32. rész: "Tökéletes" szülinap

Hihetetlen, hogy az egyik pillanatban még határtalanul boldog vagy, és úgy érzed semmi, de tényleg semmi nem tudna lelombozni, aztán történik valami, és ez az akkor még lehetetlennek tűnő állapot mégis bekövetkezik. A boldogságot felváltja a bizonytalanság, a félelem, az elkeseredettség és a döntésképtelenség.
Köpni-nyelni nem tudtam, miután elolvastam a nekem címzett levél sorait. Egyik pillanatról a másikra lettem határtalanul izgatott, de közben mégis kétségbeesett. A küldemény egy igazán neves helyről érkezett, melyről már régóta álmodoztam. Ez a hely pedig nem más volt, mint a Juilliard. Kiskorom óta nagy álmom volt, hogy egyszer odajárhassak. Viszont egész eddigi életemben ez a régóta dédelgetett álom annyira távolinak, megvalósíthatatlannak és lehetetlennek tűnt, hogy azzal a gondolattal, miszerint egyszer majd tényleg lehetőségem adódik ott tanulni, még csak játszadozni sem mertem. Hiszen hogyan is figyelhetett volna bárki fel rám abból a közegből, mikor gyerekkorom óta csak ülök a babérjaimon, és nem teszek semmi komolyabb lépést az énekléssel kapcsolatos álmaim megvalósítása felé? Na jó, voltam egy városi tehetségkutatón. Nagy ügy. Kétlem, hogy egy ilyen szereplés után bárkit is megkeresnének egy olyan iskolából, mint a Juilliard, és felajánlanák neki, hogy járjon oda tandíjmentesen. Ó, emellett pedig még azt is felajánlják neki, hogy vegyen részt egy egyéves előképzésen is, mely lehetőséggel csupán néhány kiváltságos személy élhet. Teljesen abszurdnak tűnik, hogy egy magamfajta személyt ilyen lehetőséggel ajándékozza meg a sors. Azonban annak ellenére, hogy ez az egész dolog a körülményeket tekintve mennyire irracionális, velem mégis megtörtént.
Én, Grace Harris, a lány, aki egész életében bizonytalan és kételkedő volt, most ott állt a kezében egy levéllel, mely a Julliard iskolából érkezett, amiben felajánlottak nekem egy egyéves előképzést, majd azt, hogy a továbbiakban ösztöndíjjal tanulhatok az intézményben. Először el sem hittem, amit látok. Hogyan lehetséges ez? Nem tudtam gondolkodni sem, és szinte lefagytam. Anyáék kétségbe is estek, mivel nem tudták, hogy milyen borzalmas dolog válthatta ki belőlem ezt a reakciót. Pedig igazából ez a dolog korántsem volt nevezhető borzalmasnak. Sőt... Ez egyszerűen fantasztikus volt. Viszont először még azt sem tudtam hirtelen, hogy ki vagyok én. Totálisan lesokkoltam és összezavarodtam. Néhány nappal ezelőtt még úgy éreztem, hogy sikerült megváltoznom. De abszolút jó irányban. Ami azt takarta, hogy mostantól nem leszek az örökösen bizonytalankodó lány, aki mindig mindent túlgondol. Nos, itt ennek a folyamatnak úgy tűnt, hogy most abszolút vége szakadt. Hiszen én, Grace Harris, szokásomhoz híven most is elkezdtem aggodalmaskodni, és - mint mindig - elbizonytalanodtam. Ahelyett, hogy ennek a lehetőségnek a pozitív következményeit kezdtem volna felsorolni magamban, azonnal rágörcsöltem a szerintem negatív dolgokra. Hiszen egyértelmű volt, hogy New Yorkba kellene mennem, ha élnék ezzel a lehetőséggel. És nemhogy határtalanul örülnék ennek, mivel azért mégiscsak New Yorkról beszélünk, a világ egyik leghíresebb és legelképesztőbb városáról, hanem ehelyett azonnal azon kezdett el pörögni az agyam, hogy akkor most tényleg Amerikába kell költöznöm, és ebből kifolyólag el fogok szakadni mindentől, ami a utóbbi időben igazán fontos volt nekem.
Anya és a tesóim kétségbeesetten kitépték megmerevedett kezemből a levelet, majd összeráncolt szemöldökkel olvasni kezdték. Miután tudatosult bennük, hogy milyen hihetetlen lehetőség hullott a kezeim közé, azonnal belelkesedtek, és egy emberként sikítoztak meg ugrándoztak. Kivéve persze Andrewt, de ő a legtöbbször nagy ívben leszarja, hogy mi van velünk. Bár az igazság az, hogy ezt ő is csak azért csinálja, hogy nagyon menőcsávónak tűnjön. Valójában sokszor odajön hozzám, megölel, és azt mondja, büszke rá, hogy ilyen csodálatos és okos húga van. És tudtam, hogy ezt most is meg fogja tenni.
- Grace, ez egyszerűen fantasztikus! - mondta anya, miközben szemei megteltek örömkönnyekkel. - Azonnal felhívok minden rokont, hogy elújságoljam a hírt! - tette hozzá, majd nyomott egy puszit arcomra, és elsietett a nappaliba.
Ez tipikus anya. Amint ilyen dolgok történnek, ő zokogva felhív minden hozzánk közelálló személyt, hogy tudassa velük, valamelyik gyerekével milyen fantasztikus, büszkeségre okot adó dolog történt. De megkérdőjelezem, hogy nem ez volt-e az eddig legfantasztikusabb, ami bármelyik gyerekével is megesett.
- Ó, édes Istenem... Grace, térj már magadhoz! - vert hátba erősen Jade, mire fájdalmasan felszisszentem.
Na, ezzel garantáltan visszahozott a valóságba. Úgy sajgott utána a pont, ahol megütött, hogy onnantól kezdve másra akarva sem tudtam gondolni, csak a fájdalomra.
- Mi az, Gracie? Te nem örülsz? - kérdezte aggódva Georgi.
- De, persze, nagyon örülök - simítottam végig húgom karján, majd halványan elmosolyodtam.
- Hát egyáltalán nem úgy tűnik - fonta össze maga előtt karjait Jade, majd gyanakodva felvonta szemöldökét. - Várj, kitalálom. Megkaptad a levelet. Kinyitottad, elolvastad, egy másodpercig határtalan öröm járta át a tested, de aztán szokásodhoz és néha bosszantóan irritáló személyiségedhez híven elkezdtél olyan dolgokon gondolkodni, melyek szerinted negatív változást hoznak majd abban az esetben, ha élsz ezzel a lehetőséggel. De most komolyan, hogy lehetsz ilyen hülye? Pesszimista vagy Grace, egy rohadt nagy pesszimista! - kiabálta, mire egy pillanatra összerezzentem. - Miért nem tudod megtenni azt, hogy egyszer csak örülj valaminek ahelyett, hogy rögtön elkezdesz siránkozni?
- Igazad van... - sütöttem le szemeimet.
Lesújtva éreztem magamat, abszolút jogosan. Jade minden egyes szava igaz volt. De ettől függetlenül mégsem tudtam teljesen pozitív belátásra térni. Úgy tettem, mintha tényleg csak örülnék ennek a lehetőségnek - megjegyzem egy normális ember biztosan csak ezt tenné -, de valójában belül továbbra is csak emésztettem magam azokon a dolgokon, amik esetleg számomra negatív változást hozhatnak majd az életembe.
Soha nem voltam még távol a családomtól huzamosabb ideig. Ez volt az egyik problémám. Nincs senki sem New Yorkban, akit jól ismernék. April és Carter pedig nincsenek olyan helyzetben, hogy csakúgy leruccanjanak hozzám, amikor kedvük tartja. Ez kapásból két olyan dolog volt, amire azonnal rágörcsöltem. Meg aztán, a srácokat mi köti New Yorkhoz? Konkrétan semmi. Persze, megtehetik, hogy elrepüljenek oda, amikor kedvük van, hiszen ez nekik nem jelent anyagi problémát. Harry valószínűleg még időt is szakítana erre, akkor is, ha alig lenne neki. De a másik négy fiú? Nekem ők is nagyon fontosak, csak a kérdés az, hogy ez kölcsönös-e. Ott van például Niall is. Ő konkrétan az egyik legjobb barátom, nem is tudom mi lenne velem nélküle. De ha sosem vagyunk együtt, előbb-utóbb úgyis elhidegülünk egymástól. Ráadásul most már apát is Londonban kezelik, azt pedig csak remélni tudtam, hogy ez még hosszú ideig így is marad.
Olyan sokáig voltam magányos... Viszont amikor a srácok beléptek az életünkbe, hirtelen megtudtam, hogy milyen az, ha az embernek vannak barátai, akikre mindig számíthat, milyen az, ha van egy legjobb barátnőd, akiről biztosra veszed, hogy az esküvői tanúd lesz, valamint a gyereked keresztanyja, és ha meghalsz, a sírod az övé mellett lesz elhelyezve. Ami pedig a legfontosabb, hogy megtudtam milyen igazán szerelmesnek lenni.
A gondolat pedig, hogy valaha is el kell távolodnom tőlük, megrémített. Nagyon.
De nem csak erről volt szó. Eleve fel sem tudtam fogni, hogy mindez velem történik meg. Miért pont én? És hogyan? A Juilliard egy olyan neves iskola, ahová csak az igazán különleges fiatalokat veszik fel. Én is különleges lennék? Talán az volt a legnagyobb probléma, hogy ezt akkor még nem hittem el magamról. És éppen ezért lettem ismét olyan bizonytalan.

Az agyam egész éjszaka csak jártattam. Az egyik pillanatban olyan izgatott lettem, és annyira felpörögtem, hogy szívem szerint kiugrottam volna az ágyamból, a másikban meg görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy milyen döntés előtt állok. Hiszen visszautasítani egy ilyen ajánlatot a világ legnagyobb ökörsége lenne. És ezzel most tényleg nem túloztam. De én sosem voltam az a fajta ember, aki könnyen eldönt dolgokat. Lehet, hogy ez azért is van így, mert mindig mindenben sikerül meglátnom a rosszat.
Ó, üdv újra itthon, drága szem alatt éktelenkedő sötét karikák! Mikor reggel kikeltem az ágyból, szó szerint olyan voltam, mint egy zombi. Ez talán azért lehetett így, mert csupán négy órát sikerült aludnom. A többiben éberen forgolódtam. Jade meg is jegyezte, hogy borzalmasan festek, amikor összefutottunk a fürdőszoba előtt, de tőle ez nem is volt meglepő. Azt hittem, hogy nem olyan rossz a helyzet, egészen addig, amíg bele nem néztem a tükörbe. Mindig azt kívánom, bárcsak úgy néznék ki reggelente, mint azok a lányok a filmekben, akik olyanok, mintha egy csapat sminkmester festette volna ki őket az ébredésük pillanatában. Valószínűleg ez így is van, de ez akkor is igazságtalan. Hát igen, máskor sem vagyok egy gyönyörűség, amikor kora reggel kipattanok az ágyból, de ezen a napon... Botrányosan néztem ki.
Ezzel sürgősen kezdenem kellett valamit, majd amikor kissé rendbe tettem magam, ráeszméltem, hogy mindjárt kilyukad a gyomrom.
Nagy meglepetésemre a konyhában éppen nem tartózkodott senki. Odaléptem a konyhapulthoz, a rajta található kosárkából kivettem egy almát, majd mikor beleharaptam, megakadt tekintetem az előttem heverő magazinon. Nem kicsit lepődtem meg, amikor a napilap elején én virítottam, Harryvel az oldalamon.
A szöveg a következő volt:
"Harry Styles félrelépett! Körülbelül egy héttel ezelőtt rendezett bulit barátja és bandatársa, Louis Tomlinson, melyen a göndör szépfiú egy ismeretlen lánnyal csókolózott. Elbűvölő barátnője, Grace Harris, akivel már hónapok óta egy párt alkotnak, a szemtanúja volt ennek a bizonyos csóknak, bennfentes források pedig azt nyilatkozták, hogy kapcsolatuk csupán egy hajszálon függött, és a tizenhét éves lány majdnem véget vetett mindennek, azonban végül mégis arra a döntésre jutott, hogy megbocsájt Harrynek. Nos, kedves rajongók, sajnálattal kell a tudomásotokra juttatnunk, hogy a One Direction szépfiúja még mindig nem szingli, és valószínűleg még jó ideig nem is lesz az, a dolgok közte és Grace között ugyanis igen komolynak látszanak, ha kapcsolatuk ilyen megpróbáltatásokat is képes átvészelni és túlélni." 

A cikket látva vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Még mindig nehéz megszokni, hogy köztünk bármi történik, az nagy valószínűséggel előbb-utóbb valami újság címlapjára fog kerülni. Az viszont, hogy az emberek erősnek és stabilnak gondolják a kapcsolatunkat és az érzéseinket, valahol jóérzéssel töltött el.
Felráncolt homlokkal elhajítottam a bulvárlapot, majd ismét beleharaptam ízletes almámba.
Unottan járkáltam az üres konyhában körbe-körbe, mikor hirtelen megcsörrent mobilom, mely az asztalon hevert. Odaléptem, majd rápillantottam telefonom kijelzőjére. Niall keresett.
- Szia Niall - köszöntem vidáman.
- Hali - szólalt meg lazán. Már a hangján is éreztem, hogy mosolyog. - Mit csinálsz most?
- Öhm... Éppen reggelizni készülök. És te?
- Aprillel egy kávéházban ülünk, és szintén a reggelinket várjuk - válaszolta.
- Ó, az jó. Remélem jól érzitek magatokat - mosolyodtam el, majd odaléptem a hűtőhöz, és elkezdtem kutakodni benne valami ehető dolog után. Az alma természetesen csak "előétel" volt.
- Remekül. Hé, ugye még nem köszöntötted ma fel Harryt?
- Mi? Már február elseje van? - kaptam fel hirtelen fejem, ami azt eredményezte, hogy jól bevertem fejem a fridzsider legfelső polcába. - Áu - nyúltam oda fejemhez, majd szomorúan konstatáltam, hogy sikerült levernem egy doboz narancslevet, ami sikeresen kiömlött a földre.
Másrészről pedig teljesen lesokkoltam, hogy így elszaladt az idő, én meg totálisan elfelejtkeztem arról, hogy Harry szülinapja ma van. Rémes barátnő vagyok, tudom. De annyira sok minden történt köztünk és csak úgy általában is mostanság, hogy erre időm sem volt gondolni. Az ajándékára viszont már nem volt gondom, ugyanis azt már hetekkel ezelőtt elkészítettem.
- Mi volt ez a puffanás? - kérdezte ijedten Niall.
- Bevertem a fejem, aztán sikeresen lelöktem egy doboz narancslevet, ami kiömlött - sóhajtottam fel, majd leguggoltam egy vizes ronggyal a kezemben, és elkezdtem törölgetni a kiloccsant gyümölcslevet.
- De béna vagy - röhögött fel. - Ez tipikus Grace.
- Hahaha, nagyon vicces ma valaki - dünnyögtem unottan. - Egyébként nem, nem köszöntöttem még fel Harryt.
- Jól van, akkor megnyugodtam, ugyanis ezt azt szeretném, ha együtt tennénk meg ma este a buliban, amit April segítségével szervezek.
- Ez ilyen meglepetésbuli lesz? - ráncoltam össze homlokom.
- Valami olyasmi, bár nem teljesen meglepetés, de a szervezés az én kezemben van. Ugye eljössz?
- Még szép - mosolyodtam el, majd bedobtam a mosogatóba a nedves rongyot.
- Szuper! Miután reggeliztél, nem tudnál elugrani abba a kávézóba, ami ott van az utcátok sarkán? Tudod, ahol az a finom croissant van. Segíthetnél néhány dologban.
- De, persze - bólintottam. - Akkor gyorsan bekapok valamit, aztán rohanok is.
- Oké, akkor majd találkozunk.
- Szia - köszöntem el halvány mosollyal arcomon, majd csináltam magamnak egy omlettet, amit kényelmes tempóban el is fogyasztottam.
Mivel eléggé laza, otthoni öltözetben voltam, ezért indulás előtt gyorsan magamra kaptam egy mintás kötött pulcsit, egy farmert és egy vékonyabb dzsekit, ugyanis az idő viszonylag jó volt.
A szél odakint kissé fújdogált, ezért miközben sétáltam, összehúztam magamon kabátomat, és úgy mentem végig a hosszú, forgalmas utcán, melynek sarkán ott állt a kávézó, ahová Niall hívott.
Mikor odaértem, benyitottam, és azonnal megpillantottam a sarokban meghitten beszélgető Niallt és Aprilt, akik amint észrevettek, hevesen integetni kezdtek. Úgy viselkedtek velem, mintha egy ezer éve nem látott barát lennék, aki mondjuk egy életveszélyes utazás után tért volna haza. De azért örültem a szívélyes fogadtatásnak.
- Sziasztok - huppantam le velük szemben mosolyogva.
- Szia Grace - köszönt April, majd odahajolt hozzám, és két puszival üdvözölt.
Niall is megtisztelt egy öleléssel, majd azonnal rátért a tárgyra, ami ugyebár Harry nem teljesen meglepetésbulija volt. Az ír fiú meglehetősen jó munkát végzett, mindent ügyesen elrendezett, nekem csupán annyi volt a feladatom, hogy értesítsem Jade-et a meghívásról, és menjek el. Nem bonyolult. Igazából nem is értem, ezért miért kellett velem is diskurálni. Mindegy, annak azért örültem, hogy láthattam őket.
- Grace, kissé feszültnek tűnsz. Mi a baj? - kérdezte aggódva April.
- Semmi... Minden rendben - eresztettem meg egy halvány mosolyt.
Niall és April egymásra néztek, és mintha szavak nélkül is kommunikálni tudtak volna, mivel másodperceken belül teljesen egyszerre pillantottak felém, és olyan tekintettel meredtek rám, hogy egy vallatószékben éreztem magam.
- Most mi van? Ti szavak nélkül beszéltetek egymással? - vontam fel szemöldököm, majd széttártam karjaimat.
- Akkora harmónia van közöttünk, hogy telepatikus úton is tudunk kommunikálni - legyintett April, mire felnevettem. - Na, mondd már, Grace. Mi van? Történt valami?
Hangosan felsóhajtottam. Ekkor már tudták, hogy valami hosszú történet következik, ami teli lesz drámával és bizonytalansággal. Mivel reméltem, hogy ők majd tudnak jó tanácsot adni, elmeséltem nekik az egész leveles ügyet, ők pedig nem meglepően ugyanazt válaszolták, mint eddig mindenki más, aki tudott a dologról. Vagyis azt, hogy ezen nincs értelme gondolkodni, egy ilyen lehetőséget meg kell ragadni. És valójában igazuk is van, csak én sosem tudok semmit ilyen egyszerűen felfogni.

Este Aprillel készülődtem Harry bulijára, aki egy gyönyörű csipkés, térdig érő fehér ruhát viselt, haját pedig elegáns kontyba fogta. Nekem nem szokásom ilyen elképesztően csini cuccokat felvenni, de ezúttal én is kivételt tettem, és egy olyan ruhát vettem fel, melyet csak különleges alkalmakkor szoktam. Ez a darab pedig a szekrényem mélyén található csodaszép fekete koktélruha. April agyondicsért, miután meglátott benne, és percekig arról áradozott, hogy milyen elképesztően áll nekem ez a ruha, valamint azt is hozzátette, hogy többször kellene ilyen elegáns cuccokban járnom. Megígértem neki, hogy mostantól többször fogok, és azt is, hogy tarthat egy kisebb leltározást a szekrényemben, mivel ehhez erősen ragaszkodott.
Kisminkeltük egymást, és közben konkrétan a semmin nevettünk folyamatosan. Hálás vagyok Aprilnek minden egyes vele töltött pillanatomért. Ő a világ legjobb barátja.
Egyszer még Jade is besétált a szobámba, mi meg már kezdtünk örülni, hogy csatlakozni akar hozzánk, de sajnos esze ágában sem volt velünk töltetni az idejét, csupán egy szemhéjtusért jött át, majd miután ezt kölcsönkapta, már el is húzott. Ő szokásához híven nem csinált nagy ügyet az öltözködésből, kedvenc ruhadarabja, egy fekete, kötött, XXL-es méretű pulcsi volt rajta, és egy fekete nadrág. Szinte soha nem látok rajta színes cuccokat. Bár az ő depressziós gondolkodásához és életstílusához a vidám színek kavalkádja a legkevésbé sem passzol.

Niall hétre jött értünk valami pazar fekete kocsival, amit egy igazán elegáns sofőr vezetett, majd elindultunk a szórakozóhely felé, ahol a buli került megrendezésre. Őszintén izgatott voltam, és legfőképpen azért, mert reméltem, hogy Harrynek tetszeni fog az ajándékom. Rengeteget dolgoztam vele, mert azt akartam, hogy igazán emlékezetes legyen. Azt hiszem az is lett. Már csak az volt a kérdés, hogy ezt Harry is így fogja-e gondolni.
Másrészről azért is izgultam, mert egy csomó olyan fazon volt hivatalos barátom szülinapi partijára, akikről én még soha nem is hallottam. Csupán annyi információm volt róluk, hogy Harry barátai. Bíztam benne, hogy szimpatikus leszek nekik. Ami viszont meglepően és rendkívül sokkolóan érintett, az az volt, hogy Liam, Zayn és Louis nem fognak részt venni a bulin. Louis ugyanis elutazott Eleanorral, Liam pedig Danielle-lel, Zayn meg elutazott a családjához. Fogalmam sem volt arról, hogy ezek csak ürügyek-e, vagy a srácoknak tényleg nem volt idejük, és csupán erről volt szó.
Azonban amikor megérkeztünk a szórakozóhelyre, azonnal elszálltak a hülye gondolataim, és csak arra koncentráltam, hogy Harrynek sikerüljön egy emlékezetes estét varázsolnunk. Ő néhány számomra ismeretlen emberrel érkezett, és természetesen már akkor egy rakás képet készítettek róluk, amikor még csak be sem tették a lábukat a partira. Amint azonban csatlakoztak közénk, mindenki megrohamozta az ünnepeltet, aki vigyorogva köszönte meg mindenkinek a jókívánságokat. Egy sötétkék szívecskemintás inget viselt, melynek láttán akaratlanul is elmosolyodtam.
Én nem akartam odatolakodni hozzá, inkább hagytam, hogy először mindenki köszöntse fel, ezért a sarokban, a falnak támaszkodva figyeltem őt és a vendégeket, amint puszik és ölelések közepette közlik egymással mondanivalójukat.
Körülbelül húsz perc múlva Harry teljesen váratlanul ott termett mellettem, majd odahajolt hozzám, és hosszan megcsókolt. Még mindig görcsbe rándul ilyenkor a gyomrom, de mondhatni, hogy ezt már megszoktam.
Miután elhúzódtunk egymástól, átkaroltam derekát, és nekitámasztottam homlokom övének.
- Boldog szülinapot - suttogtam mosolyogva, melyet a hangos zene végett alig lehetett hallani.
- Köszönöm - mosolyodott el ő is, majd csípőm köré fonta karjait. - Örülök, hogy itt vagy.
- Én is - bólintottam, majd lesütöttem szemeimet. - Egyébként, ők mind a barátaid? - fordultam a hangosan nevetgélő, ismeretlen arcokból álló társaság felé.
- Igen. Szeretném, ha majd megismernéd őket.
- Az jó lenne - mosolyodtam el ismét. - Amúgy nehogy azt hidd, hogy nem hoztam ajándékot - nevettem fel.
- Szóval hoztál? - vigyorodott el.
- Hoztam bizony! - válaszoltam, majd lehajoltam a mellettem lévő kis kanapéhoz, és kezembe vettem a becsomagolt meglepetést. - Tessék - nyújtottam oda neki mosolyogva.
- Hű, köszönöm - vette el, majd kibontotta.
Nagyon izgultam, miközben a reakcióját vártam. A csomagolópapír alatt egy könyvecske rejtőzött, melynek elején egy kép volt rólam és Harryről, amit azt hiszem a kedvencemnek nevezhetek. Valami baráti összejövetelen vagyunk rajta, és én éppen úgy nevetek, mint egy retardált fóka, Harry pedig csodálkozó, büszke mosollyal fürkészi arcomat. Már a borító láttán kacagni kezdett, a java pedig még csak ezután jött.
A bevezető oldalon legeslegelső közös fotónk szerepelt, mely azon a bálon készült, ahová még nem igazi, csupán eljátszott párosként érkeztünk. Hihetetlen volt belegondolni, hogy az egész kapcsolatunk hogyan kezdődött... Egyszerre nevetek fel és sírom majdnem el magam, mikor arra a sok mindenre gondolok, ami már köztünk és velünk történt. Ezen a bizonyos báli fotón Harry még esetlenül ölel magához, miközben féloldalas mosollyal néz bele a kamerába, én pedig összehúzott vállakkal állok, valami művigyorral az arcomon. Mindketten egyszerre kezdtünk el hahotázni a kép láttán, miközben felidéztük az ehhez kapcsolódó leginkább röhejesnek nevezhető emlékeinket. A következő fotó a London Eye-on készült, az első igazi randinkon. Ezt soha sehol nem publikáltuk, csak nekem volt belőle egy kinyomtatott példányom, de méltónak találtam arra, hogy Harrynek adjam. Ezt a képet Harry visszakézből csinálta, amin mindkettőnk arcán őszinte mosolyt lehet felfedezni. Az albumban volt még egy kép, melyet éppen tésztafőzés közben készítettünk, mikor már együtt voltunk, valamint egy olyan is, amit akkor csináltunk, amikor Harry a "H" betűs medállal ellátott nyakláncot adta nekem. Ez azonban még nem az összes volt, mivel egy csomó New Yorkban készült fotót is beragasztottam a kis könyvbe, ezeken kívül pedig még néhány karácsonyi felvétel is helyet kapott az albumban. A könyvecske legvégén egy fotográfia volt a hónapfordulós randinkról, emellett pedig egy olyan kép kapott helyet, melyet még ma ragasztottam be gyorsan. Ezt tegnap készítettük. Ez egy teljesen átlagos fotó, nekem mégis mindennél többet jelent. És úgy éreztem, hogy ezzel Harry is pontosan így van.
- Ez... Egyszerűen fantasztikus - szólalt meg dadogva, majd hálásan elmosolyodott. - Nagyon köszönöm, Grace - nézett mélyen szemeimbe, majd odahúzott magához, és lágyan megcsókolt.
- Örülök neki, hogy tetszik - viszonoztam mosolyát, majd megpusziltam. - Egyébként szeretnék mondani valamit.
Azt gondoltam, hogy Harrynek is nyugodt szívvel elmondhatom a Juilliard-témát, és az alkalmat most megfelelőnek találtam, mivel még nem volt totál részeg, így egyelőre nem lehetett gond a felfogásával.
- Mondd - vigyorodott el.
Éppen szólásra nyitottam számat, mikor Niall hirtelen elkiabálta magát, hogy jön a torta, az ünnepelt pedig legyen szíves odafáradni hozzá.
Harry lazán odaballagott Niall mellé, majd miután énekléssel felköszöntöttük, nekiláttunk a mennyei édesség elfogyasztásának. Sajnáltam, hogy nem tudtam elmondani neki, amit akartam, de gondoltam, hogy később ezt probléma nélkül megtehetem majd.
- Nagyon köszönöm mindenkinek - szólalt meg Harry hangosan, ezzel meghálálva a sok jókívánságot.
Ezek után még néhány barátjával váltott pár szót, majd ismét odajött hozzám, leült mellém, és szorosan átkarolt.
- Mit akartál mondani? - kérdezte fürkésző tekintettel.
- Hát...
- De előbb én szeretnék mondani, illetve inkább kérdezni valamit - szakított félbe.
- Igen? És mit? - kérdeztem kissé ijedten. Ilyenkor mindig bennem van a félelem, hogy most valami borzasztóan rossz dolgot fog közölni velem, de igyekeztem optimista maradni.
- Grace, nyugi, semmi rossz dologról nincs szó - nyugtatott nevetve. - Láttam az arcodon az ijedelmet.
- Túl jól ismersz - sütöttem le szemeimet kuncogva, majd belefúrtam fejem vállába.
- Szóval, a dolog, amiről beszélni szeretnék, semmiképpen sem nevezhető rossznak, viszont annál inkább komolynak.
- Kezdesz megint megrémíteni - néztem rá kétségbeesetten. - Egyébként ha ilyen komoly dologról van szó, akkor biztos hogy a szülinapi bulid a legmegfelelőbb alkalom a közlésére?
- Az alkalom most tökéletes - bólintott. - Tehát... Grace, én komolyan gondolom veled a dolgokat. Nagyon komolyan.
- Persze, én is - értettem egyet.
- Amiről pedig szó van, azt már régóta fontolgatom a fejemben. Mivel én már tizenkilenc vagyok, te pedig hamarosan tizennyolc... - Komolyan fogalmam sem volt arról, hogy mire akar kilyukadni, de gyanítottam, hogy egyelőre nem akar összeházasodni, a nagyon közeli jövőben pedig gyereket sem tervez. Ezek azért eléggé - finoman szólva - koraiak lettek volna. De akkor mégis miről beszél?
- Igen? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Grace, szeretném, ha hamarosan összeköltöznénk.
Abban a pillanatban egyetlen dologban voltam biztos. Méghozzá abban, hogy totálisan lesokkolódtam. Elsősorban a boldogságtól, mert ez egy elég stabil bizonyítéka volt annak, hogy Harry tényleg komolyan gondolja velem a dolgokat, és nem csak süket duma volt az, hogy több hülyeséget nem fog csinálni. Viszont ez a bejelentés azt eredményezte, hogy még inkább elbizonytalanodtam. Hiszen ki állna ellen Harry akaratának a helyemben? Az enyhén szólva idióta lenne. De ha összeköltözünk, akkor mégis hogyan menjek a Juilliard-ra? Ugyanis gyanítottam, hogy Harrynek nem áll szándékában New Yorkba költözni. Hiszen az otthona Anglia, és most már én is ezt az országot tekintem annak. Ismételten két tűz közé kerültem.
- Hű... Hát... Nos, én nem nagyon tudom mit mondhatnék erre - dadogtam össze-vissza, majd nyeltem egy nagyot.
- Hé, nyugi - ölelt magához nevetve. - Azért ennyire nem volt sokkoló ez a hír. Legalábbis remélem - nézett rám vigyorogva.
- Hát sokkolónak sokkoló volt, de abszolút jó értelemben - mosolyodtam el, majd vettem egy mély levegőt. - Harry, fantasztikus lenne összeköltözni veled - mondtam meghatottan, majd szorosan átöleltem.
- Komolyan mondod?
- Halálosan komolyan - bólintottam halvány mosollyal arcomon. - El sem tudnék képzelni ennél jobbat.
- Hát én sem - puszilta meg fejem. - És te mit akartál mondani?
- Öhm, semmit - nyögtem ki, majd legyintettem egyet. - Nem fontos.
- Biztos?
- Igen - bólintottam, majd festettem egy mosolyt arcomra.
Mégsem tartottam annyira jó ötletnek elmondani neki az egyetemes dolgot, hiszen akkor ennek az egész tervnek biztosan annyi. De Harry olyan lelkes volt... És tulajdonképpen én is. Talán mások korainak gondolnák ezt az egész "költözzünk össze" dolgot, de én nem. És ő sem. Hiszen biztosak vagyunk az érzéseinkben. Szeretjük egymást. Akkor meg mi ezzel a probléma? Semmi.
A továbbiakban egyrészt majd' kiugrottam a bőrömből, annyira boldog voltam, másrészről pedig az egyetemes dolog folyton ott motoszkált az agyamban, amitől folytonos bizonytalanságot éreztem magamban.
Viszont megpróbáltam a negatív gondolatokat száműzni a fejemből, és már csak Harryért is abszolút jól érezni magam.
Még Jade is magához képest meglepően jókedvű volt. Ugyan nem táncolt, és kissé magányosnak tűnt Zayn nélkül, de alapjában véve jól elvolt. Ő nem vett Harrynek ajándékot, mondván az ünnepelt örüljön annak, hogy egyáltalán hajlandó volt eljönni. Ez olyan Jade-es, de mi így szeretjük őt.
A társaság nagyjából több mint háromnegyede rengeteget ivott, ebből kifolyólag nem kicsit be voltak csípve. Ez alól még April sem jelentett kivételt, aki már majdnem tizenkilenc volt, így simán megtehette, hogy iszik egy kicsit. Valójában én is megtehettem volna, nem hiszem, hogy bármi komolyabb következményei lettek volna, de ennek ellenére sem ittam. Na jó, egy koktélt igen, de az édeskevés ahhoz, hogy berúgjak. Így én józanul mulattam az este további részében, de nekem nem is volt szükségem italokra meg még Isten tudja milyen szerekre ahhoz, hogy jól érezzem magam.
A táncolásban egy idő után kifáradtam, így arra a döntésre jutottam, hogy leülök egy kicsit. Mosolyogva figyeltem riszáló barátaimat, ebbe a tevékenységbe pedig annyira bele is feledkeztem, hogy észre sem vettem, időközben April lehuppant mellém.
- Jól érzed magad? - kérdezte hangosan, ugyanis a dübörgő zene miatt még mindig alig lehetett normálisan hallani.
- Remekül - válaszoltam mosolyogva. - És te?
- Én is nagyon-nagyon jól - mondta kuncogva, mire akaratlanul is felnevettem. April nagyon aranyos, amikor be van csiccsentve. - És úgy látom Jade is így van ezzel - mutatott nővérem felé, aki éppen valami nagydarab pasival beszélgetett. A világ összes pénzével sem lehetne őt rávenni, hogy táncoljon, de komolyan. Ő inkább a bulikban is csak leül a sarokban, de ha valaki idegesíti, annak különösebb okok nélkül is előszeretettel beszól. Tehát ő inkább az a megfigyelő fajta. A másokról alkotott véleményét viszont tényleg soha nem rejti véka alá.
Időközben Harry is csatlakozott közénk, aki az előbb még táncolt, meg valami italt is láttam a kezében. Már a tekintetén is látszott, hogy elég részeg.
- Hello csajok - dobta le magát mellém, majd átkarolt, és valamit belemorgott a fülembe, amiből semmit sem értettem. Kissé kellemetlen szagot árasztott magából a sok pia miatt, de a meglepően finom illatú kölnije ezt a bűzt némiképp kompenzálta.
- April, valamit el kell mondanunk - nézett barátnőnkre Harry.
- Igen? És mit? - kérdezte, majd vigyorogva várta a választ.
- Grace és én valószínűleg a közeljövőben összeköltözünk - válaszolta Harry kissé talán túlságosan is lelkesen. Eléggé felpörgött a sok alkohol miatt.
- Komolyan? Hű... Hát ez, ez sokként ért - mondta meglepetten. - De ez remek! Viszont Grace, akkor mi lesz a Juilliardos ösztöndíjjal és az egyéves előképzéssel?
Túl későn fogtam fel, hogy miről is beszél tulajdonképpen April. Már nem tudtam belé fojtani a szót, így Harry is tudomást szerzett a hírről, melyet egyelőre jobban szerettem volna inkább titokban tartani. Hiszen ez az egész összeköltözéses dolog és az egyetemi ösztöndíj erősen keresztezte egymást. Az összeköltözést nyilván Harry is a tizennyolcadik szülinapom tájékára tervezte, a Juilliardban pedig akkor kezdődne az az előképzés, szeptemberben. Mivel jobban szerettem volna befolyásolás nélkül, magamban megvitatni ezt a dolgot, ezért nem mondtam el végül Harrynek. De most Aprilnek sikeresen kicsúszott a száján. Bár nyilván nem tudta, hogy ez engem rosszul fog érinteni, de akkor is... Most jó nagy galibát csinált nekem.
- Milyen ösztöndíj és előképzés? - mosolyodott el erőltetetten Harry, majd kérdő tekintettel rám nézett. Hirtelen annyira megvilágosodott a tekintete, hogy úgy tűnt, máris egy csettintésre kijózanodott.
- Te nem tudtál róla? - szólalt meg April, majd ajkába harapott. - Hoppá...
- Harry, én el akartam mondani... - kezdtem bele zavartan, majd vetettem egy lesújtó pillantást Aprilre.
- Szerintem én most inkább magatokra hagylak titeket - köhintett barátnőm, majd felállt, és elsétált Niallhöz.
Egy pillanatra utánanéztem, majd ismét Harryre szegeztem tekintetem.
- Tulajdonképpen miről is van szó? - fonta össze maga előtt karjait. - Hallgatlak.
- Tegnap kaptam egy levelet. A Juilliardról. Egy egyéves előképzést és a továbbiakban ösztöndíjat ajánlanak nekem.
- Ezt akartad elmondani az előbb? - fúrta mélyen tekintetét enyémbe.
- Igen...
- És miért nem tetted meg? - kérdezte magyarázatot várva.
- Mert előjöttél ezzel az egész összeköltözéssel, és ez olyan jó ötletnek tűnt! Az egyetem viszont keresztezné ezeket a terveket, és...
- De Grace, miért nem akartad elmondani? Előbb-utóbb úgyis tudomást szereztem volna róla valahonnan. És egyébként is, mit vártál? Hogy majd azt mondom, ne menj? Ez egy fantasztikus lehetőség, amit meg kell ragadnod!
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani! Pontosan ezért nem mondtam végül mégsem el. És természetesen rajtad kívül mindenki más is ezen a véleményen van. De mi van, ha én nem akarok arra az egyetemre menni? Mi van, ha inkább itt akarok maradni, Londonban? Hiszen tanulni itt is tudok. És...
- És? És mi? Grace, ne hülyéskedj velem! Te is tudod, hogy butaságot beszélsz. Hiszen az Isten szerelmére! A Juilliard a szóban forgó iskola, nem holmi kisegítő. Fel tudod ezt fogni? A világ egyik leghíresebb intézménye! Hálát kellene adnod azért, hogy ekkora lehetőséggel ajándékozott meg a sors!
Ebben abszolút igaza volt. Talán eddig úgy igazán még bele se gondoltam, hogy milyen jelentőségű tulajdonképpen ez az egész. De jelen pillanatban mégis úgy éreztem, hogy magam sem tudom mit akarok igazán, és hogy senki sem tud megérteni.
- Tudom, de... - Már megint csak dadogtam, magabiztosságom pedig teljesen alábbhagyott, mivel én sem tudtam, tulajdonképpen mit akarok mondani.
- Nem, nem tudod! Ráadásul, nem is akartál szólni nekem! - nevetett fel gúnyos, erősen ironikus hanglejtéssel. Tudtam, hogy valójában semmi kedve nevetni, mert semmi szórakoztatót nem talál a dologban.
- Te is tudod, hogy miért nem! Mindenki befolyásolni akar.
- Nem befolyásolni akarnak, csak segíteni, hogy jól dönts! - vágott vissza azonnal.
- És miből gondolod, hogy nekem az a "jó" döntés, ami szerintetek az? Arra még nem is gondoltatok, hogy nekem esetleg más lenne a jó? - hangsúlyoztam ki az utolsó szót, majd mélyen belenéztem szemeibe.
- Látod, most bizonyítottad be, hogy neked pontosan a Juilliardon a helyed! Mi értelme lenne bármikor is összeköltöznünk, ha egy olyan napot sem tudunk együtt tölteni - még a szülinapomat sem -, amikor nem veszekedünk? Belegondoltál már ebbe?
Fájt, amit mondott. Őszintén, nagyon fájt. Persze valamilyen szempontból jót akart nekem, de az utolsó mondatai egyáltalán nem erről árulkodtak. Gyakorlatilag annak felelt meg számomra a mondandója, hogy "ó, akár szakíthatnánk is, hiszen tök értelmetlen együtt lennünk, ha így senkinek sem jó". De nem akartam még egyszer, és ezúttal talán örökre elveszíteni Harryt. Már a gondolatba is majd' beleőrültem.
És beismerem, az egész Juilliard-témában idiótán viselkedtem. Ezen nincs mit tagadni. De amit Harry az imént mondott, azt nem tudtam mire vélni.
Tátott szájjal meredtem rá, megpróbálva feldolgozni szinte fojtogató érzést keltő mondandóját. Egy szó sem jött ki a torkomon, ugyanis fájt. Nagyon fájt az, amit a fejemhez vágott. Egyáltalán azt sem tudtam megérteni, hogy vajon milyen burkolt üzenete van a mondandójának. Talán mégis szakítani akar? De az előbb még össze akart velem költözni... Most meg már hirtelen szándékában áll inkább elküldeni a világ másik felére, mondván, hogy egymás nélkül talán mindkettőnknek jobb lenne?
Azonban azt, ami akkor a torkomon akadt, még egy ideig nem sikerült tudatnom Harryvel, ugyanis Jade falfehér arccal közeledett felénk, szemei pedig már messziről észrevehetően is könnyesek voltak. Ahogy megláttam nővéremet, azonnal hatalmába kerített egy borzasztó érzés. Nem tudtam volna megmondani, pontosan milyen, de pokolian rossz volt.
Megállt előttünk, majd megpróbálva visszatartani a sírást, egy mély lélegzet kíséretében megszólalt.
- A kórházból hívtak - suttogta halk, üres hangon, mire mellkasomra hirtelen hatalmas súly nehezedett. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy miről, pontosabban kiről van szó akkor, amikor egy ilyen mondattal kezdődik valamelyikünk mondandója. Ez pedig kétségtelenül csakis apa lehet.
- Mi? Ugye... Ugye nem? - kérdeztem dadogva, majd hirtelen támadt egy olyan érzésem, mintha a talaj megingott volna alattam. De ez egyáltalán nem volt kellemesnek nevezhető.
- Grace... Életveszélyes állapotban van - válaszolta meg mindig ugyanolyan halkan, majd észrevettem, hogy lassan legördül egy könnycsepp arcán.
És akkor végérvényesen összetörtem.


Na, Harry szülinapjának rendkívül "csodálatos" vége volt, mondhatom. És itt az élet egy újabb bizonyítéka arra, hogy hogyan válhat egy rémálommá csupán egyetlen pillanat alatt mindaz, ami eddig szépnek és kiegyensúlyozottnak tűnt.
Zokogni akartam. Semmi mást, csak zokogni. De amit akkor éreztem, még annál is rosszabb volt, mint amikor az ember úgy érzi, hogy a feltörni készülő sírás menten szétszakítja a mellkasát. Nem, ez még annál is rosszabb volt. Az a mérhetetlen üresség, ami bennem tátongott, borzasztóbb volt az eddigi összes érzésemnél.
Csak ültem ott a számomra eddig szinte teljesen ismeretlen kórház folyosóján, miközben körülöttem az összes családtagom vagy halkan, vagy meglehetősen hangosan zokogott. Én azonban mint mondtam, nem tudtam. A szemeim könnyesek voltak, de sírni nem tudtam. Rengeteg érzés kavargott bennem. Olyanok, amelyekre eddig akár csak gondolni is féltem. Szembesülni azzal, hogy apa elvesztése már csak egy karnyújtásnyira volt, kínzó fájdalmat jelentett. De hát mit tehettünk volna? Már csak imádkozni tudtunk, hogy kapjunk még egy kis időt. Egy kis időt, hogy apával lehessünk. Úgy, hogy még él, és képes velünk kommunikálni. Nekem csak egy röpke perc is elég lett volna. Bármit megadtam volna azért, hogy még egyszer utoljára beszélhessek vele, és a szemébe nézhessek.
Valószínűleg a körülöttem lévőknek is szemmel látható volt a bennem kongó hatalmas, végeláthatatlan üresség, ugyanis szótlanul ültem egy helyben, és folyamatosan csupán egy pontot bámultam a falon. Cseppet sem nyújtottam olyan látványt, mint akivel minden rendben van. De hiszen hogy is lehetett volna? A rákos apámnak egy hajszálon múlott az élete. Az esélye annak, hogy a mai éjszaka valami hihetetlenül csodálatos és pozitív eseménnyel fog végződni pedig nagyjából egyenlő volt a nullával. Nem mondanám magam pesszimistának, egyáltalán nem. Viszont Jade mellett megtanultam valami másnak lenni. Méghozzá realistának. És ha ilyen nézőpontból néztem a dolgokat, nem tűnt valószínűnek, hogy a mindannyiunk által annyira remélt csoda be fog következni. Emiatt pedig úgy éreztem, hogy menten megszakad a szívem.
Mikor Jade közölte velünk Harry partiján a szörnyű hírt, kérdés sem volt, hogy azonnal eljövünk a kórházba, és barátom is így cselekedett, annak ellenére, hogy az ő születésnapját ünnepeltük. Ez ismét egy apró gesztus volt tőle, ami nekem mindennél többet jelentett. Ezekkel a dolgokkal tudja nekem igazán bizonyítani, hogy tényleg szeret. És annak ellenére is, hogy éppen abban a percben vesztünk gyakorlatilag össze, kérdés sem volt, hogy elkísér a kórházba.
Ez még a texasi esetnél is ezerszer rosszabb volt. Hiszen akkor még nem arról volt szó, hogy apa gyakorlatilag bármelyik pillanatban meghalhat, ugyanis konkrétan küzdeni kell az életben maradáséért, de itt most ez történt. Én pedig belehaltam már a gondolatba is, hogy tényleg nélküle kelljen felnőjünk. Persze, ennek a tudata eddig is bennem volt, de egyszer sem gondoltam bele igazán, hogy milyen lenne tényleg elveszíteni őt.
Hihetetlen, hogy a szeretteink, de akár egy kevésbé közeli ismerős létezését is mennyire természetesnek vesszük. A hétköznapok rohanásában fel sem tűnik, hogy például a szüleink mennyire sok mindent megtesznek értünk, és hogy mennyire szeretnek. Nekünk adja magát, hogy minden egyes nap mellettünk állnak - valakik közelebbről, valakik pedig távolabbról. Mikor azonban elveszítjük őket, vagy elég valószínűleg tartjuk, hogy el fogjuk veszíteni őket, hirtelen értelmet nyer az a sok apróság, amit eddig abszolút figyelmen kívül hagytunk. És akkor rájövünk, hogy mennyivel jobban meg kellett volna becsülnünk azt, ami addig magától értetődő volt.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Megan odabújik hozzám, és szipogva suttogni kezd.
- Most akkor lehet, hogy örökre elveszítjük apát? - kérdezte könnyeivel küszködve. Szerintem még ő sem tudta igazán felfogni ezt az egészet. És valószínűleg egyikünk se.
- Nem tudom, Meg... - motyogtam elkeseredetten, majd magamhoz öleltem, és közben éreztem, hogy lefolyik egy könnycsepp arcomon.
Onnantól kezdve pedig már magától hullott a többi is, szépen lassan pedig már úgy sírtam, hogy nem is bírtam abbahagyni. Ez valamiféle érzelmi kitörés volt. Leginkább egy vulkánhoz tudnám hasonlítani. Ami egy csomó ideig szunnyadt benned, most hirtelen lávaként tör ki belőled. És nem tudod megállítani.
Időközben Megant leváltotta Harry, akivel elméletben most "össze voltunk veszve", de akkor már a büszkeségünk teljesen elhanyagolható tényezővé vált. Csak az számított, hogy ő itt van nekem, és ezt éreztette is velem. Szorosan ölelt magához, és egy percre sem engedett el. Akkorra már teljesen józan volt, amit a történések végett nem is csodálok. Nehéz éjszaka volt ez az ő számára is.
- Ne haragudj rám, kérlek - suttogtam, majd rádöntöttem fejem mellkasára.
- Shh, semmi baj - nyugtatott, miközben hajamat simogatta. - Túlreagáltam a dolgot. De szeretlek. Nagyon. Úgyhogy ezzel most ne is törődjünk.
Még szorosabban átöleltem, azonban a sírást még mindig nem tudtam abbahagyni. De ebben a helyzetben mi mást tehettem volna? Még Jade is el-elkönnyezte magát néha, viszont ő próbált erősnek mutatkozni. De igazából egyikünk sem volt az. Akiknek fontos volt apa, azok ezen az éjszakán mind-mind összetörtek.

Hirtelen felkaptam fejem, mikor meghallottam, hogy egy orvos áll meg előttünk, aki nem olyan régen még apa életéért küzdött. Néhány órával ezelőtt még azt mondták, hogy egy apró reménysugár van az életben tartására. Most azonban, amikor a doktor úr elénk lépett, már bármi lehetséges volt. Fel kellett készülnünk a jó és a rossz hírre egyaránt.
A kezelőorvos nagyot sóhajtott, majd megszólalt.
- Sajnálom, már nem tudtuk megmenteni.

Bejelentések

Helloka!<3

Ez még nem új rész, viszont lenne néhány közölnivalóm.
Az első az, hogy csináltam a blognak egy Facebook-oldalt, amire nagyon-nagyon megköszönném, ha nyomnátok egy tetsziket. http://www.facebook.com/YouBringMeCloserToWhoIReallyAm?fref=ts ezen a címen megtaláljátok. Tényleg megköszönném, ha csatlakoznátok az oldalamhoz.<3 

A másik bejelentésem pedig a következő lenne: Ebből a blogomból már csak pár rész van hátra, de(!) ne csüggedjetek, mert tervezem, hogy amint ezt tisztességesen és kereken befejeztem, kezdek egy új történetet, ami ugyanilyen 1D-s témában fog íródni, csak annyi változás lesz benne az előbbiekhez képest, hogy bekerül a sztoriba Justin Bieber is. Remélem, hogy azt is szívesen olvasnátok tőlem. 

Nos, lényegében ezek voltak azok a dolgok, amiket tudatni akartam veletek, kedves olvasóim. 

Az új részről annyit, hogy igyekszem haladni vele, de elég kevés időm van. Viszont tényleg iparkodni fogok a megírásával. 

Szeretlek titeket.<3

15. díj. Hurrá, hurrá!

El sem hiszem, hogy a blogom még egy díjjal gazdagodott, amely immár a tizenötödik.:') 

Köszönöm  Directioner.♥! (http://crazyloveewithzaynmalik.blogspot.hu/)

Szabályok:

1. Írj magadról tizenöt dolgot!

2. Válaszolj 11 kérdésre!

3. Írj 11 kérdést!

4. Küldd tovább 11 blognak!

1.

Előre szólok, hogy nem leszek valami változatos, mivel már milliószor kellett írnom magamról, de azért megpróbálok néhány új információt is összeszedni magamról. 

1. Sokan mondják azt, hogy hasonlítok Selena Gomezre. Remélem, hogy ez igaz, mert ő az egyik legszebb lány, akit valaha láttam, és ha hasonlítok rá legalább egy kicsit is, az nekem már fantasztikus.:") 

2. Nagyon félénk vagyok. Néha túlságosan is, és emiatt egy csomó jó lehetőséget elszalasztok. 

3. Kevés önbizalmam van. 

4. London a kedvenc városom. 

5. Tagja vagyok az iskolámban megjelenő újság szerkesztőségének. 

6. Elég lusta vagyok. 

7. Kedvenc gyorséttermem a KFC.

8. Szeretek táncolni.

9. Selena Gomezen kívül még Demi Lovatot és Miley Cyrust tekintem példaképeimnek. 

10. Kedvenc modelljeim Cara Delevingne és Palvin Barbara.

11. Én egy igazi álmodozó lélek vagyok. 

2. 

1. Kedvenc szín? Hmm... Talán a fekete és a lila.
2. Ki szokott segíteni, ha valahol elakadsz a blogban? A legjobb barátaim szoktak ötleteket és tanácsokat adni.
3. Kedvenc zene a srácoktól? A Little Things az örök kedvencem.
4. Mit ettél utoljára? Ilyen marcipános sütit az IKEA-ból. Fincsi volt.:3
5. Van háziállatod? Van, egy kutyám.
6. Kedvenc blogod? http://regelveszettkonyv.blogspot.hu/,

http://www.justanotherlovestoryfromme.blogspot.hu/
7. Mióta vagy Directioner? 2011 decembere óta.
8. Szereted a telet? Szeretem, de nekem bőven elég lenne, ha csak Decemberben lenne téli időjárás.
9. Szerinted létezik fiú-lány barátság? De még mennyire! Ezt tapasztalatból mondom.
10. Milyen zenén tudsz sírni? Sok olyan zene van, amin tudok.
11. Kedvenc ország? Anglia. 

3. 

Kérdéseim:

1. Ki a kedvenc színészed? 

2. Szereted Justin Biebert? 

3. Mi a kedvenc dalod? 

4. Van különösebb célod az írással kapcsolatban, vagy csak hobbiként foglalkozol vele? 

5. Mi szeretnél lenni felnőttkorodban? 

6. Ki a példaképed, és miért?
7. Melyik fiút bírod a legjobban a One Direction-ből? 
8. Mi jellemzi az öltözködésedet?
9. Kedvenc film?
10. Sportolsz valamit? 
11. Kutya vagy macska? 

4. 
Most csak egy blognak küldeném tovább, méghozzá annak, amelyiket Fancsi írja ❤ http://regelveszettkonyv.blogspot.hu/

31. rész: Minden oké.

* Jade szemszöge *

Korán reggel erős napsütésre ébredtem, a fény az egész szobámat bejárta. Nagyszerű, Grace most biztos örömködve ugrándozik, biztosan remek időpontnak találja ezt a reggelt egy kis virágszedésre és táncolásra valami réten. Fúj. Én viszont irtózom ettől az egész rózsaszín világtól, amiben ő él. Ahogy a napsütéstől is. Nem, nem vagyok vámpír, de az eső ezerszer megnyugtatóbb, mint az idegesítő napsugarak, amiktől egyrészt nem is lehet normálisan látni, mert belevilágít a szemembe, másrészt pedig jobban látszik a por is, ami az én szobámat teljesen körüllengi. A legjobb lenne, ha elköltöznék a világ legcsapadékosabb zugába, ahol a legkevesebb a napsütéses órák száma. 

Ilyen idióta gondolatokkal keltem fel, majd elkezdtem a tegnap estén agyalni. Borzasztóan megbántam, hogy lesmároltam Harryt... Ez egyszerűen undorító. Soha többé nem teszek ilyet. De akkor egyszerűen ez tűnt a helyes megoldásnak, hiszen Grace is megcsókolta azt a béna barátját, Zayn is ott volt, és minden arra késztetett minket, hogy ezt tegyük meg. Zaynnel természetesen egy szót sem váltottam az ott tartózkodásom alatt, amit őszintén sajnáltam. De a büszkeségem és a makacsságom azt diktálta, hogy ne menjek a közelébe, várjam meg, amíg ő tesz valamit értem. Most már biztos voltam abban, hogy Grace és a barátom között semmi nem történt, és tényleg dühös voltam magamra azért, hogy olyan csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. 

Egyáltalán nem akartam elveszíteni Zaynt. Hihetetlen, hogy a mi családunkban senki nem tudja normálisan kezelni a kapcsolatait. Grace tisztára naiv, én pedig egy perszóna vagyok. És igen, Harry hibázott. De seggrészeg volt, ezt is hozzá kell tenni. Viszont a húgom és a göndör srác annyira összeillenek, hogy még én sem hagyhattam, hogy szétmenjenek. Nem vagyok romantikus alkat, de egyszerűen nekik együtt kell lenniük. Valami nyálas, romantikus könyv tökéletes főszereplői lehetnének azzal a csöpögős kapcsolattal, ami nekik van, és azzal a sok drámával, amin ők már keresztülmentek. Nem mellesleg azok után, ahogy bántam az utóbbi napokban Grace-szel, annyit a kötelességemnek éreztem, hogy tegyek értük valamit. 

Amint kiléptem a szobámból, azonnal szembekerültem említett húgommal, akinek fel voltak dagadva a szemei, és olyan karikásak voltak, hogy az már nekem is ijesztő volt. Pedig én aztán nem vagyok az az ijedős fajta. 

- Jaj - sóhajtottam fel kelletlenül. - Átsírtad az egész éjszakát, ugye?

- Mit érdekel az téged? Te úgyis utálsz engem - dünnyögte szomorúan, majd óvatosan arrébb lökött, és kisétált a konyhába. 

Szuper... A húgom azt hiszi, hogy utálom. Bár ha belegondolok, oka van ezt gondolni, hiszen amik történtek, azok tényleg ezt bizonyítják. Ezek után valami irtóra rendes dolgot kell csináljak ahhoz, hogy bebizonyítsam ennek az ellenkezőjét. De ha még a saját kapcsolatomat sem tudom normálisan helyretenni, akkor másokét mégis hogyan sikerülne? 

Egy hangos sóhaj kíséretében beletúrtam kócos hajamba, majd észrevettem, hogy behullámosodott. Gyűlölöm, ha hullámos... Pampogva és szitkozódva becsörtettem a konyhába, majd csináltam magamnak öt mogyoróvajas pirítóst és vágtam fel hozzá néhány gyümölcsöt. Azonban ez még csak a kezdet volt, mivel anya sütött amerikai palacsintát, aminek soha nem tudok ellenállni. Mondjuk, nem is nagyon próbálok ellenállni... Minek azt? Meg aztán, az a mosoly, ami a családom arcán megjelenik, mikor jóízűen eszek valamit, mindennél többet ér. Azt, hogy meggyógyultam abból a szörnyű betegségből, amiben sajnos manapság rengeteg fiatal lány szenved, nekik köszönhetem. Mivel ők végig mellettem álltak, lebeszéltek a rossz dolgokról, és bebizonyították, hogy soha nem vagyok egyedül. Ugyanis rájuk mindig számíthatok. Ahogy ezeket végiggondoltam az asztalnál ülve, hirtelen teljesen elszégyelltem magam. Ők ennyire támogatnak mindig, a furcsaságaim ellenére is, én meg minden rossznak elhordom őket, aztán a képükbe ordítom, hogy "utállak titeket"? Borzasztó vagyok, ehhez kétség sem fér. 

- Jade, nem akarsz valamit mondani anyának és Grace-nek? - szólalt meg egy köhintés kíséretében Megan, aki éppen tejet ivott. 

- Khm - köszörültem meg torkom. - De. Sajnálom, hogy annyira hülye voltam. Anya, tőled azért kérek bocsánatot, mert azt mondtam neked, hogy utállak. Remélem tudod, hogy ez rohadtul nem igaz, csak az idegesség beszélt belőlem. 

- Persze kicsim - bólintott anya, majd elmosolyodott. 

Megerőltettem magam, és halványan visszamosolyogtam rá. 

- Ezt a pillanatot jegyezzétek fel a naptárba, mert most évekig nem láthattok újra mosolyogni - mondtam határozottan, mire a többiek felnevettek. Pedig nem viccnek szántam. 

- És Grace... - kezdtem bele, majd körmömet kezdtem el birizgálni. - Sajnálom, hogy olyan csúnyát mondtam rád. Hülye voltam. És azt is sajnálom, hogy neked is azt mondtam, utállak. Egyiket sem gondoltam komolyan.

- Meg van bocsájtva - mosolyodott el halványan. 

- Megmondtam, nincs több mosoly! - tettem hozzá, mire Grace felpattant, odaszökkent hozzám, és szorosan átölelt. - Hé, elég! - csattantam fel, miközben próbáltam kibontakozni húgom ölelő karjaiból. - Ne ölelj meg! Utálok érzelmeskedni! 

Grace nevetve elhúzódott tőlem, majd visszaült a helyére. 

- Jade, tudom ám, hogy te is vágytál erre az ölelésre - nézett rám huncutul, mire megforgattam szemeimet.

- Elég volt ebből a szeretetrobbanásból! Megbeszéltük, szeretjük egymást, oké. Tőlem ennyi telt emberek. Most hadd folytassam az evést - mondtam nyersen.

Láttam a többieken, hogy totál fel vannak dobódva, amiért vége van a háborús hangulatnak, én pedig büszke voltam magamra, hogy végre felnőtt módjára tudtam viselkedni. 

Reggeli után éppen a szobámban voltam és a laptopomon kutakodtam valami rendelős oldal után, ahol olcsó áron lehet Hitchcock filmekhez jutni, amikor valaki hirtelen bekopogott.
- Ki az? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

Szinte biztos voltam abban, hogy Grace akar beszélni velem, és mikor megjelent az ajtóban, be is bizonyosodott, hogy a megérzésem nem csalt.

- Ugye most nem valami ölelésáradatot akarsz rám zúdítani? - néztem rá húgomra fintorogva.

- Nem - rázta meg fejét mosolyogva. - A sok dolog ellenére, amik mostanság történtek, szeretném a tanácsodat kérni.

- És miben? - csuktam le hirtelen laptopom tetejét, majd kíváncsi tekintettel méregetni kezdtem. 

- Harryről lenne szó... - kezdett bele zavartan, miközben kezeit tördelte. Annyira belefeledkezett ebbe a tevékenységbe, hogy aggódtam, végül eltöri az ujjait.
- Pontosabban? - ráncoltam fel homlokom. 

- Szerinted mit tegyek? Én komolyan szeretem őt. Ezek nem csak üres szavak. 

- Tudom, hogy szereted őt.

- És akármennyire is volt helytelen dolog az a csókja azzal a lánnyal, akármennyire is voltam ideges, amikor lesmárolt téged, mert féltékennyé akart tenni engem, és akármennyire is volt bunkó tegnap este, mikor kitett, miután hazahozott, én nem tudom nem szeretni. Szerinted mit tegyek most? - nézett rám kétségbeesetten és bizonytalanul.

- Istenem Grace, te megkaphatnád a világ legbizonytalanabb emberének járó címet - sóhajtottam fel kelletlenül, majd megforgattam szemeimet. - De értem miről beszélsz. Ó, és muszáj szót ejtenem arról a csókról, ami Harry és köztem csattant el. Fúj! Egyszerűen undorító, hogy képes voltam ezt megtenni! Alapos szájmosást is tervezek, csak hogy tudd. Úgyhogy az még csak eszedbe se jusson, hogy le akarom nyúlni a kis bájgúnárodat! - hadartam, mire Grace elnevette magát. - Na de visszatérve az eredeti témára, bevallom őszintén, reménykedtem benne, hogy ki fogod kérni a véleményem. Mivel mostanában egy dög voltam veled, szeretném helyrehozni a dolgokat, és nem csak egy bocsánatkéréssel. Hanem azzal, hogy segítek neked nem totálisan elcseszni az életedet - vigyorodtam el gúnyosan, mire oldalba lökött. 

- Igen, tudom, egyedül eléggé döntésképtelen vagyok...

- Pontosan. De ezért vagyok én. Hogy segítsek döntéseket hozni. Lehetőleg jókat. És tudod mit mondok? Hogy a jó döntés az, ha szemet hunysz most Harry ezen félrelépése fölött. Nem kérem, hogy felejtsd el, és tegyél úgy, mintha meg sem történt volna. Az nem lenne helyes, ugyanis megtette. A továbbiakban azért ennek a tudata mindig legyen benned. De az, hogy nem felejted el, még nem jelenti azt, hogy meg sem bocsájthatod. Ezt megteheted. És tudod miért? Mert szeretitek egymást. Szerintem Harry már ötmilliószor megbánta, hogy megcsókolta azt a bányarémet - Itt tartottam egy kis szünetet, ugyanis Grace kuncogni kezdett. - És komolyan próbálkozik. Szeretne visszakapni téged. Amúgy pedig birtokában vagyok egy titoknak, ami szerintem érdekelne téged.

- Igen? - nézett rám meglepetten.

- Bizony. Elmondom. Beszélgettem Harryvel, és megpróbálta elmagyarázni, hogy mennyire szeret téged. És azt is, hogy mennyire szeretné, ha minden rendben lenne köztetek. A kis titok minden részét nem árulom el, de annyit elmondok, hogy Harry körülbelül saját magánál és az életénél is jobban szeret téged. Szóval azt tanácsolom neked, hogy beszéld meg vele a dolgokat, és folytassatok mindent ott, ahol abbahagytátok, mert ez a gyerek tényleg imád téged. 

- Komolyan? - Úgy láttam rajta, hogy a meghatottságtól mindjárt elsírja magát. Túl érzelmes...

- Nem basszus, csak vicceltem - forgattam meg szemeimet. - Persze, hogy komolyan! - mondtam a kelleténél kicsivel hangosabban. 

- Gratulálok Jade, most tönkretetted a megható pillanatot! - sziszegte. 

- De minek teszel fel ilyen hülye költői kérdéseket, amikre úgyis tudod a választ? - szegeztem a plafonra tekintetem unottan. 

- Jól van, jól van - nevetett fel. - Azt hiszem, igazad van.

- Mi az, hogy csak azt hiszed? - csattantam fel idegesen. - Persze, hogy igazam van! Nekem mindig. Úgyhogy most emeld föl a segged, keresd meg Harryt, és kérlek szépen, ne csessz el mindent! - néztem rá könyörögve, mire vigyorogva bólintott egyet.

- Bízhatsz bennem - pattant fel ágyamról mosolyogva. Mielőtt még kilépett volna az ajtón, egyszer hátrafordult. - Jade...

- Mi van már? - sóhajtottam fel. 

- Szeretlek - motyogta halvány mosollyal arcán. 

- Most azt várod, hogy mondjam azt, "én is"?

- Öhm, hát, igen - nézett rám furán. 

- Én ezt a tetteimmel fejezem ki - kacsintottam rá, ő pedig játékosan megforgatta szemeit, majd végleg eltávozott a kis "birodalmamból".

Mások problémáit valahogy mindig könnyebb megoldani, mint a sajátjaimat. Na, azokkal folyton meggyűlik a bajom. Grace-nek Harry pontosan olyan, mint nekem Zayn. Csakhogy nekem lövésem sem volt arról, hogyan hozhatnám helyre vele a dolgokat. Emellett pedig volt még egy problémám. Mivel amikor valami rosszul alakul az életemben, mindig Kyle és a hülyeségei mellett próbálok vigasztalódni, így most is ezt tettem, ő azonban azt hitte, hogy én ezúttal komolyan akarok tőle valamit. Ezért ki kellett találnom, hogy hogyan tudnám a lehető leggyorsabban lekoptatni. Sajnos ő már nagyon beleélte magát abba, hogy megint velem lóghat, így mára is eltervezte, hogy enyhén szólva becsiccsentünk valahol, és a füves haverjaival fogjuk elütni az időnket. Én ennek már a gondolatától is rosszul lettem, úgyhogy elhatároztam, hogy tisztességes módon ugyan, de egy életre lerázom Kyle-t, ezzel együtt pedig eldobom magamtól azt az életmódot, amit ő is folytat. Persze nem tervezem, hogy ezután szentté avassanak, vagy ilyesmi, de nem akarok drogfüggő és alkoholista lenni.
Otthon gyorsan összekészültem, majd elköszöntem anyától, és már el is indultam Kyle-hoz. Tudtam, hogy hol találom meg. Van egy törzshelyük, valami lepukkant bárszerűség, ahol a füvezés a leggyakoribb tevékenység. Saját magamon kívül szerintem még soha az életben nem járt ott olyan ember, aki ne lett volna betépve. De nem fényezhetem magam, mivel én is temérdek időt eltöltöttem ott. Csak éppenséggel én nem drogoztam.
Ahogy beléptem a füstös, büdös kocsmába, azonnal megpillantottam Kyle-t, akit éppen egy hatalmas társaság vett körül, mivel nyilván valami eszméletlenül jó sztorit mesélt éppen.
Félrelöktem az utamból néhány kóválygó fiatalt, akik éppen azt sem tudták magukról, hogy kicsodák, majd odasiettem Kyle-hoz és a csatlósaihoz. Amikor meglátott, azonnal felcsillantak szemei.
- Szia szépségem - köszöntött huncut vigyorral arcán. Legalábbis huncutnak szánta, nekem azonban inkább felfordult tőle a gyomrom. Ha csak belegondolok, hogy meg akart erőszakolni, én pedig ezek után még képes voltam vele elmenni egy csomó helyre, és eszköznek használni a bosszúhoz, fel tudnám pofozni magam.
- Kyle, beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem türelmetlenül.
- Ha akarsz valamit, nyugodtan mondhatod előttük is - mutatott körbe a szakadt fazonokon. - Ők a barátaim.
Barátok... Persze. Megkérdőjelezem, hogy Kyle tudja-e egyáltalán ennek a szónak a jelentését. Ha ezeket a beteg embereket, akiknek olyan nyomorult életük van, hogy ilyen szerekbe kell menekülniük, barátoknak nevezi, akkor neki még sosem voltak igazi, de tényleg igazi barátai. Lehet, hogy hónapokkal ezelőtt még én is annak hívtam volna ezeket a fazonokat. Azonban mióta megismertem azt az öt idiótát, akiket nem is olyan régen még a pokolra kívántam, tudom, hogy mit jelent az, amikor az embernek vannak barátai, akikre számíthat. És az nem olyan, mint ahogy azt Kyle elképzeli. Neki fogalma sincs arról, milyen tartozni valahová. Őszintén örülök neki, hogy én találtam olyan embereket, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és a sok hülyeségem ellenére is mellettem állnak.
- Hát, ha szeretnéd, hogy előttük égesselek be, megtehetem itt is - rántottam meg vállam, mire felvonta szemöldökét.
- Haver, valamiért kibukott a nőd - lökte oldalba az egyik undorító haverja.
- Nem vagyok a nője - vetettem a jelentéktelen srácra egy lesújtó pillantást. - Soha nem is voltam.
- Na jó, oké. Beszéljünk négyszemközt - lökte el magát lazán a faltól Kyle, majd megragadta karom, és elindult velem egy eldugott kis sarok felé.
Útközben lehámoztam magamról kezét, majd finoman tisztáztam vele, hogy abban az esetben, ha még egyszer hozzám mer érni, neki az volt az utolsó napja a Földön. Bár kétlem, hogy ő ezt komolyan vette volna.
Mikor megállt velem szemben, lazán zsebre tette kezeit, majd várta, hogy elkezdjek beszélni.
- Remélem nem élted bele magad túlságosan abba, hogy mi valaha együtt leszünk - vágtam bele a közepébe, mire felráncolta homlokát.
Ő most kivételesen nem volt beállva, így tudott ésszerűen gondolkodni - már amennyire ő képes erre -, és éppen ezért egyáltalán nem tetszett neki, amit hallott.
- Mi van? - kérdezte értetlenül. - Két nappal ezelőtt még ölni tudtál volna azért, hogy mellettem lehess. Na mi van, kibékültél a kis popsztároddal?
- Képzeld el, nem. De még így is képes voltam rájönni, hogy te egy seggfej vagy. Mondjuk, igazából ez már ezer éve tudatosult bennem. Na mi az, Kyle? Nehéz elfogadni, hogy te csak egy kis játékszer voltál nekem, akit kedvemre mozgósíthattam, amikor szükségem volt rá? - Tudtam, hogy kezdem felidegesíteni, de pontosan ez volt a célom.
- Annyira nem utálhatsz, ha most is idejöttél... - húzta gúnyos mosolyra száját.
- Nagyot tévedsz. Illetve, nem is tévedsz. Nem utállak. Egyszerűen csak sajnállak, amiért egy senki lesz belőled. És amiért annyira undorító vagy, hogy örömödet leled abban, ha megerőszakolsz lányokat. Mert kétlem, hogy én vagyok az egyetlen, akivel ezt meg akartad tenni.
- Jade, elég legyen - A mosoly ezúttal már nem virított ott arcán, csak a dühöt láttam szikrázni a szemeiben.
- Mert ha nem, akkor mi lesz? Rossz hallani az igazságot, Kyle? - léptem közelebb hozzá, majd kihívóan belenéztem szemeibe.
- Állítsd le magad, mielőtt idegességemben olyat teszek, ami nem lesz kellemes neked - sziszegte dühtől teli hangon.
- Meg akarsz ütni? Hajrá, tedd meg. Én nem félek tőled. A következményekkel úgyis neked kell majd elszámolnod - álltam még mindig pillantását.
Láttam rajta, hogy borzasztóan felidegesítettem, és biztos voltam benne, hogy meg fog ütni. Már éppen felemelte kezét, én pedig becsuktam szemeimet, hogy úgy várjam a pofont, azonban nem tette meg. Pedig megtette volna. Viszont a kis klubban hirtelen rendőrök jelentek meg, ami azt jelentette, hogy akinél drog van, az most nagyon megszívja. Néhányan teljesen lesokkoltak a zsaruk felbukkanásától, én azonban nem aggódtam, mivel nem voltam belőve, és még csak drog sem volt nálam.
A biztosurak kiküldtek a kocsma elé, ahol mindenkit végignéztek, aki pedig tiszta volt, azt elengedték. Én egyáltalán nem izgultam, csak unottan néztem végig, ahogy néhány rossz arcú gyereknél anyagot találnak, és bilincsbe fogják, majd betuszkolják őket a rendőrautóba.
Mikor hozzám értek a zsaruk, azonnal kiszúrták, hogy én bizony nem vagyok semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt.
- Megnézhetnénk a táskáját? - kérdezte az egyik rendőr.
- Felőlem - rántottam meg vállam unottan, majd odanyújtottam neki a rongyos tatyót.
A következő pillanatban történteket hirtelen fel sem tudtam fogni. A biztosúr kiemelt egy fehér porral teli kis zacskót az oldaltáskámból.
- Mi? De... Ez... Ez nem az enyém! - csattantam fel.
- Igen? És akkor miért van magánál? - vonta fel szemöldökét a velem szemben álló rendőr, aki láthatóan nem hitt nekem. De miért is tette volna? Egy szakadt ruhákat viselő, cigiszagú tini vastag, fekete szemfestékkel azt akarja vele elhitetni, hogy a táskájában lapuló drog nem az övé. Nem hibáztatom, hogy ezt nem vette be. De hogy került az hozzám? Soha nem drogoztam, még csak ki sem próbáltam. Mielőtt elindultam otthonról, átnéztem a táskám. Akkor mégis hogy sikerült annak a kis zacskónak az én táskámba kerülnie?
Borzasztóan ideges voltam, amikor a rendőr bilincset tett a kezeimre, majd elindult velem a szirénával felszerelt autó felé. Egy pillanatra még hátranéztem, amikor is találkozott a tekintetem Kyle-éval, aki karba tett kezekkel állt, arcán gúnyos mosollyal. Ahogy ránéztem, az apró mozaikdarabkák azonnal összeálltak a fejemben. Hát persze hogy ő volt! Ki más csempészett volna drogot a táskámba?
Ideges voltam. Borzasztóan ideges. Ha nem lett volna bilincs a karomon, odamentem volna Kyle-hoz, és bevertem volna neki egy akkorát, hogy komplett arcplasztikát kelljen utána csinálni neki ahhoz, hogy újra normálisan nézzen ki.
A rendőrőrsre vezető úton szét tudtam volna robbanni a dühtől, de most az egyszer inkább csendben maradtam, és magamban idegeskedtem. Már így is számíthattam egy hatalmas nagy letolásra, és félő volt, hogy más sem fogja elhinni a mesémet, miszerint a drog nem az enyém. Ezek után meg még egy randalírozás a rendőrautóban csak rontana a helyzetemen.
Az őrsre vezető utat ezer évnek éreztem, pedig valójában csak félórán keresztül ültem abban az autóban, amiben talán már gyilkosok, bankrablók és pszichopaták is utaztak korábban.


- Kisasszony, megadná az otthoni számukat? - kérdezte a pultnál álldogáló rendőrnő, aki eléggé felbőszítette magát azon, hogy nem válaszoltam rögtön, ugyanis eléggé elkalandoztam. - Kisasszony! - emelte fel hangját, majd számon kérő tekintettel rám nézett.
Hangosan felsóhajtottam.
- Figyeljen. Nem lehetne megoldani, hogy ne hívják fel a szüleimet? Kérem. Meg fognak ölni, és tuti biztos, hogy nem fogják elhinni; a cucc nem az enyém. Kérem - Életemben először beszéltem olyan hangon, mint amilyenen Grace szokott. És biztosan utoljára. Jaj, utálok jó kislány lenni. De ezúttal nem volt más választásom.
- Hogy hívják?
- Jade Harris... - mondtam ki lehajtott fejjel, majd hirtelen eszembe jutott valami, ami akkor nagyon jó ötletnek tűnt. - Felhívhatnék valakit? - emeltem fel tekintetem, majd kérlelően ránéztem a középkorú, fekete nőre, aki eléggé megértőnek tűnt.
- Egy telefon - sóhajtott fel vontatottan, mire hálásan elmosolyodtam. - De szigorúan egy!
- Persze. Köszönöm - biccentettem, majd egy rendőr kíséretében elsétáltam a telefonig, és beütöttem annak az embernek a számát, akiben vakon is megbíznék. Ez az ember pedig nem más volt, mint Zayn.
Komolyan úgy éreztem magam, mint egy sorozatgyilkos, akinek minden mozdulatát követik, és kíséret nélkül még csak egy lépést sem tehet, mert attól félnek, hogy lelép, és lemészárol egy csomó embert. Pedig én csak egy kis drog miatt voltam bekasztlizva, ami ráadásul nem is az enyém volt.
Kissé zavaró volt, hogy egy kopasz, nagydarab ott lihegett mellettem, miközben telefonálni próbáltam, de az ellenállás most nem lett volna jó döntés.
Zayn harmadik csörgésre felvette a telefont, majd fáradt, rekedtes hangon megszólalt.
- Igen?
- Zayn, Jade vagyok - szólaltam meg halkan.
- Jade? Szia - Hallottam a hangján, hogy rendesen meglepődött, amit nem is csodáltam. Azok után, hogy egy dög voltam, és most csak úgy felhívom, tényleg oka volt meghökkenni.
- Figyelj, tudom, hogy van egy csomó tisztázatlan ügyünk, és tudom, hogy undorítóan és szörnyen gyerekesen viselkedtem, de félretehetnénk most ezt, csak egy nagyon rövid időre? - hadartam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.
- Mi történt? - kérdezte értetlenül.
- Behoztak a rendőrségre - suttogtam.
- Mi? De miért?
- Hosszú történet. A lényeg az, hogy egy hatalmas félreértés miatt vagyok most itt.
- Máris indulok - Meg sem várta, hogy végigmondjam, amit akartam, ő már intézkedni kezdett. Azonnal ki is nyomta, én pedig néhány másodpercig csak kidülledt szemekkel bámultam magam elé, és próbáltam felfogni a beszélgetés végét. Zayn komolyan szeret engem. Rögtön intézkedni kezdett, amint megtudta, hogy mi van velem. Én pedig minden apróságon, és még alaptalan dolgokon is felháborodok, aztán elkezdek úgy viselkedni, mint egy boszorkány. Viszont ez a fiú... Még a hangulatingadozásaim és a sok őrült dolgom ellenére is elfogad, teljes szívéből szeret, és segít, amint és ahogy tud, ha bajban vagyok. Hiába nem vagyok egy érzelgős alkat, ez akkor is tény. Nagyon szerencsés vagyok, hogy van egy ilyen srác az életemben. Sőt, szerencsésebbnek nem is érezhetném magam.
Egy órán keresztül ültem valami dohos cellában, amikor megpillantottam Zaynt, aki feldúltan lépkedett a helyiség felé, ahová be voltam zárva. Mellette ott sétált a kopasz rendőr, aki fültanúja volt a beszélgetésünknek, majd mikor odaértek hozzám, a biztosúr kinyitotta a cellát. Zayn belépett, majd megállt előttem, és mélyen szemeimbe nézett.
Ahogy végigmértem, talán még jobban beleestem. Arca borostás volt, haja össze-vissza állt, ezzel pedig abszolút hű maradt rossz fiús imázsához. Ennek én csak örülni tudtam, mivel így pont olyan volt, ahogy nekem a legjobban tetszett. Nagy, barna szemei aggódást és elkeseredettséget sugároztak, azonban ott rejlett benne az a pajkos csillogás is, ami már az első pillanatban megfogott engem.
- Miért vagy itt tulajdonképpen, Jade? - szólalt meg magyarázatot követelve.
- Megkerestem Kyle-t, hogy megmondjam neki, hagyjon békén, mert nekem egy életre elég volt belőle. Szokás szerint abban a klubban volt, ahol a drogos "barátaival" szoktak összegyűlni. A beszélgetésünk viszont nem végződött jól. Összevesztünk. Végül már csak egy hajszál választott el attól, hogy konkrétan megverjen, de akkor betoppantak a kocsmába a zsaruk. Minket pedig sorban számon kértek, mindenkit egytől egyig. Én nem aggódtam, mert nem szívtam be, ráadásul cuccot sem szokásom magamnál hordani. Azonban amikor a rendőr kiemelt a táskámból egy zacskó fehér port, teljesen lesokkoltam. Természetesen nem az enyém volt. És szinte biztos vagyok benne, hogy Kyle dobta bele a táskámba az anyagot. De senki nem hiszi el nekem. És nem is csodálkozom ezen - magyaráztam, majd mikor befejeztem mondandómat, reakcióját várva ránéztem.
- Elegem van abból a seggfejből - szorította ökölbe kezeit. Szemeiben csak úgy égett a düh. - De Jade, én hiszek neked - lágyult el hangja, mire halványan elmosolyodtam.
- Köszönöm - suttogtam.
Oda akartam lépni hozzá, átölelni, majd megcsókolni, és elmondani neki, hogy mennyire sajnálok mindent. Hirtelen elhatározástól vezérelve ezt már majdnem meg is tettem, azonban Zayn gyorsabb volt, mint én. Ugyanarra gondolt, amire én, mint az később kiderült. Ugyanis megragadta derekamat, közelebb húzott magához, és mélyen szemeimbe nézett, én pedig lehunytam szemeimet, majd éreztem, ahogy puha ajkait enyémekre tapasztja. Az érzés, ami akkor kerített hatalmába, leírhatatlan. Minden, amire vágyok és szükségem van, akkor mellettem volt. A karjaimban.
Beletúrtam hajába, majd hagytam, hogy elrészegítsen csókjaival. Mert ezt tette. Szó szerint elrészegített. És ekkor jöttem rá igazán, hogy nem szabad minden apróságon felháborodnom, nem szabad kételkednem, mert azzal csak tönkreteszek mindent. És ki az a hülye, aki kockáztatna egy ilyen kapcsolatot? Én biztos nem. A világ legboldogabb lánya vagyok, hogy egy ilyen rossz fiút hívhatok magaménak.
- Na, most kiviszlek innen - suttogta mosolyogva, miután kissé távolabb húzódott tőlem.
- Köszönöm - mosolyodtam el én is, majd szorosan hozzábújva elindultam a cella ajtaja felé.
A kopasz, nagy termetű rendőr meghatottan nézett ránk, és úgy kísért ki minket a rendőrőrs épületéből. Megkértük, hogy valami eldugott hátsóajtón juttasson ki, mivel nem akartuk, hogy a média ebből is ügyet csináljon. Az új kedvenc zsarum pedig örömmel tett eleget kérésünknek, és megkérdőjelezem, hogy még egy könnycseppet is elmorzsolt, amikor szemtanúja volt a csókjelenetünknek. Már csak valami drámai aláfestőzene kellett volna, és a szituáció simán elment volna egy dél-amerikai szappanoperába.
Nem kérdezősködtem és faggattam Zaynt arról, hogy hogyan intézte el ilyen egyszerűen a szabadulásomat. Nem vagyok az a fajta ember, aki mindig kíváncsiskodik és magyarázatot vár. Csak megköszöntem neki körülbelül úgy ötezer alkalommal, hogy ekkora szívességet tett értem, de semmi több. Már csak azt kellett valahogy megoldanom, hogy a szüleim ne tudjanak meg semmit erről a kis incidensről. Ez nehéz feladatnak bizonyult, de megpróbáltam megoldani.
Zayn egy sötétített ablakú, nagy, fekete autóval érkezett, így automatikusan abba szálltunk be, amikor az leparkolt előttünk a sikátorban, ahová a kopasz rendőrúr kísért el minket.
- Zayn, kérdezhetek valamit? - szólaltam meg halkan, miután elindultunk, majd rásandítottam a sofőrre, hogy nem hegyezi-e nagyon a fülét. Nem tette. Úgy tűnik, őt a srácok magánélete nem nagyon izgatja, csak a munkáját végzi. De az is lehet, hogy annyira jó a kapcsolata a fiúkkal, hogy már mindenről tud. Bár ezen nem agyaltam tovább, ugyanis annyira azért nem érdekelt az a pasi, hogy komplett eszmefuttatások központja legyen.
- Persze - mosolyodott el féloldalasan, melyet bevallom őszintén, igazán szeretek. Ilyenkor valósággal öröm ránézni. Megőrjít, az egyszer biztos.
- Ez most azt jelenti, hogy kibékültünk?
- Hát, részemről abszolút - biccentett vigyorogva.
- Oké, mert részemről is - sóhajtottam fel megkönnyebbülve, majd elmosolyodtam.
Zayn odahajolt hozzám, majd nyomott egy puszit arcomra, mire még nagyobb mosoly ült ki arcomra.
- És... Mit szólnál egy mozihoz? - vigyorodott el ismét.
- Hmm... Benne vagyok - kacsintottam rá. - De csak ha valami véres horrort nézünk meg!
- Hát legyen így - nevetett fel.
Ezúttal nem gondolkodtam sem a múlton, sem pedig azon, hogy milyen esetleges rossz dolgokat hozhat majd a jövő. Egyszerűen csak élveztem azt, ami éppen akkor történt. Mellettem volt a fiú, akit szeretek. Az a fiú, akit nem zavarja, hogy imádom a véres, gyilkolós filmeket, akit nem érdekli, hogy éppen a rendőrőrsről kellett kijuttatni valahogy, mert egy félreértés miatt drogot találtak a táskámban, és aki nem foglalkozik azzal, hogy minden apróság miatt képes vagyok féltékenységi rohamot kapni. Ő az a fiú, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. És ennél nem is kérhettem volna többet.

* Harry szemszöge *

Egy nagybetűs seggfej vagyok. Semmi több. Ezen nincs mit tagadni. Legalábbis az utóbbi időben hozott döntéseim és tetteim nagyon ezt bizonyítják. Pedig Grace nem ezt érdemli.
Néha egyszerűen elfelejtem, hogy attól, hogy az vagyok, aki, még nem tehetek meg mindent. Főleg nem csókolózhatok valakivel egy buliban, aki történetesen nem a barátnőm. Még akkor sem, ha előtte összevesztem vele, és totál részeg voltam. Akkor sem tehettem volna ezt meg. De meg sem tudom számolni, hányszor megbántam már, hogy megint ilyen meggondolatlanul cselekedtem.
És ha ez még nem lenne elég, még Jade-et is megcsókoltam, csak azért, hogy visszavágjak Grace-nek. Ő is gyerekes volt, és én is. De nem akartam elveszíteni őt csak azért, mert ilyen idióta voltam. Kellett lenni valamilyen módnak arra, hogy mellettem maradjon. Bár azok után, ahogy tegnap este viselkedtem vele, nem csodálnám, ha látni sem akarna többet. Komolyan nem tudom, mi ütött belém. Egyszerűen csak ideges voltam magamra a kialakult helyzet miatt, és ahelyett, hogy Grace-t próbáltam volna valamilyen módon kiengesztelni, rajta vezettem le a feszültséget.
Esküszöm, ha adna még egy esélyt, soha többé nem engedném el. Egy pillanatra sem.
Erősen meglátszott rajtam, hogy mennyire letört és tanácstalan vagyok, a barátaim pedig nem nézték ezt jó szemmel. Segíteni akartak, de mind-mind más módon. Niall például folyamatosan azon gondolkodott, hogy mivel győzhetném meg Grace-t a stabil érzéseimről, melyeket iránta táplálok. Ő nagyon támogatja a kettőnk kapcsolatát. Zayn a maga sajátos módján próbált vigasztalni, ami azt jelentette, hogy ugyan először biztatóan megveregette vállam, de aztán jól letolt, és közölte velem, hogy csakis én tehetek arról, ami történt, ezért pedig vállalnom kell a tetteim következményét. Ő inkább Grace pártján állt, mint az enyémen, amit mondjuk ebben a helyzetben valamennyire meg is tudtam érteni, ha azt is hozzávesszük, hogy Zayn tényleg mindig nagyon tisztességes volt a lányokkal. Magamat sem mondanám egy borzasztóan kegyetlen szívtörőnek, de Zayn még nálam is sokkal kevesebb hibát követ el ilyen téren. Louis-n azonban az utóbbi időben nemigen tudok kiigazodni... Mindig úgy tűnt nekem, hogy kedveli Grace-t, és elfogadja. Sőt, a kezdetekkor még ő volt az, aki annyira segíteni próbált a kapcsolatunk egyengetésében. Ha ő nincs, talán már akkor elváltak volna útjaink, amikor hónapokkal ezelőtt megtörtént az a mostanihoz kísértetiesen hasonló eset. De mostanában Grace-nek és neki nem volt valami bensőséges kapcsolata. Sőt, szinte semmilyen kapcsolatot sem ápoltak. Vagy csak én nem tudok róla, hogy mennyire állnak közel egymáshoz. De nem úgy tűnt, nekem mintha annyira nagy barátok lennének. Ebből kifolyólag pedig Louis most nem nagyon erőlködött azon, hogy megoldást találjon a problémámra. Ami az volt, hogy hogyan győzzem meg Grace-t az érzéseimről, és arról, hogy be akarom bizonyítani; ha most ad még egy esélyt, többet nem fog csalódni bennem.
Liam azonban szokásosan hihetetlenül együtt érző volt. Ő csupán annyit mondott: "minden rendben lesz haver". Bíztam benne, hogy igaza lesz.
Persze, tényleg sokat jelentett a srácok támogatása, de ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy a problémám meg is oldódott.
Szeretem Grace-t. Ez a napnál is világosabb.
Grace... Ha meghallom a nevét, akaratlanul is elmosolyodok, és ezernyi emlék tör fel bennem. Az első találkozásunk, amikor még annyira utált, és hogy mennyire szarkasztikus volt akkor. Aztán ahogy egyre jobban megismertem, kiderült, hogy ő egy nagyon is érzékeny lány, aki tele van kételyekkel és bizonytalansággal. És mindezek tudatában szerettem bele. Minden hibájával együtt.
Mielőtt találkoztam vele, azt hittem tudom milyen az, ha az ember tényleg szerelmes. De kiderült, hogy egészen Grace felbukkanásáig fogalmam sem volt róla.
Ő az, akit soha, de soha nem szeretnék elveszíteni. De néha túl sok mindent megengedek magamnak... Aztán pedig agyalhatok azon, hogy hogyan szerezzem őt és a bizalmát vissza.
Emlékszem, amikor azt mondtam neki, hogy az életemnél is jobban szeretem. Hát akkor nem hazudtam. Tényleg nem. Csak a mostanában véghez vitt tetteim pont nem erről árulkodtak, és ez volt a legaggasztóbb az egészben.


Kevés, nagyon-nagyon kevés olyan napunk van, amikor szinte szabadok vagyunk, és kikapcsolódhatunk egy kicsit. Szerencsére a mai nap ilyen volt, aminek részben elképesztően örültem, részben viszont egyáltalán nem. Ugyanis így, hogy semmi nem kötötte le a figyelmemet, az agyam még inkább Grace körül forgott, és akörül, hogy mekkora szerencsétlen vagyok. Sokat gondolkodtam azon is, hogy vajon ő is így tépelődik miattam? Vagy csak én vagyok ennyire szerelmes? Reméltem, hogy ez nem így van. Persze nem akartam, hogy Grace miattam érezze pokolian rosszul magát, de azért mégiscsak szívás lett volna, ha ő már túl is tette volna magát ezen az egészen.
Éppen valami halálosan értelmes valóságshow-t bámultam a tévében, mikor mobilom hirtelen megcsörrent, én pedig unottan nyúltam bele zsebembe, majd kihalásztam onnan, és mikor megláttam ki keres, egyszerre lepődtem meg teljesen, és lettem letört.
Shay Parker neve villogott a kijelzőn, ami azért ért olyan váratlanul, mert már az idejét sem tudom, mikor beszéltünk utoljára. Viszont egyáltalán nem volt kedvem vele társalogni. Belőle már egy életre elég volt.
- Shay? - szóltam bele a telefonba felvont szemöldökkel.
- Szia Harry. Igen, én vagyok az, Shay. Mi újság veled? Ezer éve nem beszéltünk.
- Hát igen, ezer éve... Nincsen semmi különös. Figyelj, tulajdonképpen miért hívtál most fel ilyen váratlanul? - kérdeztem meg kertelés nélkül.
- Hát - sóhajtott fel hangosan. Jaj. Az ilyen sóhajok a lányoknál sosem jelentenek jót. - Csiripelték a madarak, hogy mostanában nincs minden rendben közted és Grace között...
- Te ezt meg honnan hallottad? - kérdeztem döbbenten.
- Jaj, Harry, te is tudod, hogy egy olyan embernek, mint te, nem lehetnek titkai.
- Ebben van valami...
- Na ugye? Egyébként nagyon kivagy a történtek miatt? - tudakolózott.
- Őszintén szólva eléggé - Na álljon meg a menet? Miért lelkizek én Shay Parkerrel? Azzal a lánnyal, aki Grace első számú rosszakarójának számít. Magamat sem értettem igazán. De valakivel meg kellett beszélnem azokat a dolgokat, amik nyomasztottak, és az erre éppen alkalmas személy most Shay volt, eltekintve az összes múltban történt dologtól.
- Figyelj, mielőtt mély depresszióba zuhannál Grace miatt, jó lenne, ha tudnál valamit. Ő azért nem olyan, mint amilyennek te gondolod őt.
- Ezt mégis hogy érted? - ráncoltam fel homlokom. És bumm... Shay ismét kavarni kezdett, szokásához híven.
- Hát úgy, hogy álszent. Nem is olyan régen például elég csúnyán megfenyegetett, miszerint hogyha nem tartom távol magam tőled, akkor annak nem lesznek jó következményei - magyarázta felháborodottan.
És mit gondolsz, ezt mégis miért mondta? - gondoltam magamban. Nem akartam nagyon bunkó lenni Shay-jel, mert azért ő mégiscsak egy lány, akinek meg kell adni a tiszteletet. De most azon lány ellen akart fordítani, akibe halálosan szerelmes vagyok? Ráadásul Shay elég buta, ha azt hiszi, ezekkel a pitiáner módszerekkel bármit is el tud érni. Mert nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy meggyőzzön arról, Grace milyen alattomos és kétszínű. Na persze... Ennél viccesebb dolgot még nem hallottam. Gracie-re bármit lehet mondani, de a fent említettek közül pont egyiket sem. Ő fantasztikus lány, és ezzel nyilván Shay is tisztában van, pontosan ezért pedig féltékeny. Ezért ragad meg minden alkalmat arra, hogy rossz színben tüntethesse fel. Hát, próbálkozni szabad.
- Shay, fogalmam sincs hogyan kezdjem... - túrtam bele hajamba, majd tartottam egy kis szünetet. - Nem akarok nagyon bunkó lenni.
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte furán.
- Egyszerűen gyerekes vagy. Ez a helyzet. Pontosan azért hívtál fel, mert tudtad, hogy adódott némi probléma köztem és Grace között, és így kitűnőnek találtad az alkalmat arra, hogy megint rossz színben tüntesd fel. De Shay, fölösleges próbálkoznod. Először is azért, mert mi soha az életben nem voltunk szerelmesek. Az egész "kapcsolatunk" csak egy médiafogás volt. Nekünk nincs közös jövőnk. Ezért nem is értem, hogy miért töröd magad ennyire - közöltem teljesen őszintén, a vonal másik végéről pedig másodpercekig nem érkezett válasz. Megkockáztatom, hogy Shay egy ideig még levegőt is elfelejtett venni.
- Ez, ez... - szólalt meg felháborodott, nyávogó hangon. - Figyelmeztetlek Harry, ha most leteszed a telefont, és ezzel a szöveggel készülsz elköszönni tőlem, soha többé nem lesz köztünk semmi! Akkor a kettőnk történetének itt most vége van!
Nem akarok rosszindulatú lenni, de ezt egy igazán csábító ajánlatnak tartottam. Bár nem mintha akkora történetünk lett volna eddig is...
- Hát, akkor viszlát Shay - köszöntem el vigyorogva, majd kinyomtam.
Őszintén örültem, hogy ez a lány végleg eltűnt a színről. Sosem értettem azokat, akik ennyire szeretnek belerondítani mások boldogságába és kapcsolatába.
De többet nem is gondoltam a valójában nem is igazi ex barátnőmre, inkább folytattam a fergeteges tévéműsor figyelését, majd elterültem a kanapén. Azonban hamar ráuntam a Jersey Shore nyomon követésére, ezért unottan kapcsolgatni kezdtem a jobbnál jobb tévéadók között. Viszont semmi nem nyerte el a tetszésemet, ezért csak kapcsolgattam, de nem álltam meg sehol. Annyira belemerültem ebbe az izgalmas tevékenységbe, hogy összerezzentem, mikor hirtelen megszólalt a csengő.
Nem vártam senkit, ezért fogalmam sem volt, hogy ki akar bármit is most tőlem. Unottan feltápászkodtam a kanapéról, majd odasétáltam az ajtóhoz, és mikor megbizonyosodtam arról, hogy nem egy csapat extázisban lévő rajongó talált rá a lakhelyemre, kinyitottam azt.
Aki pedig ott állt, velem szemben, teljesen ledöbbentett. Ő volt az, akire a legkevésbé számítottam, de a leginkább vártam. Ez a személy pedig Grace volt.
Ott állt előttem szótlanul, halvány mosollyal arcán, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy dühös, végleg el akar felejteni vagy bármi ilyesmi. Egy KFC-s zacskó is volt a kezében, mely láttán alapból jókedvem lett.
- Sz-szia - szólaltam meg dadogva, majd felvont szemöldökkel elmosolyodtam.
- Szia - válaszolt, majd az az angyali mosoly az arcán még szélesebb lett.
- Te hogyhogy itt vagy? - kérdeztem döbbenten. - Ne értsd félre, iszonyatosan örülök, csak meg vagyok lepődve.
- Igen, gondoltam, hogy meg fogsz lepődni - nevetett fel halkan. - Emlékszel, amikor ígéretet tettünk egymásnak, miszerint mindig egymás mellett maradunk, és szeretni fogjuk egymást? - kérdezte, mire mosolyogva bólintottam egyet. - Az ígéreteket pedig nem szép dolog megszegni, nem igaz?
Tudtam, hogy mire céloz, és hirtelen olyan mértékű boldogságot éreztem magamban, mint még soha azelőtt. Egy idióta voltam, mindent elrontottam, de Grace megbocsájtott nekem, és adott még egy esélyt. Ez pedig akkora örömöt okozott nekem, hogy azt nehéz lenne elmagyarázni.
- Hát, ez így igaz - vigyorodtam el, majd közelebb léptem hozzá, megragadtam derekát, ő pedig átkulcsolta kezeit nyakamon, melyekben még mindig ott illatozott a gyorséttermi papírzacskó.
Mélyen belenéztem sötétbarna szemeibe, majd odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Ezzel a csókkal igyekeztem minden gondolatomat és érzésemet átadni neki, amiről úgy éreztem, hogy tudnia kell.
- Sajnálom - suttogtam, miután elváltak egymástól ajkaink. - Mindent sajnálok.
- Tudom - mosolyodott el halványan, majd beletúrt hajamba, és végigsimított arcomon. - Éppen ennek tudatában jöttem most ide. Lehetne, hogy erre a bajos időszakra fátylat borítsunk?
- Persze, én is ezt szeretném - viszonoztam mosolyát, majd szorosan magamhoz öleltem.
Fogalmam sincs arról, hogy mivel érdemeltem ki ezt a lányt. Ő megbocsájt akkor is, ha végzetes hibákat követek el. Nem tudom hányan jöttek volna még vissza egy ilyen incidens után. De ő megtette. És ezzel bebizonyosodott számomra, hogy ő az a lány, akit soha, de soha nem szabad elveszítenem.
- Amúgy, kaját is hoztam - lengette meg a KFC-s zacskót kezében vigyorogva.
- Szuper, amúgy is éhen halok - nevettem fel, majd leültem a hosszú, széles kanapéra, és ölembe húztam Grace-t.
- Tessék, ez a szendvics a tiéd - nyomta kezembe. - Ja, és - tette fel mutatóujját, jelezve, hogy valami még eszébe jutott. - már ezer éve szerettem volna Disney filmmaratont tartani veled, úgyhogy hoztam néhány mesét, amit megnézhetnénk.
- Ennél jobb programot el sem tudnék képzelni - mosolyodtam el, majd nyomtam egy puszit arcára.
- Oké, te választasz. Hamupipőke, Hófehérke, Csipkerózsika, A szépség és a szörnyeteg, Aladdin, vagy esetleg a Kis hableány? Melyikkel kezdjünk?
- Nos... Nem is tudom - gondolkodtam. - Legyen a Hamupipőke - vontam meg vállam vigyorogva.
Őszintén szólva, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna képes letörölni a vigyort a képemről. Igyekeztem ezzel Grace felé is jelezni, hogy mekkora boldogsággal tölt el a kibékülésünk.
- Oké - bólintott, majd elindította a DVD-t.
Miután kényelmesen elterültünk a kanapén, és elkezdtük nézni a mesét, a hamburgerek elfogyasztásának is nekiláttunk. Komolyan el sem tudtam volna képzelni ennél jobb programot. Sehol máshol nem lettem volna szívesebben, mint Grace mellett, egy Disney mesét bámulva.
- Már régóta tervezgettem ezt a közös mesenézést - szólalt meg Grace, miután az utolsó falatot is legyűrte szendvicséből.
- Igen? - vontam fel szemöldököm vigyorogva, majd közelebb húztam magamhoz, és belepusziltam eperillatú hajába.
- Bizony - bólintott halvány mosollyal arcán. - Én vagyok Hamupipőke, te pedig a herceg, akinek szerintem nincs is neve - tette hozzá, mire felnevettem.
- Aha, szóval én vagyok a névtelen herceg - ismételtem még mindig kacagva.
- Igen - nevette el magát ő is. - De más ilyen szerelmespárok helyébe is el szoktam képzelni magunkat. Most mondok néhány példát.
- Halljuk - bólogattam eszelős tekintettel.
- Te vagy Rómeó, én pedig Júlia. Bár remélem, hogy a mi történetünk nem fog ilyen tragikusan végződni. Aztán, te vagy Jack, én pedig Rose. És te vagy Quasimodo, én pedig Esmeralda.
- Várjunk csak! Quasimodo?! - kérdeztem felháborodottan. - Te most komolyan hozzá hasonlítasz?
- Harry, nem tudtad, hogy az ikertestvére is lehetnél? - ugratott kuncogva.
- Igazad van... Szinte ugyanúgy nézünk ki - hajtottam le fejem tettetett elkeseredettséggel, majd hangosan felnevettem.
- Amúgy szerintem a világtörténelem következő híres szerelmespárja Harry és Grace lesz - hajtotta fejét mellkasomra, mire én halványan elmosolyodtam.
- Szerintem is. Arról lesznek ennyire híresek, hogy kitartottak egymás mellett Harry határtalan hülyesége és meggondolatlansága ellenére is, és szerették egymást.
- Bizony - ölelt át szorosan, majd fejét vállamba fúrta.
Attól függetlenül, hogy ezzel a kis "világtörténelem következő híre szerelmespárja" dologgal csak hülyültünk, én tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam. A világ legszerencsésebb sráca vagyok azért, hogy egy olyan lányt tudhatok magaménak, mint Grace.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? - kérdeztem, majd megpusziltam fejét.
- Tudom - nézett fel rám mosolyogva. - És én is téged - tette hozzá, majd közelebb hajolt hozzám, és hosszan megcsókolt.
Szerintem az emberek úgy nagyjából kilencvenkilenc százaléka úgy gondolja, hogy nyálasak vagyunk, Jade-del az élükön. De mi ilyenek vagyunk. A vicces pedig az, hogy másoknál talán engem is irritálna egymás imádásának túlzásba vétele, de a saját kapcsolatomban egyszerűen nem tudok másként viselkedni. Szeretem Grace-t, és minden egyes alkalmat meg akarok ragadni arra, hogy ezt tudassam vele, és ki is mutassam.
Amíg pedig viszont szeret, addig én vagyok a világ legboldogabb embere.

* Grace szemszöge *

Miért lett volna jobb, ha nem adok neki még egy esélyt? Csak tépelődtem volna egész hátralévő életemben, a bűvös kérdés pedig minden egyes nap kísértett volna: "Mi lett volna, ha?". Ugyanis én szeretem Harryt. Mindazok ellenére is, ami történt. És tudom, hogy ő is engem. Éppen ezért csak megbántam volna, ha végleg búcsút intek neki. 

Fel voltam készülve rá, hogy rengeteg közeli ismerősömtől meg fogom kapni a szokásos letolásokat, miszerint egy idióta voltam, hogy megbocsájtottam Harrynek. Viszont hoztam egy döntés, miszerint mostantól mások véleménye nem fog érdekelni, nem lesz számottevő. Ez pedig minden bizonnyal csak a javamra válhat majd. Ha én Harryvel képzelem el a jövőmet, akkor meg fogok bocsájtani neki, bármekkora meggondolatlanságot is követett el. Nem mondom, hogy még egy baklövést elnéznék neki, de ezt az esélyt még meg kellett adnom neki. És tudtam, hogy ezzel jól döntöttem.
Bevallom őszintén, a legjobban ezen döntésem meghozatala után April, anya és apa véleményétől féltem a legjobban. April álláspontjától azért tartottam annyira, mert tudom, hogy ő csak engem félt egy újabb csalódástól. Pontosan ezért pedig fel kellett készülnöm arra, hogy nagyon le fog tolni, amiért megint hülyét csináltam magamból. Legalábbis szerinte, amikor folyton folyvást megbocsájtok Harrynek, ezt teszem. Hülyét csinálok magamból. Szerintem ez egyáltalán nem így van. Hiszen a fenébe is, szerelmes vagyok. Ilyenkor eleve nehéz bármiben is helyesen dönteni. Azt pedig, hogy nekem mi a jó, nekem kell meghatároznom, nem pedig másnak. Persze ennek ellenére nagyon szeretem Aprilt, hiszen tudom, hogy mit miért mond. De a saját életemben nekem kell eltökélnem magam.
Anya és apa reakciójától azért féltem, mert ők már eleve vonakodva állnak hozzá Harryhez, mivel ő az a személy, aki miatt a lányuk már annyiszor zokogott és került depressziós hangulatba, és ő az, akibe a mindig jó és kifogástalan viselkedésű kislányuk először szerelmes lett. Most pedig újabb esélyt készülök adni neki. De igazából úgy érzem, hogy ők a szívük mélyén nagyon is szeretik Harryt, és tisztában vannak azzal, hogy ő a megfelelő személy számomra.
Igaz, hogy néhány nappal ezelőtt még átszellemülten énekeltem az I knew you were trouble című dalt, de akkor csupán a fájdalmat és a csalódottságot éreztem magamban. Mostanra azonban tudatosult bennem, hogy az én esetemben nem lenne értelme eljátszani a visszakaphatatlan jégkirálynőt. Ez nem én vagyok.
Ez is közrejátszott abban, hogy most úgy döntöttem, adok még egy esélyt Harrynek.

Elképesztően izgultam, amikor elindultam Harryhez. Niall leadta a drótot, miszerint otthon van, és egész nap mást sem csinál, csak chipset zabál és értelmetlen tévéműsorokat néz. Az időzítés remeknek tűnt ahhoz, hogy rendbe tegyem a dolgokat, viszont az vitathatatlan, hogy nagyon ideges voltam. Eddig mindig ő hozta rendbe a dolgokat. Ő énekelt nekem Párizsban, ő állt ki New Yorkban az ablakba, hogy országvilág előtt felfedje a kapcsolatunkat, és még jó néhány dolgot felsorolhatnék. Most rajtam volt a sor. Ha ugyan nem is ilyen világmegváltó módon, de én is meg tudtam oldani, hogy újra minden helyre jöjjön.
Nos, tényleg nem világmegváltó módon tudattam Harryvel, hogy hogyan érzek. Vettem két menüt a KFC-ben, aztán Harry nyakába ugorva tájékoztattam őt arról, hogy természetesen még mindig szeretem, és örömmel adok neki még egy esélyt.
Tudtam, hogy Harry erre vágyott. Csakis erre, a megbocsájtásra. És mi mást tehettem volna? Szeretem, nem igaz? Egészen eddig mindig mindent túlgondoltam és túlaggódtam, de elhatároztam, hogy ennek mostantól valamilyen módon véget vetek. Ilyenkor jobb csak élvezni a pillanatot, és az aggódás legapróbb szikráját is eloltani magunkban. Ahogy pedig egyre idősebb vagyok, úgy ez egyre inkább tudatosul bennem. És éppen ennek szellemében nem gondoltam most semmi rosszra, csak élveztem, hogy Harry karjai közt lehetek.
Már időtlen idők óta terveztem, hogy majd egy esős délutánon összebújva fogunk Disney filmeket nézni, ami most végre be is következett. Ugyan az idő odakint nem esős volt, hanem valami lucskos hókezdemény gyűlt összes az utakon, de ettől függetlenül tényleg minden olyan volt, ahogy azt elterveztem, és ez végeláthatatlan boldogsággal töltött el.
Azonban a harmadik mesefilm után Harry kissé megunta a hercegnők és hercegek egymásra találásának történeteit, és inkább a saját szerelmünk sztorijának alakulására akart koncentrálni, így egy hirtelen mozdulattal kikapcsolta a tévét, majd közelebb hajolt hozzám, és ajkait enyémekre tapasztotta. Az érzés, amikor megcsókol, leírhatatlan. Megpróbálhatnám megfogalmazni, de az irtózatosan nehéz lenne. A legjobb, ha te is átéled ezt valakivel, és akkor tökéletesen megérted. A csókjain kívül pedig még egy csomó olyan dolog van, amitől pillangók kelnek életre a gyomromban. Már ő maga is ezt váltja ki belőlem. A mosolya, a gödröcskéi, a göndör fürtjei... Harry Styles tökéletes számomra, úgy ahogy van. És soha, semmit nem akarnék rajta megváltoztatni.
Kicsit elkapott minket a hév, ugyanis a következő pillanatban már arra lettem figyelmes, hogy Harry felém hajol és óvatosan hátradönt a széles ülőgarnitúrán. Nem tudtam betelni sem vele, sem pedig a csókjaival. Azonban amikor hirtelen valaki felbukkant a szobában, mindketten zavartan húzódtunk el egymástól, majd krákogások kíséretében rászegeztük tekintetünk a minket figyelő személyre, aki történetesen Niall volt.
- Ó, hello - köszönt önelégült vigyorral arcán, majd felvonta szemöldökét.
Mindketten zavartan köszöntünk neki, majd elmosolyodtunk.
- Szóval akkor most... Minden rendben köztetek? - kérdezte reménykedve, majd zsebre tette kezeit.
- Hát... Igen - válaszoltam boldogan, majd odahajoltam Harryhez, és szorosan átöleltem.
- Szuper! Tudtam én, hogy minden oké lesz - bólintott Niall vidáman. - Aprilnek inkább mondjam el én, vagy te akarod?
- Nos, szerintem nem fog repesni az örömtől, úgyhogy inkább tudasd te vele a fejleményeket, mert engem kinyírna, ha ezt én tenném meg.
- Oké, én is így gondoltam - nevetett fel. - Haver, most már aztán vigyázz erre a lányra - fordult oda Harryhez, majd fenyegetően rámutatott, mire kuncogni kezdtem.
- Úgy lesz, Niall - vigyorodott el Harry, majd nyomott egy puszit fejemre. - Viszont most már lépj le, mert zavarsz minket - tette hozzá ironikusan, Niall pedig azonnal vette az adást, és nevetve elballagott a nappaliból.
Miután ismét kettesben maradtunk, Harry kihasználta az alkalmat, és megint megcsókolt. Ez a csók pedig kifejezetten hosszúra sikerült... És mi mást kívánhattam volna akkor? Tökéletesen boldog voltam. Legalábbis az életem ezen része teljesen ideális volt.


Az egész délutánt Harrynél töltöttem, a filmnézés után pedig egész idő alatt jobbnál jobb képeket csináltunk magunkról, este pedig felajánlotta, hogy hazavisz, mivel ma úgyis egész nap csak otthon gubbasztott. Bár, neki ezt nem kellene akkora tragédiának felfognia, inkább hálát kellene adnia az ilyen nyugis napokért, de úgy látszik őt ettől már teljesen elszokott, ami nem is meglepő.
Mielőtt még kiszálltam volna a kocsiból, kicsit beszélgettünk, és apa hogylétére is rákérdezett.
- Apukáddal mi a helyzet?
- Képzeld el, itt van Londonban, egy klinikán - mosolyodtam el halványan. - Egyébként most egészen jól van.
- Van még esély a gyógyulásra? - kérdezte komoly tekintettel.
- Azt mondja, hogy nincs - sütöttem le szemeimet. - Csak igyekeznek olyan kezeléseket végezni rajta, melyeknek köszönhetően hosszabb ideig velünk tud még maradni.
- Értem. Nagyon sajnálom - hajolt közelebb hozzám, majd adott egy puszit arcomra.
- De ígérd meg, hogy te most már tényleg mindig mellettem maradsz! - motyogtam, majd fejem vállába fúrtam.
- Egyszer már megígértem, nem? - nézett rám mélyzöld szemeivel, arcán pedig egy huncut, féloldalas mosoly bujkált, melyet látva ezernyi pillangó kelt életre a gyomromban, szinte meg is szédültem tőle.
- De - bólintottam, majd elmosolyodtam.
- Mielőtt téged megismertelek, el sem tudtam képzelni, hogy milyen az, amikor valaki ránéz a másikra, és egyszerűen ok nélkül elmosolyodik - mondta mély, rekedtes hangján. Bármennyiszer is tett már ilyen vallomásokat nekem, még ennyi idő után is ugyanúgy majdnem belehaltam a boldogságba, amikor ilyeneket mondott nekem.
- Velem ugyanez történik, amikor rád nézek - válaszoltam, majd nyomtam egy puszit arcára. - Most viszont megyek, mielőtt anya elkezd olyan elméleteket gyártani a fejében, miszerint valaki elrabolt, vagy ilyesmik - mondtam, mire Harry felnevetett.
- Rendben, menj, és biztosítsd anyukádat arról, hogy mellettem biztonságban vagy - hajolt oda hozzám, majd megcsókolt. Azonban ez a csók ismét hosszabb lett, mint terveztük, bár ezt annyira nem bántam.
- Jó éjt - simítottam végig haján, majd arcán, miután elhúzódtunk egymástól.
- Jó éjt - suttogta mosolyogva, majd adott egy utolsó csókot.

Majd' szétvetett a boldogság, miközben felfelé sétáltam a lépcsőházunkban, és szinte szédelegtem, annyira el voltam varázsolva. Amikor beléptem lakásunk bejárati ajtaján, családom tagjai azonnal különös tekintettel kezdtek el méregetni, mivel ők még nem tudták, hogy ismét minden rendben van Harryvel. Kivéve Jade-et. Ő tudta, hogy miért vagyok ennyire jókedvű, ugyanis eleve neki köszönhettem, hogy mindez most megtörtént.
- Mi van kisasszony? - állt meg előttem anya karba tett kezekkel, majd gyanakodva felvonta szemöldökét. - Tegnap még depressziós hangulatban voltál, most meg úgy vigyorogsz, mint a vadalma, és olyan, mintha egy másik világban lennél.
- Úristen - kiabált fel Georgi, majd szája elé tette kezét. - Én tudom, én tudom! Tuti kibékült Harryvel! Ugye igazam van?
- Hát... - szegeztem a padlóra tekintetem, majd zavartan elmosolyodtam.
- Szóval igen. Nos, kicsim, azt kell hogy mondjam, ennek őszintén örülök. Ugyan lehet, hogy néha nem úgy tűnik, de én tényleg nagyon kedvelem ezt a fiút - mosolyodott el anya is, majd odalépett hozzám, és szorosan átölelt.
Az egész családom boldog volt amiatt, hogy rendbe hoztam a dolgokat Harryvel, ez pedig plusz boldogságot jelentett számomra.
- Egyébként Grace, jött egy leveled - kiabált utánam anya, mikor elindultam a konyha felé. - A konyhapultra tettem.
Besétáltam a helyiségbe, majd felráncolt homlokkal kezembe vettem a küldeményt. Nekem szinte soha nem küldenek személyre szóló levelet, ezért rendkívül furcsa volt, hogy ez most megtörtént.
Miután kibontottam az irományt, és elkezdtem olvasni a sorokat, olyannyira ledöbbentem, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elállt...