25. rész: Die in your arms

- Apa, biztos minden rendben lesz? - néztem apára fürkésző tekintettel.
A hideg szél átfújt dzsekimen, majd felkapta rendezetlen, hosszú hajam, mire a hideg egész testemet átjárta.
- Velem minden rendben lesz, prücsök - nyúlt oda kezemhez, majd megszorította azt.
A taxi előtt állva azt éreztem, hogy örökké Texasban tudnék maradni. A téli szünet hátralévő részét teljes egészében apa mellett töltöttem, ami tényleg csak néhány csekélyke nap volt, de nekem mindennél többet jelentett. Most már elért egy olyan állapotot, ahol tagadni sem tudná, hogy komoly betegsége van. Bár úgy láttam, most már nincs is azon, hogy ezt rejtegetni próbálja. Biztos voltam benne, hogy eddig csak miattunk mutatta erősnek magát. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy mostantól ha akarja, akkor sem tudja majd erősnek mutatni magát. Egyre gyengébb lesz. De ezt el kellett fogadnunk. Titkon azért reménykedtem valami csodában, melynek következtében apa majd váratlanul felépül, de az orvos is megmondta; erre sajnos szinte semmi esély nincs.
- Amilyen hamar csak lehet, újra eljövünk, rendben? - kérdeztem motyogva. Éreztem, hogy képes lennék elsírni magam, de nem tettem. Eddig apa mutatta végtelenül erősnek magát, de most fordult a kocka. Ezúttal rajtam a sor.
- Rendben. Szeretlek titeket, kicsim. Nagyon - húzott magához apa, majd adott egy puszit homlokomra.
- Mi is téged - válaszoltam halvány mosollyal arcomon.
Nagyon nehéz volt tőle elbúcsúzni. Szinte biztos volt, hogy nem most látom őt utoljára, viszont annak a lehetősége, hogy valami borzasztó egybeesés folytán a vártnál hamarabb elveszíti életét, ott lógott a levegőben.
A szilveszterünk úgy telt, mint eddig minden másik számomra. Otthon voltam, végig a családommal foglalkoztam, és olvastam. Sosem voltam az a nagy bulizós, de nem is gondolom, hogy valaha olyan leszek.
Rossz volt látni, hogy apa tényleg elég gyenge, és ez az idő múlásával csak rosszabb lesz.
Az utóbbi napokban kissé még Jade is megenyhült. Nagyon sokat láttam mosolyogni. Nyilván apa miatt mutatta magát boldognak. Egyébként ő nem egy vidám ember, jobban szereti magát jégkirálynőnek mutatni. Most viszont kissé gyengédebb volt. Neki sosem volt túl bensőséges kapcsolata apával. Mindig megpróbálta eltaszítani magától. Sokat veszekedtek, már kiskora óta. Bár Jade-del nehéz, ezt el kell ismerni. Főleg akkor volt nagyon ellenséges a szüleim és Jade közötti viszony, mikor anorexiás lett. Mindenkit ellenségnek tekintett, és néha mindennél jobban meg szeretett volna halni. Azóta ugyan - ami a kinézetét illeti - meggyógyult, de a kapcsolata apával nem lett sokkal jobb. Most viszont tényleg úgy láttam, hogy változtatni akar ezen. Talán eljutott a tudatáig, hogy valószínűleg hamarosan már nem lesz velünk, és ezért a hátrelévő időben muszáj mindent a lehető legjobban csinálnunk. Nem csak apa miatt, saját magunk miatt is. Mert jobb, ha életünk hátralévő részében úgy gondolunk majd vissza erre a pár, még apával töltött hónapra, hogy minden lehetséges percben tudattuk vele; szeretjük őt, és nem számít mi történik, mindig szeretni is fogjuk, ez sosem fog változni. Valószínűleg Jade sem akarta, hogy az apával való ridegsége az egész életére rányomja a bélyegét.
Ahogy a taxival végigmentünk a megszokott texasi utakon, ismét úgy éreztem, hogy visszamentem az időben. Bármennyire is kezdem megszeretni Londont, és bármennyire is jó, hogy odaköltöztünk - mert ennek rengeteg jó következménye lett -, Texas mindig az otthonom marad. Ahogy ránéztem a testvéreimre, tudtam, hogy ők is ugyanerre gondolnak.

A cseppet sem rövid repülőúton végig magáról az életről gondolkodtam. A körforgásáról, a váratlan fordulatairól, és arról, hogy néha milyen igazságtalan, hogy egy csomó ember sokkal hamarabb hal meg, mint kellene. Összességében arra jutottam, hogy az élet bizony nagyon nehéz. De afelől már nincsenek kétségeim, hogy megéri. Néha megéri a sok szenvedés. Mert azok a pillanatok, melyek feledhetetlenek és örömteliek, ötezerszer kárpótolják a szenvedéseket. A végén úgyis minden jóra fordul. Legalábbis eddig mindig abban reménykedtem, hogy ez így van. Minden ember egy történetet él át. Akár egy könyv, vagy egy film. Ugyan a valóságban nem megy minden olyan gördülékenyül, és az emberek nem tökéletesek, de tulajdonképpen az életünk egy fordulatokkal teli történet. És én hiszem, hogy ha nem vagyunk boldogok, akkor az még nem a vég.
Hosszú gondolatsorom elemzéséből Jade rázott vissza - szó szerint - a valóságba. Ha látja, hogy nagyon elgondolkodom, szeret véletlenszerűen megrángatni, hogy térjek vissza a Földre.
- Áu - nyúltam oda karomhoz, majd megsimogattam. - Megtennéd, hogy legközelebb mellőzöd a csipkedést?
- Nem - mosolyodott el gúnyosan. - Min tudsz te ennyire elgondolkodni?
- Olyan mély dolgokon, amik neked soha, még csak eszedbe sem jutnának. Tudod, olyan dolgokon, amin olyan emberek szoktak elmélkedni, akiknek van lelkük - viszonoztam gúnyos mosolyát, mire megforgatta szemeit.
- Apán? - kérdezte kissé lágyabb hangon.
- Többek között rajta is. De most csakúgy általánosságban az életről.
- Szörnyű, ami most vele történik...
- Tudom - nyúltam oda kezéhez, majd megszorítottam azt. - De túl leszünk ezen is. Ahogy minden nehézségen.
Jade éppen szólásra nyitotta száját, mikor anya hátrafordult, és ölembe hajította újságát.
- Egy kis olvasnivaló - mosolygott ránk, majd visszafordult a mellette ülő Lolához.
- Add oda - rántotta ki kezemből Jade, majd fellapozta.
Meg sem lepődtem azon, hogy ilyen barbár módon vette el tőlem, úgyhogy figyelmen kívül hagytam bunkóságát.
Unottan lapozgatta a magazint, azonban az egyik oldalnál hirtelen megállt, majd kidülledt szemekkel kezdte el bámulni a sorokat.
- Mi van? Hahó! Föld hívja Jade-et! - húztam el elképedt arca előtt kezem, majd mikor már erre sem reagált, enyhén fejbe kólintottam.
- Á - nyúlt oda tarkójához jajgatva.
- Bocsi, muszáj volt valahogy elérnem, hogy újra lélegezz. Mit láttál? - kérdeztem kíváncsi tekintettel.
- Nézd. Meg. Ezt. - mondta szaggatottan, majd elém tolta a cikket.
Ahogy ránéztem a szalagcímre, már ott ledöbbentem.

"A világ egyik első számú álompárja hivatalosan is szakított!

Zayn Malik és Perrie Edwards kapcsolata maga volt egy valóra vált álom. Legalábbis nagyon úgy tűnt. De a jelek szerint mégis adódtak problémák a kapcsolatban. Ezek pedig odáig vezettek, hogy Zayn néhány nappal ezelőtt véget vetett a románcnak. Az első árulkodó jelek a Little Mix twitter oldalán jelentek meg, ahol Perrie dalaikból idézett, vagy szakítással kapcsolatos idézeteket osztott meg. Mindenki találgatni kezdett, mígnem Zayn végül egy interjúban kimondta azt a szót, mellyel mindent tisztázott: a One Direction szívtiprója hivatalosan is szingli. Már csak az a kérdés, hogy ez a bizonyos "probléma" vajon egy harmadik személy volt-e."

Sajnos az utolsó mondatban valószínűleg jó nyomon jártak. Szinte biztos voltam benne, hogy a szakításuk egyik fő oka Jade volt. Hiszen amíg mi nem bukkantunk fel, Zerrie maga volt az álom. Nem. Biztos, hogy száz százalékban Jade volt a szakításuk okozója.
- Te el tudod ezt hinni? - szólaltam meg a hirtelen jött sokk után.
- Nem nagyon - bámult maga elé üres tekintettel. - Gondolod, hogy én benne voltam a dologban? - kérdezte suttogva.
- Jade... Nemcsak egy kicsit voltál benne a dologban. Egyedül te voltál benne! Miattad szakítottak!
- Úristen - dőlt hátra hirtelen, majd a hosszan benntartott levegőt hangosan kifújta. - Azt hittem jóérzés lesz egy ilyen cikket látni, de annyira mégsem. Most mégis mitévő legyek?
- Te mit érzel Zayn iránt? - fúrtam mélyen tekintetem övébe.
- Nem tudom...
- Dehogynem tudod - néztem rá megsemmisítő tekintettel.
- Na jó. Igazából nagyon is tudom. Szerintem... Nem tudom milyen érzés szerelmesnek lenni, de azt hiszem ez most az - hajtotta le fejét, majd bakancsa orrát kezdte el tanulmányozni.
- Mondd el mit érzel a közelében. Én majd megmondom, hogy szerelem-e.
- A szívem hirtelen felgyorsul, amikor egy légtérbe kerülünk, és izzadni kezd a tenyerem. Pedig utálok izzadni - tette hozzá bosszúsan, mire felnevettem. - És igazából van, hogy úgy érzem, egy szót sem tudnék szólni, mert nem tudom mit mondhatnék. Aztán mindig valami hülyeséget nyögök ki. És a pillangók a hasamban... A francba a pillangókkal, az egész állatkertet a gyomromban érzem, mikor mellettem van!
- Jade Harris, hivatalosan kijelentem: te szerelmes vagy Zayn-be - mosolyodtam el, majd megveregettem vállát.
- Jaj - temette arcát kezeibe. - Nem szabadna ennek így történnie.
- Jade, egyvalamit sose felejts el. Minden úgy történik, ahogy annak történnie kell - mosolyodtam el halványan.
- Te könnyen beszélsz. Neked minden olyan könnyű.
Nos, ebben volt valami. Elég stabilnak tűntek a dolgok Harry-vel. Bár ennek nem is szabadott volna másképp történnie azután, hogy egy szinttel feljebb vittük a kapcsolatunkat. Akkor, azon az estén éreztem magam először késznek rá. Talán nem éppen a legmegfelelőbb időben történt, de az élet ilyen. Néha a dolgoknak egyszerűen csak meg kell történniük. Mindegy hogy mikor. Ha megtörténik, akkor annak így kellett lennie. És innentől kezdve a Harry-vel való kapcsolatom teljesen átértékelődött. Átfordult valami nagyon mély, bensőséges dologba.
Apa betegsége is megtörtént, már nem lehetett visszafordítani. De ez annyit jelentett - hogy ugyan most még nem tudtuk miért, és igazságtalannak éreztük az egészet -, de valamiért így kellett lennie. Én biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb minden világossá válik.
- Adok egy tanácsot. Amint visszaértünk Londonba, beszélj Zayn-nel - mondtam Jade-nek, aki vonakodva ugyan, de bólintva belegyezett a dologba.
Kíváncsi voltam mi sül majd ki ebből az egész Jade-Zayn drámából. Elég sok minden történt már velük. És ugyan úgy tűnt, hogy nem illenek össze, mikor egymás mellett álltak, mégis az ellenkezőjét láttam. Tudtam, hogy együtt kiegészítenék egymást, pont azért, mert különböznek. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy mindketten borzasztóan bizonytalanok ezzel az egész köztük lévő dologgal kapcsolatban. Jó ötletnek tartottam, hogy beszéljenek, hátha ezzel sikerül kitisztítani az elméjüket.

Majdnem meghaltam az éhségtől, mire végre leszállt a gép, és újra Londonban voltunk. Az első teendőnk az volt, hogy veszünk valami kaját, mielőtt eljátszom a hattyú halálát. Végül egy japán szusizóba mentünk, ahol befizetünk egy bizonyos összeget, és utána a szalagról azt veszünk le, amit akarunk. Rég ettem szusit, úgyhogy ez most rendkívül jólesett.
Jade végig csak turkált a kajájában - ami nagyon nem jellemző rá, mert legalább annyit bír enni, mint én -, ezért érdeklődve figyelni kezdtem. Már a szemén is láttam, hogy a bizonytalanság gyötri.
- Jade, minden rendben? - löktem oldalba, majd kíváncsian ránéztem.
- Nem tudom - rántotta meg vállát, majd belekortyolt italába.
- Tudom, hogy nem. Menj, és beszélj Zayn-nel. Tudod hol lakik, nem?
- Tudom...
- Hát akkor? - forgattam meg szemeimet.
- De lehet, hogy nincs is otthon.
- Jade! Emeld fel a formás popsidat, és most azonnal húzz el Zayn-hez! - parancsoltam rá idegesen.
- Jól van na - morogta. - Nekem most el kell intéznem valamit. Majd otthon találkozzunk - jelentette be, majd felállt az asztaltól, és magára kapta fekete kabátját.
Anyáéknak felfogni sem volt idejük, hogy mit mondott Jade, aki már ki is viharzott az étterem ajtaján.
- Őt meg mi lelte? - kérdezte Andrew értetlenül.
- Majd meglátjátok - mosolyodtam el elégedetten, majd hátradőltem a széken.
- Tényleg, el is felejtettem mondani... A repülőgépen egy m... mo... m-modell mellett ültem - tette hozzá Andrew lélegzetvisszafojtva.
- Kitalálom. Közölte veled, hogy undorító vagy, és az út végéig hozzád sem szólt - szólalt meg Georgi eszelős vigyorral arcán.
- Nem. Képzeld el, beszélt hozzám. Azt mondta, helyes és vicces vagyok. Na ezt az arcotokba! - mutatott ránk kihívóan.
- Megkérdőjelezem, hogy épelméjű-e az a lány - mondtam fintorogva, miközben bátyámat bámultam, amint betömött szájába egy adag szusit.
- Megkérdőjelezem, hogy épelméjű-e nyenyenyenye - utánozta hangomat két oktávval feljebb.
- Andrew, hányszor mondjam még el, hogy én nem így beszélek? - kérdeztem felháborodottan.
- Én nem így beszélek nyenyenye!
- Nyenyenye!
- Nyenyenyenyenye!
Az ilyen hirtelen jött veszekedéseink általában félpercig tartanak, utána mindig lenyugszunk. Szörnyen gyerekesek vagyunk, ezt meg kell hagyni.
- Ja, és hogy tetézzük az élvezeteket, még a számát is megadta! Egy m... m... mo-modell - nézett el hitetlenkedve a távolba.
- Szegény lány, nem tudja mire vállalkozott - rázta meg fejét rosszallóan Megan, mire felnevettem.
Mindig rájövök, hogy igazából nem számít, mennyire érdekes és néha kínos családom van, imádok velük lenni. Minden perc ajándék, amit velük tölthetek.
Éppen be akartam vallani nekik is, hogy mennyire szeretem őket, és mennyire jóérzés velük lenni, mikor az egyébként szinte teljesen üres étterembe benyitott két ismerős arc. Azonnal hevesen integetni kezdtem Niall-nek és April-nek, majd miután észrevettek, rögtön odajöttek hozzánk.
- Sziasztok! Jó estét, Mrs. Harris - köszönt mosolyogva Niall, majd lehajolt hozzám, és szorosan átölelt.
April is ugyanezt tette, majd leültek a mellettünk lévő asztalhoz, és széküket felénk fordították.
- Sajnálom, ami Mr. Harris-szel történik. Tényleg, nagyon - nézett ránk együtt érzően April.
- Én is nagyon sajnálom. Ha bármiben segíthetünk, csak szóljatok - csatlakozott Niall, mire halvány mosollyal arcomon bólintottam egyet.
Ugyan Niall és April még nem fogták meg egymás kezét, és igyekeztek nem úgy viselkedni, mint egy szerelmespár, mégis biztos voltam benne, hogy ez már egy kapcsolat. Elképesztően összeillenek, úgyhogy én örültem a legjobban annak, hogy jól alakulnak köztük a dolgok.
- Hogy van Harry? - fordultam oda Niall-höz.
- Azon kívül, hogy majd' belehal a hiányodba, remekül van - válaszolt vigyorogva, mire halvány mosollyal arcomon lesütöttem szemeimet.
Ugyan beszéltem vele egyszer-kétszer telefonon, mégsem tudtam hogy jól van-e, mivel általában mindig apáról és rólam volt szó, mikor sikerült egymást elérni.
Rengeteget beszélgettünk, a téma pedig legtöbbször valahogy mindig apa felé terelődött. Ennek hatására egyre erősebben kezdtem gondolkodni azon, hogy hogyan tehetném apa utolsó hónapjait a lehető leghamarabb még boldogabbá. Egyenlőre fogalmam sem volt róla, de igyekeztem kiötleni valamit.
- Hé, Grace - hajolt oda hozzám Niall suttogva, mire mosolyogva ránéztem. - Figyelj, nem akarlak nyaggatni ezzel az éneklésdologgal, de komolyan nagyon szeretném, ha jelentkeznél egy tehetségkutatóba. Fantasztikus vagy, és a tehetségedet nem rejtheted el a világ elől! Mindenben segítek, amiben tudok, csak kérlek, gondold át!
Niall monológja után hirtelen minden eddigi homályos gondolat kitisztult a fejemben. Felidéztem magamban apa szavait, melyeket a kórházban mondott nekem.

"Egyszer azt mondtam neked, hogy mindig higgy magadban, és hogy soha ne add fel az álmaidat. És hogy légy önmagad. Benned sokkal több van annál, mint te azt hinnéd. Nagy dolgokra vagy hivatott, Grace. Csak te magad sem akarod elhinni, hogy mi mindenre képes lennél. Viszont én... Én hiszek benned. Mindig is hittem benned. És amikor már nem leszek, azt szeretném, hogy emlékezz erre. Emlékezz rá, hogy milyen sokat érsz. Tudom, hogy mindig féltél elmondani a világnak azt, amit belül éreztél, de itt az ideje, hogy tudasd másokkal is az álmod. Mutasd meg, ki vagy valójában."

Igen. Apa ugyanazt szeretné, amit Niall. Hogy másokkal is tudassam, mennyire szeretek énekelni. Hogy éljem az álmom. 
- Igazad van... - szólaltam meg hirtelen suttogva, néhány másodperc erőteljes gondolkodás után. 
- Miben van igazam? - vonta fel szemöldökét, miközben értetlenül bámult rám.
- Semmi - ráztam meg fejem hirtelen. - Tényleg jelentkeznem kell. Köszönöm Niall - hajoltam oda hozzá, majd szorosan átöleltem. Ő valószínűleg először nem tudta hova tenni a hirtelen jött érzelmi kitörésemet, ezért csak esetlenül megveregette hátam. 
- Örülök, hogy így döntöttél - válaszolt mosolyogva, miután elhúzódtam tőle.

Az este folyamán még azt is megtárgyaltuk, hogy melyik tehetségkutatóba fogok jelentkezni. Egyikünk sem gondolta, hogy egy X-Factor kaliberű műsorba kellene mennem, ezért inkább csak valami kisebb közönségű versenyre fogom beadni a jelentkezésem, hiszen már ez is épp elég nagy kihívás. Már most lerágtam mind a tíz körmöm, ha arra gondoltam, hogy egyáltalán közönségnek kell majd énekelnem. Niall azonban biztosított róla, hogy ő fog gitárral kísérni, ezért még csak egyedül sem leszek a színpadon. Ő egy nagyszerű barát. Jobbat nem is kívánhatnék. Végre először éreztem azt, hogy apán kívül valaki más is hisz bennem. Hogy végre van valaki, aki szintén tudja, mire vagyok képes.

* Jade szemszöge *

Soha életemben nem idegeskedtem még ennyit. Fogalmam sem volt mi játszódik le bennem, de izgultam. Pedig én olyat nem szoktam. Most viszont valahol legbelül tudtam, hogy talán valami olyan fog velem történni, ami meghatározza majd az egész hátralévő életemet. Furcsa, mert annak ellenére, hogy milyen nagyvilági és sokszor kicsapongó életet élek, sosem volt igazi barátom. Mindig is utáltam az olyan embereket, akik csak azért jönnek össze valakivel, hogy ne legyenek egyedül, és felvághassanak azzal, hogy milyen klassz, menő és elképesztően szexi pasijuk vagy barátnőjük van. Az ilyen kapcsolatok általában sosem a valós érzelmeken alapulnak. Pedig igazából azzal kellene összejönnünk, akit tényleg szeretünk. Hiszen anélkül mi értelme van egyáltalán az egésznek? Én talán pont emiatt nem jártam eddig senkivel. Mivel még senki sem tudott olyan érzelmeket kiváltani belőlem, mint Zayn. Néha egy erős jégtömbnek érzem magam, akit senki és semmi nem tud felolvasztani. Aztán jön ő, és a jég hirtelen mégis olvadni kezd. Azt hiszem ez a szerelem. Csak még én magam is félek tőle. Nem tudom hogyan kezelni, hogy ennyire sebezhető vagyok. 

A metrólejáróból felfelé vezető hosszú mozgólépcsőn körülbelül húsz embert löktem félre, akik kedvesebbnél kedvesebb megjegyzésekkel illettek, de jelen pillanatban ez nem izgatott. Ha már itt tartunk, igazából sosem izgat, hogy mit mondanak rólam. 

A metrózás után még buszoznom is kellett, ahol egy ügyetlen egyetemistasrác rám esett, úgyhogy a napi "ordítsuk le valaki fejét nyilvánosan" nevű akcióm is ki volt pipálva. A bennem felgyülemlett izgalmat és idegességet muszáj volt levezetnem valahogy, és nekem ez általában más embereken sikerül a legjobban. Egy kiadós ordibálás után mindig kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. 

Idegesen toporzékolva sétáltam el Zayn házához, mely egyáltalán nem nevezhető kicsinek. Azon is elgondolkodtam, hogy vajon ez-e az egyetlen háza, vagy Amerikában is van neki. Valószínűleg van. 
Néhány perc hezitálás után megnyomtam a csengőt, mire egy ismerős hang beleszólt a kaputelefonba. 
- Igen? - Pár másodpercig erősen gondolkodtam azon, hogy ki az irritáló hang birtoklója, aztán hirtelen rájöttem, hogy Louis az. Hát perszer, ki más is lenne? Ami idegesítő, az csak vele kapcsolatos lehet. 
- A legrosszabb rémálmod - válaszoltam unottan.
- Hahaha, nagyon vicces vagy Szörnyella...
- Ó, szóval már gúnynevem is van? - kérdeztem összeszűkült szemekkel. 
- Hah, nem csak egy - nevetett fel gonoszan. - Miért jöttél? 
- Tudtommal ez Zayn háza és nem a tiéd, úgyhogy semmi közöd hozzá. Engedj be, és kész. 
Louis nehezen ugyan, de vette a lapot, és beengedett. 
Takaros kis háza van Zayn-nek, azt meg kell hagyni. A kert nagyobb, mint a Hyde Park, a ház meg akkora, mint a Buckingham-palota... Hát, aki megteheti, az megteheti. 
Mikor közvetlen a ház elé értem, lassan és szaggatottan bekopogtam. 
- Esküszöm, ha Louis nyitja ki, arcon köpöm - morogtam magamnak, majd mikor az ajtó nyílni kezdett, hirtelen felkaptam fejem. 
Szerencsére nem Mister Idegesítő Bájgúnár nyitotta ki az ajtót, ennek viszont egy okból nem örültem... Amint megláttam Zayn-t, ismét izzadni kezdett a tenyerem, a szívem pedig abnormálisan gyors tempót vett fel. 
- Szia Jade - mosolygott rám féloldalasan, majd beletúrt fekete hajába. 
- Szia - válaszoltam összeszorított fogakkal, miközben igyekeztem a lehető legjobban palástolni érzelmeimet. Ha megtudná, hogy mit művel velem odabent, biztosan kihasználná, hogy ennyire tud hatni rám. Vagy ő tényleg szeret, és nem akarna megbántani? Na tessék, itt kezdődnek a bonyodalmak. Mi van, ha nem is miattam szakított Perrie-vel, és Grace rosszul gondolja? Milyen elképesztően gáz lenne, ha most szerelmet vallanék neki, ő meg közölné, hogy oké, de ő nem így érez irántam. Semmiben sem lehetek biztos! - Bemehetek? 
- Ja, persze - nevetett fel zavartan, majd elállt az ajtótól, és beinvitált. - Vedd csak le a kabátod. 
Bólintottam egyet, majd lehámoztam magamról fekete dzsekimet, és felakasztottam az ízléses előszobaszekrényre. 
Hirtelen Louis is csatlakozott köreinkbe, én pedig úgy éreztem, hogy menten fel tudnám rúgni. Az iránta érzett utálatom szemmel láthatóan kölcsönös volt, tudtam, hogy ki nem állhat engem. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy mennyire támogatta Perrie-t. A szakításuk után gondolom most már még jobban utálni fog. De ő sem tudhatja, hogy miattam szakítottak-e. Vagy talán Zayn az érkezésem előtt mondta el neki, hogy tényleg miattam vetett véget a padlizsánfejjel való kapcsolatának? Már megint ez a sok megválaszolatlan kérdés! Grace is mindig arra panaszkodik, hogy túl sok a válaszra váró kérdés a fejében, blablabla... Nem akarok olyan bizonytalan lenni mint ő, aki még levegőt sem tud úgy venni, hogy ne gondolkodna el rajta, vajon jól tette-e, amit tett. 
- Zayn, beszélhetnénk négyszemközt? - hangsúlyoztam ki az utolsó szót, majd lenéző tekintettel Louis felé sandítottam. 
- Khm - köhintett. - Persze. 
Louis megforgatva szemeit elment a nappaliba, előtte azonban még intézett felém egy bosszús pillantást, melyet én egy cseppet sem kedves grimasszal nyugtáztam. 
Mi a konyhába mentünk, ami simán beleillett volna egy főzős műsorba, minden szempontból. Nagy volt. Talán túl nagy is. Tud egyáltalán Zayn főzni? 
- Minek neked ekkora konyha? - jegyeztem meg, majd összefontam magam előtt karjaimat. 
- Néha szoktam sütögetni ezt-azt - rántotta meg vállát vigyorogva. - De igazad van, valójában tényleg kissé...  Méretes. Kérsz valamit inni?
- Nem, nem kérek - ráztam meg fejem, majd nekidőltem a pultnak, és lassan végighúztam kezem a sima tapintású márványon. - Ugye Tomlinson nem hallgatózik? - biccentettem a nappali felé, ami ugyan nem volt túl közel a konyhához, mégis úgy éreztem, hogy Louis képes lenne onnan is fülelni, amilyen kotnyeles... 
- Nem hiszem - nevetett fel halkan. - Egyébként ne értsd félre, örülök, hogy itt vagy, de minek is köszönhetem tulajdonképpen a látogatásod? 
- Khm... Hát - szólaltam meg nehezen, majd lesütöttem szemeimet, és elkezdtem a padlón fel-le húzogatni fekete bakancsomat. - Hallottam, hogy szakítottál Perrie-vel - néztem fel rá. 
- Igen - Ezúttal ő sütötte le szemeit. 
- Miért? 
- Már nem éreztem azt, amit kellett volna. Tényleg szerelmes voltam Perrie-be. De már nem. Mert úgy érzem, most már más iránt táplálok ilyen erős érzelmeket - Szavai hallatán szívem hirtelen a torkomba ugrott. 
Megköszörültem torkom. 
- És ki az a valaki? - kérdeztem meglepően határozatlanul.
- Nagyon úgy tűnik, hogy te - kapta fel tekintetét, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám. 
Hirtelen megállt körülöttem a világ. Azt sem tudtam mit tegyek. Mozduljak, vagy ne? Közeledjek hozzá, vagy ne? Akkor egyvalamiben már biztos voltam. Szeretem Zayn-t. De nem tudhattam, hogy jó döntés lenne-e, ha mi összejönnénk. 
Körülbelül félperc teljesen kimaradt az életemből. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy Zayn ajkai szinte összeérnek enyémekkel. Hirtelen elkaptam fejem, majd lesütöttem szemeimet. Fogalmam sem volt miért nem csókoltam meg, mikor megvolt rá a lehetőségem. Mivel egyáltalán nem arról van szó, hogy nem akartam megcsókolni. Mindennél jobban akartam ezt, csak nem voltam biztos benne, hogy helyes lenne, ha ezt tenném. Semmiben sem voltam biztos; ez volt a legrosszabb az egészben. 
- Hé, mi a baj? - suttogta, majd államnál fogva felemelte fejem. 
Hirtelen elvesztem mélybarna szemeiben, melyek kétségbeesést sugároztak. Miután ismét sikerült összeszednem gondolataimat, vettem egy mély levegőt. 
- Én... Nem tudom. Csak nem biztos, hogy ez az egész... Mármint köztünk, amit most teszünk, az helyes... Nem biztos - haraptam erősen ajkamba. 
- Hogy érted ezt? - emelte kissé feljebb hangját, majd keserűen felnevetett. 
- Te biztosan akarod ezt? Még azt sem tudom, hogy én akarom-e... - össze-vissza beszéltem. Magamra sem ismertem. És valószínűleg Zayn sem. Nem ennek a határozatlan, dadogó lánynak ismert meg. De én nem is ez vagyok. Csak a helyzet egyszerűen ezt eredményezte. 
- Hogy érted azt, hogy nem akarod? Jade, szakítottam a barátnőmmel és a világ tudtára is adtam. Szembeszálltam egy csomó emberrel csak azért, hogy veled lehessek. Ezek után pedig nem vagy biztos az érzéseidben? - kérdezte szinte már kiabálva. - Ezt nem hiszem el... Szakítottam Perrie-vel, te pedig még csak  azt sem tudod, hogy akarod-e - túrt idegesen hajába. 
- Tudod mit? Ha ennyire bánod, hogy szakítottál Perrie-vel, akkor menj vissza hozzá! - vágtam vissza ezúttal már én is ingerülten. 
- Ezt most komolyan mondtam? - fúrta mélyen tekintetét enyémbe. 
- Nem tudom. Döntsd el te - válaszoltam összeszorított fogakkal, majd idegesen kiviharzottam a konyhából, és az előszoba felé siettem. 
Miközben magamra kaptam kabátomat, titkon reménykedtem abban, hogy Zayn utánam jön, megcsókol, és minden rendbe jön, de nem tette. Néhány másodpercig hezitáltam azon, hogy visszamenjek, és már el is indultam a konyha felé, azonban félúton megtorpantam, és inkább visszafordultam. Még össze sem jöttünk, de máris összevesztünk... Talán soha nem is leszünk egy pár. Ugyan nem szeretném, hogy így legyen, de most az egyszer igaza van az embereknek. Nem illünk össze. Bárhonnan nézem, ezt látom. És azt is, hogy mindent mindig elrontok. Ahogy ezt a nagy lehetőséget is hagytam kicsúszni a kezeim közül. Ez az egész túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Az én életem nem egy tündérmese. Nem úgy nézek ki, mint egy hercegnő, és még csak nem is viselkedem úgy. A herceg - akit Zayn testesít meg - ugyan adott, de talán hozzá egy olyan lány való, aki tényleg illik az ő csodálatos kis világába.

~ *** ~

* Grace szemszöge *

Jó volt egy estét nyugodtan tölteni. Igyekeztem mindent kizárni a fejemből, és csak a jó könyvemre, a macskámra, a csokimázas fánkokra és a forrócsokira koncentrálni. Erre volt szükségem. Na meg egy kényeztető fürdésre, amitől frissnek érezhettem magam. Louis - mármint a macska - tényleg remek társ. Az állatok iránti szeretetem határtalan, és ezt a cicámmal való törődésem is bizonyítja. Tényleg félő, hogy elhízik majd mellettem. Bár igyekszem fitten tartani - csakúgy mint magamat. Mondjuk ez a rengeteg csokis fánk mellett nem lesz könnyű feladat...

A hazaérkezésünk utáni napon kénytelenek voltunk visszarázódni a szürke hétköznapokba, mivel a suli ismét elkezdődött. Egész délelőtt olyan voltam, mint egy zombi. Karikás szemek, kialvatlan fej - talán az éjfélig való olvasgatás eredménye -, és sehogy sem álló haj. Miért van az, hogy este, fürdés után mindig olyan szuperül áll a frizurám, reggel viszont ez az állapot totálisan megsemmisül, és úgy fest, mint egy szénakazal? Ó, a szénakazal a jobbik eset. Mikor le van lapulva, az a legrosszabb. A filmekben mindig olyan tökéletesek az emberek reggel, délelőtt, délután, és este is. Én már annak is végtelenül örülnék, ha legalább az egyik napszakban normálisan festenék...

A suli újbóli kezdetének csupán egyetlen jó oldala volt. Carter. Ő az egyik legjobb barátom, és jó néha hasonló intelligenciahányadossal rendelkező emberekkel is beszélgetni. Sajnálatos módon a könyvtárban már nem találtunk olyan könyvet, ami lázba tudott volna hozni minket, ezért közös elhatározással arra jutottunk, hogy délután ellátogatunk a könyvesboltba. Ez így is történt, sőt, még arra is sikerült rávennem a könyvimádó  barátomat, hogy igyunk valamit a Starbucks-ban. 

A könyvesboltban volt, hogy szétváltunk, de volt olyan is, amikor együtt nézelődtünk. 

- Grace, eddig nem akartam felhozni a témát, de tényleg sajnálom azt, ami az apukáddal történt. Illetve történik - szólalt meg hirtelen, majd egy pillanatra rám szegezte tekintetét.

Szomorúan elmosolyodtam, majd bólintottam egyet. Minden egyes percben azon járt az eszem, hogy most is mellette kellene lennem. Nem, talán nem ez a megfelelő szó... Nem volt kötelező mellette lennem, én viszont mellette akartam lenni. Hiszen bármelyik pillanatban rátörhet valami roham, és akár meg is halhat. Vagy csak egyszerűen gyenge, és szüksége van a lehető legtöbb segítségre. Egész egyszerűen haragudtam magamra, hogy nem vagyok mellette. 

- Igen, én is - válaszoltam, majd leemeltem a polcról egy macskákról szóló enciklopédiát. Nem akartam tovább boncolgatni a témát, mivel már így is túl sokat gondolkodtam ezen, úgyhogy teljesen másfelé tereltem a beszélgetést. - Mi újság Gianna-val?

- Inkább ne is említsd... - sóhajtott fel, majd tekintetét a kezében szorongatott Hemingway-regényre szegezte. 

- Azt hittem szimpatizáltok egymással. 

- Na látod, én is - nevetett fel ironikusan, majd megforgatta szemeit. 

- Történt valami? - vontam fel szemöldököm. 

- Nagyon sok minden történt az utóbbi időben, ami Gianna-val kapcsolatos.

- Mint például? - faggattam tovább. Kicsit kezdett bosszantani, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle. 

- Na jó, látom nagyon érdekel ez a dolog - mondta, majd vett egy mély levegőt. - Miután először találkoztunk - a fesztiválon - megadta az elérhetőségeit. Először kissé hezitáltam azzal kapcsolatban, hogy keressem-e, mivel nem voltam biztos benne, hogy olyan jellegű érdeklődéssel van-e irántam, mint ahogy én iránta. Aztán végül mégis úgy döntöttem, hogy keresni fogom, hiszen nem volt semmi vesztenivalóm. Jól elbeszélgettünk az interneten, aztán megbeszéltük, hogy találkozunk személyesen is. Gianna nagyon érzékeny lány, remek humorérzéke van, és intelligens is. Gyakorlatilag tökéletes, pedig állítólag olyan ember nem létezik. Szóval először tényleg minden teljesen gördülékenyen ment, találkoztunk, beszélgettünk...

- Vagyis randiztatok - szóltam közbe. 

- Ha nagyon szeretnéd, hívd annak... Oké, tételezzük fel; randiztunk. Nem is egyszer. Már majdnem ott tartottunk, hogy ez egy igazi kapcsolat, mikor Gianna viselkedése egy kissé megváltozott. Persze továbbra is az az érzékeny és okos lány maradt, aki eddig volt, csak néha kissé felkapta a vizet értelmetlen dolgokon. Én pedig nem vagyok az a fajta személyiség, aki hagyja, hogy bárki is uralkodni próbáljon felette. Így már akkor is veszekedni kezdtünk, mikor tulajdonképpen még nem is voltunk egy pár. 
- És akkor most mi lesz? - kérdeztem, majd elhúztam számat. 
- Fogalmam sincs... Tőle kellene ezt megkérdezni - válaszolta, majd megvonta vállát. 
- Sajnálom Carter - tettem vállára kezem, majd együtt érzően ránéztem. 
- Jaj, csak ezt ne! Nem kell együtt érzőnek lenni - rázta meg fejét, mire felnevettem. 
- Rendben, akkor nem is fogom feszegetni a témát, ha ezt szeretnéd - mosolyogtam rá. 
- Köszönöm, pontosan ez az, amit szeretnék - bólintott szigorúan. 
Éppen szólásra nyitottam számat, mikor telefonom hirtelen megcsörrent. Félpercig kutakodtam a táskámban, mire megtaláltam a készüléket, szívem pedig ötezerszer hevesebben kezdett el verni a kelleténél, mikor megláttam, ki keres.
- Szia Harry - szóltam bele mosolyogva. Ugyan nem állt előttem, és csak a telefonon keresztül kommunikáltunk, mégis ezer pillangó kezdett el repdesni a gyomromban. 
- Szia! - Meg voltam győződve arról, hogy ő is mosolyog. Ez már a hangján is érezhető volt. - Be kell vallanom őszintén, kezdek elvonási tüneteket érezni magamon a hiányodtól - mondta, mire halkan kuncogni kezdtem. - De komolyan, Grace. Elképesztően szeretnélek már látni. 
- Én is szeretnélek már látni téged - válaszoltam halvány mosollyal arcomon, miközben hajamat tekergettem. - És mikor adódna erre lehetőség? - tettem hozzá. 
- Emlékszel, amikor említettem, jó lenne megünnepelni valahogy azt, hogy két hónapja együtt vagyunk?
- Emlékszem. 
- Oké, akkor este hétre érted megyek, ha megfelel. A többi pedig maradjon meglepetés - Szinte biztos voltam benne, hogy megjelent arcán az a pajkos, gödröcskés vigyor, miközben beszélt. 
- Tökéletesen megfelel - mosolyodtam el a padlót bámulva. - Akkor majd találkozunk. 
- Szeretlek - válaszolt halkan, mire ismét elmosolyodtam. 
- Én is szeretlek - haraptam ajkamba. 
Miután letette a telefont, néhány másodpercig még nem tudtam visszanyerni a normális pulzusomat, ezért nekidőltem az egyik könyvespolcnak, majd beletúrtam hajamba, miközben folyamatosan csak mosolyogtam. Hogy lehet az, hogy még ennyi idő után is ilyen dolgokat tud kiváltani belőlem? Ez lenne az igaz szerelem? Amikor nem számít mennyi idő telik el, a térdeid ugyanúgy megremegnek, ha meghallod a hangját, vagy ha egymás mellett vagytok? Ha erre a válasz igen, akkor el sem tudom képzelni, hogy valaha is kiszeressek Harry-ből. 
Carter elég furcsán nézett rám, amikor majdnem hogy szédelegve járkáltam, és a semmin is mosolyogtam, de nem intézett felém semmiféle csípős megjegyzést, mivel tudta, hogy mennyire szerelmes vagyok. 


Oké, egy kis hónapfordulós vacsora még nem olyan nagy szám... Én mégis halálra izgultam magam. Pedig nem is először randiztam vele. Néha még magamat sem értem meg, ha az érzéseimről van szó. 
Georgi és Megan önként vállalkoztak rá, hogy segítenek kiválasztani a megfelelő ruhát, mivel szerintük az én ízlésem nem száz százalékig megbízható. Pedig mentségemre legyen, hogy nem is öltözködöm olyan förtelmesen! Mondjuk ők sem ezzel a szóval fogalmaztak. Azt mondták, túlságosan egyszerű vagyok. Ebben mondjuk van igazság. Az öltözködéstémát sosem reagáltam túl. 
- Grace, neked csak farmerjeid, kötött pulcsijaid és kopott pólóid vannak? - sóhajtott fel Megan, majd félredobott egy szerinte ronda felsőt. Az volt a kedvencem... 
- Hát, nagyon úgy tűnik - rántottam meg vállam, majd rákentem ajkamra a kedvenc koktélízű szájfényemet. 
- Reménytelen lány - legyintett Georgi, majd ő is letérdelt szekrényem elé, és kutakodni kezdett valami szerinte hordható ruha után. - Túl egyszerű, túl fehér, túl fekete, túl bő, túl kopott... - sorolta, miközben sorra hajította félre ruhadarabjaimat. 
- Hé, azért nem kell mindet lefikázni - csattantam fel. 
Georgi éppen szólásra nyitotta száját, mikor Megan hirtelen oldalba lökte, és rámutatott a kezében szorongatott ruhára. Mindketten ámuldozva figyelték az említett darabot, majd egyszerre kúszott egy elégedett vigyor mindkettőjük arcára. 
El is feledkeztem róla, hogy én rendelkezem ezzel a bizonyos ruhával. Nem igazán volt az én stílusom. Fehér, letisztult, mondhatni elegáns... De a lányoknak nagyon tetszett.
- Grace Harris. Ha ezt most nem veszed fel, többet nem állok szóba veled! - fenyegetett meg Georgi. 
- Hű de beijedtem - tettem magam elé védekezően kezeimet. - Ennél durvább fenyegetést még soha senkitől nem kaptam. 
- Jaj, mikor fogod már elhagyni ezt a szarkasztikus humorérzékedet? - csóválta meg fejét rosszallóan Megan. 
- Jól van na, csak ugrattalak - huppantam le a földre nevetve, majd közelebbről is szemügyre vettem a csinos ruhát. - Tényleg nem rossz - állapítottam meg. 
- Na ugye? - vigyorodott el Georgi. 
Végül még arról is ők gondoskodtak, hogy hogyan lesz megcsinálva a hajam, és milyen sminket fogok viselni. Szépen kicsinosítottak, az már biztos. A fehér, majdnem térdig érő ruhában és a fehér virágokkal hajamban igazi hercegnőnek éreztem magam.  
Teljesen készen állva egy Harry-vel töltött estére méregettem magam a tükörben - egészen elégedetten a végeredménnyel -, mikor telefonom hirtelen megcsörrent. Ismeretlen számot jelzett ki a telefonom, ezért kíváncsian emeltem fülemhez a készüléket. 
- Igen? - szóltam bele felráncolt homlokkal. 
- Szia Grace. Zayn vagyok - hallottam meg a barátságos hangot, mire halványan elmosolyodtam. 
- Szia! Mi újság? 
- Nem sok jó... Bizonyára te is hallottad már a legújabb híreket. 
- A szakításra gondolsz, igaz? Mert akkor igen, hallottam. Jut eszembe. Jó nyomon járok, ha úgy sejtem, Jade-nek köze van ehhez? 
- Nagyon jó nyomon jársz... Valójában ő az egyetlen oka, hogy szakítottunk - mormolta. 
- Ó, jaj... Nem tűnsz túl boldognak. Mi történt? Összevesztetek? - kérdeztem, majd elkezdtem hajtincseimmel játszadozni. 

- Igen... Pedig még össze sem jöttünk. Nagyon össze vagyok zavarodva. Reméltem, hogy te tudsz majd segíteni. 
- Nézd, az egyetlen, amit tehetek, az az, hogy beszélek Jade-del. Szeretnéd? 
- Azt nagyon megköszönném - Hangja alapján biztos voltam benne, hogy nagyon halványan elmosolyodott. 
A nagy telefonálás közepette arra lettem figyelmes, hogy csöngettek, és biztos voltam benne, hogy Harry érkezett meg hozzánk. 
- Rendben, de nekem most sietnem kell, azt hiszem megjött Harry - mondtam mosolyogva. 
- Oké, akkor jó szórakozást nektek. Szia Grace, és köszönöm. 
- Ugyan, nincs mit köszönnöd. Szia - köszöntem el, majd letettem a telefont. 
Lélekben még gyorsan felkészítettem magam arra, hogy Harry valószínűleg ötezerszer helyesebb lesz, mint előző alkalommal, és ezért lehet, hogy természetfeletti, olykor abnormális dolgokat fogok magamon tapasztalni. 
Vettem egy mély levegőt, majd lassú léptekkel elindultam a nappali felé. Már messziről hallottam anya duruzsolását, ahogy kínálgatta Harry-t mindenféle finomsággal, és megjegyezte, hogy milyen elegáns ma. Az én drága anyukám már csak ilyen. Időközben Georgi és Megan hangját is meghallottam; éppen azt ecsetelték, hogy milyen csinosan fogok kinézni, és hogy Harry tutira odáig lesz értem. Ennek hatására halkan elnevettem magam. 
Óvatos léptekkel odasétáltam hozzájuk, majd elmosolyodtam. 
- Hűha, Grace, gyönyörű vagy - szólalt meg Harry dadogva, miután végignézett rajtam.
- Köszönöm - sütöttem le szemeimet halvány mosollyal arcomon. - Te is nagyon elegáns vagy - emeltem fel ismét fejem, majd vigyorogva bólintottam egyet. Egy fehér inget viselt, melyet betűrt sötét farmerébe, ez pedig iszonyatosan jól nézett ki rajta.
Ő is elmosolyodott, majd odahúzott magához, és nyomott egy puszit fejemre. 
- Jaj, gyerekek, ez olyan romantikus! Hadd csináljak egy képet rólatok! - tapsolt kettőt anya, majd odaszökkent a könyvespolchoz, és levette róla a fényképezőgépet. 
- Anya, feltétlenül... Szükséges ez? - kérdeztem zavartan, majd ajkamba haraptam. 
- Nagyon fontos! Na, mosolyogjatok a kamerába - válaszolta anya. 
Zavartan elmosolyodtam, majd mikor elkészült a kép, már látatlanul is biztos voltam benne, hogy rólam borzasztóan sikerült. Igen, anya szeret mindent megörökíteni, amit csak lehet. 
Tízpercnyi fényképezgetés után anya végre utunkra engedett minket, így el tudtunk indulni az említett helyre, melyről nekem akkor még fogalmam sem volt. 
Egy jó ideig utaztunk, aztán amikor megérkeztünk, úriemberként nyitotta ki nekem mindenhol az ajtót, én pedig köszönetképpen pukedliztem neki egy párszor. 
Végül aztán világossá vált, hogy egy olasz pizzériába érkeztünk meg, ahol állítólag olyan pizzát sütnek, amit még Olaszországban is megirigyelnek. Kíváncsi voltam, hogy ez tényleg így van-e, és azt hiszem, nekem a kajával kapcsolatban jó az ítélőképességem. 
A kis olasz étteremben páratlan hangulat uralkodott. Az egész olyan meghitt volt. De talán a velem szemben ülő fiú is nagyban közrejátszott abban, hogy ennyire jókedvem volt. És igen, igaz volt, amit a pizzáról mondtak. Ebben az étteremben forradalmian jól készítik. 
Miután mindent megettünk, és jól kinevettük magunkat a sok nosztalgiázás közepette, Harry hirtelen előhúzott zsebéből egy dobozkát. Valahogy sejtettem, hogy a lánykérés még várat magára, de ezt a poént nem akartam elsütni, mert azzal romba döntöttem volna a romantikus pillanatot. 
- Tudom, hogy két hónap normális esetben még nem olyan sok idő, de nekem az. És szeretném, ha lenne még legalább száz ilyen hónapfordulónk - mondta, majd mosolyogva odaadta nekem a dobozkát. 
Halvány, meglepett mosollyal arcomon kinyitottam, majd megláttam benne egy gyönyörű aranykarkötőt. Egy végtelen jel volt rajta, én pedig teljesen tisztában voltam vele, hogy mit akar ez jelképezni. Onnantól fogva a H-betűs nyaklánc mellett volt még egy ékszer, melyet soha nem vettem le. 
- Harry, ez... Gyönyörű - mondtam dadogva, majd felnéztem rá. 
- Örülök, hogy tetszik - válaszolta mosolyogva, majd feltette kezemre az ajándékot. 
Egyszerűen minden tökéletes volt. Legalábbis az életem ezen része igen. Az apával történt dolgokat egy percre sem tudtam kiverni a fejemből, de Harry a rossz dolgok ellenére is mosolyt tudott csalni az arcomra, volt, hogy akarata ellenére is. Bármit tesz, azzal jókedvre tud deríteni. Efelől kétségem sincs. 

A romantikus vacsora hátralévő részét már Harry-nél fogyasztottuk el, ami még az olasz étteremnél is meghittebb volt. Imádom a tejszínhabos epret, és ő ezzel tökéletes tisztában volt. 
A hatalmas kanapén ülve etettük egymást, miközben lábaim övéin pihentettem. Ilyet eddig csak a filmekben láttam, de már értem, hogy miért szeretik az ilyen jeleneteket előszeretettel beletenni a romantikus filmekbe. 
- Mondtam már, hogy szeretlek? - kérdeztem meg hirtelen. 
- Egy párszor - nevetett fel halkan. - De én is téged - mosolygott rám, majd közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt. 
Odahúzódtam hozzá, majd fejem mellkasára hajtottam, és elégedetten felsóhajtottam.
Az élet néha nehéz, ez biztos. Sokszor történnek dolgok, melyek kétségbeejtőek és szomorúak, de azok az apró dolgok, melyek teli vannak boldogsággal, mindenért kárpótolnak minket. Én akkor ilyen boldog pillanatokat éltem át. Mert akárhányszor megérint, legszívesebben meghalnék a karjai között.

9. és 10. díj..:)

Ismét két díjjal lettem gazdagabb, aminek nagyon-nagyon örülök!

1.

Köszönöm  Patricia Kossuth!

Szabályok:

1. Ha megkaptad a DÍJAT, készíts róla egy bejegyzést és tedd ki a fent látható KÉPET!

2. ŐSZINTÉN kell válaszolnod a kérdésekre!

3. Összesen 5 SZEMÉLYNEK kell tovább adnod.

4. Ezt egytől-egyig ÁT KELL MÁSOLNOD a lapodra, kivéve a válaszokat!

5. A díjat VISSZAFELÉ NEM LEHET adni! (Annak nem adhatod akitől kaptad, viszont többször is kaphatsz ilyen díjat!)

1. Mi a keresztneved, hogy becéznek? Etelka, és Etusnak becéznek.
2. Melyik dalon tudsz igazán sírni? Miley Cyrus I hope you find it című dalán, a One Direction Little Things című számán, és Demi Lovato-tól a Skyscraper-ön és a Believe in me című dalán.
3. Félsz a sötétben? Igen!
4. Szerelmes vagy valakibe? Nem nevezném szerelemnek...
5. Mi volt az eddigi legcikibb dolog, ami történt veled életedben? Velem mindennap történnek ciki dolgok, sokáig tartana a legcikibbeket felsorolni.:DDDD
6. Gondolatban öltél már meg valakit? Khm... Hát, nem megöltem, csak elláttam a baját.
7. Szerinted a péntek 13.-a szerencsét, vagy szerencsétlenséget jelent? Szerintem attól is függ, hogy hogyan állunk hozzá a dolgokhoz.
8. Van olyan dolog amit a szüleidnek sem árultál el? Nem olyan régen még volt, de most már nincs.
9. Hallgatsz olyan zenét amit mások előtt cikinek érzel? Nem gondolom, hogy cikinek kellene éreznem mások előtt bármit is azok közül, amiket hallgatok.
10. Kiskorodban sírtál ha szurit kaptál? Általában igen, de emlékszem, anyukám egyszer azt mondta, hogy ha most kibírom sírás nélkül, akkor kapni fogok egy nagyon szép ruhát. Na akkor nem sírtam.:D:D
11. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél? Hű, ez egy jó kérdés. Nem tudom.
12. Szoktál álmodozni? Hah, de még mennyit!
13. Járnál Chace Crawforddal? Cseppet idős hozzám.
14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/lány, neveik? Kettőt. Először egy fiút, aztán egy lányt. A neveiken még nem gondolkodtam. Azt hiszem van még időm ezt megtenni.:3
15. Adni vagy kapni jobb? Adni a legeslegjobb!
16. Titkom. Nagyon bizonytalan vagyok magammal kapcsolatban, és ezért sokszor buta és meggondolatlan dolgokat csinálok.
17. Bakancslista: Túl sok lenne most leírni mindazt, ami már szerepel a bakancslistámon.

Ugyanezt a díjat adta nekem vivii is, úgyhogy most nem válaszolok még egyszer a kérdésekre, de mindkettőtöknek nagyon köszönöm! 

Akinek küldeném: http://reversed-megcserelve.blogspot.hu/

24. rész: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Az elmúlt csaknem huszonnégy óra csupán egy zavaros, ködös emlékkép volt a fejemben. Olyan gyorsan történt minden, hogy még csak fel sem tudtam fogni, ami körülöttem zajlott. Anya bejelentése, a hirtelen elhatározás, miszerint mi most elrepülünk Texasba... Az egész ott kezdődött, hogy anya elmondta, mi történt. Néhány percig mozdulni sem tudtam, teljesen lefagytam. A rossz előérzetem nem csalt, tényleg egy olyan dolog következett az életemben, melyet legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam. Anyu zokogva, alig érthetően adta tudtomra a történteket. Apa rosszul lett. De ez a rosszullét ezúttal nem csak olyan volt, ami egy kis lázzal jár, meg köhögéssel. Ez annál sokkal, sokkal komolyabb volt. Először csak erős fájdalmat érzett a hasában, majd ugyanezt érezte a hátában is. Alig kapott levegőt, és úgy érezte, menten elájul. Ami majdnem meg is történt, azonban Nell még időben felhívta a mentőket, akik gyorsan kiértek, és beszállították apát a kórházba. Odabent az állapota nem javult, egyre erősebben kezdte el érezni a fájdalmat a hasában és a hátában. Éppen ezért sürgősen kezelésre volt szükség.

Mindezt anyától tudom. Apa sosem volt olyan, aki gyakran beteg. Azonban az elmúlt félévben nekem is feltűnt, hogy ilyen jellegű fájdalmakat egyre gyakrabban érez a hasában, esetenként a hátában is. Nem gondolt semmi rosszra, és egyáltalán nem vette komolyan, mivel mindig azt mondta, hogy nem vészes, kibírja. Én viszont már akkor is sejtettem, hogy ennek nem szabadna így lennie. A sejtésem pedig anya bejelentése után beigazolódott, és értelmet nyert. Nem lehetett félvállról venni azt, ami vele történik.
Valami borzasztóan rosszat éreztem apával kapcsolatban. Tudtam, hogy történik vele - vagy éppen benne - valami, amit kezelni kell. Sürgősen kezelni kell. Éppen ezért, amint felfogtam, mit is mondott anya, azonnal pánikolni kezdtem a hirtelen ért sokk után. Közöltem, hogy nekem most azonnal Texasba kell mennem. Tudtam, hogy nekem mellette kell lennem. A testvéreim ugyanígy gondolták. Nem számított, hogy mennyibe fog kerülni egy hirtelen meggondolásból vett repülőjegy, és az sem, hogy mennyi időbe fog telni az, mire odaérünk. Nem érdekelt semmi és senki, csak az, hogy apa mellett lehessek. Nem számított, mi történt mostanában. Egyszerűen tudtam, hogy támogatnom kell.



Miközben a zűrzavaros órákat próbáltam helyretenni a fejemben - erre erőteljesen koncentrálva, üres, könnyes tekintettel bámultam magam elé. A kórház egyik csöndes folyosóján ültem a padlón, hátamat pedig a fehér falnak támasztottam. Iszonyúan fáradt voltam, mivel fél napja nem aludtam, de akkor ez sem tudott eltántorítani attól, hogy várjak. Várjak arra, hogy láthassam apát. Még nem tudtam semmi konkrétat az állapotáról, és azt sem, hogy mit fogok mondani neki. Teljesen össze voltam zavarodva.
Monoton ütemben forgattam kezemben mobilomat, miközben egyre inkább csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha tényleg valami óriási, visszafordíthatatlan baj történt apával. És én hiába jöttem ide, visszafordítani már úgysem tudom. Rosszabbnál rosszabb gondolatok sorai költöztek be fejembe. Ezek főként szörnyű betegségek voltak, melyek korai halállal végződnek. Azt, hogy apa meghaljon, még csak elképzelni sem tudtam. Persze tisztában vagyok az élet körforgásával. Megszületünk, élünk - ki többet, ki kevesebbet -, majd meghalunk. Ezután pedig jön valami. Vagy a semmi. Bár hívőlétemre mindig is úgy gondoltam, hogy a földi életünk után eljutunk egy helyre, amiről annyi történetet és feltevést hallottam már. De az, hogy apa ilyen hamar végleg elhagyjon minket... Már a gondolattól is könnyezni kezdtem. Ahogy pedig egyre jobban belelovaltam magam ebbe a szörnyű gondolatba, úgy a könnyezésem is átváltott sírássá, melynek nehezen tudtam volna megálljt parancsolni. Bár abban a pillanatban nem is akartam. Túl sok minden van bennem, amit nem adok ki.
Anya apa szobájában tartózkodott - csakúgy, mint Nell, akivel sajnos nem a legünnepélyesebb keretek között ismerkedtünk meg -, Jade a kórház elé ment ki, hogy friss levegőt szívjon, míg Andrew és Lola Georgi, Megan és Harry társaságában üldögéltek a kórház éttermében. Nos igen... Harry. Hihetetlen, amit értünk tett. Ott volt mellettem, mikor anya közölte mi történt apával. Látta, sőt mi több tudta, hogy mit akarok. Tudta, hogy nem lehetne megállítani, én bármit megtennék azért, hogy Texasba jöjjek, és apa mellett legyek. Éppen ezért amit csak tudott, megtett annak érdekében, hogy legyen repülőjegyünk a lehető leghamarabb induló texasi járatra. És ez még nem volt minden. Nem maradt otthon, Londonban, hogy kipihenje magát a nagy turné kezdete előtti napokon, hanem velünk jött, mert nem akart magamra hagyni egy ilyen helyzetben. Ő a világ egyik első számú szupersztárja, akinek tényleg nagyon kevés ideje van, és jól meg kell gondolnia, hogy az olyan napokon, amikor nem kell semmilyen kötelességnek eleget tennie, mivel tölti el azt a falatnyi szabadidejét, amivel rendelkezik. Elutazhatott volna a Bahamákra, hazamehetett volna Holmes Chapel-be, vagy egyszerűen csak maradhatott volna Londonban. De ő eljött velünk, és ugyanúgy mint én, majdnem egy egész napja talpon volt már. Apa mindig is tartott ettől a fiútól, és félt, hogy megbánt majd. Tehát a köztük lévő kapcsolat egy kicsit mindig feszült volt, de Harry-t most cseppet sem izgatta, hogy mi van köztük, ahogy az sem, hogy apának milyen fenntartásai vannak vele kapcsolatban. Az én érdekeimet, az én érzéseimet helyezte előtérbe. Ezt soha nem fogom tudni neki meghálálni. Talán másoknak nem nagydolog, de nekem mindennél többet jelentett, hogy itt volt mellettem, annak ellenére, hogy kicsoda is ő valójában. Erre az időre teljes mértékben félretette azt, hogy ő a világ egyik legkeresettebb híressége, és csak egy fiú volt, aki aggódik a barátnőjéért, de mindenben támogatja, amiben csak tudja.

Annyira feszült voltam, hogy hol a körmömet rágtam, hol pedig a számat, mely később már kisebesedett. Amikor pedig nem ezeket csináltam, kezeimet tördeltem. Az idegesség, a félelem és a feszültség teljesen átjárta a testemet, és minden egyes pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha apának tényleg valami nagyon súlyos, ne adj Isten halálos betegsége van. Minden lehetőség átfutott az agyamon, melyek rosszabbnál rosszabbak voltak. Jelen pillanatban nem tudtam, mit akarok jobban. Hogy kinyíljon apa kórtermének ajtaja, és végre bemehessek hozzá, vagy hogy ez a lehető legkésőbb történjen meg, mert legalább addig sem tudom az igazságot. És biztos voltam benne, hogy jelenesetben az igazság fájni fog.
Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy hirtelen észre sem vettem, apa szobájából kijött egy doktor. Mikor ezzel szembesültem, hirtelen felkaptam fejem, majd szememmel követni kezdtem az orvos mozgását. Egy pillanatra rám nézett valami biztatónak szánt halvány mosollyal, majd leült egy székre, ami mellettem volt elhelyezve. Fogalmam sincs, én miért a földön gubbasztottam. Egyszerűen csak ott volt kényelmes.
- Te vagy Grace, igaz? - szólalt meg hirtelen a középkorú, már őszhajú doktor úr.
- Igen - motyogtam magam elé.
- Én Dr. Graham vagyok. Apád sokat mesélt rólad.
- Most? - néztem fel rá egy pillanatra.
- Most is. De nem csak most. Már korábban is, mikor itt járt, a vizsgálatok miatt - Ezen mondat kimondása után döbbentem rá, hogy apa már tudta; nincs minden rendben vele. Szóval ez nem egy új keletű dolog volt. - Nézd Grace, nem fogok kertelni. Sok orvos ezt teszi, de én nem szépítem a helyzetet. Jobb, ha tudod, mi az igazság. Apád súlyos beteg. Nagyon súlyos.
- Pontosan mi történik most vele? - kérdeztem szinte suttogva, miközben könnyes szemekkel meredtem Dr. Graham-re.
- Rákos.
Ez volt a legnagyobb félelmem. És nem csak az utóbbi időben, hanem már kiskoromban is. Hogy egyszer apa rákos lesz, és már nem lehet rajta segíteni. Sajnos a félelemre mindig is volt okunk, ugyanis apa vér szerinti apja, a nagypapám, akit nem is ismertem, tüdőrákban hunyt el, nagyon fiatalon. Mindig abban reménykedtem, hogy az én apámmal ez nem fog megtörténni, hogy ő elkerülheti ezt az egészet. De nem így lett.
Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, szemeimet pedig egyre vastagabb könnyfátyol kezdte el borítani. Nem tudtam mit mondani, csak könnyes szemekkel meredtem magam elé, miközben próbáltam felfogni, hogy mit is jelent ez valójában.
- V-van még esély a gyógyulásra? - kérdeztem elcsukló hangon, reményteli, de elkeseredett tekintettel.
- Mr. Harris-nek - Marc-nak - hasnyálmirigyrákja van. A szerv farki részéből indult ki a tumor. Mivel apád már egy eléggé előrehaladott stádiumban van, most észre fogsz venni rajta változásokat. Mikor is láttad utoljára?
- Legalább két hónapja...
- Nos, azóta eléggé lefogyott. Akkor sem volt már teljesen a régi önmaga, de akkor ez még nem volt annyira észrevehető. Most viszont már - mint mondtam - előrehaladott stádiumban van a rák, tehát jelentős súlyvesztésen ment keresztül.
- Ő mióta tudja ezt? - suttogtam, miközben már nem bírtam visszafojtani könnyeimet.
- Nem sokkal azelőtt tudta meg, hogy ti elköltöztetek Londonba.
- Tehát már akkor is tudatában volt a betegségének, mikor vele éltünk? És elhallgatta előlünk? - csattantam fel hisztérikusan.
- Csak miattatok nem mondta el, Grace - válaszolt Dr. Graham nyugodt hangnemben.
Mostanában annyira eltávolodtam tőle... A karácsonyt sem töltöttem vele. Egy hónapja a telefont sem vettem fel neki. De ezúttal nem csak erről az egy hónapról volt szó. Az utóbbi egy évben - hiába élt velünk szeptemberig - alig volt otthon. Gondolom folyton Nell-nél volt. Mindig utazásokra, és egyéb más dolgokra hivatkozott, én pedig még magam is meglepődök azon, hogy elhittem ezt. Ahogy az összes testvérem is. Még Andrew is. Nem fektettünk nagy hangsúlyt erre a dologra. Egy egész év telt el úgy, mintha nem is ismerném az apámat. Illetve inkább olyan volt, mintha egy távoli ismerős lenne, akivel néha-néha összefutunk. És most el kell veszítsem? Vagy van még remény?
- Uram, nem válaszolt a kérdésemre. Van még esély a gyógyulásra? - Ugyan azt mondta, hogy nem fog kertelni, mégis úgy éreztem, hogy erre a kérdésre nem akar egyenes választ adni.
- A hasnyálmirigyrákra jellemző a gyors terjedésre való hajlam. Az apádnál is ez a helyzet áll fenn. A rák átterjedt a májára is. És sajnos azt kell mondjam, hogy már nem tudunk mit tenni.
- Mennyi ideje van még hátra? - kérdeztem összepréselt ajkakkal. Éreztem, hogy már bírom sokáig tartani magam, és hamarosan végleg eltörik a mécses. De miért is tartsam magam? Vagy jobb, ha úgy kérdezem; hogyan tartsam magam? Hogyan, amikor az apám halálos beteg? Az apám, aki kicsi korom óta nagyon közel állt hozzám. Mindig is velem töltötte a legtöbb időt a gyerekei közül. Emlékszem, amikor baseball és kosármeccsekre jártunk, és utána mindig beültünk a nagynénim éttermébe, ahol magunkba tömtünk egy igazi texasi óriáshamburgert. Rengeteg szép pillanatot éltem át az apámmal. Ő mindig arra biztatott, hogy ne féljek a kudarctól, mert nincs vesztenivalóm. Sosem akart irányítani. Csak azt akarta, hogy helyes döntéseket hozzak, és azt tegyem, amit a szívem diktál, amit helyesnek érzek. Talán ő jobban hitt bennem, mint én saját magamban.
- Néhány hónap. Jobb esetben fél év. De csak akkor, ha Marc nagyon erősen tartja magát. Erre nem látok sok esélyt. Sajnálom, Grace - nézett mélyen szemeimbe.
Abban a pillanatban éreztem, hogy ennyi volt. Nem bírok tovább erős maradni. Térdemre hajtottam fejem, majd keservesen zokogni kezdtem.
Az orvos vállon veregetett, majd felállt, és lassan elsétált a hosszú folyosón, amely teljesen üres volt. Minden egyes lépte nagy zajt csapott, mivel a kórtermekből kiszűrődő halk beszédfoszlányokon kívül mást nem lehetett hallani.
Percekig sírtam lehajtott fejjel, így észre sem vettem, hogy időközben valaki leült mellém a földre, és szorosan átkarolt. Letöröltem feldagadt szemeimről a könnyeket, majd felnéztem, és amint megláttam a mellettem gubbasztó Harry-t, azonnal átöleltem. Olyan szorosan, ahogy csak tudtam.
- Rákos... És az orvos szerint már menthetetlen - suttogtam erőtlenül, miközben még mindig erősen kapaszkodtam Harry-be.
- Nagyon sajnálom, Grace. Tényleg - suttogta hajamba. - Remélem az számít valamit, hogy bármi is történjen, én melletted vagyok.
- Ha tudnád milyen sokat számít... Amit most tettél értünk, és hogy itt vagy, hihetetlenül rendes volt tőled. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg - néztem fel mélyzöld szemeibe. - Hiszen te annyira elfoglalt vagy, és az, hogy eljöttél ide, számomra hihetetlen.
- Figyelj, nem számít hol vagyok, vagy mennyire leszek elfoglalt. Oké, talán egy koncert közepén nem fogok elrohanni, de bárhol vagyok; akár a világ másik felén is lehetek, én akkor is megtalálom rá a módot, hogy melletted legyek, ha szükséged van rám. Mert szeretlek.
- Én is szeretlek - bújtam hozzá, majd ismét szorosan átöleltem.
A szemeimet teljesen kisírtam, olyannyira, hogy már fájtak is. De nem is erőltettem meg magam annak érdekében, hogy abbahagyjam a sírást. Jelen pillanatban az lett volna a legnehezebb a világon.

- Na jó, azt hiszem visszamegyek a büfébe. Georgi és Megan eléggé el van keseredve. Nem nagyon értik mi történik most. Ők még nem tudják, ugye? - szólalt meg Harry néhány perc csönd után.
- Nem, még nem - ráztam meg fejem szipogva. - Menj nyugodtan. Szükségük van rád.
Nyomott egy gyors puszit fejemre, majd felállt, és elsétált a liftig. Miután teljesen eltűnt egyre halványodó alakja, gondolataim ismét őrült módon zakatolni kezdtek. Csupán az tudott félbeszakítani, hogy apa kórtermének ajtaja kinyílt, majd anya és Nell kiléptek a folyosóra, és elkeseredett tekintettel rám néztek.
- Jaj, kicsim - suttogta anya, majd lekuporodott mellém a földre, és szorosan magához ölelt.
- Az orvos elmondott mindent - szűrtem ki fogaim közt.
Időközben Nell is csatlakozott hozzánk, majd kezembe nyújtott egy üveg vizet. Lassan belekortyoltam, mely ezúttal igazi felfrissülést jelentett számomra. Órák óta semmi táplálékot nem juttattam a szervezetembe, ezért most még ez a kis víz is jólesett.
- Köszönöm - mosolyogtam rá halványan Nell-re.
- Sajnálom, hogy így kellett megismerkednünk - nézett rám szomorú mosollyal. Az ő szemei is könnyesek voltak, csakúgy, mint anyáé.
Tudtam, hogy normális esetben anya cseppet sem lett volna kedves ezzel a nővel, de ebben a helyzetben egyszerűen nem tudtak egymásra vetélytársként nézni. Pedig valójában azok voltak.
- Válaszoljatok őszintén egy kérdésemre. Ti mióta tudjátok ezt? - kérdeztem komolyan, válaszra várva.
- Régóta... - motyogta anya.
- Pontosabban? - néztem rá magyarázatot követelve.
- Már több hónapja - mondták ki egyszerre.
- Szóval több hónapja tisztában vagytok ezzel, de anya, te hagytad, hogy abban a tudatban éljünk, mintha minden rendben lenne? - csattantam fel idegesen. - Mind olyan bután viselkedtünk! És nem csak erről az egy hónapról beszélek. Hanem az utóbbi egy évről. Gyerekes módon nem beszéltünk apával és alig találkoztunk. Még csak meg sem próbáltunk normális család módjára viselkedni! Nell, veled pedig olyan hirtelen összeházasodott, hogy még csak levegőt venni sem volt időnk! Meg sem hívtatok rá. Mindannyian elrontottuk! - kiabáltam könnyes szemekkel, majd miután sikerült kellőképpen lenyugodnom, arcomat kezeimbe temettem.
- Sajnálom kicsim. Én is tudom, hogy elrontottunk mindent. Teljesen igazad van - suttogta fülembe anya. - De próbáljunk meg azon lenni, hogy ezt a maradék időt, amit apával tölthetünk, a lehető legjobban használjuk ki - adott egy puszit arcomra.
- Marc szeretne beszélni veled - szólalt meg Nell, majd halványan rám mosolygott.
- Rendben - szorítottam össze fogaimat, majd feltápászkodtam a földről, és egy gyors mozdulattal leporoltam farmeromat.
Tudtam, hogy életem talán legnehezebb percei fognak következni. Erőt vettem magamon, majd lassan benyitottam a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Mikor ránéztem apára, teljesen ledöbbentem. Az orvosnak igaza volt. Mintha egy másik embert láttam volna magam előtt. A régi, életerős, mondhatni nagydarab apám helyett egy vékony, erőtlen férfi feküdt az ágyban. Már a látvány miatt is összeszorult a szívem, pedig még nem is mondott semmit.
- Szia prücsök - mosolygott rám halványan, ezzel megpróbálva oldani a hangulatot.
- Azt hittem minden rendben van - motyogtam összepréselt ajkakkal. - Miért nem mondtad el? - kérdeztem halkan, azonban a mondat végére elcsuklott hangom.
- Nem akartam, hogy ennek a tudatában éljetek - rázta meg fejét, miközben még mindig mereven állta pillantásom.
- De ha ezt tudtam volna, minden egyes pillanatot kihasználok, amit veled tölthetek - motyogtam könnyes szemekkel.
- Nekem már az is rengeteget jelent, hogy most itt vagy - mosolyodott el ismét, mire már nem bírtam tovább, elsírtam magam.
- Nagyon, nagyon szeretlek apa! - szólaltam meg zokogva.
- Én is téged Gracie - válaszolta, majd széttárta karjait, arra várva, hogy odarohanjak, és átöleljem.
Így is tettem. Átöleltem, olyan szorosan, ahogy talán még soha. Ahogy elképzeltem, hogy hamarosan már csak az emlékeimben ölelhetem át apát, émelyegni kezdtem. Az életem talán legfontosabb embere ilyen hamar magamra fog hagyni... Ezt akkor talán még fel sem tudtam igazán fogni.
Úgy zokogtam, mint egy kisgyerek, és nem tudtam abbahagyni. De úgy gondoltam, talán jobb is, hogy már tudom az igazságot, még ha úgy is éreztem; bár ne tudnám mi vár ránk. Így át tudok értékelni mindent. És ki fogom használni a lehető legtöbb időt, amit apával tölthetek.
- Hogy vagy apa? - szólaltam meg, mikor már képes voltam kinyögni bármit is a sírás közepette.
- Most már jobban - válaszolta, majd halványan elmosolyodott.
Csodáltam ezért. Hogy ilyenkor is képes mosolyogni. Valójában tudtam, hogy abban az esetben, ha nem lennék itt, nem mosolyogna. Nem volt abban az állapotban. De fontos vagyok neki annyira, hogy erősnek mutassa magát akkor is, amikor végtelenül gyenge.
- Tudom, hogy nehéz, kicsim. De most még itt vagyok. És úgy tervezem, hogy még a tőlem telhető legtöbb ideig veletek legyek - nézett rám őszinte mosollyal arcán, majd megszorította kezeimet. - És valamit ígérj meg nekem.
Kérdő tekintettel felnéztem rá.
- Emlékszel, amikor kicsi voltál, és esténként meséket olvastam neked?
- Persze hogy emlékszem - mosolyodtam el egy pillanatra, mikor az emlékkép filmként játszódott le bennem.
- Egyszer azt mondtam neked, hogy mindig higgy magadban, és hogy soha ne add fel az álmaidat. És hogy légy önmagad. Benned sokkal több van annál, mint te azt hinnéd. Nagy dolgokra vagy hivatott, Grace. Csak te magad sem akarod elhinni, hogy mi mindenre képes lennél. Viszont én... Én hiszek benned. Mindig is hittem benned. És amikor már nem leszek, azt szeretném, hogy emlékezz erre. Emlékezz rá, hogy milyen sokat érsz. Tudom, hogy mindig féltél elmondani a világnak azt, amit belül éreztél, de itt az ideje, hogy tudasd másokkal is az álmod. Mutasd meg, ki vagy valójában.
A szavai számomra többet értek akkor, mint bármi más a világon. Soha senki nem hitt annyira bennem, mint ő. Azt hiszem, ezzel a kis beszéddel arra is rá akart világítani, hogy amikor ő már nem lesz köztünk, nem biztos, hogy lesznek majd olyanok, akik tudatják velem, mennyit érek. De olyankor majd nekem kell tudnom, hogy ki is vagyok valójában. És nekem kell hinnem magamban.
- Köszönöm apa - bólogattam könnyes szemekkel, majd ismét szorosan átöleltem.
- És van még valami, amit szeretném, ha megígérnél nekem.
- Bármit, apa.
- Az is lehet, hogy mikor a testvéretek megszületik, én már nem leszek köztetek. Azt szeretném, ha ti vigyáznátok rá. Hogyha összetartanátok.
Az utóbbi időben erről az incidensről meg is feledkeztem. Eszembe jutott, amikor apa folyton az hajtogatta, egyszer majd megértem, miért kellett mindent ilyen gyorsan csinálnia. Az esküvő, a gyerek... Hirtelen összeállt a kép. Mintha egy kirakós játék darabjait sikerült volna összeillesztenem egy pillanat alatt, mely addig csak egy kusza, zavaros kép lett volna számomra.
- Ezért mondtad mindig, hogy egyszer megértem majd, miért siettél mindennel annyira?
- Igen.
- De hogyan gondoltátok ezt?! Ennek a gyereknek apa nélkül kell majd felnőnie! - emeltem fel hangom indulatosan.
- Tudom, prücsök, tudom. De ez bonyolult...
- Ne haragudj, hogy kiabáltam apa - sütöttem le szemeimet. - Most az a legfontosabb, hogy te legyél jól. Már amennyire ez a körülményekhez képest lehetséges - nevettem fel keserűen. - Egyébként... Nell nagyon kedves nő. Komolyan.
- Örülök, hogy így gondolod - mosolyodott el egy apró bólintás kíséretében. - Szeretném, ha jól kijönnétek egymással.
- Úgy lesz, apa - adtam egy puszit arcára, majd ismét átöleltem. - Egyébként tudod, ki jött el velem ide?
- Na ki?
- Harry - mosolyodtam el a távolba meredve. - Ő intézte el, hogy a lehető leghamarabb itt lehessünk veled.
- Ez a Styles... Talán mégsem olyan rossz, mint ahogy azt gondoltam - mormolta orra alatt, mire halkan felnevettem.
Néhány percig csak csendben ültünk a szobában gondolatainkba merülve, miközben egymás kezét szorítottuk. Nagyon bensőséges pillanatok voltak ezek. Biztos voltam benne, hogy ezt a pár, nyugodtan töltött percet örökké az emlékezetembe véstem.
- Szeretnék Georgi-val és Megan-nel beszélni. Nem tudom merre lehetnek most, de megtennéd, hogy szólsz nekik? - tette fel kérdését hirtelen, ezzel megtörve a kellemes csöndet.
- Hát persze - mosolyodtam el halványan, majd felálltam, és lassan kisétáltam a kórteremből.
Könnyes szemekkel sétáltam végig az üres folyosón, majd lassan leballagtam a lépcsőn, amely a kórház büféjéhez vezetett.
Az emeleti folyosó csöndje után teljesen furcsa volt belépni a kis kávézóba, ahol az emberek duruzsolása kellemes zajt keltett. Azonnal megpillantottam a büfé közepén Georgi-t és Megan-t, amint feszülten doboltak körmükkel az asztalon. Mellettük ült Harry, Andrew és Lola is. Megpróbáltam erőt venni magamon, mivel nem akartam, hogy húgaim még jobban aggódjanak, ezért letöröltem könnyeimet, majd felszegett állal odasétáltam hozzájuk.
- Georgi, Meg, apa szeretne beszélni veletek - mosolyogtam rájuk, majd megsimogattam vállukat.
- Grace, ugye minden rendben van apával? - suttogta Georgi kétségbeesetten.
- Nyugodjatok meg. Majd apa elmond nektek mindent - öleltem át mindkettőjüket.
Zavartan elindultak, majd mikor látótávolságon kívül értek, tekintetem azonnal jelenlévő testvéreimre szegeztem.
- Mióta tudjátok? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Karácsony óta - sütötte le szemeit Lola, majd kötött pulcsijának ujját kezdte el birizgálni, mely rá volt húzva kézfejére.
- Nem mutattátok a szomorúság egyetlen jelét sem...
- Grace, csak azért nem mutatták, mert nem akarták, hogy aggódj értük - szólt közbe Harry, majd óvatosan megragadta derekamat, és lassan ölébe húzott.
Arcom belefúrtam mellkasába, majd beleszippantottam pólójába. Olyan szorosan hozzábújtam, ahogy csak tudtam. A közelsége és a támogatása volt most a legnagyobb támasz számomra. Erre volt a leginkább szükségem.
- Szeretnék egy kis friss levegőt szívni - szólaltam meg hirtelen.
Harry bólintott egyet, majd megfogta kezeimet, és elindult velem a főbejárat felé. Anélkül is tudta, szeretném ha velem jönne, hogy kimondtam volna ezt.



- Már tényleg semmi esély nincs a gyógyulásra? - kérdezte, miközben mereven bámulta a távolban elhaladó autók sorát.
- Az orvosok szerint nincs - válaszoltam üres tekintettel, majd összehúztam magamon vékony kardigánom, mikor a szél hirtelen átfújt rajta.
Harry hirtelen levette magáról kockás ingét, majd hátamra terítette.
- Harry, nem fázom - mosolyodtam el halványan. - Vedd vissza nyugodtan, mert te viszont így fázni fogsz - mutattam rá csupasz karjára.
Texasban télen sincs iszonyatosan hideg - ebből a szempontból szerencsés ez a hely -, de egy szál pólóban azért tényleg könnyen meg lehet fázni.
- Idáig elhallatszott, ahogy csikorgatod a fogaidat - mosolyodott el, majd játékosan megforgatta szemeit. - Nekem jó ez így - rántotta meg vállát, majd egy hirtelen mozdulattal magához húzott, és szorosan átölelt.
- Tényleg köszönöm, hogy itt vagy - motyogtam, majd homlokomat vállára döntöttem.
- Ez a legkevesebb. De ígérd meg, hogy erős maradsz, rendben?
- Megígérem - húzódtam egy kicsit távolabb tőle, majd mélyen szemeibe néztem, és határozottan bólintottam egyet.
- Már csak apukád miatt is. Biztos vagyok benne, hogy ő is ezt szeretné - mondta, majd eltűrt arcomból egy kusza hajtincset.
- Igen, én is biztos vagyok benne - válaszoltam halkan, majd könnyeim olyan hirtelen kezdtek el hullani, hogy észre sem vettem. A sírás villámcsapásszerűen tört rám. Ha csak belegondoltam mindabba, ami most történik, elszorult a szívem, és alig kaptam levegőt.
- Shh - húzott magához ismét, majd hátamat kezdte simogatni. - Grace, az életünkben vannak olyan emberek, akik nagyon fontosak számunkra. Az ilyen emberek nyomokat hagynak az életünkben. Egyesek sokáig maradnak, mások viszont talán a kelleténél hamarabb elhagynak minket. De a szívünkben mindig ott vannak. Az apukád egy ilyen ember.
Halvány mosollyal arcomon felnéztem rá, majd bólintottam egyet. Megértettem, mit akart ezzel üzenni, és ez jelen pillanatban sokat segített.
Közelebb hajoltam hozzá, majd kissé lábujjhegyre ereszkedtem, és hosszan megcsókoltam. Talán kissé hosszabban és szenvedélyesebben is a kelleténél.
- Khm... Mielőtt folytatnátok a meghitt szerelmeskedést, szólok, hogy itt vagyok - hallottuk meg hátunk mögül Jade éles hangját.
Zavartan elhúzódtunk egymástól, majd a felénk közeledő nővéremre szegeztük tekintetünk.
- Bocs, ha megzavartalak titeket. De várjatok csak... Igazából nem sajnálom - mondta Jade gúnyos mosollyal arcán, azonban szemein láttam, hogy percekkel ezelőtt még sírt. Ebben biztos voltam.
Ő mindig is nagy mestere volt az érzelmek elrejtésének. De én túl jól ismerem ahhoz, hogy ne tudjam megállapítani, ha valami baja van.
- Azt hiszem én most visszamegyek, és megnézem Georgi-t és Megan-t - szólalt meg Harry, majd beletúrt hajába.
- Köszi - suttogtam mosolyogva, majd még egyszer utoljára megszorítottam kezeit.
Harry tudta, hogy beszélni akarok Jade-del, és örültem, hogy ezt tiszteletben tartotta.

- Jól vagy, Jade? - néztem rá egy pillanatra.
- Hát, voltam már jobban is - mosolyodott el szomorúan, majd elkezdte előre-hátra húzogatni Martens bakancsát a földön. - Azt hiszem túl keményen bántam apával. Nem csak az utóbbi időben. Egész életemben.
- Talán néha te magad sem gondolod így, de remek lánya voltál, vagy és leszel apának - mosolyodtam el halványan.
- Persze... Ez mindig te voltál, Grace. Tudod, én irigyellek téged.
- Engem? De miért? - néztem rá értetlenül.
- Mert te olyan életet élsz, amilyenről mások csak álmodnak. Gyönyörű vagy, kívül-belül. Van egy barátod, aki annyira odavan érted, hogy az igencsak elfoglalt élete ellenére elintézi, hogy eljuss egyik pillanatról a másikra Londonból Texasba, és még veled is jön. És amit a legjobban tisztelek benned, az az, hogy erős tudtál maradni, amikor én nem. És egyértelmű, hogy apának mindig te leszel a kedvence. Bár ezt meg is tudom érteni - mosolyodott el olyan halványan, hogy alig láttam. De akkor is mosolygott. És ez többet jelentett mindennél.
- Jade - szólaltam meg halkan.
- Igen?
- Most össze kell tartanunk. Apáért. Rendben?
- Rendben - bólintott, majd odanyúlt kezemhez, és megszorította azt.


Fogalmam sem volt róla, hány órája vagyok talpon, de kezdtem egyre fáradtabb lenni. Minden lehetséges percet apával töltöttem, ahogy Georgi és Megan is. Talán nekem és nekik volt a nehezebb ezt felfogni és - már amennyire lehet - feldolgozni. Azt hiszem ennyit még sosem sírtunk életünkben. De minden embernél jönnek változások, amik néha jók, de van, hogy nehezek. Mi most a második verziót éljük át. Jelen pillanatban abban sem voltam biztos, hogy az lesz rosszabb, amikor apa már tényleg nem lesz velünk, vagy az, amikor még ugyan velünk lesz, de már szörnyen betegen, és számolhatjuk vissza a napokat a haláláig.

- Hogy vagy, apa? - szorítottam meg kezeit. A gyógyszerek megtették a hatásukat, apa láthatóan jobban lett tőlük. De azért meg kellett bizonyosodnom arról, hogy ez tényleg így van.
- Jól vagyok, prücsök. Tényleg. Te viszont órák óta nem ettél, és nem aludtál. Kérlek menj haza, és pihenj le. Velem minden rendben lesz.
- Nem, nem vagyok fáradt - ráztam meg fejem határozottan. Valójában nagyon is az voltam, és ezt apa is jól tudta. Ezt már az arcom és a beszédtempóm is elárulta.
- Persze, persze... Grace, komolyan beszélek. Nekem is pihenésre van szükségem, pontosan úgy, ahogy neked.
- De én szeretnék melletted lenni! Nem baj ha alszol. Tőlem átaludhatod az egész napot is. De én itt akarok maradni. Melletted.
Apa rosszallóan megrázta fejét, majd éppen szólásra nyitotta száját, mikor hirtelen kopogtattak, és lassan benyitottak a kórterembe. Legnagyobb meglepetésemre Harry lépett be a helyiségbe.
- Khm - köhintett. - Hogy van, Mr. Harris? - kérdezte zavartan, majd zsebre tette kezeit.
- Köszönöm fiam, határozottan jobban - válaszolta apa komolyan, majd katonásan bólintott egyet.
A köztük kialakuló párbeszéd hatására akaratlanul is elmosolyodtam, majd lehajtottam fejem.
- Megmondanád ennek a féleszű lánynak, hogy menjen haza? Nem akar hallgatni rám. Pedig pihenésre van szüksége - szólalt meg apa ezúttal már kissé barátságosabban.
- Pont ezért jöttem - mosolyodott el halványan Harry. - Grace, hazamegyek veled. Nekem amúgy is vissza kell utaznom Londonba.
- Mikor? - kaptam fel fejem, majd kérdőn ránéztem.
- Néhány óra múlva indul a gépem.
- Ó... - húztam el számat kelletlenül. - Na jó, talán igazatok van. Tényleg pihennem kellene. És ennem. Kezdem érezni, hogy menten kilyukad a gyomrom.
- Na ez az én Gracie-m - húzott magához apa, majd adott egy puszit fejemre. - Menjetek, egyetek, és Grace, pihenj.
- Rendben apa - mosolyodtam el halványan. - Szeretlek - suttogtam, majd odahajoltam hozzá, és megpusziltam arcát.
- Én is téged. Na menj - mosolygott rám, majd elengedte kezeimet.


Fogalmam sincs mennyi időnk ment rá arra, hogy eldöntsük mit és hol együnk. Egy taxival járkáltunk ide-oda, egyik étteremtől a másikig. Először úgy volt, hogy egy hangulatos kis olasz étteremben fogunk enni, de ott egyetlen szabad hely sem volt. Ezután elmentünk egy kínai étterembe, viszont ott semmi kedvünkre valót nem találtunk. Az egész tortúrából végül az sült ki, hogy elmentünk a Mc'Donalds-ba, és vettünk két big mac menüt, majd megettük a kocsiban. Őszintén mondom, hogy az evés az egyik legjobb dolog a világon. Főleg miután órák óta semmi táplálék nem került a szervezetembe. Nálam pedig az elég nagy szó. Harry le is szólt, hogy milyen gusztustalanul eszek... Hát, előfordul.
Ezer éve nem voltam a házban, ahol az utóbbi majdhogynem tizenhét évemet töltöttem, így először kissé furcsa érzés kerített hatalmába, ez viszont később átfordult kellemesbe és meghittbe. Jó volt otthon lenni.

Gondolataimban elmerülve álldogáltam a nappaliban, a hatalmas üvegablak előtt, melynek hatására úgy éreztem, mintha én magam is a természetben lennék. A város gyér fényei bevilágították a szobát, mely melankolikus hangulatot adott a helyiségnek. Szerettem volna ezt a napot visszatekerni, és megsemmisíteni. Szerettem volna felébredni ebből a rossz rémálomból. De sajnos kénytelen voltam elfogadni, hogy ez a valóság, és bármennyire is szeretném, nem futhatok el a problémák elől, melyekből egyetlen nap leforgása alatt egy tucatnyi összegyűlt. Úgy éreztem, hogy minden kicsúszik a kezeim közül. Jelenleg Harry volt az egyetlen, akit biztosnak éreztem magam mellett. De vajon meddig tart ez az állapot? És mi van, ha hamarosan ő is elhagy? Erre megvolt az esély. És féltem is tőle, hogy bekövetkezik.
Hirtelen két erős kezet éreztem meg derekaim körül, mire halványan elmosolyodtam.
- Nagyon elgondolkodtál - mormolta fülembe Harry jellegzetes rekedtes, mély hangján.
- Még fel sem tudtam igazából fogni, hogy mi is történik most tulajdonképpen - sóhajtottam fel. - Szeretnék segíteni apának. De fogalmam sincs hogyan.
- Azzal segítesz neki a legtöbbet, hogy mellette vagy, és érzi a támogatásod. Te mindent megteszel, Grace.
- De érzem, hogy többet is tehetnék - emeltem fel kissé hangom, majd lefejtettem magamról Harry kezeit.
Biztos voltam benne, hogy van valami, amivel szebbé tehetném apa utolsó hónapjait. Éreztem, hogy van valami, amit apa nagyon szeretne velem kapcsolatban. Csak még nem tudtam, mi az, amivel tényleg boldoggá tehetném.
- Megértelek.
- Ne! Nem kell megérteni, nem kell megértőnek lenni! Se semmi másnak! - Fogalmam sincs, mi játszódott le akkor bennem. Talán a nyugodtság, melyet eddig sikerült megtartanom magamban, most szétrobbant, és az idegesség eluralkodott rajtam. Csakúgy, mint a kétségbeesés is. Csak sajnos ezt azon az emberen vezettem le, aki a legkevésbé érdemelte meg. - Csak hagyj magamra! - kiabáltam könnyes szemekkel, majd felrohantam az emeletre.
Rajtunk kívül senki sem volt a házban, mindenki más a kórházban tartózkodott. Először nem értettem, én miért nem maradhatok ott, de aztán számomra is világossá vált, hogy én voltam a legtöbb ideig talpon.
Mikor beléptem régi szobámba, mintha visszaugrottam volna az időben. Mikor még nem volt Harry, nem volt London... Mikor nem volt April és Carter, mikor nem voltak barátaim. Mikor minden más volt. Utólag belegondolva talán apa betegsége is okkal történt. Mert én hiszem, hogy ezen a világon tényleg minden okkal történik. Később rá is jöttem, hogy apa betegségének miért kellett megtörténnie, de akkor, abban a pillanatban csak a csalódottságot éreztem magamban. Miért pont mi? Miért pont az én apámmal történik mindez? Miért voltunk vele olyan kegyetlenek? Miért hagyott el minket? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések százai tevődtek fel agyamban, melyekre akkor nem kaptam választ.
Percekig csak sírtam, és nem tudtam abbahagyni. Végül aztán, mikor kissé sikerült lenyugodnom, Harry bejött a szobámba, majd óvatosan leült ágyam szélére.
- Nem haragszol rám? - néztem fel rá könnyes szemekkel. Minden oka meglett volna rá. Hiszen ő itt volt mellettem, támogatott, én pedig csak úgy leordítom a fejét, mikor jelen pillanatban ő volt az utolsó ember a Földön, aki ezt megérdemelte volna.
- Nem - rázta meg fejét szomorú mosollyal arcán, majd végigsimított lábamon. - Mint már mondtam, megértelek. Akkor is, ha te most a világ ellen fogsz fordulni. Minden okod megvan erre.
- Én nem szeretnék ellened fordulni - mondtam bűnbánóan, majd megragadtam karját, és ennek segítségével magamhoz vontam.
Lefeküdt mellém, majd szorosan átölelt, és megpuszilta fejem.
- Bocsáss meg - suttogtam.
- Nem kell semmiért bocsánatot kérned - nézett mélyen szemeimbe, majd közelebb hajolt hozzám, és ajkait enyémekre tapasztotta.
Semmi másra nem volt szükségem abban a pillanatban. Csak arra, hogy megcsókoljon.
Végül csak a levegő hiánya végett húzódtunk el egymástól. Még mindig a csók hatása alatt voltam, ezért nem tudtam józanul gondolkodni. A levegő izzott körülöttünk, szinte tapintható volt.
- Nehéz normálisan viselkednem a közeledben - mormolta rekedtes hangján, miközben még mindig szaporán vette a levegőt.
- Harry - suttogtam.
- Igen?
- Akkor ne tedd - néztem fel mélyzöld szemeibe, melyben vágy és szeretet csillogott.
Óvatos mosolyra húzta száját, majd még szorosabban magához ölelt, és ismét csókolni kezdett.
Nem tudtam, mi fog ezen az éjszakán történni. Semmiben sem voltam biztos. Túl sok problémám volt, melyek elől csak úgy tudtam egy rövid időre elmenekülni, ha teljes mértékben átadom magam Harry-nek. Ez volt a kiút az ijesztő, rideg és szomorú valóságból.