A temetése napjáig - ami ma volt - csak árnyéka voltam önmagamnak. Onnantól kezdve, hogy közölték, elhunyt, hirtelen olyan lettem, mint egy olyan dolog, ami tényleg teljesen üres. Ha éreztem is valamit, az is csak leírhatatlan fájdalom volt.
Saját magam szöges ellentétévé váltam apa halálát követően. Ki sem mozdultam a szobámból. Persze csak akkor, amikor iskolába kellett mennem. Ott jóformán senkit nem izgatott, hogy az apám meghalt. A suliban sosem voltak barátaim Carteren kívül. Ő is csak a maga sajátos módján próbált vigasztalni, de sajnos nem járt sok sikerrel. Magamba fordultam, olyannyira, mint még soha azelőtt. Nem beszéltem senkivel, és amikor ültem a szobámban, akkor is csak üres tekintettel bámultam ki az ablakon. Az étvágyam is alábbhagyott, pedig nálam ez aztán tényleg egyenlő a lehetetlennel. Legalábbis eddig úgy tűnt. De ez a tragikus esemény mindent megváltoztatott.
A testvéreim is összeroppantak, de azt hiszem én voltam az, akit a legjobban megviselt apa halála. Jade is nagyon labilis lelkiállapotú lett a tragédia után. Már nem mintha ő eddig nem lett volna labilis, de most... Ő egészen máshogy kezdett el viselkedni, mint én. Míg én senkivel nem beszéltem, nem ettem, és mentem el sehová, ő addig az összes emberrel összeveszett naponta többször is, aki a közelében volt, a bánatát pedig leginkább az evésbe tudta belefojtani. Sokszor el is járkált éjszakánként, de nem bulizni, csak egyedül kóvályogni. Egyszer még több napra is nélkülöznünk kellett, mivel állítólag Zaynnel elutazott valahová. Talán mostanság drogozott is, annak ellenére, hogy ezt egyébként mennyire elítélendőnek találja. De hát nem lehetett mit tenni, ez az esemény mindenkiből kihozta a lehető legrosszabbat.
Nem akartam örökké olyan maradni, mint amilyen az utóbbi hetekben voltam, de akkor úgy tűnt, hogy ezt az ürességet már soha semmi nem fogja betölteni. A többiek pedig a viselkedésemből kifolyólag joggal érezték azt, hogy próbálom őket eltaszítani magamtól. De mindenki nagyon megértő volt, nem csak velem, hanem úgy általában mindenki mindenkivel, ami az összetartásunkat jelezte.
pedig ezúttal is mellettem állt. Sokszor felhívott, és próbált lelket önteni belém, ami az esetek többségében nem sikerült neki, de tényleg értékeltem a próbálkozását. Néhányszor még el is jött, ugyanis a lehető legtöbb idejét velem akarta tölteni, mielőtt elment a világ körüli turnéjukra. Én azonban nem úgy viselkedtem vele, ahogy megérdemelte, és utólag ezért már utálom is magam. Ha tehetném, most mindent másképp csinálnék. Bár, ha belegondolok, ezt így most könnyű mondani, de akkor olyannyira össze voltam törve, mint még soha azelőtt. De Harry ezzel teljesen tisztában volt, és éppen ezért nem vett magára semmit, amit akkor mondtam vagy tettem.
Az viszont nem vitás, hogy szörnyen elhagytam magam. Az arcom sápadt és beesett lett, az életkedvem pedig szó szerint egyenlő volt a nullával. Ez pedig kezdett olyannyira aggasztóvá válni, hogy az első, aki mindezt megelégelte, Jade volt.
Körülbelül másfél héttel apa halála után egy már szokásosnak tűnő üres délutánon az ágyamon gubbasztva bámultam a falat a szobámban, gondolataimba merülve, mikor Jade hirtelen feltépte az ajtómat, és szó szerint beugrott a helyiségbe. Én azonban nem nagyon zavartattam magam, továbbra is kifejezéstelen tekintettel néztem magam elé. Jade eléggé nyúzottnak tűnt... Olyan volt, mintha valami szörnyű betegségben szenvedne, és az utolsó napjait élné, de nem akartam rákérdezni arra, miért néz ki így.
- Na jó Grace, ebből elég volt! - kiabálta el magát, mire hajlandó voltam ránézni. - Majdnem két hete mást sem csinálsz, csak ülsz egy helyben. Nem eszel, nem beszélsz... Mit vársz? Hm? Mégis mit? Azt, hogy ezzel a remeteéletmóddal majd eléred, hogy apa visszatérjen? Azt hiszed, hogy önmagad sanyargatásával képes leszel visszafordítani az időt? Csak úgy szólok, hogy nem. Apa elment. Jól hallottad, elment. Örökre. Grace, ezen már nem tudsz változtatni! Meg kell tanulnod együtt élni ennek a tudatával.
- Befejezted? - kérdeztem lassan és tagoltan, miközben érzelemmentesen bámultam rá.
- Nem! Nem fejeztem be! Szerinted hagyni fogom, hogy tizenhét évesen teljesen leépülj? Nem, nem fogom hagyni! - válaszolt éles hangon, majd kissé arrébb lökött az ágyamon, és lehuppant mellém. - Szerinted nekem könnyű volt? - folytatta ezúttal már suttogva, majd a padlóra szegezte tekintetét.
- Tudom, hogy nem - válaszoltam motyogva, majd óvatosan megsimogattam vállát.
- De Grace, amit most csinálsz, az nem megoldás - nézett fel rám.
- Azt is tudom...
- Akkor meg? És tekintettel arra, hogy nem szeretném végignézni az éhenhalásodat, hoztam fehér csokit. A kedvencedet - húzott elő háta mögül egy táblát a kedvenc csokimból. - Éhes vagy, ugye?
- Átkozottul. És most a csokit kívántam éppen a legjobban. Olvasol a gondolataimban, Jade? - mosolyodtam el egészen halványan.
- Én sose tévedek - biccentett, majd a kezembe nyomott egy kocka csokit.
- Jade, mindig te rántasz ki a gödörből. Köszönöm - néztem mélyen szemeibe.
Amit mondtam, őszintén gondoltam. Nélküle már sehol nem lennék, és ezt soha nem fogom tudni neki eléggé meghálálni.
- Ez a dolgom... - paskolta meg vállam, majd ő is bekapott egy kis csokit.
Nincs mese, mi egy olyan család vagyunk, akik leginkább az evéssel tudnak enyhíteni a fájdalmukon... Viszont azt hiszem, apa odafentről ezúttal Jade-re volt a legbüszkébb. Ő segített rajtam, amikor a szakadék szélén voltam. És ezért rengeteg tiszteletet érdemel.
- Figyelj, szerintem mozdulj ki egy kicsit, már hetek óta szinte csak itthon gubbasztasz... - szólalt meg ismét.
- Igazad lehet - sóhajtottam fel. - Összekapom magam, aztán elmegyek sétálni.
- Na, ettől a kis csokitól máris egészségesebb színe lett az arcodnak - lökött oldalba, mire ismét elmosolyodtam. Másfél hete másodszorra.
Úgy tettem, ahogy Jade javasolta, és elindultam sétálni, mivel az idő kellemesen enyhe, de kissé azért szeles volt. Előtte azonban vettem egy zuhanyt. Miközben ezeket a teljesen hétköznapi tevékenységeket próbáltam meg elvégezni, sokszor rám tört a sírás. De tudtam, hogy erősnek kell maradnom, már amennyire ez lehetséges volt. Apa sem akarná, hogy egész életemben úgy éljek, ahogy az utóbbi hetekben.
Ugyan nagyon nehéz volt meggyőzni magam erről, de amikor alaposan végiggondoltam a dolgokat, máris egy kicsit könnyebben emeltem fel a fejem, és néztem szembe a valósággal. Amit azt jelentette, hogy apa elment. Nem lehetett már mit tenni.
A sétán, mely a hosszú ideig tartó bezártság után várt rám, kissé felüdített - már amennyire ez a körülményekhez képest lehetséges volt -, azonban elkapott egy hatalmas zivatar, aminek télen nem kellene túl gyakorinak lennie, de miért is ne eredne el az eső, amikor a világ legpechesebb embere (ergo én) éppen az utcán tartózkodik?
Akkor éppen mindennel bajom volt - konkrétan még a saját életemmel is-, de ez még nem volt elég a sorsnak... Tartogatott még számomra néhány pofont. Az egyik például ez a "kellemes" kis eső volt.
Az egyetlen mázlim az volt, hogy ahol éppen elkapott a zivatar, ott bérelt lakást ideiglenesen apa élettársa, Nell, aki azt mondta, mindig szívesen lát minket. Így hát megragadtam az alkalmat, és csuromvizesen, nulla százalékos életkedvvel becsöngettem az albérletbe.
Mindig is szuicid hajlamú voltam. Ez egyszerűen már kisebb koromban is bennem volt. Megszámlálhatatlanul sokszor elgondolkodtam már rajta, hogy véget vessek az életemnek. Ugyanis nem láttam értelmét. Mármint magának az életnek. Az egyetlen dolog, ami visszatartott az öngyilkosságtól, az a gyávaságom volt. Ennek a máskor negatívnak számító tulajdonságnak köszönhetem azt, hogy még mindig élek. Bár, kilencéves koromban egyszer különösen vakmerő lettem. Emlékszem, hogy már akkoriban is nagyon problémás voltam. Nem voltak barátaim, és különcnek éreztem magam. Most már azt, hogy egyes dolgokban más vagyok mint a többiek, egyáltalán nem fogom fel hátrányként, sőt mi több, inkább előnynek tartom azt, ha kitűnök az unalmas sokaságból. De kilencévesen az ember ezt még nem tudja ilyen lazán felfogni. Akkoriban csak arra vágytam, hogy a társaim elfogadjanak, barátkozzanak velem és szeressenek. De ezt senki sem tette. Hiszen más voltam. Mindenben. Ez pedig rettenetesen zavart, és magányossá tett. Azt hiszem, a néhány évvel későbbi anorexiám is ennek a magányosságnak köszönhető, na meg annak, hogy soha nem éreztem magam elég jónak. És bevallom őszintén, ez az egyébként szörnyen alattomos és életveszélyes betegség arra is jó eszköznek tűnt, hogy felvonjam magamra a figyelmet. De ha tehetném, ezt a borzasztó időszakot teljes egészében kitörölném az életemből. Még egy undorító klinikán is voltam akkoriban, ahol erőszakosan tömtek belém mindent, amivel táplálni tudtak, valamint úgy viselkedtek velem, mint egy elmebeteggel. Szörnyű volt. Soha, még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom, hogy ezen élményeimet átélje. Bár, az orvosok talán joggal tartottak elmebetegnek. És ezt a kilencéves koromban - majdnem - elkövetett tettem is bizonyítja. Oké, talán az elmém nem teljesen ép, de azért eszem mindig is volt. És akkor már jól tudtam, hogy milyen módon ölhetném meg magam a leggyorsabban és a legegyszerűbben. A legjobb megoldásnak pedig az tűnt, hogy egy vonat elé vetem magam. Durvának hangzik? Az is. Apa kapott el az utolsó, de tényleg a legutolsó pillanatban. Már majdnem odavetettem magam a mozgó jármű elé. Azonban ezt a szörnyű kísérletemet apán kívül soha senki nem tudta meg. Köztünk maradt. És onnantól kezdve volt szörnyen viharos és kiszámíthatatlan a kapcsolatunk. De tulajdonképpen neki köszönhettem az életemet. Onnantól kezdve bizonyos értelemben inamba szállt a bátorságom. Persze az öngyilkosság gondolata még mindig nem hagyta el teljesen az elmémet, sőt... Ezzel még enyhén fogalmaztam. De aztán, amikor Zayn az életem része lett, valamivel minden jobbá kezdett válni. Attól a naptól kezdve éreztem azt, hogy van értelme az életemnek, amikor összejöttünk. Viszont ezeket a szörnyűséges dolgokat még a lelki társammal - vagyis Zaynnel - sem osztottam meg. Inkább magamban tartottam.
Minden egyes alkalommal, amikor ránézek a testvéreimre, és látom, hogy nekik mennyivel jobb és szebb életük van, elszomorodok. Bár bizonyos szinten örülök is, hiszen ők nekem a legfontosabbak, és inkább csak boldogsággal tölt el, ha tudom; nekik nem kell ezeken a szörnyűséges dolgokon keresztülmenniük.
Mint már említettem, apa az én megmentőm. És amikor elhunyt, hirtelen azt éreztem, hogy egy részem nekem is meghalt. Ha ő nem lett volna, talán én válok a világ legfiatalabb öngyilkosává. De ott volt. És megmentett. Most pedig, hogy tudtam, többé már nem lesz itt nekem - legalábbis a teste nem -, hogy óvjon és védelmezzen, hirtelen még gyávább lettem, mint amilyen voltam. Még a drogokhoz is hozzányúltam az utóbbi időben, pedig az egy borzasztó dolog. Valójában úgy gondolom, hogy nekem az egész személyiségem borzasztó, és semmiképpen sem példamutató. Legalábbis akkor nem, ha valaki tudja rólam a teljes igazságot.
A drogok azonban nem elégítettek ki eléggé. Szomorúságomat muszáj volt máshogy is levezetnem, erre pedig a mértéktelen evés tűnt a legjobb módszernek. Néha vicces, hogy néhány évvel ezelőtt még anorexiás voltam, most pedig ha valami bánatom van, rögtön elkezdek zabálni. És igen, ez most sem volt másképp. Néha már úgy éreztem, hogy totálisan teli vagyok, de még akkor is ettem. És fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen miért. Talán a boldogsághormonok miatt. De én önmagában sem voltam soha egy boldog ember. Még akkor sem, ha a körülmények adottak voltak hozzá.
Ezúttal a gyávaságom tényleg nem vált a hasznomra. Ugyanis most nem attól féltem, hogy meghalok, hanem pont az ellenkezőjétől. Magától az élettől féltem. Féltem, hogy egyszer minden rosszra fordul majd, és apa halála még csak a kezdet volt. Féltem, hogy egyedül maradok, és hogy értelmetlen lesz minden, amit földiéletem során véghezviszek. Így apa halála után pontosan egy héttel egy borzasztó dolgot kíséreltem meg. Egyáltalán nem megtervezett dolog volt ez az egész, egyszerűen csak jött valami, ami erre késztetett. Egészen pontosan arra, hogy véget vessek az életemnek. Erre pedig a legjobb megoldásnak az tűnt, hogy levetem magam egy hídról. Furcsa, de már sokszor megálmodtam ezt a történést, és azt, hogy tényleg örökre vége lesz a Földön való életemnek. A halál könnyedségét pedig a valóságban is tapasztalni akartam, nem csak az álmaimban.
Nem szóltam senkinek semmiről, csak felkerekedtem, és elmentem ahhoz a bizonyos hídhoz későeste, amikor kisebb esélye volt annak, hogy valaki esetleg megállít.
Üres tekintettel vettem lépteimet, miközben már láttam magam előtt, ahogy tényleg véghezviszem ezt a végzetes lépést. Nem is tűnt annyira elképzelhetetlennek. Hiszen egy magamfajta ember miért is ne ölné meg magát? Minek vagyok én még egyáltalán itt? Nélkülem úgyis minden jobb lenne. Akkor legalábbis ezt gondoltam.
Zayn sokszor keresett telefonon, de nem vettem fel. Ha belegondolok, ő volt tulajdonképpen az egyetlen, akit nehezen tudtam volna elengedni. Mármint ha az örökkévalóságról beszélünk. Aki még esetleg ott motoszkált a fejemben, miközben azon a bizonyos hídon sétáltam, Grace volt. Ő az én hősöm. A világ legértékesebb emberének tartom. Ha csak feleannyira lennék szerethető és jó ember, mint ő, már boldog lennék. Na meg tulajdonképpen Zaynen kívül ő az egyetlen, aki valamilyen módon tudatja velem, hogy számítok neki valamit. Igen, számomra Zayn és Grace a két legfontosabb ember.
Azonban most még az sem tudott megállítani, hogy tisztában voltam bele; ők mindig velem vannak, támogatnak és szeretnek.
Már csak egy karnyújtásnyira voltam a célomtól. Ott álltam a Temze fölé magasodó építmény szélén, a korlátba kapaszkodva. Megpróbáltam semmire sem gondolni, csak arra, hogyha most megteszem, és leugrok erről a hídról, akkor nem csak a saját, hanem mások baját is megoldom. Egy ilyen szörnyű embert, mint én, jobb, ha nem hord a hátán a Föld.
Három, kettő, egy...
- Jade! - hallottam meg hirtelen egy ijesztően ismerős hangot, mely kissé messziről jött. Azonnal odafordítottam fejem, majd megpillantottam a felém rohanó Zaynt. Még soha nem láttam ennyire rémültnek.
Már majdnem megtettem. Csupán egy másodpercen múlt minden. Bár akkor Zayn felbukkanása nem jelentette feltétlenül azt, hogy nem ugranék le az ő jelenlétében is.
- Mi a fenét keresel itt? - kiabáltam könnyes szemekkel. - És mégis hogyan jöttél rá, hogy itt vagyok?
- Jade... - folytatta kissé nyugodtabban, majd lassan közelíteni kezdett hozzám. - Nyugodj meg kérlek. Fogd meg a kezem, és beszéljünk meg mindent - nyújtotta felém jobbját.
- Ne gyere közelebb - parancsoltam bizalmatlanul. Akkor tényleg nem volt minden rendben a fejemben. Mintha hirtelen egy pszichopatává váltam volna... Igen, tényleg furcsa ember vagyok. De azért nem gondolom, hogy pszichiátria eset lennék. Bár, furcsa, hogy ezen a véleményem vagyok, amikor akkor éppen egy híd korlátjáról készültem levetni magam. A lényeg az, hogy ennyire még sosem veszítettem el a józan eszem, ami lehet, hogy igazából soha nem is volt annyira józan.
- Jade, szépen kérlek, gyere! Segítek. Együtt mindent megoldunk - nézett mélyen szemeimbe.
- Ha még egy lépést teszel felém, esküszöm leugrom! - válaszoltam ingerülten.
- Ne! Ne! Nem megyek közelebb, oké? Csak kérlek... Kérlek szépen mássz vissza! - dadogta.
- Nem! Egy ilyen szörnyetegnek, mint én, nincs értelme élnie - válaszoltam ismét nagyon hangosan.
Járókelők egyáltalán nem voltak arrafelé, valamint a kocsik is csak nagyon kis számban tűntek fel, de úgy tűnt, azt a kevés embert nemigen kötötte le, hogy egy lány éppen leugrani készül arról a magas építményről, amin ők éppen áthaladnak. Ez is tökéletesen mutatja azt, hogy milyen a mai emberiség. Kegyetlen és önző. Mások senkinek sem számítanak, csak saját maguk. Na jó, természetesen vannak kivételek, de sajnos nagyon elenyészőek. Valamint, ha Zayn nem lenne, engem már percek óta halottan sodornának a hullámok.
- Meg kell tegyem. Sajnálom - suttogtam, majd elengedtem a korlátot, és...
Onnantól kezdve minden olyan gyorsan történt. Miközben ugrottam, még hallottam Zayn kétségbeesett és tehetetlen kiáltását, azonban akkor már nem tudtam szinte semmit sem érzékelni. Ahogy belecsobbantam a jéghideg vízbe, minden elkezdett összefolyni. Néhány másodpercen belül már el is veszítettem az emlékezetemet...
Annyira jó volt azt hinni, hogy meghaltam. Hiszen ez volt a célom. De próbálkozásom sikertelennek bizonyult, ugyanis a következő tiszta emlékem az, hogy egy barátságtalan világítású, csupa fehér fallal körülvett kórházi szobában fekszem.
Erőtlenül kinyitottam szemeimet, majd azonnal megpillantottam a mellettem gubbasztó Zaynt, akinek rögtön felcsillantak a szemei, amint magamhoz tértem.
- Mi-mit keresek itt? - dadogtam szokatlanul erőtlen hangon.
- Jade, hála az égnek - sóhajtott fel hangosan, majd arcához emelte kezem, és megpuszilta azt. - Fel tudod fogni, hogy az utóbbi néhány óra milyen volt számomra? Még soha, de tényleg soha nem féltem ennyire! - nézett rám rémülten, ingerülten és kétségbeesetten.
- Azt hittem, meghaltam... - suttogtam, miközben kifejezéstelen arccal bámultam magam elé.
- Nem. Itt vagy, szerencsére - szorította meg kezemet. - De ha én nem vagyok akkor ott...
- Hogyan kerültél egyáltalán oda? - pillantottam rá magyarázatra várva.
- Elmentem hozzátok. De Georgi szerint te azt mondtad neki, hogy velem fogsz találkozni. Utána pedig már szinte biztos voltam benne, hogy arrafelé fogsz sétálni, ahol az a híd van. Együtt is mindig arrafelé szoktunk bóklászni. Csak éppenséggel azt nem gondoltam, hogy meg akarod ölni magad... Miért tetted ezt? - A szemei már szinte könnyesek voltak, miközben beszélt. Én tettem ennyire letörtté és kétségbeesetté... Ismét csak fájdalmat okoztam. Ehhez értek a legjobban.
- Mi értelme van élnem, amikor mindenkinek csak gondot okozok? Ráadásul... Zayn, te nagyon sok mindent nem tudsz rólam.
- Mire gondolsz? - nézett rám felráncolt homlokkal.
- Sok olyan dolgot tettem már, ami nagyon rossz... Nem most akartam először megölni magam - suttogtam.
- Micsoda? - képedt el.
- Nagyon kicsi voltam, amikor először megkíséreltem véget vetni az életemnek. De erről inkább nem akarok beszélni... A lényeg az, hogy egy borzasztó ember vagyok.
- Dehogy vagy! Hogy mondhatsz ilyeneket? Te vagy a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam! Akkor mégis hogyan lennél borzasztó, te buta? - kérdezte fejét csóválva, majd odahajolt hozzám, és megpuszilt.
Sosem voltam egy érzelmes típus, és most sem akartam örömömben sírni, de amit Zayn mondott, az rengeteget jelentett nekem. Ilyenkor egy kicsit mégis azt érzem, hogy már van értelme az életemnek. Ráadásul elfogadta azt, hogy nem akarom felemlegetni a múltban történt tragikus eseményeket, ami szintén rengeteget jelentett nekem. Na meg, aki ezek után is csodálatosnak tart, az tényleg nagyon szerethet engem.
- De Zayn. Csak mondd, hogy anyáék nem tudnak erről. És... Szereztem valami maradandó sérülést? - kérdeztem félve.
- Anyukádéknak nem szóltam. De csak azért nem, mert most nem bírnának elviselni még egy ilyen csapást. És Jade... Tényleg simán meghalhattál volna. Az orvosok és a mentősök szerint három dologban volt nagy szerencséd. Először is abban, hogy nem volt magas a híd. Másodszor pedig abban, hogy nem voltak éles kövek a vízben. Harmadszor pedig abban, hogy ott voltam, és azonnal hívtam a mentőket.
- Csak neked köszönhetem az életemet - néztem rá elképesztő csodálattal.
- Jade... Azért egy kis sérülést szenvedtél. Nem komoly.
- Mit? - kérdeztem ijedten.
- A hasadon keletkezett egy seb. Azért komolyan el kellett látni, de túl fogod élni - simított végig arcomon.
- Nem is fáj. Úgy értem, nem éreztem, mikor felébredtem. Akkor biztos rendbe fogok jönni - értettem egyet. - De anyáék, sőt, soha senki nem tudhat erről az egészről! Kérlek szépen ne mondd el senkinek! És ugye a média nem fog rácuppanni a témára?
- Kézben tartom a dolgokat, nyugodj meg. De anyukádéknak azért egyszer mégiscsak meg kell tudniuk...
- Nem - szakítottam félbe. - Utólag belegondolva ez az egész cselekedetem... Nem is tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire szégyenletes. Azt hinnék, hogy megfutamodtam. De ami még ennél is rosszabb, hogy biztosan más szemmel néznének rám. Egy őrültnek tartanának. És nekem ők az egyetlenek rajtad kívül. Nélkülük nem is tudom mi lenne velem - A beszédem hirtelen elakadt, mivel legördült egy könnycsepp arcomon. Túl sok minden volt már bennem...
- Rendben, rendben - nyugtatott. - Nem fogom elmondani senkinek ezt az egészet. De Jade, áruld már el... Miért?
- Apa halála... Egyszerűen ez volt az utolsó csepp a pohárban. Úgy éreztem, hogy most összeomlott minden, és hogy már nem tudom tovább csinálni. Mármint magát az életet.
- Soha, de soha többet ne jusson ilyen az eszedbe! Én mindig itt leszek neked - hajolt oda ismét hozzám, majd óvatosan átölelt.
- Tudom. Te vagy az, aki miatt érdemes minden napot végigcsinálnom - válaszoltam őszintén, majd én is nagyon szorosan átöleltem őt.
Mostanra már el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha Zayn nem jön oda... Már régen halott lennék. Utólag rájöttem, hogy azzal nem hogy megkönnyítettem volna a dolgokat, hanem még nehezebbé tettem volna.
Egy őrült vagyok. Ez nem vitás. És erről a családom egyszerűen nem szerezhetett tudomást. Nehéz volt kivitelezni, ugyanis Zaynnek még néhány tévécsatornát is le kellett fizetnie, hogy ne tegyék közzé öngyilkossági kísérletem hírét.
Hatalmas galibát okoztam, ráadásul hivatalosan is elmebetegnek lettem titulálva. De Zayn velem maradt, annak ellenére is, hogy mennyire labilis és beszámíthatatlan a lelkiállapotom.
Hogy titokban tartsuk a kórházban tartózkodásomat, kitaláltunk egy mesét, miszerint elutaztunk együtt vidékre.
Gyűlöltem magam, hogy ismét hazudok azoknak az embereknek, akiket a legjobban szeretek, de egyszerűen nem tehettem mást. Így is mindenki össze van törve apa halála miatt... Csak rontanék a helyzeten, ha most kitudódna ez a borzasztó kísérletem. Inkább marjon engem a lelkiismeretem, minthogy nekik okozzak ismét fájdalmat.
Nos, igen... A lelkiismeretem tényleg nem hagyott nyugodni. Gyűlölök nem igazat mondani, és emiatt ezúttal nagyon rosszul éreztem magam. Ráadásul a kórházban szörnyen unatkoztam. Zayn az ideje túlnyomó részét nem tudta mellettem tölteni, de ezt most abszolút meg tudtam érteni. Azok után, amit értem tett, már szinte semmit nem vártam el tőle. Viszont nem szabadott panaszkodnom, hiszen ezt a helyzetet egyedül én teremtettem meg magamnak.
Szenvedtem. Nagyon szenvedtem. Azonban amikor végre hazamehettem, úgy, hogy még csak nem is néztem ki letörtnek vagy sérültnek, már sokkal jobban éreztem magam. Sokszor úgy néz ki, hogy egyáltalán nem érdekel a családom, de ez közel sincs így. Valójában nagyon szeretek velük lenni, még akkor is, amikor mindenki depressziós egy szörnyű haláleset miatt.
Természetesen számítottam rá, hogy Grace lesz a legjobban letörve, de ez tényleg előrelátható volt. Na de hogy ennyire? Attól féltem, hogy a végén még éhen hal. Sosem láttam még ennyire rossz állapotban. De nem hagyhattam, hogy egy életre elhagyja magát, így ami tőlem tellett, azt megtettem annak érdekében, hogy végre erőt vegyen magán, és szembenézzen a valósággal. Apa is ezt akarta volna, én pedig azok után, hogy gyakorlatilag majdnem megöltem magam, tettem magamnak és apának egy ígéretet. Méghozzá azt, hogy az életem minden egyes percét ki fogom élvezni. Ugyanis ő is pontosan ugyanezt szerette volna.
Hihetetlen, hogy mi, emberek, mennyire természetesnek vesszük szeretteink jelenlétét, néha pedig nevetségesen keveset foglalkozunk velük. Aztán, mikor elveszítjük őket, és már túl késő, rádöbbenünk, hogy mekkora kincs volt a létezésük és az, hogy mindig mellettünk álltak.
De most már túl késő volt a múlton rágódni, és azon, hogy mi mindent csináltam rosszul. Viszont egyvalamit megtehettem. Azt, hogy boldog legyek. Már amennyire az tudtam lenni. De mostanra már - az eddigi életem rengeteg nehéz és fájdalmas történésének hatására - elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy tényleg képes legyek erre.
* Grace szemszöge *
Nell párpercnyi várakozás után ajtót nyitott, amilyen állapotban pedig ezt megtette, arra abszolút számítottam. Feldagadt szemek, beesett arc... Mintha a saját tükörképemet láttam volna.
- Szia - szólaltam meg zavartan, majd beletúrtam vizes hajamba. - Nagyon zavarok?
- Szia Gracie - köszöntött szipogva, majd elővett zsebéből egy papírzsepit, és megtörölte vele könnyes szemeit. - Nem, dehogyis. Gyere csak be, nehogy megfázz nekem a végén - állt el a bejárat elől, majd betessékelt a lakásba.
Kissé feszengve levettem magamról átázott kabátomat, majd rátettem a szárítóra.
- Tényleg ne haragudj, hogy csak így betörtem, de elkapott az eső, és nem tudtam hová menni...
- Nem, Grace, tényleg semmi baj. Örülök, hogy látlak - mosolyodott el egészen halványan. Nyilvánvalóan nagyon nehezére esett, de ezt meg tudtam érteni. Én sem voltam vigyorgós kedvemben.
Bevezetett a kis konyhába, majd feltett forrni egy kannányi vizet. Elém pakolta a teákat, melyek közül választhattam, én pedig kiragadtam a dobozból egy málnaízesítésű filtert.
Mindketten nagyon lehangoltak és lassúak voltunk, miután elkezdtük inni a teát, volt, hogy csak percekig bámultunk magunk elé, miközben nem szóltunk egy árva szót sem.
- Szóval... - törte meg hirtelen a csendet, miközben teáját kavargatta. - Te viselted a legrosszabbul Marc halálát?
- Azt hiszem igen - motyogtam. - De Jade is nagyon maga alatt volt. Persze mindenki... De mi ketten különösen összetörtünk.
- Meg tudlak érteni - bólogatott könnyes szemekkel. - A kicsi nem is ismerheti majd meg az édesapját... - Hirtelen abbahagyta mondandóját, mert kitört belőle a zokogás. Azonban megpróbálta abbahagyni, mivel látta, hogy pillanatok kérdése, és én is rázendítek.
- Nagyon sajnálom - suttogtam, majd odanyúltam kezéhez, és megszorítottam azt. Ezzel próbáltam meg egy kis erőt adni neki, bár fogalmam sincs honnan, mivel az erő akkortájt belőlem is hiányzott.
Néhány percig ismét csak bámultunk magunk elé, ugyanis mindkettőnknek túl sok minden motoszkált a fejében. De legalább osztoztunk az érzéseken.
- Nell, sajnálom, hogy téged terhellek a szánalmas problémáimmal... - kezdtem bele, miközben mereven bámultam magam elé, és hagytam, hogy a bögre melege átjárja hideg kezeimet. - De annyira nehéz helyzetbe kerültem.
- Ki vele, miről van szó - eresztett meg egy halvány, cseppet sem őszinte mosolyt, majd letörölte könnyeit arcáról.
- Fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes út, amin elindulhatok. Bizonyára hallottál már a Juilliard által küldött levélről...
- Hallottam - bólintott, majd összefonta maga előtt karjait. - És mi olyan bonyolult ezen az egészen?
- Harry a szülinapján elmondta nekem, hogy szeretne összeköltözni velem, úgy ősz környékén. Ez pedig rendes dilemmát okozott nekem...
- Ó, most már mindent értek - mondta, majd elgondolkodott. - Elhiszem, hogy nehéz lehet egy ilyen komoly döntés előtt állni. Főleg úgy, hogy mindkettőt szeretnéd. Jól gondolom, hogy ez így van?
- Abszolút jól gondolod - sóhajtottam fel, majd belekortyoltam teámba, mely mostanra inkább már langyos volt, mintsem forró. - Bárcsak itt lenne apa... Ő biztosan tudná, hogy mi lenne a helyes döntés.
- Hát... Azt mind tudjuk, hogy ő már nem fog visszajönni. De van nálam valami, ami talán segíthet.
Kíváncsian ránéztem, miközben azt vártam, hogy megmagyarázza iménti mondatát.
Lassan felállt, majd elballagott az aprócska nappaliba. Néhány percig nem tért vissza, én pedig addig kicsit jobban szemügyre vettem a kis konyhát, ahol éppen tartózkodtam. A szekrények és az étkezőasztal is egyszerű volt, de nagyon hangulatos. Nell helyében biztosan itt maradtam volna, ameddig csak lehet. Hiszen a lakás nyugodt környezetben helyezkedett el, egy park közelében, ráadásul az sem mellékes, hogy Londonban volt. Ez pedig már önmagában egy jó indok a maradásra.
Nem tudtam jobban belemerülni a lakásról való gondolataimba, mivel Nell időközben visszatért, azonban már egy borítékkal a kezében.
Egy hangos sóhaj kíséretében leült, majd megszólalt.
- Mint már mondtam, Marc nem fog többé visszajönni. De ez talán tényleg segítségedre lehet a döntéshozatalnál - nyújtotta kezembe a fehér borítékot, majd halványan elmosolyodott.
- Köszönöm - motyogtam.
- Akkor olvasd majd el, amikor te jónak látod.
- Rendben - bólintottam, majd felálltam, odaléptem mellé, és szorosan átöleltem.
- Te egy fantasztikus, erős és értékes lány vagy, Grace - suttogta fülembe. - Tudom, hogy helyesen fogsz dönteni. Mindenben.
Nem válaszoltam semmit, csak még szorosabban megöleltem. A szavai sok erőt adtak nekem.
Normális esetben talán szörnyen ellenszenves lettem volna ezzel a nővel. Sőt, lehet, hogy valósággal utáltam volna. De a történések végett egyszerűen nem tudtam gyűlölni. Hiszen Nellnek sem lehet könnyű. Tudom, hogy szerette, és most is szereti apát. Ugyanannyira fáj neki ez az egész, mint nekünk. Ráadásul a szíve alatt hordja apával közös gyermekét, akinek a világ egyik legfontosabb dolga az egész életében hiányozni fog. Ezek után az a legkevesebb, ha támogatjuk apa feleségét, aki sajnos még nálunk is jobban magára maradt.
Miután visszagondoltam az elmúlt hetekben történt eseményekre, valahogy ismét visszarázódtam a jelenbe, ahol éppen apa levelét szorongattam egyik kezemben, míg a másikkal fekete ruhám ujját birizgáltam.
Tényleg nagyon elgondolkodtattak az iromány sorai. És Nellnek abszolút igaza volt. Miután elolvastam apa nekem szánt üzenetét, máris tisztábban láttam a dolgokat. Nem mondom, hogy teljesen tisztán, de valamivel tényleg jobb lett a helyzet.
Apa ismert... Jobban, mint bárki más ezen a világon. Tudta, hogy mennyire bizonytalan vagyok, így nyilván előre meg tudta jósolni, hogy a Juilliard-témában ismét határozatlan és döntésképtelen leszek majd. Azonban azzal is tisztában volt, hogy ezzel a levéllel sok mindent megoldhat majd.
Anya hirtelen kilépett a teraszra, majd odabotorkált hozzám, nekitámaszkodott a korlátnak, és mélyen szemeimbe nézett.
- Minden rendben, kicsim? - fonta össze maga előtt karjait.
- Hát... A körülményekhez képest - vontam meg vállam, majd lesütöttem szemeimet. - Apa írt nekem egy levelet.
- Igen? - kérdezte meglepetten.
- Igen - bólintottam. - Hiszed vagy sem, de sokat segített vele - mondtam, miközben mereven bámultam a távolba.
- Apa mindig mestere volt a dolgok helyrehozásának - mosolyodott el halványan.
- Anya...
- Tessék kincsem?
- Szeretlek - motyogtam, majd szorosan átöleltem.
- Jaj, Gracie, én is téged - suttogta.
Éreztem, hogy egyre több könnycsepp gördül le arcomon, a végén pedig ismét azon kaptam magam, hogy sírok.
Ez a pillanat sokat jelentett nekem. Anya számomra mindennél fontosabb. Ez eddig is így volt, de most, hogy apa meghalt, talán az iránta érzett szeretetem csak még nagyobb és erősebb lett. Fogalmam sincs, mi lett volna velem nélküle. Még azt is abszolút meg tudom érteni, hogy sokszor nagyon kevés ideje volt rám. De ettől függetlenül mindig itt volt nekem, és ez örökké így is fog maradni.
A mai nap kétségtelenül életem egyik legnehezebbje volt. El kellett utaznunk Texasba, mivel apa temetése ott zajlott le, hiszen tulajdonképpen az egész élete nagy részét ott töltötte, emiatt pedig úgy gondoltuk, hogy ez a megfelelő hely arra, hogy örök nyugalomra helyezzük. Elég sokan eljöttek, amit azért jó volt látni. Tényleg rengeteg ember szerette és tartotta a barátjának apát. Azonban kevés olyan személy volt, akit én személyesen és közelről ismertem. Csupán a családom, néhány régi barát, és Harry tartoztak ide.
Először én akartam beszédet mondani, mivel azt hiszem én voltam az, aki az utóbbi időben - és valóban nem csak most, hanem már nagyon régóta - a legközelebb állt apához. Mármint lelkileg. De Jade ragaszkodott hozzá, hogy ő tarthasson megemlékezést róla. Az igazság az, hogy először nem tartottam ezt jó ötletnek. Hiszen tökéletesen ismerem Jade-et, és nála sosem lehet tudni, hogy mikor durran el teljesen az agya. Azonban később arra is rájöttem, hogy elmeháborodott nővérem sokszor tud nekünk meglepetéseket is okozni, amik abszolút pozitív dolgokat szülnek. Reméltem, hogy most is ez a helyzet fog fennállni.
Tényleg szörnyen nehéz volt ez az egész... A világ legbonyolultabb feladata lenne szavakba foglalni azokat az érzéseket, amelyek akkor bennem voltak. Mostanra már felfogtam a dolgokat, de beletörődni még nem tudtam.
Minden hozzátartózom csak sírdogált a templomban, a többi ember pedig mereven bámulva a távolba gondolkodott el, és valószínűleg mindenki ugyanarra a személyre gondolt. Apára.
Jade beszéde következett. Lassan elsétált a pódiumig, fekete bakancsa pedig hangosan nyikorgott. Mikor felállt a dobogóra, egy pillanatig végignézett az embereken, majd éles hangján megszólalt.
- Fájdalmas emlékezéssel gyűltünk ma össze, hogy elbúcsúzzunk Marc Harristől... - A hangja remegett, most az egyszer még ő sem tudott erős maradni, láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát. - Nézzék, a legtöbben ismernek engem - folytatta kissé magabiztosabban. - És ha ismernek, akkor tudják, hogy nem vagyok az a lelkizős ember. Talán egy ilyen személynek lett volna ideális elmondani ezt a beszédet - Egy pillanatra rám szegezte tekintetét. - De ragaszkodtam hozzá, hogy én mondhassam el. Ugyanis néha nem úgy tűnt, de valójában nekem elmondhatatlanul sokat jelentett az apám. Akik most itt vannak, bizonyára mind jó kapcsolatot ápoltak vele, és legalább egy kicsit ismerték. Ő egy remek ember volt. Igen, tett dolgokat, amikre nem lenne oka büszkének lenni. De ettől függetlenül nagyon értékes volt. Szeretett minket, és velem, valamint a testvéreimmel mindig próbált külön-külön nagyon sok időt eltölteni. Andrew-val például rengetegszer járt horgászni a házunkhoz közeli kis tóhoz, ahol rendszerint megbeszélték az élet nagy dolgait. Lolával pedig rengeteg időt szánt arra, hogy tanuljanak, és ebből kifolyólag az ijesztően intelligens nővérem még okosabbá vált. Apának köszönheti nagy részben azt, hogy felvették a világ egyik legnevesebb egyetemére. Aztán itt vagyok én... Rengeteget köszönhetek apámnak. Gyakorlatilag azt is, hogy most itt lehetek - Ezt a mondatát nem értettem egészen, de mindig is tudtam, hogy Jade-nek vannak olyan titkai, melyeket csak nagyon kevés emberrel, vagy egyáltalán nem oszt meg senkivel. - Életem nagy részében szörnyen viselkedtem vele, pedig nem ezt érdemelte. De mostanra megbántam. És remélem, hogy megbocsátott nekem a sok szégyenletes tettemért, amit vele szemben követtem el. Hű... Nos, Grace-ről rengeteget tudnék beszélni. Hiszen mind tudjuk, hogy ő állt apához a legközelebb. Ez a lány hihetetlenül félénk, bizonytalan és érzékeny. De apának sikerült elhihetnie vele, hogy igenis nagy jövő áll előtte, és egy nap még nagyon híres lesz. Azt hiszem, hogy apának hatalmas ereje volt. A húgaimmal pedig úgy bánt, mint a hercegnőkkel. Olyan hihetetlen szeretettel árasztotta el őket, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni. Mindennél jobban szeretett minket. Talán nem becsültük meg eléggé a jelenlétét, amíg velünk volt. De szerintem ő tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a szeretete abszolút kölcsönös volt. És örökké az is marad. Mi pedig megőrizzük az emlékét ennek a fantasztikus apának, férjnek, testvérnek, vagy barátnak. Mindenkinek mást jelentett, de akik csak ismerték, egytől egyig szerették. Szeretünk, apa.
Jade beszéde nem volt hosszú. De nem is bántam. Mindent elmondott, amit szándékában állt megosztani velünk. Én pedig a végén már nem bírtam tovább, ismét elsírtam magam. Nagyon megérintettek a nővérem szavai. És igaza volt. Az emlékét örökké megőrizzük. Miatta vagyok most az, aki. Már csak miatta is erős fogok maradni, és valóra fogom váltani az összes álmomat.
Az, hogy apát végleg eltemették, szörnyen tragikus. És már soha nem leszek ugyanaz, aki a halála előtt voltam. Örökké érezni fogom a hiányát, a testvéreimmel, anyukámmal és Nell-lel együtt. De nem leszek összetörve egész életemben. Nem. Mivel apa nem ezt akarná. Meg fogom mutatni, hogy milyen kitartó vagyok.
A temetés után a családom összeült egy kicsit beszélgetni és még egyszer megemlékezni apáról, azonban nekem most valahogy egyáltalán nem volt kedvem sok ember társaságában lenni. Egyedül egyetlen személyére vágytam, aki szerencsére ott volt velem. Ez a valaki pedig Harry volt.
Megkértem, hogy menjünk el sétálni, ő pedig örömmel tartott velem. A házunkhoz közel - mint azt Jade a beszédében is említette - található egy kis tó, én pedig ezt a helyet választottam arra, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem Harry társaságában.
Az idő enyhe volt, azonban egy vékony dzsekire szükség volt, a szél pedig lágyan lengedezett, mely kellemesen frissítő érzést keltett bennem. Merengve bámultam a tó vízét, miközben hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Harry összekulcsolja kezét enyémmel. Jó volt tudni, hogy nem vagyok egyedül.
- Hogy vagy? - szólalt meg halkan. Nem néztem rá, csak egyenesen magam elé bámultam, de magamon éreztem tekintetét.
- Most, hogy itt vagyunk, egészen jól - válaszoltam, majd egészen halványan elmosolyodtam, és ránéztem. - Hiányzik - fordultam el ismét a víz felé.
- Tudom - felelte rekedtes hangján, majd odahajolt hozzám, és adott egy puszit arcomra. - És azt is tudom, hogy őt már semmi és senki nem fogja tudni igazán pótolni. De én tényleg mindig itt vagyok és leszek is neked.
- Igen, tudom - suttogtam, majd fejem mellkasára hajtottam, és hangosan felsóhajtottam. - Szeretek itt lenni. Olyan megnyugtató. És apa is sokszor lehozott ide minket a testvéreimmel.
- Nagyon szép hely.
- Harry, komolyan nem tudok valamit...
- Mit? - nézett le rám felráncolt homlokkal.
- Azt, hogy hogyan engedhetném el. Nem az emlékére gondolok. Azt mindig megőrzöm. Hanem őt magát. Hiszen nem élhetek örökké ennek a tragédiának a súlya alatt... Igazából magamban már elhatároztam, hogy már csak őmiatta is erős maradok, de ezt mondani sokkal könnyebb, mint meg is tenni.
- Elhiszem - mondta, miközben hajamat simogatta. - De Grace, meg kell tanulnunk elengedni embereket, akik már nem fognak visszajönni. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy el kell felejtenünk őket. Csak nem szabad már úgy ragaszkodnunk hozzájuk, ahogy azelőtt. De az emlékeinkben attól még mindig élni fognak.
- Igazad van. Nehéz lesz elengedni... - sóhajtottam fel hangosan. - De sikerülni fog.
A szél a kelleténél kissé jobban felerősödött, ezért úgy döntöttem, hogy megmutatom Harrynek a nagynénim fantasztikus éttermét, ahová annak idején annyit jártunk apával. Semmi extra nincs benne, egy teljesen átlagos, vidéki vendéglő. De a hamburgert mennyeien készítik. Véleményem szerint minden embernek életében legalább egyszer ennie kellene itt.
Az étteremben persze volt egy kisebb felhajtás barátom felbukkanása és jelenléte miatt, de azért közel sem lett akkora őrültekháza, mint mondjuk Londonban.
Ismerek már itt minden felszolgálót és szakácsot, akik szinte családtaggá váltak számomra. Most is rendkívül örültek az érkezésemnek, valamint részvétet nyilvánítottak apa halála miatt. Természetesen nagyon le voltam törve, de most olyan emberekkel voltam körülvéve, akik még a legnehezebb időszakokban is mosolyt tudnak csalni arcomra.
Harryvel leültünk egy eldugott kis asztalhoz az ablak mellé, majd rendeltünk két hatalmas hamburgert. Előre közöltem vele, hogy hamarosan egy gasztronómiai csodát ízlelhet majd meg. Ha kajáról van szó, az én ízlésem tényleg csillagos ötös. Pontosan ezért pedig Harry is odáig volt a híres-neves hamburgerért.
- Grace, ez tényleg fantasztikus - mondta vigyorogva, miközben alig bírt betelni az étterem specialitásával.
- Én megmondtam - válaszoltam, majd belekortyoltam kólámba. - Régen rengeteg időt töltöttem el itt... - gondolkodtam el, miközben kifelé bámultam az ablakon.
- Igen?
- Igen. Mindig itt ettünk apával, amikor csak tudtunk. Mindenki ismer itt minket - néztem körbe, majd az emlékeim felelevenítése következtében fájdalmasan elmosolyodtam.
Néhány percig csak csöndben ültünk egymással szemben, mindketten bele voltunk feledkezve a gondolatainkba. Azonban én voltam az, aki hirtelen megtörte az egyébként kellemes hallgatást.
- Harry, döntöttem.
- Mivel kapcsolatban? - vonta fel szemöldökét.
- Végleg eldöntöttem. Elmegyek a Juilliardra. Buta voltam, hogy annyit problémáztam emiatt, mikor teljesen egyértelmű volt, mit kell tennem. Sajnálom, ha neked is nehézségeket okoztam ezzel. De most már mindent tisztán látok, és biztos vagyok a döntésemben.
- Komolyan? - mosolyodott el meghatottan, majd az asztal fölött odanyúlt kezemhez, és megszorította azt. - Nagyon örülök, hogy rájöttél arra, mi a helyes döntés.
- Igen. Apa is ezt akarta. És bízom abban, hogy ő tudta mi a jó nekem.
- Ebben biztos vagyok - mosolyodott el ismét.
- Tudom, hogy miattad is túlkomplikáltam ezt az egészet, és hogy a távolság nehéz lesz. De te mindig koncertezni fogsz, Londonban sem tudnánk sokkal több időt együtt eltölteni. És ha tényleg szeretjük egymást, és kitartunk, akkor bárhol, bármikor találunk módot arra, hogy találkozzunk, és együtt legyünk - néztem mélyen szemeibe, egészen halvány mosollyal arcomon.
- Ez csak természetes. Grace...
- Tessék?
- Szeretlek - nézett mélyen szemeimbe.
- Én is szeretlek - suttogtam, majd megszorítottam kezét, odahajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam.
Nem is volt szükségem más szavakra. Ugyan apa meghalt, és az ő hiányát már soha semmi nem fogja pótolni, mégis úgy érzem, hogy az életemben majdnem minden a helyén van. Tudom, hogy apa halála nem az egyetlen pofon lesz, amit az életben kapok. Még számtalan lesz, de én minden egyes alkalommal fel fogok állni, és küzdeni fogok. Már csak apáért is hinni fogok magamban.
Egyelőre még semmiben nem lehetek biztos a jövőmmel kapcsolatban... Rengeteg mindent tartogat. Én pedig most még csak annyit tudok, hogy a Juilliardra fogok járni New Yorkban, a világegyetem fővárosában, az álmaim megvalósítását pedig csak most fogom elkezdeni igazán. De egyvalami biztos. Méghozzá az, hogy mellettem van egy fiú, aki nemcsak hogy az egyik első számú tinisztár, hanem őszintén szeret is. Rajta kívül pedig még számtalan fantasztikus ember vesz körül, akikre mindig számíthatok.
Mint mondtam, nem tudhatom, mit hoz a jövő. De mára már hiszek magamban, így pedig a kezemben van a lehetőség arra, hogy az egész világot megváltoztassam.
.jpg)
