt, és mostanság a tettei is abszolút erről árulkodtak. Azonban ami most történt, mindent átértékelt.

Hihetetlenül el voltam keseredve, és soha nem éreztem még ennyire csalódottnak magam. Ráadásul Harry pont egy olyan csajt talált meg, akivel egy évfolyamra járunk, aki mellesleg fogalmam sincs, hogy hogyan keveredett oda abba a buliba, de ez már legyen az ő dolga. Rossz az, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy inkább szomorú, vagy bosszús. Jelen helyzetben én sem tudtam dönteni. Azonban amikor April megérkezett, rávilágított egy csomó mindenre. Többek között például arra, hogy azzal teszem a legjobbat magamnak, ha szerzek a lelkemnek egy kis örömöt, és kitombolom magamból mindazt, ami a szívemet nyomja. 

Egyértelmű, hogy szerelmes vagyok Harrybe. Már nagyon régóta ez a helyzet áll fenn. Kiszeretni belőle pedig nem fog egy csapásra menni. De azok után, amit tett, talán kénytelen leszek megpróbálni. Ebben az egészben az a gondolat rémisztett meg a leginkább, hogy mennyi mindent átéltünk már együtt, és valahogy sikerült mindig egymásra találnunk. Viszont ez most valahogy más volt... Valami olyan érzés kerített hatalmába, hogy ez itt most egy meghatározó időszak vége, amin tovább kell lépni, és szép emlékként visszagondolni rá. Ez így egészen könnyűnek tűnik, azonban az egyetlen bibi az volt, hogy még én sem tudtam, pontosan mit akarok. Tovább lépni, és magam mögött hagyni Harryt, vagy megbocsájtani, mert valahol a lelkem mélyén mindig is tudni fogom, hogy mi összetartozunk. Talán April emiatt is mondta, hogy ki kell tisztulniuk a gondolatoknak, mivel csak ezután tudom eldönteni, hogy mit akarok. 

Ennek szellemében csak próbáltam jól érezni magam Aprillel, és még mindig finoman fogalmazva telezabálni magam. A körülményekhez képest régen nevettem ilyen sokat. Egész nap ettünk, ittunk, ugráltunk a szobámban, kiparodizáltuk Harryt, és elhatároztuk, hogy nem fogunk ma este aludni. 

Valamikor éjfél körül egy hirtelen elhatározással arra jutottunk, hogy megint enni fogunk, ezért kisettenkedtünk a konyhába, majd csináltunk magunknak mogyoróvajas szendvicseket. Mindketten amerikaiak vagyunk, szóval mi gyakorlatilag ezen nőttünk fel. 

Konkrétan halálra ijedtünk, amikor Jade hirtelen felbukkant a sötétségben, mivel erősen hajazott Samara Morganre.

- Te mit csinálsz, Jade? - kérdeztem, amikor újra normális tempóban kezdett el verni a szívem.

- Mi közöd hozzá? - kérdezett vissza szemtelenül, majd összefonta maga előtt karjait. 

- Most mi rosszat tettem? 

- Érdekes, Zayn ugyanezt kérdezte... Milyen furcsa, hogy egyikőtök sem tudja, mi a bajom... Ti most komolyan ennyire hülyének néztek? - emelte fel kissé hangját, mire Aprillel értetlenül összenéztünk. 

- Tényleg fogalmam sincs miről hadoválsz itt össze-vissza... 

- Oké. De ha ti így játszotok, akkor én is - válaszolta eszelős vigyorral arcán, ebben a pillanatban pedig valaki csöngetett. Lövésem sem volt arról, hogy ki akar éjfélkor átjönni hozzánk. 

Jade sietősen elment az ajtóhoz, majd amikor visszatért Kyle-lal az oldalán, teljesen ledöbbentem. Mikor akar ez a fazon már végre eltűnni az életünkből? 

- Ez meg mit keres itt? - kérdezte April cseppet sem barátságosan. 

- Igen, erre én is szeretnék választ kapni - bólogattam egyetértően, majd beleharaptam mogyoróvajas szendvicsembe, és számon kérő tekintettel Jade-re néztem. 

- Egyszerűen undorító, hogy Harry amint faképnél hagy - mivel nyilván túl unalmas voltál neki -, te azonnal ráveted magad Zaynre. Így hát, ha már őt úgy is elveszed tőlem, én kihasználom a lehetőséget, hogy Kyle-lal lehessek - válaszolta felszegett állal.

A mondata második felét már nem is hallottam, ugyanis teljesen ledöbbentem az elsőnél. Egyrészt azért lepődtem meg ennyire, mert Jade még sosem mondott nekem ennyire sértő dolgot. Szerinte unalmas voltam Harrynek? Vajon végig így gondolta? Elképesztő súly nehezedett a mellkasomra a fájdalomtól, melyet nővérem szavai okoztak nekem. Másrészt meg mi van?! Hogy vetném én rá magam Zaynre? Soha, egy pillanatra sem merült fel bennem még csak a gondolat sem, hogy Zaynre többként nézzek, mint barát. Fogalmam sem volt, hogy Jade honnan vette ezeket a hülyeségeket. Ennek a Kyle gyereknek meg már a jelenléte is felbosszantott. 

- Te normális vagy? Mégis honnan a fészkes fenéből szedtél te ilyen marhaságokat? - kérdeztem döbbenten. 

- És még le is tagadod... Szép testvér vagy, mondhatom. De tudod mit? Nem érdekelsz. Sem te, sem pedig Zayn. Csináljatok amit akartok. Én most megyek, és bulizok egyet Kyle társaságában - mondta higgadtan, majd belekarolt a nagyképű hólyagba, akiről lesütött, hogy milyen büszke magára, amiért sikerült újra behálóznia Jade-et.

Miután ők ketten elhagyták a lakást, üres tekintettel kezdtem el bámulni magam elé. 

- Hű... A ti családotokban élni izgisebb lehet, mint egy szappanoperában - motyogta April, mire akaratlanul is elmosolyodtam. 

- Na látod, ebben igazad van - nevettem fel, ezzel megpróbálva elfedni a fájdalmat, melyet Jade szavai okoztak nekem. 

- Jade teljesen meghibbant. Ne is törődj vele. Mi viszont... - Itt tartott egy kis szünetet, és titokzatosan elmosolyodott. 

- Na ki vele, mit tervezel - vigyorodtam el. 

- Elmehetnénk bulizni. 

- Bulizni? - kérdeztem meglepetten. 

- Igen. Na mit szólsz? 

- Fura ezt pont a te szádból hallani, aki sosem jár partizni - néztem rá felvont szemöldökkel. 

- Sosem késő megváltozni, nem igaz? - lökött oldalba vidáman. - Mostanában mindketten túl antiszociálisak voltunk. Ezen változtatnunk kell. Naaaaa - nyújtotta el az "a" betűt. - Kérlek!

Hangosan felsóhajtottam, majd mosolyogva ránéztem. 

- Rendben. 

- Ez az! - ugrott fel örömében, majd rám csimpaszkodott. - Választunk valami jó kis rucit, és már mehetünk is! 

April teljesen belelkesült, és ami azt illeti, egy kicsit még én is. Viszont Jade szavai szüntelenül visszajátszódtak a fejemben, amikre nem volt jó visszagondolni. Mit értett a Zaynes dolog alatt? És miért vágott a fejemhez ilyen bántó dolgokat? April látta rajtam, hogy sokszor nagyon elgondolkodok, azonban tudta, hogy most jobb, ha inkább nem firtatjuk a témát. 

Ő talált a szekrényemben egy mályvaszínű, elegáns koktélruhát, amiben az a vicces, hogy én nem is tudtam - egészen idáig - a létezéséről. Annyira megtetszett neki az említett darab, hogy nekiadtam, amiért elképesztően hálás volt nekem. Mivel a bakancsa nem passzolt ehhez a ruhához, kölcsönkért egy magassarkút Lolától, aki örömmel állt a rendelkezésére.

Én a kedvenc fehér ruhámat vettem fel, amihez rendszerint mindig virágos csatokat tűzök a hajamba, és így történt ez most is. Én azonban nem preferálom a magassarkúkat, így inkább a kedvenc balerinacipőmnél maradtam. Miután mindketten útra készen álltunk, elhatároztuk, hogy elindulunk. Anyu tudott a történtekről, de mivel állítása szerint a felnőttkor küszöbén állok, ezért jobbnak találta, ha most kitombolom magam a barátaimmal, ő pedig később fog nekem lelkifröccsöt adni. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen bele fog egyezni ebbe a bulizásdologba, ezért már a szökést is számításba vettem, azonban erre szerencsére nem kellett sort kerítenünk.

Az azonban fel sem merült bennem, hogy inni fogok, vagy bármi ilyesmi, és hála Istennek Aprilben sem, mindketten csak egy szolid kis táncikálást terveztünk. 

Sikerült is egy klubot találnunk, ahol egy csomóan voltak, de ez nem jelentett számunkra akadályt, ugyanis jó volt a zene és fulladásig azért még nem volt megtömve, nekünk pedig ezek voltak az elsődleges szempontok.

Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem hirtelen, azonban a szorongásomat és a gátlásosságomat mintha egy pillanat alatt elvágták volna. Teljesen felszabadultam, és úgy táncoltam, mintha semmi rossz élmény nem ért volna mostanában, és csak hagytam, hogy magával ragadjon a pillanat.

April is remekül érezte magát, azonban ő nem táncolt másokkal, csak velem. Hozzám viszont odajött egy nagyon jóképű, magas, barna hajú srác azzal a szándékkal, hogy táncolni fog velem. Ez így is történt, én pedig remekül éreztem magam. Már teljesen bele voltam feledkezve a zenébe, mikor April hirtelen elkezdte rángatni vállam, jelezve, hogy nézzek arra, amerre ő mutat. Abbahagytam az önfeledt ugrálást, majd elnéztem arra, amerre April utasított. 

Harry, Liam, Niall, Louis és Zayn álltak tőlünk néhány méterre, a felbukkanásukkal pedig még jobban felrázták az eddig is pörgős bulit. Én azonban csak Harryt tudtam bámulni. Ezen az estén még a szokásosnál is helyesebb volt, göndör fürtjei el voltak tűrve az arcából, és valami elegáns inget viselt. Nem volt berúgva, teljesen józan volt, és tudtam, hogy ő is engem néz. Az agyam folyamatosan azt hajtogatta, hogy megcsalt, egy seggfej volt, ezért nem szabadna még csak rá sem néznem, a szívem viszont őrülten kalapált, és azt suttogta, hogy "Grace, ő az igazi, akármit is tesz". Már a látványától is majdnem sírva fakadtam, ugyanis ennek következtében felszabadult bennem a csalódottság, a szomorúság, és annak az érzése, hogy bármit tesz, én még így is rohadtul szeretem őt.

Persze ezek a csodás véletlenek is mindig jelen vannak az életemben... Hát melyik klubba jönnének bulizni, ha nem abba, ahol mi éppen Aprillel táncolunk?

- Jaj... Most mit tegyek? - kérdetem Apriltől, aki azonban ekkorra már teljesen felszívódott mellőlem. 

Zavartan kezdtem el körbenézni, végül pedig meg is találtam elkóborolt barátnőmet, aki lázas beszélgetést folytatott a DJ-vel, majd elkezdett felém integetni, jelezve, hogy menjek oda. 

Értetlenül odasétáltam hozzájuk, majd köszönésképpen biccentettem egyet a srácnak, aki a zenét csinálta. 

- Remélem élvezitek a partit, srácok - szólalt meg mikrofonjába a DJ. - Ez a kedves lány itt mellettem Grace, aki most el fogja nektek énekelni Taylor Swift I knew you were trouble című dalát.

- Hogy mit? Én? Hohó, biztos hogy nem! - kezdtem el hevesen tiltakozni. 

- De a barátnőd mondta, hogy szeretnél énekelni, méghozzá ezt a dalt - sandított April felé, mire én összeszűkült szemekkel ránéztem. 

- Apriiiiil - nyújtottam el az "i" betűt, majd kelletlenül felsóhajtottam. - Nekem ez az éneklésdolog még nem megy annyira simán, hogy csak úgy felugorjak a színpadra, aztán letoljak egy számot - néztem rá kétségbeesetten. 

- Tudom, tudom... De itt van Harry. Itt van ez a dal. Tökéletesen leírja a helyzetedet. Ragadd meg az alkalmat, és üzenj így neki! - fogta meg vállam, majd bátorítóan rám nézett. 

Egy pillanatra elgondolkodtam. Átgondoltam April szavait, és el kellett ismerjem; igaza van. Most kell a sarkamra állnom. Ha nem most, mikor máskor? Nem maradhatok örökké a szende kislány, aki a szobájában zokogva csinál végig egy ilyen szakítást, és nem védi meg magát soha az életben. Nem mellesleg pedig ha ilyen visszahúzódó és görcsös maradok, akkor soha az életben nem lehetek énekesnő. Pedig ez az álmom. Ezek a pillanatok pedig pont tökéletesek voltak arra, hogy elkezdjem én irányítani a saját sorsomat, és azzá váljak, aki mindig is lenni akartam. Egy erős, magabiztos lány, aki nem féli megmutatni a világnak, hogy ki is ő valójában. 

- Na jó, igazad van. Add oda azt a mikrofont - kaptam ki a srác kezéből, majd vettem egy mély lélegzetet, és felléptem a kis emelvényre, amely színpadként szolgált a klubban. 

- Heló - köszöntem zavartan az engem bámuló embereknek, majd Harryre szegeztem tekintetem, aki kíváncsian vizslatott engem. - Nos, akkor én most eléneklem Taylor Swifttől az I knew you were trouble című dalt - folytattam határozottan, majd intettem a DJ-nek - akiről kiderült, hogy másodállásban gitárművész -, hogy kezdhet játszani. 

Mikor elkezdtem énekelni, tekintetem azonnal Harryre szegeztem, és a dal végéig másra nem is néztem. 

"Once upon time
A few mistakes ago
I was in your sights
You got me alone
You found me
You found me
You found me
I guess you didn't care
And I guess I liked that
And when I fell hard
You took a step back
Without me, without me, without me
And he's long gone
When he's next to me
And I realize the blame is on me
Cause I knew you were trouble when you walked in
So shame on me now
Flew me to places I'd never been
Till you put me down oh
I knew you were trouble when you walked in
So shame on me now
Flew me to places I'd never been
Now I'm lying on the cold hard ground
Oh, oh, trouble, trouble, trouble
Oh, oh, trouble, trouble, trouble..."

Éreztem, hogy ennek a dalnak az eléneklésével ezen az estén valami megváltozott. Nem csak Harryvel, hanem az egész életemmel kapcsolatban. Ezen az estén a lány, aki annyira határozatlan volt, aki nem merte felvállalni magát, eltűnt. Végérvényesen. Már nem éreztem többé, hogy félek. Már meg mertem mutatni a világnak, hogy ki vagyok.

28. rész: Déjà vu

* Jade szemszöge *

Ez az egész Párizsba utazás számomra csak egy nyűg volt, de be kell valljam őszintén, Harry kis akciója egy leheletnyit izgalmasabbá és élvezhetőbbé tette az egész kiruccanást. Legalább történt valami azon kívül, hogy végigjártunk egy rakás unalmas helyet. Nem vagyok egy érzelmes ember - valószínűleg soha nem is leszek az -, de amit Harry tett azért, hogy Grace megbocsásson neki, az tényleg nagyon szép gesztus volt. De én soha nem voltam olyan, aki elvár ilyen dolgokat a szerelmétől. Na igen... Már ez a szó, hogy szerelem, önmagában is megijeszt. Azt hiszem ezzel a kifejezéssel lehet a legjobban leírni a Zayn iránt táplált érzéseimet, de még mindig féltem ettől az egésztől. Félő, hogy körülöttem mindig lesz egy pajzs, amit soha senki nem tud majd áttörni, bármennyire is sikerült közel kerülnie hozzám. Szeretem Zaynt, ezen nincs mit gondolkodni, és felesleges megkérdőjelezni. Ennek ellenére mégis van bennem egy olyan érzés, hogy soha nem fogok merni igazán szerelmesnek lenni, és valójában én sem tudom miért. Egyrészt azért, mert szerelmesen az ember olyan törékeny - én pedig ennek még csak a látszatát sem akarom kelteni. Másrészt pedig a törékenység után általában az a dolgok végkimenetele, hogy az említett személy összetörik. Én pedig nem akartam megtapasztalni ezt az érzést. De pont azért, mert ennyire taszítani próbálom magamtól ezt az egész érzést, félő volt, hogy egyszer emiatt veszítem el örökre Zaynt. 

Harry hirtelen ötletének köszönhetően a háromnapos párizsi utunk maradék két napját a srácokkal tölthettük. Igazából engem csak Zayn érdekelt közülük, de általában ha ő velem van, akkor ez sajnos azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel a négy idióta is a közelemben lesz. Az igazság az, hogy már kezdem egészen megszokni őket. Egy szóval sem mondom, hogy kedvelem, ne adj Isten szeretem őket, de most már képes vagyok egy szobában tartózkodni velük anélkül, hogy leköpném őket. Bár Louis esetében erre még mindig csillapíthatatlan vágyat érzek... Láthatóan utál engem amiatt, hogy Zayn véget vetett a Perrie-vel való kapcsolatának. Mindenki tudta, hogy miattam tette meg ezt Zayn, de Louis volt az egyetlen, aki ezt nem volt képes elfogadni. Az igazat megvallva nem nagyon izgat, hogy ki mit gondol rólam. Kiskorom óta sokan utálnak, mert egy olyan ember vagyok, aki minden helyzetben őszinte, és sosem játssza meg magát. Ennek ellenére valahol nagyon mélyen mégis rosszul érintett, hogy Louis ennyire megvet. 

Az utazás Mr Bunkóság jelenlététől eltekintve végül mégis jóra sikeredett. Harry ismét kitett magáért, és nem csak a már említett nagy képernyős vallomása miatt. Az utazás második napján elvitte Grace-t egy nagyon hangulatos igazi kis francia étterembe, ezután pedig sétáltak egy hatalmasat Párizs utcáin. Én és Zayn teljesen átlagosan ütöttük el az időt, de számomra ez pontosan elég volt ahhoz, hogy jól érezzem magam.

Lola kicsit magányosnak tűnt, ezért felcsaptam pszichológusnak, és kifaggattam egy kicsit. Az ő szerelmi élete gyakorlatilag egyenlő a nullával, mint ez világossá vált számomra. Folyton csak tanul, tanul és tanul, a maradék idejében pedig szociális munkákat végez. Ez mind szép és jó, de néha azért kényeztethetné egy kicsit magát is. Elhatároztam, hogy kerítek neki valami normális srácot, hogy végre ne legyen egyedül. Sokszor, ugyan a magam sajátos módján, de próbálok segíteni az embereknek, mert nem tudom, hogy saját magamnak hogyan segítsek. Mindig is egy káosz lesz a fejemben, amit lehetetlenség lenne elrendezni.


Immáron itthon - Londonban - ismét egy monoton reggel köszöntött be, ami ugyanúgy telt, mint az összes többi. Felkeltem, veszekedtem egy sort Megannel, amiért annyira lassú volt a fürdőszobában, ezután pedig megreggeliztem az én nagy - néha talán túlságosan is nagy - családommal.
Imádok enni, ebben az egyben hasonlítok Grace-re. De néha én még rajta is túlteszek. Most is így történt, ugyanis megkóstoltam anya forradalmian jó tükörtojását egy kis baconnel, ezután ettem egy rakat minipalacsintát juharsziruppal, majd beiktattam ezek mellé még néhány gofrit is, mindezek elfogyasztása után pedig még pár croissant is jólesett. A családom sosem értette, hogy hogyan fér egy ekkora lányba ennyi kaja. Hát, én sem, de ez egy örök rejtély marad.
- Anya, apáról van valami hír? - törte meg hirtelen a kellemes csendet Lola, majd tekintetét az éppen kávét szürcsölgető édesanyánkra szegezte, akinek teste hirtelen megfeszült, majd lesütötte szemeit.
Krákogott egy sort, azonban megszólalni nem nagyon akart. Nekem gyanús volt ez az egész, de inkább nem mondtam semmit. Most az egyszer jobbnak láttam azt, ha csöndben maradok.
- Anya, minden rendben? - kérdezte aggodalmaskodóan Grace.
- Jaj, igen, persze - eszmélt föl anya, majd megrázta fejét, és erőltetett egy mosolyt arcára.
- Mi történt veled az előbb? Olyan furcsán viselkedtél... Van valami köze ennek apához? - ráncoltam fel homlokom.
- Nem, nem. Gyerekek, apával - a körülményekhez képest - most minden rendben. Ne aggódjatok, oké? - mosolygott ránk ismét, majd kávéjával kezében felállt az asztaltól, és sietős léptekkel elsétált a szobájába.
Mind furcsálltuk anya viselkedését, bár nála ezek a hangulatingadozások mostanában egyre gyakrabban előfordultak. És sajnos ez nem csak rajta, hanem az egész családon érezhető volt. Érzelmileg az egész família olyan volt ebben az időszakban, mint egy hullámvasút.
Mikor az egész családom széthullóban volt, kellett valami biztos pont az életemben. Vagy jobb, ha inkább úgy fejezem ki magam; valaki. Ezt a valakit pedig én Zayn személyében találtam meg. Azonban annak a tudata, hogy hamarosan vár rá egy turné a világ körül, eléggé elrettentett. Egy ilyen koncertsorozat leforgása alatt bármi, de tényleg bármi megtörténhet. És a hetekig, sőt hónapokig való elszakadás még csak a kezdet. Egy ilyen turnén vannak lányok. Rengeteg lány. Én pedig egy borzasztóan féltékeny és gyanakvó típus vagyok, ezt pedig szerintem soha nem is fogom tudni leküzdeni. Persze, persze, ők csak rajongók... De akkor is. Én nem vagyok sztár, és nem tudom elfogadni a tényt, hogy őt naponta több millió sikoltozó rajongó veszi körül. Félek, hogy a féltékenykedésbe fogok beleőrülni. Meg azért nem lenne túl jó az sem, ha valaki testi sérüléseket szenvedne miattam.
Anya viselkedése eléggé felkavart minket, ezért mind feszülten mentünk el az iskolába. Folyton ezen kattogott az agyam, és emiatt kissé ideges is voltam. Na jó, a kissé nem a megfelelő kifejezés. Én alapjáraton sem vagyok egy barátságos személyiség. Viszont amikor valami miatt feldúlt vagyok, akkor még inkább szapulom a körülöttem lévő embereket. És most ez a helyzet állt fenn. Leordítottam egy rakás srác fejét az ebédlőben, és kigáncsoltam valakit, aki nagyon felidegesített. Nem tehetek róla, valahogy le kell vezetnem a dühömet. És legtöbbször erre a legalkalmasabb módszer az, ha más embereken teszem ezt meg.
Az egyetlen dolog ami életben tartott az iskolában az volt, hogy délután randim volt Zaynnel. Illetve, valójában nem nevezhető randinak, ugyanis csatlakozott hozzánk Niall, April és Liam is. Tehát a kettesben eltöltött időnek annyi volt. De már megszoktam hogy mindig a nyakunkon van valaki, akinek igazából semmi kedvem a társaságához.
Abban egyeztünk meg, hogy elmegyünk a Nando's-ba, hiszen a közös evésnél nincsen jobb program. A srácok azt mondták, hogy egy a sulihoz közeli utcában fognak várni rám, úgyhogy az utolsó óra végeztével már rohantam is kifelé az iskola kapuján, hogy minél hamarabb olyanokkal lehessek, akiktől nem fog el a hányinger.
Sietősen vettem lépteimet, miközben fekete oldaltáskámban turkáltam annak érdekében, hogy megtaláljam mobilomat. Olyannyira nem figyeltem az útra, és a körülöttem lévő emberekre, hogy hirtelen nekiütköztem valakinek. Kissé fájt is ahogy nekem jöttek, ezért már majdnem elkezdtem leordítani a szerencsétlen fejét, mikor felnéztem, hogy legalább lássam ki jött belém. Az előttem álló emberrel való összefutás nem keltett éppenséggel pozitív érzelmeket bennem. Kyle magasodott felém, miközben azzal a tipikus macsós vigyorával méregetett engem. Azóta a bizonyos eset óta, amikor Zayn megvédett tőle, igyekszem a lehető legmesszebbről elkerülni. Utólag visszagondolva fel sem tudom fogni, hogy hogyan voltam képes annyit lógni vele és a rosszabbnál rosszabb drogos "barátaival". Én sem vagyok egy szent, az biztos. De Kyle és azok a fazonok nagyon megvetendőek. Semmi olyan dolgot nem csinálnak, amire büszkék lehetnének. Folyton csak drogoznak, piálnak, minden második este bulizni mennek, és Kyle még abból is sportot űz, hogy erőszakos módon rámászik a lányokra. Bár ezt a haverjaiból is kinézem. És természetesen a tanulásra pedig magasról tesznek. Nagyon büszke voltam magamra azért, hogy otthagytam ezt a sok undorító embert, akik még csak nem is voltak jó társaság. És éppen ezért most egyáltalán nem dobódtam fel a találkozástól. A suliban nagy ívben sikerült elkerülnöm, de úgy látszik az utcán ez nem jött össze.
- Hova, hova, Jade? - szólalt meg Kyle. - Rég nem találkoztunk.
- Hát igen. Remélem tudod, hogy szándékosan kerültelek - vetettem oda a lehető leglekezelőbb hangnemben. - És nem tudsz jobban figyelni?
- Ezt mindig is bírtam benned - vigyorodott el ismét. - Magabiztos vagy.
Nem vitatom, hogy Kyle helyes. Nagyon is az. Persze egyáltalán nem annyira, mint Zayn, de ez már egy másik kérdés. És pontosan a külseje és a merészsége az, amivel képes behálózni minden körülötte lévő lányt. Én is az áldozatául estem, de szerencsére időben észhez tértem.
- Hát ez remek... Én azonban nem találok benned semmi vonzót. Úgyhogy kopj le, Kyle. Most - néztem fel rá, és mereven álltam tekintetét.
- Jaj Jade, ne csináld már - döntötte oldalra fejét, majd felszisszent. - Ennyire haragszol rám? - kérdezte ezúttal kissé normálisabban, és próbált visszavenni a hatalmasra nőtt egójából.
- Nem arról van szó, hogy haragszom rád. Csak egyszerűen utállak, ennyi az egész - vontam meg vállam, majd megpróbáltam kikerülni, ő azonban elállta az utamat.
Kezdtem egyre idegesebb lenni. Nem féltem, vagy bármi ilyesmi. Csak egyszerűen felbosszantott a közelsége, amit nehezen tudtam hárítani.
- Kyle, hagyj engem békén! Ennek a mondatnak melyik részét nem érted? Nem fogod fel, hogy egyszerűen rühellek? És szerintem nem is ok nélkül - mondtam idegesen, majd arrébb löktem.
Biztos voltam benne, hogy felbőszítette a viselkedésem, ezért elindult utánam, megragadta vállam, majd indulatosan maga felé fordított.
Már éppen szólásra nyitotta száját, mikor hirtelen megjelent mellettem valaki, aki teljesen meglepett. Zayn állt meg mellettem, majd elém lépett.
- Ezt nem hiszem el... Már megint te? Miért nem hagyod már végre békén Jade-et? - kérdezte idegesen Zayn.
- Ó, te kis rossz fiú, most aztán nagyon beijedtem tőled - forgatta meg szemeit Kyle. - Szerintem Jade meg tudja védeni magát, nem szorul rá a segítségedre.
- Hát szerintem az én közrejátszásom nélkül soha nem tudna tőled megszabadulni... Úgyhogy nem akarom még egyszer elmondani, hogy hagyd békén.
- Már megint kezdesz nagyon felidegesíteni - sziszegte Kyle.
Elég verekedésgyanússá kezdett válni a helyzet, de ezt én sem akartam. Szerencsére Niall, Liam és April is mellettem álltak, szóval sikerült leállítaniuk a két ideges srácot.
- Zayn, tudod hogy ebből az utcán verekedésből Harry-nek már akadtak gondjai. Légy szíves te ne csinálj hülyeséget - mondta nyugodtan Liam, majd megragadta barátja vállát, és elhúzta Kyle elől.
- Te pedig tűnj el - szólt oda Niall Kyle-nak, aki egy ördögi tekintet kíséretében megfordult, majd idegesen elsétált.
- Még jó, hogy itt voltatok. Ez a gyerek már az idegeimre megy - mondtam bosszúsan, majd felsóhajtottam.
- Hidd el, nekem is - válaszolta Zayn, majd átdobta karját vállamon, és közelebb húzott magához. - Akkor mehetünk? - kérdezte, miután sikerült kissé lenyugodnia.
- Persze - bólintottam.
- Ez meleg helyzet volt - szólalt meg April, miután elindultunk.
Miután ezt kimondta, történt egy nagyon meghatározó dolog. Niall odanyúlt a lány kezéhez, és összekulcsolta övével. Hogy miért volt ez a látszólag aprócska dolog annyira jelentőségteljes? Azért, mert most először fogták meg egymás kezét nyilvánosan. April és én sosem voltunk közeli barátok, és nem is leszünk soha, mert nagyon különbözőek vagyunk. Talán túlságosan is. De azért a Niall-lel való kapcsolatáról én is sok mindent tudtam. Láttam rajta, hogy majd kicsattan az örömtől. Viszont az is látszott rajta, hogy fél ettől az egész dologtól, ami a kapcsolatuk felvállalását illette. Utálkozók mindig voltak, vannak, és lesznek, főleg akkor, ha egy hírességgel kerülsz közelebbi kapcsolatba. April pedig az a fajta lány, aki sokszor hiába mutatja nagyon erősnek magát, és tesz úgy, mintha számára semmit sem számítana mások véleménye, belül mégis egészen más helyzet áll fenn. Biztos voltam benne, hogy rosszul fogja érinteni a néhány utálkozó rajongó viselkedése és megnyilvánulásai. Ez mindenkinek nehéz. Még nekem is, pedig én aztán egyáltalán nem vagyok olyan, akit bármi könnyen fel tudna kavarni.
Miután April és Niall már kézen fogva sétáltak tovább, mindenkinek jobb kedve lett. Mondjuk én ezt kívülről nem mutattam, de belül azért én is örültem, hogy köztük minden jól alakul. Én nagyon, de nagyon ritkán mosolygok. És ha mosolygok is, az inkább kárörvendő vigyornak nevezhető, és valami elképesztően fenomenális dolognak kell történnie ahhoz, hogy az ajkaim felfelé görbüljenek. És egy kis Niall-April pillanat egyáltalán nem elég ahhoz, hogy mosolyogjak, tehát fapofával sétáltam tovább.
Egy kicsit idegesített, hogy Zayn azt hiszi, nélküle nem tudnék elbánni egy ilyen Kyle-féle gyerekkel. Ha Grace-ről lenne szó, abszolút megérteném ezt a védelmezőösztönt, de én nem vagyok az a fajta lány, aki rászorul bárki támogatására is. Hiszen akkor mi értelme volt annak a számtalan önvédelmi tanfolyamnak, amire apa íratott be Texasban? Na meg, aki egy temetőben dolgozik, az nem hiszem hogy kifejezetten ijedős és gyámoltalan lenne. Szeretem Zaynt, de nem szorulok rá a segítségére ilyen helyzetekben. Azonban most az egyszer az erről alkotott véleményemet inkább magamban tartottam.
Imádom a Nando's-ban készített ételeket. Ebben az egyben hasonlítunk az ír gyerekkel. Úgy ettük a csirkeszárnyakat, mintha két napja nem jutottunk volna élelemhez. Egyszerűen fenséges volt, csak a végén úgy néztünk ki, mint a malacok. Viszont tényleg nagyon jól éreztem magam. Néha-néha még egy-egy mosolyt is megeresztettem, a többiek pedig ennek láthatóan örültek. Azt hiszem ekkor jöttem rá igazából, hogy nekem ők a barátaim. Niall, Liam és ha úgy vesszük, még April is beleesik ebbe a kategóriába. Ők elfogadják az én cseppet sem hétköznapi, különc énemet, és nem akarnak megváltoztatni. Különbözünk egymástól, de pont ez az, ami összetart minket. Mindig is inkább az a magamnak való típus voltam, de barátokra akkor is szükségünk van, ha szeretünk egyedül lenni. Beleértve engem is.
April és Niall egymás imádásával voltak elfoglalva, Liam pedig leginkább velünk beszélgetett. Mikor elment innivalóért, odafordultam Zaynhez, és felvont szemöldökkel ránéztem.
- Liam annyira magányosnak tűnik. Együtt van még azzal a Danielle nevű lánnyal? - kérdeztem.
- Hát, az igazság az, hogy ilyen se veled, se nélküled harcokat folytatnak, de azt, hogy együtt vannak, nem merném kijelenteni - válaszolta Zayn, Niall pedig egyetértően bólogatott. - De aztán az is lehet, hogy tényleg együtt vannak. Nehéz ezt követni.
- Értem...
- Na és... Veled minden rendben? - kérdezte Zayn, majd közelebb húzódott hozzám, és lazán átkarolta vállamat.
- Kyle-t leszámítva igen - dünnyögtem.
- Ha legközelebb zaklatni mer...
- Na igen. Pont erről akartam beszélni. Értékelem az aggódásodat, sőt, ez még aranyosnak is mondható, de nincs szükségem rá. Meg tudom védeni magam. Akárkivel szemben. Oké? - néztem rá komolyan.
- Jade... Mikor hagyod már el ezt a végtelenül nagy makacsságot? - sóhajtott fel.
- Makacs vagyok, igen. De akkor sincs szükségem senki oltalmazására - emeltem fel kissé hangom.
- Remélem nem akarsz már megint veszekedni - Egy kissé az ő hangja is kezdett idegessé válni. - Nem érted meg, hogy egyszerűen féltelek?
Amit mondott, valójában nagyon jólesett. Nekem még sosem volt barátom, és az, hogy valaki ennyire védelmezni akarjon, nagyon új dolog volt nekem. Új volt, de bevallom, jó érzés.
- Ne haragudj. Nekem csak új ez az egész. Mármint hogy ennyire fontos vagyok valakinek - néztem bele barna szemeibe, mire halványan elmosolyodott.
- Hát akkor jobb lesz, ha hozzászoksz. Ugyanis nekem mindennél fontosabb vagy - mondta, majd megpuszilta arcomat.
Időközben Liam is visszatért köreinkbe, majd éppen faggatni kezdtem volna a szerelmi ügyeiről, mikor telefonom hirtelen megcsörrent.
Kihalásztam táskámból a készüléket, majd rápillantottam a kijelzőre. Nem nagyon szoktak ismeretlen számokon hívni, ezért meg is lepődtem, hogy ez most megtörtént.
- Igen? - szóltam bele cseppet sem barátságosan.
- Jade Harris?
- Igen, én vagyok. De maga kicsoda? És miért keres?
- A garlandi kórházból keressük magát - Ennél a mondatnál rosszabbnál rosszabb gondolatok sorai futottak át agyamon. Tudtam, hogy történt valami apával. De mi? Az ugye nem lehet, hogy meghalt?
Hirtelen egy hatalmas gombóc keletkezett torkomban, mely nem akart eltűnni onnan.
- Mi történt? - Igyekeztem továbbra is határozottan beszélni, de a mellkasomban érzett nyomás miatt ez egyre nehezebbnek bizonyult.
- Az édesapja vért hányt, ezért be kellett szállítani a kórházba. Az állapota most már stabil, de sajnos ez azt jelenti, hogy a rák átterjedt a tüdejére is.
A többiek kérdő tekintettel bámultak rám, én pedig megszólalni sem bírtam egy ideig. Sosem voltam az a fajta ember, aki hiú reményeket táplál, de azért most az egyszer reménykedtem abban, hogy apa még felépülhet. Azonban miután ez a hír a tudomásomra jutott, már nem tudtam reménykedni, ugyanis nem volt miben.
- Értem - szűrtem ki fogaim közt, majd vettem egy mély levegőt.
- Nagyon sajnálom.
- Hát én is - mormoltam, miközben megpróbáltam még mindig érzelemmentes maradni. - Mindegy, igazán köszönöm az értesítést - tettem hozzá ironikusan. - Viszlát.
Azért tettem le a lehető leggyorsabban a telefont, mert nem volt erőm tovább beszélni. Nagyon kevés ember van, aki miatt sírni tudnék. De apa közéjük tartozik. Viszont úgy éreztem, hogy tartanom kell magam. Érte is, és magamért is. Legalább egy embernek erősnek kellett maradnia a családunkban.
- Ki keresett? - fordult felém Zayn kíváncsian.
- A texasi kórházból hívtak - mondtam, mire mindannyiuk arca rémültté vált. - Nyugodjatok meg, nem halt meg apa. De...
- De mi? - sürgetett April.
- Vért hányt, és ezért be kellett szállítani a kórházba - szűrtem ki fogaim közt, majd felsóhajtottam. - Azt mondták, hogy a rák átterjedt a tüdejére is.
- Úristen. Nagyon sajnálom, Jade - nézett rám együtt érzően Liam. Utálom amikor az emberek ennyire empatikusak velem, de Liam túlságosan nagylelkű személy ahhoz, hogy leordítsam a fejét, ezért csak bólintottam egyet, ezzel megköszönve együttérzését.
Zayn csak némán átkarolt, majd adott egy puszit fejemre, Niall és April pedig csak szomorúan bámultak maguk elé, mert ők sem tudták mit mondhatnának ebben a helyzetben.
Mikor összenéztünk Aprillel, tudtam, hogy mindketten ugyanarra gondolunk. Grace össze fog törni, ha megtudja a hírt.

* Grace szemszöge *

- Grace, kivinnéd a tejeskávét a hármas asztalhoz? - szólt ki a konyhából egyik pincértársam, mire felkaptam tekintetem a kezemben tartott könyvről. 

- Persze, máris - válaszoltam, majd ellöktem magam a pultról, és kikészített kávét egy hirtelen mozdulattal kezembe vettem. 

Egész délután dolgoztam, és már torkig voltam mindennel, mivel elképesztően fáradtnak éreztem magam. Bár a regényem kissé javított a helyzeten, és hálás lehettem a munkatársaimnak, mivel egy csomó munkát elvégeztek helyettem. És mivel már csak egy óra volt hátra a munkaidőmből a kávézóban, úgy voltam vele, hogy ezt már féllábon is kibírom. 

Annyira bele voltam merülve a könyvembe, hogy időközben észre sem vettem; Carter is bejött a kávézóba. Neki kellett kivinnem a tejeskávét. 

- Szia Carter! Észre sem vettem, hogy itt vagy - mosolyogtam rá, majd letettem elé a kávéját. 

- Szia - dünnyögte cseppet sem jókedvűen. Eléggé gondterheltnek tűnt. 

- Minden rendben? Olyan rosszkedvűnek tűnsz. 

- Az is vagyok... Összevesztem anyámmal, és ki akartam szellőztetni a fejem egy nagy sétával, időközben azonban eleredt az eső, ezért gondoltam betérek, és iszok valamit - válaszolta egyhangúan, majd belekortyolt forró italába.

- Ó, sajnálom - húztam félre számat. - Hát nekem most mennem kell vissza a pulthoz, de örülök hogy találkoztunk. Remélem ízlik a kávé - mosolyogtam rá ismét. 

- Remek íze van. Mint mindig - kacsintott rám, majd előhalászott egy gigavastagságú könyvet táskájából, és olvasni kezdett.

Halvány mosollyal arcomon visszasétáltam a pulthoz, majd éppen elkezdtem volna készíteni egy adag frissen facsart narancslevet, mikor mobilom hirtelen megcsörrent, mely a kötényem zsebében pihent. Egy gyors mozdulattal kihalásztam onnan, majd megnéztem ki keres. 

- Szia Jade - szóltam bele mosolyogva. 

- Szia. Grace, nincsenek jó híreim. 

Hirtelen fogalmam sem volt mire gondolhatnék, így ezerféle lehetőség átfutott agyamon, melyre fel kellett készüljek. 

- Mi történt? - kérdeztem ezúttal már cseppet sem vidáman, és kezdtem egyre feszültebbé válni. 

- Texasból hívtak. - Itt már tudtam, hogy csakis apáról lehet szó. 

Hirtelen izzadni kezdett a tenyerem, és nehezebben tudtam venni a levegőt. A félelem átjárta egész testemet. Féltem. Nagyon féltem attól, hogy mit fog mondani Jade. 

- Apa vért hányt. Beszállították a kórházba. Azt mondták, hogy a rák átterjedt a tüdejére is. 

Minden egyes nap úgy keltem fel, hogy azt hajtogattam, van még remény apa felépülésére. Ennek szellemében csináltam végig a napjaimat, ez tartotta bennem a lelket. Most azonban az a maradék remény is elszállt, amiről eddig úgy gondoltam; érdemes hinni benne.

Nem kezdtem el rögtön zokogni, azonban szemeim azonnal könnyesek lettek, és egyre homályosabban láttam mindent a könnyfátyoltól, mely ellepte szemeimet. Átsétáltam a pincéreknek fenntartott kis öltözőbe, majd lerogytam a padra, és üres tekintettel bámulni kezdtem magam elé. 

- Ez annyira hihetetlen, Jade. Ma reggel még beszéltem is vele, és akkor azt mondta, hogy a körülményekhez képest egészen jól van. Most meg már vért hány, és a kórházban van? - kérdeztem remegő hangon. 

- Tudtam, hogy te nagyon nehezen fogod ezt feldolgozni. Viszont próbálj meg erős maradni, oké? Én is ezt teszem. 

- Rendben. Most viszont... Most leteszem, jó? - dadogtam.

- Jó. Este találkozunk. Szia. 

- Szia - suttogtam, majd gyorsan kinyomtam. 

Arcom kezeimbe temettem, majd gondolkodni kezdtem. Még mindig nem kezdtem el zokogni. Tartottam magam, mert megígértem Jade-nek, és annak idején apának is. Azonban borzasztóan elkeseredett voltam. Sokszor kérdeztem azt magamtól, hogy mindez miért pont velünk történik. Miért pont mi? Miért apa? Miért most? Igazságtalannak éreztem az egészet, ami most velünk történt. De hogyan is ne éreztem volna annak? Annyira reménytelen volt minden. 

Jelenleg semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy egyedül legyek. Borzasztóan örültem, amikor végre vége lett a munkaidőnek, és elszabadulhattam a kávézóból. A metrón ülve is folyton csak apán járt az agyam, ezért majdnem elfelejtettem leszállni a megfelelő megállónál. Teljesen szétszórt és elvarázsolt voltam, de cseppet sem jókedvű. Gondolkoztam rajta, hogy vajon fel kellene-e hívnom apát, de végül ezt az ötletet elvetettem, mert tudtam, hogyha beszélnék vele, akkor biztosan elsírnám magam, és ki tudja meddig nem bírnám abbahagyni.

Otthon az egész lakást átjárta a feszült hangulat, ezért azt láttam a legjobbnak, ha bevonulok a szobámba, és bezárkózom. A családunk most nem kommunikált egymással, mindenki teljesen magába volt fordulva, azonban én zárkóztam el a legnagyobb mértékben a külvilágtól. 

Csak feküdtem az ágyamon, és bámultam ki a fejemből. Az egyetlen társamnak jelen pillanatban csak Louist, a macskát éreztem, aki kitartóan feküdt mellettem, és elviselte a depressziós hangulatomat. 

Annyira nagy csönd volt a szobámban, hogy a telefonom csörgésére valósággal összerezzentem. Kedvetlenül odanyúltam az éjjeliszekrényemhez, majd megnéztem ki akar velem beszélni. Mikor megláttam Harry nevét a kijelzőn, szívem nagyot dobbant, azonban ez még nem jelentette azt, hogy volt kedvem magyarázkodni neki a történtekről. 

- Szia Harry - szóltam bele gondterhelten. 

- Szia! Hallottam a híreket... Nagyon sajnálom, Grace. Tényleg. 

- Köszönöm az együttérzésedet - mosolyodtam el szomorúan, majd hajamat kezdtem el tekergetni. - És veled mi újság? - A lehető leggyorsabban lépni akartam az apatémáról, úgyhogy inkább felé tereltem a szót. 

- Velem minden oké. Tudom, hogy most nagyon rosszkedvű vagy, és pont ezért szeretném, hogy elgyere a mai kis összejövetelre hozzám, amit a fiúkkal rendezünk. Na mit szólsz? 

- Én nem tudom, Harry... Az igazság az, hogy semmi kedvem nincs most kimozdulni. 

- De én szeretném, ha eljönnél. Hidd el, neked is jobb lenne. 

- Hadd döntsem már én el, hogy mi a jobb nekem... - mormoltam kissé ingerülten. Jelenleg nagyon labilis volt az érzelmi állapotom, és ezért olyan emberek bánkódtak, akik nem is érdemelték volna meg. 

- Miért érzem azt, hogy próbálsz eltaszítani magadtól? És most nemcsak a mai napról van szó. Már egy jó ideje ezt teszed, pedig tényleg úgy gondolom, hogy mindent megtettem érted és kettőnkért is - Éreztem a csalódottságot hangjában, és tudtam, hogy teljesen igaza van. 

Ez az, amihez a legjobban értek. Eltaszítom magamtól az embereket. 

Már éppen szólásra nyitottam számat, és bocsánatot akartam kérni a hülye viselkedésemért, azonban ekkora már csak a pittyegést hallottam, mely azt jelezte, hogy a vonal túlsó felén kinyomták a telefont. 

Úgy éreztem, hogy mostanában tényleg mindent elszúrok. Főleg Harryvel kapcsolatban. Ő tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy köztünk minden jól menjen. Különösen a szerelmi vallomásaival, melyeknél csodálatosabbat elképzelni sem tudtam volna. Én azonban megint hülyén viselkedtem, és csak azt értem el, hogy eltaszítva érezze magát. Hogy minek éreztem magam? Egy roncsnak. És az is voltam. 

- Legalább te itt vagy nekem Louis, ugye? - fordultam oda macskámhoz egy sóhajtás kíséretében, azonban ebben a pillanatban a cica úgy döntött, hogy inkább ott hagy, ezért leugrott az ágyról, majd elindult a kis macskaajtó felé, és távozott a szobámból. Szuper. Még a macskám is elhagy. Csodálatos vagyok...

Unottan és szomorúan forgolódtam az ágyamban, miközben a magány és az elkeseredettség egyre inkább eluralkodott rajtam. A síri csönd, ami a szobámban uralkodott azonban most nagyon megnyugtató volt. 

A szekrényemben található egy kis éléskamra, ahonnan mindig csipegethetek, ha kedvem tartja. Most például egy fánkot és egy mogyoróvajat vettem magamhoz, és életkedvtől teljesen mentesen enni kezdtem. Ezek után kicsit feldobódtam, azonban még mindig szomorú voltam, úgyhogy elfeküdtem az ágyon, majd arcom a párnámba temettem. Mikor ismét csörögni kezdett a telefonom, megint összerezzentem. Idegességemben beleordítottam a párnába, majd odanyúltam a készülékért, és anélkül hogy megnéztem volna ki keres, felvettem. 

- Tessék? - nyögtem fel, majd eltűrtem arcomból kusza hajtincseimet. 

- Szia Grace, Perrie vagyok - Na ő volt az, akire egyáltalán nem számítottam. Azt hittem, hogy engem is megutált, miután Jade és Zayn összejöttek, de reméltem hogy akkor ezek szerint tévedtem. 

- Ó, szia - váltottam át egy kicsit barátságosabb hangnembe, majd feltornásztam magam ülőhelyzetbe. - Mi újság veled? 

- Hát... Mondhatni, hogy megvagyok - nevetett fel keserűen. - De most nem magamról akartam beszélni, mert... Na mindegy. Hallottam, hogy mi történt apukáddal. És csak szeretném hogy tudd, nagyon sajnálom. 

- Hát, én is - mosolyodtam el szomorúan. - De köszönöm, hogy felhívtál, és elmondtad. Sokat jelent. Egyébként azt hittem most haragszol rám...

- Jaj, Grace... Olyan buta vagy. Rád mégis miért haragudnék? Ha a Zaynes ügyre gondolsz, akkor abban te semmiért sem lehetsz hibás. Ami történt, megtörtént. De ettől függetlenül én még ugyanúgy azt gondolom, hogy te egy csodálatos lány vagy. Szeretném, ha ezt soha nem felejtenéd el. 

Sokat jelentettek Perrie szavai. Nem kerültünk borzasztóan közeli kapcsolatba, de ennek ellenére azt gondolom, hogy nevezhetem a barátomnak. Igen. Perrie egy remek barát. 

- Köszönöm Perrie - suttogtam halvány mosollyal arcomon. 

- Jaj, nekem semmit sem kell köszönnöd - nevetett fel. - Viszont eléggé nyúzottnak tűnik a hangod. Történt valami? Mármint apukádon kívül. 

- Hát, lehetséges...

- Na ki vele. Hátha tudok segíteni. 

- Az az igazság, hogy mostanság kicsit magamba fordultam, és sokat vagyok egyedül. Mármint mióta ez az egész megtörtént apával. És a hozzám közel álló ember úgy érzik, hogy eltaszítom őket magamtól. 

- Különösképpen Harry, igaz? 

- Honnan tudtad? - kérdeztem meglepetten. 

- Valahonnan sejtettem - Már a hangjából is meg tudtam állapítani, hogy sejtelmesen elmosolyodott. - Pontosan mi történt, ami miatt ennyire rosszkedvű vagy? 

- Körülbelül félórával ezelőtt beszéltünk telefonon. Meghívott egy buliba, amit ők rendeznek, mivel azt akarta, hogy kicsit jobb kedvem legyen. Én viszont nemigen lelkesedtem az ötletért, ezután pedig összevesztünk. Most pedig nem tudom mit kellene tennem - vontam meg vállam csalódottan. 

- Én viszont azt hiszem tudom. Menj el abba a buliba. Hidd el, jobb mint egyedül emészteni magad. És nekem aztán nem veszekedni Harryvel! Grace, komolyan mondom, hogy nincs még két ember a világon, akik annyira passzolnának egymáshoz, mint te meg Harry. Egy kis depressziózás meg többet ér mint a kettőtök kapcsolata? Szerintem nem. Úgyhogy emeld fel a formás popsidat, vegyél fel valami csini rucit, aztán irány a parti! Na mit szólsz? - kérdezte vidáman. 

- Perrie, te igazán jól tudod lelkesíteni az embereket - mosolyodtam el. - Meggyőztél, teljesen igazad van. Már csak az a kérdés, hogy mit vegyek fel...

- Igazából mindenben elbűvölő vagy, szóval bármit felvehetsz. Nekem viszont mos rohannom kell, mert fellépésünk lesz, és muszáj megjelennem a próbán. 

- Persze, menj csak - mondtam még mindig mosolyogva. 

- Viszont remélem minél hamarabb beszélünk majd!

- Én is - értettem egyet. - Akkor sok sikert az énekléshez. 

- Nagyon köszönöm! Puszi Grace, örülök, hogy beszéltünk. 

- Én is nagyon örülök. Légy jó, szia - köszöntem el, majd letettem a telefont. 

Néhány percig még halvány mosollyal arcomon bámultam magam elé, majd erőt vettem magamon, felálltam az ágyról, és elindultam a szekrényem felé. 

Miközben ruhákat válogattam, ropogtattam egy kis chipset is. Az angol chips számomra verhetetlen, Carterrel mindig Walkers-et eszünk, ha nassolni van kedvünk. Jó pár percig turkáltam a szekrényben, azonban egyenlőre nem találtam semmi hordható darabot, úgyhogy leültem a földre, majd bekapcsoltam a szobámban található tévét. Éppen valami modellekről szóló műsor ment, melyben egy fürdőruhás fotózás előkészületeibe leshettek be a nézők, és készítettek egy rövidke interjút az egyik modellel. 

A lánynak tökéletes alakja volt. Izmos volt, de nem túl vékony, azonban abszolút modellalkat. 

- Miért nem lehetek olyan tökéletesen vékony, mint ő? - sóhajtottam fel, majd belemarkoltam a chipsembe, és egy újabb adagot emeltem a számhoz. Néhány másodperc fejtörés után rájöttem a dolgok kulcsára. - Ó, már minden világos - biccentettem, majd tovább ettem a chipset. 

Hát igen. Nincs is jobb a világon, mint azok a fenséges ételkülönlegességek... Hülye lennék az ilyen élvezeteket megvonni magamtól csak azért, hogy vékony legyek. 

Miután kiücsörögtem magam, elhatároztam hogy tényleg keresek valami csini darabot, és végül találtam is egy fehér ruhát, ami még jól is állt rajtam. Igazi szerencsém volt, ugyanis ritkán fordul elő, hogy valami tetszik magamon.
Miután elrendeztem magam, meg akartam keresni Jade-et, és megkérni hogy kísérjen el, azonban nem sokkal később kiderült, hogy ő már rég azon a bulin van, ahová én is el szerettem volna jutni. Nem maradt hát más választásom, minthogy egyedül menjek el Harryhez.
Rendbe kellett tennem a dolgokat magam körül, mielőtt minden szétesne. Ezt a folyamatot pedig úgy kellett elkezdenem, hogy rendbe hozom a kapcsolatom Harryvel, mely mostanában sajnálatos módon hullámvasútszerűen változott.

* Harry szemszöge *

Mostanában úgy éreztem, hogy én tényleg minden lehetséges dolgot megteszek Grace-ért, és azért, hogy a kapcsolatunk rendben legyen, és olyan legyen mint azelőtt, hogy az apja betegsége kiderült. Azóta nagyon sok minden megváltozott... Grace más lett. Persze még mindig ugyanaz az elképesztő, imádni való lány, de mostanában egyre inkább azt éreztem, hogy próbál eltaszítani magától minden lehetséges módon. Fogalmam sem volt, hogy bennem van-e a hiba, vagy egyszerűen csak a feszültségét próbálja levezetni úgy, hogy érzelmileg mindenkitől elzárkózik. 

Segíteni szerettem volna neki, de közben azért megbántva is éreztem magam, mivel jó néhányszor olyan dolgokon vesztünk össze, melyeknek nem kellett volna nagy jelentőséget tulajdonítani. És a veszekedéseket az esetek kilencven százalékában nem én kezdtem. 

Szeretem Grace-t, ez teljesen egyértelmű. Számomra és a külvilág számára is. Ő az, akinek köszönhetően újra önmagam vagyok. Neki köszönhetem, hogy nem szálltam el teljesen és visszafordíthatatlanul önmagamtól. Mielőtt találkoztam vele, egyre inkább kezdtem eltávolodni attól az embertől, aki valójában vagyok. De ő mindent megváltoztatott. Neki köszönhetően a dolgok visszatértek a normális kerékvágásba úgy, ahogy azoknak lennie kell. Most azonban féltem, hogy elveszítjük egymást, ha a jelenlegi helyzet továbbra is fenn fog maradni. 

Miután Grace-szel beszéltem, és sikeresen lecsaptam a telefont, teljesen ideges és feszült lettem. Mostanában sosem úgy történtek köztünk a dolgok, ahogy azelőtt. Pedig én elmentem Párizsba, szerveztem egy spontán jótékonysági koncertet, a fél világ előtt ismét szerelmet vallottam neki, és ezek után én még mindig nem vagyok elég? Vagy talán az zavarja őt, hogy törődöm vele és aggódok érte? 

Mikor először találkoztunk, el sem tudtam képzelni, hogy Grace valaha ennyire fontos lesz nekem. És idegesített annak az esélye, hogy elveszíthetem. 

Feszülten tördeltem kezeimet, majd elnéztem a távolba, ahol éppen Louis közeledett felém. Nagyon izgatott volt az esti parti miatt, mivel elmondása szerint ezer éve nem bulizott egy jót. Az arcán is látszott hogy mennyire fel van dobódva, folyamatosan csak vigyorgott. 

- Szia haver - lökött oldalba vidáman. 

- Szia... - mormoltam cseppet sem lelkesen. 

Arcáról hirtelen lefagyott a vigyor, majd felvont szemöldökkel méregetni kezdett.

- Mi van veled? Már megint mi történt, amiért ilyen mogorva vagy? - kérdezte értetlenül. 

- Grace...

- Megint összevesztetek?

- Hát valami olyasmi. Én már nem tudok kiigazodni rajta - sóhajtottam fel, majd lerogytam a mellettem lévő kanapéra. - Mostanában annyira feszült, és folyton összeveszünk. Én meg már nem tudom mit tehetnék még. 

- Figyelj, ő most egy nehéz időszakon megy keresztül. És ez még egy ideig csak rosszabb lesz, ezt most elmondom neked. Lehet, hogy ez most túl érzelmesen fog hangzani, de én látom hogy nézel rá, Harry. És valami olyat látok a szemedben, amit eddig még soha. Úgyhogy tudom, hogy ez most mindkettőtöknek nehéz, de szeretitek egymást annyira, hogy túljussatok egy ilyen nehezebb időszakon, ugye?

- Igazad van - bólintottam halvány mosollyal arcomon, majd megveregettem vállát. - Haver, mi rosszabbak vagyunk mint a lányok, ha ilyen érzelmes dolgokról van szó - nevettem fel, mire ő is elvigyorodott. 

- Na és Grace jön a kis partinkra? 

- Nem...

- Nem? De miért? - kérdezte döbbenten. 

- Pontosan emiatt vesztünk össze... 

- Figyelj. Holnap mindent elrendezel, most viszont bulizz egy jót, akkor is ha Grace nincs itt. Ne foglalkozz semmivel, csak érezd jól magad, oké? 

- Jó - mosolyodtam el. 

Teljes mértékben egyetértettem Louisval. Kellett nekem egy kis idő, amíg nem foglalkozok a mindennapi nehézségekkel. 

Azonban a dologban volt egy kis bökkenő... Mostanság - sőt, már elég régóta - ha nagy bulit csaptunk, az mindig azt jelentette, hogy a sárga földig leisszuk magunkat. A parti elején még csak táncoltunk meg sztorizgattunk, de ahogy egyre jobb lett a hangulat, úgy mi mind amellett döntöttünk, hogy a jókedvet még tetézzük egy kis alkohollal is. Sőt, nem is olyan kicsivel. Fogalmam sincs hány pohár koktélt és whiskyt ittam, azonban az száz százalékig biztos, hogy rengeteget. Miután már tényleg nem voltam magamnál, elkezdtem nézelődni az emberek között, akik jelen voltak. Hirtelen megakadt a szemem egy nagyon csinos lányon, aki éppen táncolt egy sráccal. Ismerős volt valahonnan, azonban jelenlegi állapotomban meg nem tudtam volna mondani, hogy pontosan honnan. Elhatároztam, hogy most én fogok ezzel a lánnyal táncolni, de biztos vagyok benne hogy józanon nem így cselekedtem volna. 

Hirtelen megragadtam derekát, majd magam felé fordítottam, és suttogtam valamit a fülébe, melynek hallatán szemtelenül elvigyorodott. Mikor táncolni kezdtünk, úgy éreztem hogy még inkább elveszítem a fejem.

Az ember sok mindent tesz, amikor részeg. Sokszor olyan dolgokat is, melyeket később vagy iszonyatosan meg fog bánni, vagy hálás lesz a sorsnak azért, hogy ezt ebben az állapotban megtette. Nos, nálam ez alkalommal az első opció állt fenn, ugyanis egy talán túlságosan gyorsan történő, heves pillanatban odahajoltam a lányhoz, majd megcsókoltam, de nem is rövid ideig. Körülbelül három percig csókolóztunk, és csak azért húzódtam el tőle, mert hirtelen sokkal nagyobb csönd lett körülöttünk, a zaj pedig egyre csak csökkent. Amint körbenéztem, egy csomó szemrehányó és döbbent tekintettel találtam szemben magam. 

Amikor azonban megfordultam, hirtelen úgy éreztem, hogy újraélek egy helyzetet, amely egyszer már megtörtént...