13. rész: Együtt alvás...

Szó szerint átestem a küszöbön, majd arccal a földre zuhantam, ezután pedig erőteljes fájdalmat kezdtem érezni térdemben. Nem tűnt vészesnek a sérülés, de abban biztos voltam hogy lehorzsoltam. Elképesztően kínos volt így elvetődni... Ez is csak én lehetek... Nagyot sóhajtva felnéztem, majd amikor megláttam ki áll felettem - és legfőképpen miben -, nagyon meglepődtem. Arra számítottam hogy csak Louis nyithat majd ajtót, de ehelyett pont az volt otthon, akit a legjobban szerettem volna elkerülni. Harry.

Szívem olyan hevesen kalimpált, hogy szinte már kezdett abnormális tempót felvenni. A srác szinte ádámkosztümben állt előttem, csupán egy alsógatyát viselt, ettől pedig arcomra hirtelen elképedt ábrázat ült ki. Andrew-n kívül ilyen látványban még nem volt részem, és ő számomra cseppet sem nevezhető vonzónak. Sem külsőleg, sem belsőleg. Harry viszont kifejezetten jól nézett ki, de bennem inkább zavarba ejtő érzést keltett. Amolyan "minden csaj álma" teste van.
Kissé elpirultam, majd hirtelen elkaptam tekintetem és lesütöttem szemeimet, ezek után pedig ülőhelyzetbe tornáztam fel magam.
- Grace? Jól vagy? - nézett rám kétségbe esetten, azonban arcán felfedeztem egy bujkáló mosolyt is.
- Igen, persze... Azt hiszem - dadogtam, mire ő felém nyújtotta kezét és segített felállni. - Viszont megkérhetnélek rá hogy vegyél fel izé... Valamit? - néztem el ismét másfelé, majd egy hangosat sóhajtva dobolni kezdtem egyik lábammal.
- Miért? Esetleg zavar? Mert engem egyáltalán nem, én nagyon is jól érzem magam így - tárta szét karjait elégedetten egy kaján vigyorral arcán, majd megvonta vállát.
- Engem viszont igen - feleltem cinikusan, majd megforgattam szemeimet.
Harry védekezésképpen maga elé helyezte kezeit, majd mivel észrevette hogy számomra egyre kínosabb ez a szituáció, besétált szobájába, hogy magára vegyen valamit.
Azért azon elméletem mellett még mindig kitartok, hogy Harry-ről lesüt mennyire nagyképű. Őt egy cseppet sem zavarta ez a helyzet, sőt inkább élvezte hogy valaki csodálja az ő "csodás" testét. Engem azonban nagyon zavarba hozott ez a jelenet.
Néhány perc múlva kisétált szobájából egy köntösben, én pedig elégedetten elmosolyodtam.
- Így már jobb?
- Sokkal - bólintottam, majd elkaptam tekintetem, mikor mélyzöld szemeivel sikerült enyémekbe pillantania. - Egyébként nem mintha zavarnál... De szabad megkérdeznem miért vagy itt? És miért vagy csurom vizes? - Abban a pillanatban tudatosult bennem hogy tényleg tetőtől talpig vizes vagyok, és valószínűleg elképesztően csapzottan nézhetek ki.
- Második kérdésedre válaszolva, mint láthatod, kint zuhog az eső - szólaltam meg szarkasztikusan. - Egyébként azért jöttem, hogy izé... Szóval azt hittem te valami fesztiválon vagy, így gondoltam visszahozom a kardigánodat, és majd Louis odaadja neked - Itt elvesztettem korábbi határozottságom, és csak hebegtem-habogtam, mire ő halványan elmosolyodott. - De tényleg csak ezért jöttem, úgyhogy tessék - nyújtottam kezébe a ruhadarabot, mire ő rászegezte tekintetét.
- Mondtam hogy nem kell visszaadnod - nézett fel rám egy pillanatra.
- De én ragaszkodom hozzá - erősködtem. Végül is úgy sincs már semmi ami hozzá kötne... - Nekem most mennem kell.
- Ilyen hamar? - nézett rám kissé csalódottan.
- Igen... Akkor szia - köszöntem el olyan hirtelen ahogy csak tudtam, majd elindultam az ajtó felé.
- Várj! Nem fogsz megfázni? És biztos nem ütötted meg magad mikor elestél? - szólt utánam, mire én egy pillanatra hátra fordultam. Remek... Ismét emlékeztet rá hogy mekkorát estem előtte.
- Minden oké. Majd sietek haza - legyintettem kezemmel.
- Oké, de legalább egy esernyőt hadd adjak - mondta, majd kivette az egyetlen nála lévő esernyőjét az előszobaszekrényéből, és átnyújtotta nekem.
- Rendben, köszönöm - motyogtam, majd intettem egyet, és kiléptem az ajtón, a még mindig szakadó esőre.
Iszonyúan kínos volt Harry-vel találkozni. Ezt rajta azonban cseppet sem éreztem. Vajon érez-e még egyáltalán irántam valamit? Vagy érzett valaha is? Rengeteg megválaszolatlan kérdés keringett bennem vele kapcsolatban.

Idegesen lépkedtem egyik lábamról a másikra a buszmegállóban, arra várva hogy jöjjön egy busz ami visszavisz a Hyde Parkhoz vagy legalább a környékéhez. De húsz percnyi várakozás után sem jött semmi ami nekem jó lett volna, még akkor sem amikor elméletileg kellett volna jönnie. Taxi nem volt sehol, errefelé pedig Harry-n kívül senkit sem ismerek, ezért tanácstalanul álldogáltam a megállóban, miközben azon töprengtem, hogyan is juthatnék haza.
Mivel volt egy esernyőm, az volt az egyetlen választásom hogy elgyalogolok a következő buszmegállóhoz, amely közelebb van a belvároshoz, abban reménykedve hogy ott majd felbukkan egy taxi. Így is tettem, azonban körülbelül tíz métert sétáltam, mikor a szél erősen feltámadt, a kezemben szorongatott esernyőt pedig felkapta, és a levegőbe emelve elfújta. Néhány másodpercig rohantam utána hogy elkapjam, de reménytelen volt a helyzet. Miközben az esőben álltam, figyelve az egyre távolodó esernyőt, melyet a szél már elég messzire vitt, teljesen eláztam. Visszafutottam a buszmegállóba, és néhány percig ott gondolkodtam, hogy most mit is tehetnék...
Végül semmire sem jutottam, ugyanott tartottam mint tíz perccel ezelőtt, ezért egyetlen választásom maradt, visszamenni Harry-hez. Ez így elképesztően kellemetlen volt, mivel alig fél órával ezelőtt én makacskodtam annyira hogy el kell mennem. Most meg visszamegyek, hogy "Bocsi, mégiscsak maradok".  Ennél hülyébben nem is viselkedhetnék.

Lehajtott fejjel becsöngettem, majd mikor Harry ajtót nyitott, lesütöttem szemeimet.
- Nem jött sem busz, sem taxi, az esernyődet pedig elfújta a szél, ezért visszajöttem - motyogtam, miközben a földet bámultam.
Hallottam hogy halkan felnevet, majd elállt az ajtó elől.
- Gyere be - invitált be vigyorogva.
Végighúztam kezem csuromvizes hajamon, majd felsóhajtottam. Nincs annál rosszabb mikor teljesen eláztál, emellett pedig még a térded is sajog, mivel hatalmasat tanyáztál azelőtt, akibe bele vagy esve, csak magadnak sem akarod bevallani.
- Nehogy megfázz nekem - komolyodott el hangja. - Szárítsd meg a hajad, ha szeretnél zuhanyozz is le, és ha akarod adhatok neked valami ruhát - vetette fel ötletét.
- Rendben, köszönöm - bólintottam, majd elindultam a fürdőszoba felé.
Harry igazán kedves volt, nem is láttam rajta hogy zavarban lenne a történtek után, vagy bármi ilyesmi. Ellentétben velem, hiszen nekem ez az egész helyzet kellemetlen volt. Ami köztünk történt, nem is tudom minek nevezhető... Elméletben a barátnője voltam, kőkemény két hétig. De csak elméletben... Ha kicsit reálisan kezdek el gondolkodni, rádöbbenek hogy ennyi idő alatt még csak megismerni sem tudják egymást az emberek. Nos, teljes mértékben ez nekünk sem sikerült. Talán tényleg jobb lesz erre az egészre fátylat borítani... Csak éppenséggel a sors mindig az utamba sodorja Harry-t.
Vettem egy gyors zuhanyt, ahogy Harry is felajánlotta, ezek után pedig hosszas keresés után sikerült rábukkannom a jól elrejtett hajszárítóra, majd nyugalmas tempóban elkezdtem szárítani hosszú, sötétbarna hajam. Amíg zuhanyoztam és hajat szárítottam, ruháimnak valamennyire sikerült megszáradniuk, így vissza tudtam venni azokat.

- Sikerült megszárítkoznod? - mosolygott rám féloldalasan.
- Igen, és köszönöm - bólintottam, majd elkaptam róla tekintetem. - És ha elállt az eső, akkor már itt sem vagyok - néztem ki az ablakon, azt figyelve hogy elállt-e már az eső. 
- Nem állt el - bökte meg vállam, mire az ablakról rá szegeztem tekintetem. - Nagy vihar van. Eléggé nagy - húzta félre ajkait.
- Szuper... - sóhajtottam fel, majd összefontam magam előtt karjaimat. - Most akkor mégis hogyan menjek haza? - kérdeztem gondterhelten.
- Ha gondolod, itt is maradhatsz amíg jobbra nem fordul az idő.
- Harry, ez nem hiszem hogy jó ötlet... - Remek. Ezt ecseteltem az előbb is. Itt maradni annyira kellemetlen lenne. Kétségtelenül nagyon kellemetlenül adta magát ez az egész helyzet...
- Grace - kezdett bele egy hangos sóhajtás kíséretében. -, tudom hogy ez most nem éppen a legkellemesebb szituáció, de abba egyikünk sem fog belehalni ha két órát együtt töltünk. Ugye? - vonta fel szemöldökét.
- Hát, ha a szükség úgy kívánja, tényleg nincs mit tenni - vontam meg vállam, majd egyetértően bólintottam egyet.
- Szuper - csapta össze kezeit.
- De csak akkor maradok, ha tényleg nem vagyok púp a hátadon. Meg egyébként sem szeretnék összefutni Shay-jel - tettem hozzá kissé szemrehányóan.
- Grace, kérlek... - Tudta hogy ezzel a közelmúlt sérelmeit akarom felemlegetni, és egyáltalán nem is tévedett.
Csak megvonva vállamat leintettem, majd az ablak felé fordultam és a rajta lefolyó esőcseppeket kezdtem el figyelni. Nagyon rosszul jött ki ez az egész... Én totálisan beleestem abba a srácba, akit alig egy hónapja még egyszerűen rühelltem. De aztán kiderült hogy nagyon aranyos is tud lenni, és annak ellenére hogy kicsit túl nagyra van magától, ő egy nagyon szerethető személyiség. És ha úgy vesszük, csak majdnem hogy úgy igazán összemelegedtünk, mikor neki hirtelen teljesen más tervei lettek. Ennél bonyolultabb már nem is lehetne az egész.
Az eső egyáltalán nem akart elállni, az ég dörgött és villámokat szórt, a szél pedig erőteljesen fújt.

- Soha nem fog elállni? - néztem el a távolba reménytelenül.
- Nagyon úgy tűnik - sóhajtott fel Harry. - Viszont nem hiszem hogy most érdemes lenne elindulnod... A végén még tüdőgyulladásod lesz.
- És akkor mit csináljak? - néztem rá értetlenül, majd széttártam karjaimat.
- Majd holnap hazamész - válaszolta nemes egyszerűséggel, én pedig egy pillanatra fel sem fogtam hogy mit mondott.
- Oké... - És miután ezt kimondtam, leesett, hogy mit akar ez jelenteni. - Álljunk csak meg egy pillanatra! Hogy érted azt hogy reggel? Azt akarod hogy aludjak itt?
- Hidd el, csak te jársz jobban vele - kacsintott rám.
Milyen fordulat jöhet még, ami ennél kínosabb lehetne? Nekem már ez a találkozás is eléggé az volt. A részletekről nem is beszélve.
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd egy gyors bólintás kíséretében - vonakodva ugyan -, de belementem az ötletbe.
- Aludj a szobámban nyugodtan, én jól megleszek a kanapén. Hidd el, odabent sokkal kényelmesebb - mutatott fel az emeletre, a szobája felé.
- Nem nem, semmi szükség rá! Jó lesz nekem a nappaliban. Már egyébként is épp elég terhet aggattam rád az itt maradásommal, úgyhogy az a minimum hogy elalszom a kanapén - erősködtem, mire ő féloldalasan elmosolyodott.
- Hidd el, én örülök neki a legjobban hogy itt vagy - nézett rám még mindig azzal az édes vigyorral. Na igen... Ez volt az est első alkalma, mikor kikezdett velem. Legalábbis próbált. De mit hisz? Hogy a nyakába borulok és elfelejtem mindazt ami történt? Oké hogy nagyon vonzódom hozzá... De akkor sem fogom ilyen könnyen a karjaiba vetni magam. Azt már nem.
Csak egy halvány mosollyal arcomon megráztam fejem, majd lesütöttem szemeimet.
- Akkor alszom én idelent. És most felhívom anyát - kaptam ki zsebemből a mobilomat, majd kicsit félrevonultam és tárcsáztam anyát.

- Gracie! Merre jársz? Már aggódtunk érted - szólt bele kétségbeesetten anya.
- Anyu, nyugi, nincsen semmi baj. Harry-nél vagyok.
- Harry-nél? - kérdezte meglepetten. Nagy vonalakban neki is beszámoltam a történtekről, ezek után pedig nem csoda hogy furcsállta a helyzetet.
- Igen, de ez egy hosszú történet. A lényeg hogy hatalmas vihar van odakint, egy busz sem jött, és úgy tűnik itt maradok - motyogtam, majd szám szélét harapdálva vártam válaszát.
- Hát ez érdekes... Na mindegy, akkor maradj ott, de csak óvatosan! - Ezen mondata után felvontam szemöldököm, majd köhintettem egyet.
- Anyu! - szóltam rá, majd megforgattam szemeimet. - Tudod hogy Harry és köztem semmi sincs... Most már.
- Igen, persze, tudom. De aggódós vagyok, ezt te is tudod.
- Tudom - mosolyodtam el halványan. - Viszont most leteszem. Holnap amint lehet, indulok is haza.
- Rendben. De ezt a "nem alszok itthon" dolgot ne vezessük be - komolyodott el hangja.
- Persze anyu, ez csak egy kivételes alkalom. És gondolhatod hogy én sem lelkesedtem az ötletért... Na mindegy, szia.
- Puszi - köszönt el, majd bontotta a vonalat.


Mire visszaértem a nappaliba, a kanapén már meg volt ágyazva.
- Így jó lesz? - nézett rám Harry.
- Persze, tökéletes - motyogtam, majd leültem a kanapé szélére. - Akkor mehetsz is aludni. Jó éjt - Burkoltan próbáltam célozni rá hogy most már nyugodtan elmehet.
- De várj... Te most komolyan farmernadrágban és ázott pulóverben akarsz aludni? Hadd adjak egy pólót, vagy akármit, ami kényelmesebb és... Szárazabb.
- Nem kell, ez így tökéletes - makacskodtam, majd megráztam fejem.
- Grace - szegezett felém egy amolyan "ne hülyéskedj velem" pillantást.
- Na jó, egy póló talán mégsem ártana - ismertem el igazát, mire ő mosolyogva bólintott egyet, és felsietett az emeletre egy száraz felsőért.
Amíg odafönt tartózkodott, tekintetem a bekapcsolt tévé képernyőjére szegeztem, ahol a Jersey Shore egyik epizódja ment éppen. Sosem hoztak lázba az ilyesfajta tévéműsorok, ezért nem is figyeltem tovább egy percnél a műsorban zajló történéseket.

Harry gyors léptekkel lesietett a lépcsőn, majd kezembe nyomott egy pólót, amibe körülbelül kétszer is belefértem volna.
- Ez tökéletes, köszönöm - mondtam, majd besétáltam a fürdőszobába és magamra kaptam a szürke pólót, mely szinte takarta a térdem.
Belenéztem a tükörbe, kissé megigazítottam szerteágazó hajam, majd visszasétáltam a nappaliba. Az idő odakint már-már ijesztő volt, mivel a szél nagyon fújt, az eső zuhogott, és még mindig szakadatlanul dörgött és villámlott, kisebb-nagyobb időközönként.
- Jól van, most már tényleg lefeküdhetsz. Jó éjt - küldtem el a lehető legkedvesebb hangnememben, majd lefeküdtem és magamra húztam takarómat.
- Rendben - válaszolta vigyorogva. - Neked is jó éjt.

Egyáltalán nem bírtam elaludni, két ok miatt is. Az egyik az volt hogy az agyamat nem tudtam kikapcsolni, a gondolatok csak úgy cikáztak bennem, és szinte az összes középpontjában Harry állt. A másik ok pedig az volt, hogy a vihar miatt nagyon féltem. Igen, eléggé parázós vagyok ilyen szempontból. Szóval nagyszerű volt...
A fejemre húzott takaró alatt alig kaptam levegőt, de abban a pillanatban nem ez volt a legnagyobb gondom, ugyanis a vihar miatt ijesztő fények és hangok keletkeztek, ez pedig jobban lekötötte a figyelmem, mint az hogy mentem megfulladok a meleg paplan alatt.
Egy hatalmas dörgés hallatán felpattantam a kanapéról, majd amilyen gyorsan csak lehetett, felrohantam Harry szobájához. Azt hittem szívrohamot kapok, annyira megijedtem. A kint lengedező faágak árnyékai csak tetézték az amúgy is feszült hangulatomat, így azt találtam az egyetlen megoldásnak, ha Harry közelében összekuporodok a sarokban, és várom hogy vége legyen ennek az ítéletidőnek.
Halkan bekopogtattam, válaszként pedig Harry csak kómásan elmorgott valamit amit én nem értettem, ezért benyitottam szobájába.
Mikor meglátta hogy belépek a helyiségbe, hirtelen ülő helyzetbe küzdötte fel magát.
- Hát mégsem bírod ki nélkülem Gracie? - nézett rám kaján vigyorral az arcán, mire én lesajnálóan ránéztem.
- Nem miattad rohantam fel ide, hanem a vihar miatt - Ezen mondatom után azonnal lelombozódott, ajkait lefelé biggyesztette. - Egyébként nem vagy te egy kicsit önimádó, egocentrikus, egy kis túlzott büszkeséggel fűszerezve? - fontam magam előtt össze karjaimat, célozva előző megszólalására.
- Akkor is tudom hogy nem bírod ki nélkülem - feszegette tovább a húrt, mire én erőltetetten felsóhajtottam.
Hát, úgy látszik a nagyképűségét sosem lesz képes elhagyni...
- Miért jó neked hogy minden egyes percben próbálsz kikezdeni velem? - ráztam meg fejem értetlenül.- Lekuporodok a sarokba - indultam el a szoba egyik sarka felé, mire ő felráncolta homlokát.
- Grace, ugye ezt te sem gondolod komolyan? - nézett rám értetlenül. - Bújj be ide - húzódott kicsit arrébb a meglehetősen széles franciaágyán, majd maga mellé mutatott.
- Na jó rendben - adtam meg magam, majd odacsoszogtam az ágyhoz és tartva a távolságot bebújtam Harry mellé.
- Félsz a vihartól? - nézett le rám. A tekintetétől egy különös érzés fogott el. Nem tudom megmondani milyen, egyszerűen csak rabul ejtettek azok a zöld szemek. Ez lenne a szerelem? Mert akkor elég bonyolult dolog.
- Eléggé - kaptam el róla tekintetem, majd lehajtottam fejem. - De most hogy már itt vagyok melletted, kicsit... Jobb - Ezen mondatok kimondása után kissé elpirultam, de nem akartam hogy ezt észrevegye, ezért nem néztem fel rá.
Hirtelen beállt az a kínos csönd. Nem az az érzelmekkel teli, megnyugtató csönd, hanem az, amikor egyikünk sem tudja mit kellene mondania, vagy tennie. Vajon ő is ugyanazt érzi amit én? És ugyanazt gondolja? Vagy számára én csak egy játékszer vagyok, akit kedvére elővehet, majd ha úgy tartja kedve, eldobja? És ismét a tucatnyi megválaszolatlan kérdés...
Figyelmem elterelődött a kínos és kellemetlen gondolatokról, mikor térdem sajogni kezdett.
- Á - szaladt ki számon, majd térdemhez nyúltam.
Szegény Harry már éppen belealudt a köztünk fennálló kínos csöndbe, azonban erre a megnyilvánulásomra azonnal felkapta fejét.
- Mi a baj? - nézett rám kétségbeesetten.
- A térdem... Eléggé fáj - mondtam, majd ismét odanyúltam a fájdalmas ponthoz.
- Hadd nézzem - komolyodott el hangja.
Bólintottam egyet, majd néhány centivel feljebb húztam a térdemet takaró pólót. Amikor fürödtem, fel sem tűnt hogy ilyen nagy seb keletkezett a lábamon, mely körül még egy lila folt is ékeskedett.
- Ez elég vészesnek tűnik... Nagyon fáj? - emelte fel tekintetét, majd mélyen szemeimbe nézett.
- Igen - szorítottam össze fogaimat, majd lehunytam szemeimet. Tényleg fájt. Nem mondanám hogy majd' belehaltam a fájdalomba, de eléggé mély seb volt. A nadrágomon is keletkezett egy lyuk a seb helyén, mint azt később észrevettem. - De túlélem - mosolyogtam rá halványan.
- Tuti? - Nagyon aranyosnak tartottam az aggódást, melyet felém mutatott. Őszintének tűnt, és ez sokat jelentett. Kellett annak a kis mű barbi babának mindent tönkretennie!
De az élet ilyen... Azt hiszed hogy minden szép, már-már tökéletes, és aztán a valóság gondoskodik róla hogy még csak ne is merd illúziókba kergetni magad.
- Tuti - válaszoltam még mindig halvány mosollyal arcomon. - Azt hiszem ideje lenne aludni - szólaltam meg egy ásítás közepette.
- Rendben - bólintott, majd lekapcsolta a mellette égő kislámpát. - Szép álmokat.
- Neked is - mondtam, majd hanyatt dőltem, fejem a párnába süppesztettem, és igyekeztem minél hamarabb elaludni, miközben nem győztem betelni Harry tusfürdőjének illatával, melyet erőteljesen érezni lehetett rajta.
Végül álomba szenderülni egyszerűbb volt mint gondoltam, ugyanis Harry közelsége biztonsággal és melegséggel töltött el.


Mikor felébredtem, még nem nyitottam ki teljesen szemeimet, csak azt éreztem hogy göndör fürtök lógnak arcomba. Kicsit furcsálltam, és azt is hogy két kar ölel körül, melyek kellőképpen biztonságot nyújtanak. Ráhajtottam fejem az illető mellkasára, majd majdnem vissza aludtam, mikor hirtelen egy ismerős hang ütötte meg fülem.
- Jó reggelt a turbékoló szerelmespárnak - kinyitottam szemeimet, majd mikor oldalra néztem, Louis szemtelen vigyorával találtam szemben magam.
Azzal a lendülettel hogy ezt megtettem, felültem és ellöktem magamtól Harry-t, olyan erősséggel hogy szegény srác leszánkózott az ágyról.
- Hahaha, nagyon vicces vagy Louis - forgattam meg szemeimet, majd kipattantam az ágyból és sietős léptekkel elhaladtam az ajtóban álldogáló fiú mellett, aki elfojtott nevetéssel nézte a földön szerencsétlenkedő Harry-t.

Gyorsan összeszedtem ruháimat, majd berohantam a fürdőbe és felvettem őket. Mikor kinéztem az ablakon, örömmel tapasztaltam hogy az idő ugyan még mindig kissé borús, de esőnek már nyoma sincs.

* Harry szemszöge *

Fejemet fogva ültem a földön, majd az ágyra támaszkodtam, és ennek segítségével sikerült feltápászkodnom. 

- Mi történt itt amíg én távol voltam a háztól? - nézett rám kaján vigyorral arcán Louis, mire én csak megráztam fejem. 

- Semmi, csak Grace nem tudott hazamenni, és... Elég hosszú történet - intettem le, majd elindultam a folyosó felé, mely a lépcsőhöz vezetett. 

- Ti most megint kavartok, vagy mi? - értetlenkedett, miközben mögöttem sétált. 

- Nem Louis, nem kavarunk - zártam le a témát kissé ingerült hangnemben, majd elindultam a lépcsőn lefelé. 

- Tudod, ezt nehéz megérteni... Eddig nem nagyon volt olyan hogy egy lányért meg kell küzdj. Mindenki a karjaidba omlott, még akkor is ha netalántán mással is összeszűrted volna közben a levet. De úgy tűnik Grace más. 

- Pontosan... Ő más mint a többi lány - Ez tényleg, százszázalékosan igaz volt. 

El kell ismerjem, az utóbbi időben tényleg nem érzelmi, hanem csupán testi kötődés miatt kavartam lányokkal. Ezért mutatkoztam minden második este mással. És Shay pedig... Ő egy bonyolult és nehéz eset. Nem hiszem hogy valaha is jelentettem neki valamit, annak ellenére hogy az utóbbi időben ennek az ellenkezője látszott megmutatkozni. 

Grace viszont... Ő annyira különleges. És az Isten szerelmére, már jártunk! De én Harry Styles, szokásosan ezt is elcsesztem. Pedig nagyon tetszik Grace. Én azt hiszem szeretem őt. De vajon ő szeret engem? És mi van ha azt hiszi, én ezt az egészet nem is gondolom komolyan? 

Amint leértünk a földszintre, arra lettünk figyelmesek hogy Grace már a cipőjét próbálja magára rángatni, azonban miközben ezzel próbálkozott, majdnem orra esett. Halványan összemosolyogtunk Louis-val, majd ismét a lányra szegeztük tekintetünk. 

- Már mész is? - vontam fel szemöldököm. 

- Igen, megígértem anyának hogy sietek haza. És amúgy is mennem kell a kávézóba, dolgozni - hadarta, majd mikor sikerült feltornáznia magára fekete tornacipőjét, kinyitotta az ajtót, és kilépett rajta. - Sziasztok! - köszönt el, majd becsukta maga mögött, az ablakból pedig még láttam egyre homályosuló alakját. 

- Szerinted mit tegyek most, Lou? - néztem tanácstalanul barátomra. 

- Harcolj Grace-ért! Ha kell neked, ne hagyd elveszni! És lehetőleg ne ronts el mindent még egyszer... Ha lehet, iktasd ki a képből Shay-t minél hamarabb - utasított, mire én hevesen bólogatni kezdtem. 

Louis-nak igaza volt, teljes mértékben. Gracie nem egy olyan könnyűvérű lány, mint akikkel az utóbbi időben találkoztam. Ha vele akarok lenni, küzdenem kell érte. De azt hiszem csak nyerhetek vele a végén, ha ebbe most belevágok.

- Akkor mi legyen? Csak szimplán érdeklődjek felőle? - vontam fel szemöldököm. 

- Aha, valami olyasmi. De ne túl rámenősen - veregette meg vállam barátom, majd biztatóan rám nézett. 

Még fogalmam sem volt arról mit tehetnék, de megígértem magamnak hogy nem hagyom Grace-t elveszni. Olyan régen voltam szerelmes... És most úgy érzem, teljesen belezúgtam. Remélem nem egyoldalú a dolog...

* Grace szemszöge *

A pultra támaszkodva alaposan megfigyeltem minden előttem elhaladó embert, akik beléptek a cukrászdába. Amíg egy asztalhoz sem kellett kimennem, ismét volt időm gondolkodni, azonban ennek nem nagyon örültem. Nem tudom minek nevezhetném azt amit akkor éreztem. Belezúgtam Harry Styles-ba, ehhez kétség sem férhet. De nem vethetem magam ismét a karjaiba, és ezt előző este is tudatosítottam magamban. Akkor sem ha valójában szívem szerint ezt tenném. De józan ésszel kellett gondolkodnom. És a valóság nem ilyen egyszerű. Ő egy sztár, én meg én vagyok. És ez már elég indok arra hogy hagyjam inkább az egészet. A világon minden lányt megkaphat. Az összes modellt, énekesnőt, színésznőt, és rajtuk kívül még csinos és népszerű lányok millióit. Miért pont rám esne a választása? Ez teljesen abszurd, és ezt Shay is bizonyítja. Kétlem hogy komolyan venné a velem kapcsolatos dolgokat.

Unottan doboltam ujjaimmal egy mellettem heverő tálcán, mikor a cukrászdába hirtelen egy ismerős arc toppant be. Azonnal megpillantott, majd odasietett hozzám, és levetette magát egy bárszékre, mely előttem volt elhelyezve. 

- Szia Carter. Hát te? - érdeklődtem mosolyogva, majd tekintetem a kezében szorongatott könyvre szegeztem. - Büszkeség és balítélet? - céloztam az általa olvasott regényre. 

- Örök klasszikus - mosolyodott el halványan, majd a könyvet becsúsztatta táskájába. - Nem is mondtad hogy itt dolgozol - nézett körbe. 

- Hát, most láthatod hogy itt dolgozom. És te? 

- Néha ide szoktam jönni olvasgatni, mikor a szüleim otthon éppen úgy döntenek, hogy olyan veszekedős délutánt tartanak, amiben állatok módjára üvöltöznek egymással - sóhajtott fel, majd megforgatta szemeit. 

Éppen szólásra nyitottam számat, mikor a kávézóba becsődült egy rakás fiatal, akikről később kiderült, hogy sajnos nagyon is ismerjük őket... Az osztályunk - jobban mondva a suli - nagyágyúi tiszteltek meg minket jelenlétükkel. A társaság élén Amanda és Dan jártak, akiket "alattvalóik" úgy követtek, mintha valami égi csodát látnának. Na, én sosem tartoztam az ilyenek közé. Még a nagymenők udvartatásába sem, nemhogy én álltam az ilyen társaságok élén... 

- Mi a jó az ilyen alpári, obszcén, durván jellemtelen emberekben? - nézett háta mögé Carter, hogy megfigyelhesse ezt a "csodálatos" társaságot. 

- Ne tőlem kérdezd - ráztam meg fejem. - Én sem tartozom azok közé, akik istenítik az ilyeneket. 

Hirtelen arra lettem figyelmes hogy Dan megpillant minket, majd elhessegeti maga körül a rajongó lányokat, és felénk kezd sétálni.

- Nahát, szia Grace! És te pedig... Ki is vagy? - kérdezte lenézően Carter-től.

- Nem szeretnék eszmecserébe bonyolódni egy nulla intelligenciahányadossal rendelkező kulturálatlan egyeddel, úgyhogy én most le is ülök egy asztalhoz. Grace, majd még beszélünk - biccentett egyet fejével haverom, majd elindult az egyik sarokban elhelyezett kétszemélyes asztalka felé.

- Mit akarsz? - kérdeztem barátságtalanul Dan-től, majd felráncoltam homlokom. 

- Figyelj Grace, tudom hogy múltkor, a buliban hülyén viselkedtem, de szeretném helyrehozni. 

- Azzal teszed meg nekem a legnagyobb szívességet, ha engem jó messziről elkerülsz, és visszamész a kis rajongóidhoz, akik lábaidhoz borulva imádnak téged - mutattam a mögöttünk sugdolózva nevetgélő lányokra. Volt egy olyan érzésem hogy engem parodizáltak ki, de abban a pillanatban nem ez izgatott a legjobban. 

- Csak hallgass végig, rendben? - nézett rám könyörgően, mire én megvonva állam megadtam magam. 

- Oké... Szóval mit akarsz? - kérdeztem cinikusan, majd összefontam magam előtt karjaimat. 

- Hát, arra gondoltam elmehetnénk együtt a bulira, amit az iskola szervez, hétfőn. 

Nem is tudtam hogy buli lesz két nap múlva, a mi iskolánkban... Lehet hogy a többiek annyira nem tartanak "partiarcnak", hogy még csak szólni sem akartak. Szóval ennyire népszerűtlen lennék? 

- Felejtsd el - ráztam meg fejem. - Nem akarok melletted feszíteni sem ott, sem máshol - néztem rá erőltetett vigyorral, majd elkomorodtam. 

- Miért? Másvalakivel mész? - tudakolózott. Ha nem találok ki gyorsan egy frappáns magyarázatot, tuti hogy még órákig győzködött volna, ahhoz pedig nagyon nem volt kedvem.

- Igen, mással megyek - vágtam rá hirtelen. Csak kár hogy ennek semmi valóságalapja nem volt.

- Ó... - hajtotta le fejét, majd elhúzta száját. - Hát akkor mindegy - mondta csalódottan, majd visszasétált udvartartásához. 

Félig megkönnyebbülten, félig viszont tanácstalanul felsóhajtottam. Örültem hogy sikerült leráznom ezt a faragatlan tuskót, de azt mondtam neki hogy megyek valakivel, mikor öt perccel ezelőtt még azt sem tudtam hogy egyáltalán lesz ilyen parti. Ezek után egyedül elmenni rém ciki lenne... 

De mégis kivel mehetnék? Meghívni tuti hogy senki nem fog... Carter pedig utálja a szerinte ilyen értelmetlen programokat. Akkor viszont nekem kell lépnem annak érdekében, hogy ne járassam le magam Dan előtt. Nem azért nem akartam ezt, mert számít a véleménye, vagy bármi ilyesmi, hanem nem szeretném hogy még nyomorultabbnak gondoljanak.

Összedobtam egy forrócsokit Carter-nek, a tetejére még étcsokoládét is reszeltem, majd odasétáltam az eldugott asztalhoz, ahol éppen - belemerülve regényébe - megállás nélkül olvasott. 

- Nem kértem semmit - nézett rám és a forró italra felváltva. 

- Meghívtalak - legyintettem kezemmel, majd egy gondterhelt sóhajtás kíséretében lehuppantam vele szembe. 

- Ó, köszönöm - mondta meglepetten, majd belekortyolt az italba. - Mit akart mondani az a halálosan értelmes fazon? - biccentett Dan felé. 

- Azt akarta hogy menjek el vele a buliba, amit a suli szervez...

- De ugye nem mondtál igent neki? Mert ha mégis, akkor letagadom hogy ismerlek - Ezen kijelentése után halványan elmosolyodtam. 

- Viccelsz? Persze hogy visszautasítottam! Viszont azt mondtam neki hogy valaki mással megyek, mikor igazából senki sem hívott meg... 

- Hát ott van az a Henry gyerek, nem? - vonta fel szemöldökét. Nem gondoltam volna hogy tud erről az egészről. Azt sem hogy egyáltalán ismeri a One Direction-t.

- Harry a neve - nevettem fel. - Egyébként te honnan tudsz erről? - kérdeztem meglepetten. 

- Grace, attól hogy sokat olvasok, és nem érdekelnek értelmetlen és időrabló dolgok, még nem lakom barlangban - közölte diplomatikusan. 

- Igaz... - mosolyogtam rá. - De Harry azóta már... Na mindegy. 

- Rendben, akkor ne beszéljünk róla - Carter-ben az a jó, hogy amikor nem akarsz beszélni valamiről, ő sem ragozza tovább a témát. 

Ismét ismerős arcok bukkantak fel a munkahelyemen, azonban ők nem váltottak ki olyan negatív érzelmeket belőlem, mint Dan és Amanda. 

Jade és Andrew csörtettek oda hozzánk, akik éppen anyát keresték.

- Jade, Andrew, ő itt Carter - mutattam be újdonsült barátomat testvéreimnek. 

- Tökmindegy - intett le Jade, mire Carter-rel értetlenül összenéztünk. Én már megszoktam ezt a határtalan bunkóságot, de szegény fiúnak ez még újdonság volt.

Andrew-ba azért szorult még egy cseppnyi jó modor, ezért gyorsan kezet rázott Carter-rel.

- Anyut keressük - szólaltak meg egyszerre. 

- Szerintem a konyhán foglalatoskodik. Úgy döntött, ma a cukrászat gyakorlati részét fogja elvégezni - mosolyodtam el. 

- Oké, akkor bemegyünk hozzá - vonta meg vállát Jade. 

- Azt a forró csokit kéred még? - kérdezte Andrew Carter-től. 

- Öhm... Nem - válaszolta zavartan, Andrew pedig azzal a lendülettel felkapta a bögrét, és beleivott Carter megmaradt italába. Andrew-nak bizonyos határok között tökmindegy hogy kié volt az a bizonyos kaja vagy innivaló, ha megtetszik neki. Én már megszoktam ezt a gusztustalanságot, csakúgy mint Jade alpáriságát, de mint mondtam, másoknak ez akár hosszú évekbe is telhet.

Carter nem sokkal később elköszönt tőlem, azzal az indokkal hogy családi vacsorára kell mennie, de szerintem csak menekülni akart az őrült testvéreim elől - amit megjegyzem abszolút megértek.

- Hé Grace! - szólalt meg Jade, miközben kivágta maga előtt a konyha ajtaját, majd besétált mellém a pulthoz, és könyökével rátámaszkodott. - Mesélni valóm van neked. 

- Neked? Mesélni valód van nekem? - kérdeztem értetlenül. Jade-del nem éppen olyan a viszonyunk, hogy mesélgessünk egymásnak. Ő a kitömött állatainak önti ki a szívét, én pedig általában Megan-nek, Georgi-nak és Lol-nak, de neki semmiképpen.

- Képzeld el, felmentem twitterre, és bekövettem Zayn-t - kezdett bele, én pedig érdeklődve hallgattam meséjét. - Aztán leléptem, de tíz perc múlva megint felmentem, és Zayn visszakövetett! - Olyan gyermekded rajongást véltem felfedezni hangjában, melyet előtte tőle még sosem tapasztaltam. Persze amikor feltűnt neki hogy milyen hangon beszélt, azonnal elkomolyodott és megköszörülte torkát. 

- Jade, neked tetszik Zayn? - mosolyodtam el pimaszul. 

- Hát... Talán... Esetleg - mormolta orra alatt, majd elkezdte a pulton lévő szalvéták szélét tépkedni. 

- De várj! - szóltam rá. - Ez nem helyes! Zayn-nek barátnője van! Nem kezdhetsz ki egy olyan sráccal, aki jár valakivel!

- Nem kell aggódnod, mert amúgy sem biztos hogy kétoldalú ez az érdeklődés. Lehet hogy ő már a nevemre sem emlékszik - vonta meg vállát, majd csalódottan elnézett a távolba.

- Hát, ezt azért kétlem - tettem hozzá, majd halványan elmosolyodtam. 

- Na jó, elég volt a lelkizésből! Már így is túlságosan éreztettem veled hogy van lelkem - Arca komorrá vált, én azonban elnevettem magam, majd átöleltem. Nem sok olyan pillanat van hogy megöleljük egymást. Azt hiszem ilyen csupán kétévente egyszer fordul elő... De ez egy olyan nap volt, mikor ez megtörtént. 

- Oké, most már engedjük el egymást, a végén még nyíltan fel kell vállalnom hogy a testvérem vagy - tolt el magától, én pedig elmosolyodtam.

Végre lezártnak tudhattam egy fárasztó napot, mely alatt szinte végig csak dolgoztam. Fáradtan fújtam ki magam, majd mikor már csak egy-két vendég téblábolt a kávézóban, elkezdtem az asztalokat törölgetni, eközben pedig ismét volt időm merengni. Szuper... Jobban szeretném hogy inkább ne is legyen lehetőségem agyalni, mert abból semmi jó nem sül ki. Soha életemben nem voltam még szerelmes, de ha tudtam volna hogy ez tényleg olyan bonyolult mint egyesek mondták, a gondolatát is elhessegetem. Az pedig még inkább rontja az esélyeimet, hogy egy világsztárra esett a választásom, aki a fél világot megkaphatja, és ezt ki is használja. Mit tehetnék? Talán semmit...

* Harry szemszöge *

Hevesen törtem a fejem azon, hogy hogyan ne csússzon ki a kezeim közül Grace. Az biztos hogy nem fogja a karjaimba vetni magát ha bevallom neki az érzéseimet... De ott kezdődik a dolog hogy eleve nem is merem bevallani az érzéseimet, mert rettegek a visszautasítástól. Ezért sem mondtam neki még egyszer sem azt az "sz"-betűs szót. Mi van ha ő eleve nem is úgy érez ahogyan én? Vagy ha esetleg úgy is érzett, mi van ha ennek már a legapróbb szikráját sem tapasztalja magában? Nagyon megalázva és csalódottan érezném magam, ha csak ott állnék, bután, ő pedig a szerelmi vallomásom után csak hidegen nézne rám, és közölné hogy ez a dolog egyoldalú, mivel ő nem érzi ezt irántam. Inkább csak képzeletben vallottam érzéseimről. Néha jobb a fantáziába menekülni...

A kávézó, ahol dolgozott, hétig van nyitva, ezért gyorsan összekészültem, hogy még elkaphassam ott. Hogy miért? Magam sem tudom... Csak látni akartam. Viszont arról még fogalmam sem volt hogy milyen magyarázattal fogok szolgálni arra, amiért csak úgy betoppantam hozzá, minden előzmény nélkül. Sosem éreztem még magam ennyire szerencsétlennek. Az utóbbi időben igyekeztem mindig két lábbal állni a földön, és ez általában sikerült is. Ha kellett valami vagy valaki, megszereztem. De ez a helyzet most egészen más. Most nem érzem magam a nagy Harry Styles-nak, akinek küzdenie sem kell a dolgokért, úgyis minden és mindenki az ölébe hull, hanem csak egy szimpla srácnak, akinek nagyon tetszik egy lány, de bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy a lány ugyanazt érzi-e, amit ő. 

Bepattantam a kocsiba, majd még egyszer átgondoltam mit fogok mondani, de végül tudatosult bennem hogy semmit nem eszeltem ki. Csak bután belibbenek oda, és azt sem fogom tudni mit kellene egyáltalán mondanom. 

- Szedd össze magad Harry! Te elszúrtad, most rendbe kell hoznod - mondtam magamnak, majd elindultam a belvárosi cukrászda felé, mely a Piccadilly Circus sarkán helyezkedett el.

Útközben megpillantottam egy hangulatos virágboltot, ahol éppen őszi dekorációt aggattak az ajtóra és az ablakokra. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd az az ötletem támadt, hogy virágot viszek Grace-nek. Hiszen azt melyik lány ne értékelné?
Végül egy szál rózsaszín rózsánál döntöttem, és reménykedtem benne hogy jól gondolom, és ezt az apró kedvességet tényleg értékelni fogja Gracie.

Leparkoltam a cukrászdától néhány méterre, majd összeszedve minden bátorságom és józan gondolatom kikászálódtam a kocsiból, lehetőleg úgy hogy senkinek ne tűnjön fel ki vagyok. Hatalmas szerencsémre ez sikerült is, ugyanis a fejemre húzott sapka, és a rajtam lévő dzseki takarásában kevésbé voltam felismerhető, emellett pedig az esti sötétség is segítségemre szolgált.
Éppen a bejárat előtt álltam két méterre, mikor egy pillanatra megálltam, és figyelni kezdtem Grace-t. Éppen a pultnak támaszkodva olvasott valami érdekfeszítő könyvet, miközben a többi dolgozó és még talán két vendég körülötte sürögtek. Olyan természetességgel állt ott, melyet jó volt nézni. Ő nem olyan fajta lány, mint Shay, aki olyan mintha egy kirakatból rángattak volna ki. Ő egy egyszerű, valódi lány. Nem tökéletes, de számomra mégis ezért tűnik annak. Ő tökéletes számomra.
Vettem egy mély levegőt, majd tettetett lazasággal becsörtettem a kávézóba. Grace hirtelen felnézett, majd mikor meglátott, felráncolta homlokát. Hát pont nem ilyen fogadtatásra számítottam...
- Harry, te mit csinálsz itt? - zárta be egy hirtelen mozdulattal könyvét, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
Éppen szólásra nyitottam számat, mikor anyukája sietett ki a konyháról, és lányához hasonló arckifejezéssel meredt rám.
- Nocsak Harry, te hogyhogy erre jársz? - kérdezte hamis mosollyal arcán. Szinte biztos voltam benne hogy Grace beszámolt arról, mekkora egy lelketlen szívtörő vagyok, és hogy milyen csúnyán kihasználtam. A legrosszabb az egészben az, hogy tényleg így tűnik. Pedig nem használtam ki, csak nem voltam beszámítható állapotban. Józanul eszembe sem jutott volna megcsókolni az ex-barátnőmet.
Csak kár hogy ezt egyikük sem vette volna be.
- Öhm, én csak... - vakartam meg tarkóm, majd egy pillanatra elgondolkodtam. - Hoztam virágot - nyújtottam át Grace-nek a rózsát, mire arcán egy halvány mosolyt véltem felfedezni.
- Hát, ez kedves - mondta zavartan Gracie anyukája. - Én most visszamegyek a konyhába, még segítek rendet tenni a többieknek - eresztett meg ismét egy műmosolyt, majd megsimogatva lány karját visszasétált a konyhára.
- Köszönöm a virágot - motyogta, majd lesütötte szemeit.
- Semmiség - mosolyodtam el.
- Egyébként, csak ezért jöttél? - kérdezte felvont szemöldökkel.
Szuper... A tökéletes pillanat csupán két másodpercig tartott.
- Hát, csak azért jöttem hogy megkérdezzem jobban van-e a térded - Most mégsem mondhattam neki hogy "Csak azért jöttem mert látni akartalak, és semmire sem vágyom jobban, mint arra hogy megcsókoljalak"... Nagy csalódást okozott volna ha én csak állok ott, ő meg közli velem hogy neki semmit sem jelentek. Hiszen lehet hogy ő már rég túltette magát ezen a kezdetleges dolgon kettőnk között... De nekem ez nem csak egy kis fellángolás, annak ellenére hogy a rádiós interjúban ezt kellett mondanom. Azt hiszem szerelmes lettem.
- Hát láthatod, élek - mosolyodott el gúnyosan. Igen, az ok, melyet az előbb kierőltettem magamból, tényleg nagyon hülyén hangzott.
Mi a fene van velem? Sosem voltam még ennyire szerencsétlen és határozatlan. Ha kellett valami, megszereztem. Ha kellett, cselekedtem. Most meg csak egy kis idiótának tűnök, aki nem bír a sarkára állni.
- Ennek örülök - bólintottam.
Válaszként ő is csak bólintott egyet, majd gyorsan keresett egy vázaként szolgáló poharat a virágnak, annak érdekében hogy az ne hervadjon el.
- Anyu, mikor indulunk haza? - kiabált be anyukájának a konyhába, miközben a virágot igazgatta.
- Kicsim, nekem még legalább félórát bent kell maradnom, hiszen még a számlákat sem néztem át - hangzott a válasz, mire Grace erőltetetten felsóhajtott.
- Szuper... Akkor dekkolhatok még itt egy ideig - forgatta meg szemeit, majd levetette magát a hozzá legközelebb eső székre.
- Nos, ha gondolod én hazavihetlek - ajánlottam fel. Nagyszerű! Legalább van egy indok, mely révén a közelében lehetek.
- Hát, ha nem nagy teher számodra, akkor ezt az ajánlatot elfogadom - nézett fel rám angyali mosollyal arcán, majd füle mögé tűrt egy szemébe lógó hajtincset. - Anyu, nem lenne nagy gond ha Harry-vel mennék haza? - kiabálta el magát ismét, mire elmosolyodtam.
Anyukája - vonakodva ugyan -, de belement hogy én vigyem haza.
Grace sietősen összeszedte cuccait, majd intett hogy felőle akár indulhatunk is.
Bekászálódtunk a kocsiba, majd nyugodt tempóban elindultunk. Az út fele csöndben telt, de nem igazán bántam, mert már a közelsége is jókedvvel töltött el, nem éreztem hogy igazán szükség lenne szavakra.
- Figyelj Harry, elég nagy pácban vagyok - törte meg a csendet, miközben folyamatosan szája szélét harapdálta.
- Mi történt? - vontam fel szemöldököm, de tekintetem igyekeztem az úton tartani.
- Van egy srác, Dan, és ő... Na mindegy. Szóval elhívott a suliban valami buliba - amiről megjegyzem máig nem is tudtam -, de rühellem őt, ezért nem akartam vele menni. Azt mondtam neki mással megyek, de igazából nem hívott el senki, és szinte száz százalék hogy nem is fog. És, ez most hülyén és kellemetlenül fog hangzani, de... Megtennéd hogy elkísérsz? Ez így most bizarr, tudom. Mármint te meg én nem vagyunk... - össze-vissza beszélt, miközben kezeivel hevesen mutogatott, melytől akaratlanul is elmosolyodtam.
- Értem Gracie - nevettem fel halkan. - Elkísérlek ha akarod - vontam meg vállam, ezzel tettetve hogy csak félvállról veszem a dolgot, pedig igazából nagyon örültem neki hogy legalább egy dolog lesz aminek köszönhetően valamilyen módon muszáj lesz találkoznunk.
- Utána tőlem aztán már azt csinálsz amit akarsz, csak azt szeretném hogy Dan lássa, nem egyedül jöttem - Na, itt azonnal lelombozódtam... Hát persze hogy nem lenne már esélyem nála! Pedig az Istenért, én vagyok Harry Styles, csak kell legyen esélyem nála!
- Oké... De ugye nem lesznek paparazzik vagy ilyesmik?
- Nem, ez zártkörű - nyugtatott meg.
Éppen mondani akartam valamit, mikor hirtelen egy rendőrautót pillantottam meg az út szélén, akik minden bizonnyal igazoltattak. Egy gyors mozdulattal intettek nekem, hogy húzódjak félre.
- Ne... Nincs nálam a jogsim - kezdtem el idegesen turkálni zsebemben, azonban az irat sehol sem volt. Ez volt az egyik ok, amiért aggódtam. A másik meg hogy nem vagyok egy lassú vezető, a legtöbbször átlépem a sebességhatárt.
- Mi? Hogy hagyhattad otthon? - kérdezte kétségbeesetten. - Most tuti nagy bajban leszünk - húzódott kicsit lejjebb az ülésen, majd kezeibe temette arcát.
Nagyon gyorsan ki kellett találnom egy kifogást, hogy mi volt olyan sietős, melynek következtében otthon felejtettem a vezetéshez szükséges legfontosabb iratot.
Mikor a mogorva arckifejezéssel méregető rendőr már csak két méterre baktatott tőlünk, gyorsan kieszeltem valamit.
- Grace, te csak bólogass egyetértően - utasítottam.
- Mi? De miért?
- Csak csináld amit mondtam! - szóltam rá kicsit komolyabb hangom, mire némán bólogatni kezdett.
Lehúztam a sötétített ablakot, és bevetve minden színészi tudásom nyugodtan meredtem rá a mogorva, szigorú tekintetű biztosúrra.
- Jó estét! A jogosítványt és a forgalmit kérném - mormolta.
- Jó estét biztosúr... Esetleg akadt valami probléma? - Próbáltam minél tovább húzni az időt annak érdekében hogy ne kelljen közölnöm milyen súlyos szabályt sértettem.
- Ami azt illeti, maguk szemmel láthatólag túllépték a sebességhatárt. Másodszor pedig ismétlem: a jogosítványt és a forgalmit kérném.
Egy pillanatra oldalra néztem, ahol Grace mozdulatlanul ült, és láttam rajta hogy szó szerint megállt benne az ütő. Neki sem volt fogalma arról hogy miképp fogom ezt kimagyarázni, de én az ilyenek mestere vagyok.
- Nos, tudja... Az nincs nálam - tártam szét karjaimat, majd elhúztam számat. - De! Van rá egy nyomós indokom. Tudja, a barátnőmet ma elhívtam magamhoz, egy romantikus vacsorára - A rendőr felráncolt homlokkal hallgatta értelmetlen kifogásom. -, és megígértem a szüleinek hogy kilenc előtt, biztonságban hazajuttatom. Na most, tudja a barátnőm édesapja elég szigorú ember, és félti a lányát. Nála a kilenc óra az kilenc óra. És mikor észbe kaptunk, már nyolc negyvenöt volt, az út pedig tőlem hozzájuk fél óra. Kétségbeesetten, szétszórtan indultunk el, ezért az irataimat elfelejtettem magammal hozni. Uram, biztosan magának is van gyereke. És látom hogy maga olyan lányos apuka! - Muszáj volt azt mondanom hogy Grace a barátnőm, csak így volt kerek és - többé kevésbé - hihető a mesém.
- Igen, van egy lányom - Szóval beletrafáltam. Hurrá! - És rendben, tekintettel erre a kis incidensre, és hogy ki maga, elnézem ezt a szabálysértést. A lányom hatalmas rajongója!
- Adja meg a címét, és küldök VIP koncertjegyet a kislányának - kacsintottam rá, az úr pedig hálálkodva firkantotta fel elérhetőségeit egy papírfecnire.
Hát valljuk be, a mai világban már a rendőrök sem annyira szigorúak... De ez most előnyünkre vált.
Miután felhúztam az ablakot és elindultunk, mindketten hangosan felnevettünk.
- Jól ki tudtad magyarázni magad. Minden elismerésem a tiéd - mondta kuncogva Grace.
- Köszönöm - húztam ki magam diadalittasan, még mindig vigyorogva.
Szívem szerint benyögtem volna hogy "Kár, hogy csak füllentés volt hogy a barátnőm vagy", de nem tettem.
Az út végéig sokat mosolyogtunk, és ez örömmel töltött el. Talán mégsem reménytelen a dolog?
- Köszönöm hogy hazahoztál - mosolyodott el, majd ajkába harapott.
- Semmiség volt. Mikor is lesz pontosan az a buli?
- Két nap múlva. Hétfőn - válaszolta, mire én bólintottam egyet. - Ígérem azután már nem zaklatlak tovább a hülyeségeimmel.
- Hidd el, én vagyok a legboldogabb hogy zaklatsz velük - szaladt ki számon gondolatom, mire ő mosolyogva megforgatta szemeit.
- Jó éjt - köszönt el angyali mosollyal arcán, majd kinyitotta a kocsiajtót, és kilépett a hűvös, éjjeli levegőre.
- Neked is - mosolyodtam el én is, majd kezemmel intettem egyet.
Talán még sincs veszve a dolog? Hiszen gyakorlatban már nem járunk együtt, de ha belegondolok, ennek ellenére együtt aludtunk. Talán ez bizonyítja azt hogy a mi történetünknek itt még koránt sincs vége. Nem szabad veszni hagynom Grace-t, mivel ő az, aki megdobogtatja a szívem. 

Negyedik díj.

Ismét kaptam egy díjat, immáron ez a negyedik, és ezért hihetetlenül hálás vagyok.:')

Köszönöm Szolly Horvath~! http://babyyoulightupmyword.blogspot.hu/

1. Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról.
2. A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell.
3. 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek.

1.)

1. Selena Gomez a példaképem és a legnagyobb inspirációm.
2. Harry Styles a pasim... Na jó nem.:"D MÉG nem.
3. Lassan három éve Belieber vagyok.
4. Imádok enni.
5. Szeretem a telet.
6. Komoly weheartit függőségem van.
7. Austin Mahone a másik férjjelöltem, Harry-n és Justin-on kívül.:DDDDDDD:$
8. Nagyon szeretek olvasni, de csak abban az esetben ha felkeltette az érdeklődésem az a bizonyos könyv.
9. Felnőttkoromban komolyan szeretnék foglalkozni az írással, de a divatvilág is érdekel.
10. Nagy rajongója vagyok A Szent Johanna Gimi című könyvsorozatnak.
11. Nincs olyan nap hogy ne hallgatnék zenét. Zene nélkül el sem tudom képzelni az életet.

2.)
1. Ki a kedvenced? Ha arra gondolsz hogy a One Direction-ből, akkor Harry baby.:DDDDDD
2. Szereted a kakaót? Határozottan.
3. Miért írsz? (mi imponált, vagy mi xd) Nagyon szeretek írni. Inkább így tudom kifejezni magam, mint szavakkal. Nagyon sok ki nem mondott gondolatom van, és úgy érzem az írással ezeket mások tudtára is adhatom.
4. Van háziállatod? Van, egy oltári aranyos kutyus.:3
5. Legnagyobb álmod? Hogy világhírű író és dalszövegíró legyek (igen, ez is nagy álmom), vagy divattervező, és Londonban lakjak Harry Styles-szal, aki történetesen a férjem lesz. (Oké, ezt egy kicsit nehéz lesz megvalósítani, de soha ne mondd hogy soha.)
6. Mit gondolsz a vegákról? Szerintem érdekes életmódot folytatnak, de ha ők így érzik jól magukat, akkor hát ez van.
7. Laknál Londonban? Legnagyobb álmom hogy ott élhessek!
8. Mi leszel, ha nagy leszel? :P Író, dalszövegíró. Esetleg divattervező. Legalábbis remélem.:D:D
9. Milyen tanuló vagy? Jeles. Nem kitűnő, de nem állok messze tőle.
10. Mikor szoktál írni? Általában későeste, de nagyon ritkán délelőtt is.
11. Hogy tetszik a LWWY? Fenomenális. Imádom.

3.)
Most nem küldöm tovább senkinek, mert akiknek díjat szántam, azok korábban már megkapták.

Még egyszer nagyon köszönöm!:)

12. rész: Csak egy "fellángolás".

Lefagytam. Teljesen. Abban a pillanatban mozdulni sem tudtam attól amit láttam. Harry ott állt előttem másfél méterre, Shay társaságában, és éppen csókolózva élvezték egymás társaságát. Ha akartam sem tudtam volna kinyögni egy szót sem, ugyanis torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett. Olyan mérhetetlen csalódottságot éreztem, melyet még soha azelőtt. Elhittem minden egyes szavát, mikor azok nem is voltak igazak. Én mindig azt hittem magamról hogy megfontolt vagyok és képes vagyok a dolgok mögé látni. De úgy tűnik vannak dolgok, melyek terén én is túlságosan naiv vagyok.


Könnyeimet visszafojtva álltam előttük, miközben agyamon ezernyi gondolat futott át.
- Mit is képzeltem? - suttogtam magamnak lehajtott fejjel, mikor végre már meg tudtam szólalni.
Amint Harry elhúzódott Shay-től, azonnal észrevett engem, én pedig ezzel a lendülettel megfordultam és mindenkit kikerülve utamból kiviharzottam a házból.
Könnyeimet letörölve egy pillanatra megálltam a járda szélén, majd körbe néztem. Éppen átfutottam volna az út túloldalára, mikor hirtelen Harry hangját hallottam meg hátam mögül.
- Grace - szólt utánam, majd megragadta karom és maga felé fordított. - Kérlek hallgass végig! Én... - Nem is volt teljesen magánál, hiszen nem kicsit volt ittas. Semmi kedvem nem volt egy holtrészeg gyerek magyarázatát hallgatni arról, hogy miért törte össze a szívem.
- Harry, mégis mit gondoltál? Hogy kedvedre játszadozhatsz velem, addig amíg nem találsz valaki jobbat? - néztem mélyen szemeibe enyéimmel, melyek még mindig könnyesek voltak.
- De amit láttál, az nem... - Nem tudta befejezni mondatát, ugyanis félbeszakítottam.
- Remélem nem akarsz megint magyarázkodni, mivel semmi értelme nem lenne - sóhajtottam fel hangosan, miközben próbáltam megállni hogy ne sírjam el magam. - Mégis miért higgyem el hogy te ezt az egészet komolyan gondolod? Hiszen most is... Harry Styles, te seggrészeg vagy - néztem rá reménytelen tekintettel.
- Hadd magyarázzam meg, kérlek - nyúlt kezemhez, majd tekintetét mélyen enyémbe fúrta. Azonban nem igazán láttam benne sok érzelmet, csak egy részeg srác üres gondolatait. Semmi őszinteséget.
- Ne! Kérlek. Nekem viszont csupán annyi mondandóm van hogy nem akarom, hogy bármi is legyen köztünk. Még csak eljátszásból sem. Jelentsd be a menedzserednek, a sajtónak, akinek akarod... Csak hagyj engem békén - ráztam meg keservesen fejem, ezzel jelezve hogy nem akarom meghallgatni magyarázatát, majd egy hirtelen mozdulattal megfordultam és gyors léptekkel elsétáltam.
Leszegett fejjel haladtam végig London későeste is nyüzsgő utcáin, miközben könnyeim megállíthatatlanul hullottak. Hogy lehettem ennyire ostoba? Már az első Shay-es húzásnál tudnom kellett volna hogy ennek köztünk nincs jövője. És a tudat, hogy ilyen illúziókba kergettem magam, még elkeserítőbb volt számomra. Ez a valóság, nem egy romantikus film, ahol minden úgy van ahogy szeretnénk, és a két főhősnek sikerül egymásra találnia. A való élet ennél sokkal bonyolultabb és elkeserítőbb. És a való életben két ennyire különböző világ nem fér össze.


Könnyeimmel küszködve törtem be lakásunk ajtaján, majd ledobtam magamról farmerdzsekim és átrohanva a lakáson - kerülve családtagjaim számon kérő tekintetét - bementem szobámba, levetettem magam az ágyra, és összekuporodva sírni kezdtem. Annyira sok érzés kavargott bennem. Miért kell a szerelemnek ennyire fájnia?
Hirtelen dörömbölést hallottam meg az ajtó túloldaláról, mire felkaptam fejem, feltápászkodtam ülő helyzetbe és letöröltem arcomról könnyeimet.
- Kicsim, kérlek nyisd ki! Mi történt? - kiabált be kétségbe esetten anyu.
- Nem akarok beszélni róla - sóhajtottam fel hangosan. - Csak hagyjatok most inkább békén.
- Kincsem, én vagyok az, a nagyapa. Bemehetek? - kérdezte nyugodt hangnemben nagypapám. Ő azon kevesek egyike, akivel mindig van kedvem beszélgetni. Emlékszem, mikor kicsi voltam és a suliban kiközösítettek, a nagypapi volt az, aki vállán kisírhattam magam.
Azt a gesztust is nagyon értékeltem, hogy a szülinapom miatt Texasból ideutaztak.
- Gyere be - válaszoltam alig hallhatóan, mire ő halkan benyitott, leült mellém és átölelt.
- Elmondod mi történt? - simogatta meg arcom.
Könnyes szemekkel bólintottam, majd összeszedtem gondolataimat.
- Emlékszel hogy meséltem nektek arról a fiúról? - Ezen kérdésem után hevesen bólogatni kezdett. - Hát... Azt hiszem itt most vége ennek az egésznek. Ami köztünk volt. Vagy ki tudja, lehet hogy a részéről nem is volt semmi... - bámultam üres tekintettel magam elé.
- Én ezt azért nem hiszem - szólalt meg néhány másodperc csönd után. - Azt gondolom hogy az elmondásod alapján ez a fiú nagyon kedvel téged.
- Akkor miért csókolózott más lánnyal? - kérdeztem kissé felháborodottan és csalódottan.
- Ó... - gondolkodott el. - Hát, igazad van, ez nem egy ígéretes húzás. Szeretnéd hogy édesapádnak ne szóljak erről?
- Akartalak is kérni rá - kúszott egy halvány mosoly arcomra. - Ha megtudná ezt a kis affért, biztosan kiverné a balhét - komolyodtam el. - De akkor mit mondjak neki? Hogy miért rohantam be sírva a szobámba?
Később eszembe jutott, hogy egyszerűen elég ha annyit mondok, én akartam ennek az egésznek véget vetni.
- Nem tudok semmi tanácsot adni, mivel ez egy elég nehéz helyzet. De egyet sose felejts el. Te mindig a mi Grace-ünk maradsz, bármi is történjék. Mi mind nagyon szeretünk Gracie - ölelt magához nagyapa, én pedig viszonoztam ölelését.
Jó tudni hogy a családod mindig melletted áll. Még akkor is ha rajtuk kívül mindenki más ellened van. És ebben szerintem mindenki egyetért velem. Meg persze a barátok is, csak kár hogy nekem abból szinte egy sincs. Bár April-t kezdtem egyre jobban megkedvelni. Nem mondanám hogy "öribarik" lettünk vagy ilyesmi, de ő végre egy olyan ember, akit lassacskán akár a barátomnak is nevezhetek.

Egy fél óra sírás után végre alkalmasnak éreztem magam arra hogy kimenjek a családomhoz, és szülinapom utolsó óráját normálisan töltsük el. Szép kis születésnap, mondhatom...
Nem nagyon tudtam odafigyelni a többiekre, ugyanis nagyon bele voltam feledkezve gondolataimba, melyek egyáltalán nem keltettek kellemes érzést bennem. Láttam anyán, hogy neheztel rám amiért nem akartam vele megbeszélni gondjaimat.
- Grace... Gondolkodtál már azon milyen szakkörre szeretnél jelentkezni a suliban? - Ugyan anya nem tudta lehangoltságom okát, mégis szerette volna teljesen elterelni róla gondolataimat, ezért ezzel a frappáns témával rukkolt elő.
Megan biztatóan rám nézett, jelezve hogy mondjam el a tánccal vagy dalszövegírással kapcsolatos terveimet. Néhány másodpercig hezitáltam, de ezúttal is csak gondolatban tettem azt, amit valójában tenni akartam.
- Még nem - vontam meg vállam, mire Megan felháborodottan nézett rám.
- Hát, akkor szerintem jelentkezz az olvasókörbe! Meg kell alapoznunk a jövődet, és ahhoz hogy jó eredményeid szülessenek, sokat kell olvasnod. Meg amúgy is szeretsz! Hiszen az összes Shakespeare drámát kivégezted már, nem igaz? - nézett rám mosolyogva anya, azonban tudtam hogy a vigyor ellenére még mindig meg van sértődve, amiért nem vele, hanem nagyapával osztottam meg érzéseimet.
- Persze, rendben, jelentkezni fogok - rántottam meg ismét vállam, majd lesütöttem szemeimet.
Remek... Mindig is befolyásolható voltam. Nem én irányítottam a saját életemet, hanem a körülöttem lévők. Sosem a saját érzéseimre és döntéseimre hagyatkoztam, hanem hagytam hogy más döntsön a sorsomról.
- Prücsök, minden rendben? Annyira lehangolt vagy... Na meg sírva rohantál be a szobádba mikor hazaértél. Mi történt? - aggodalmaskodott apa.
- Nem lényeges - legyintettem kezemmel, minél gyorsabban lezárva a témát.
- Grace...
- Apu, nem szeretnék róla beszélni - szűrtem ki fogaim közt, majd lehajtottam fejem.
A hangulat fagyossá vált, mindenki csak megszeppenve nézett maga elé. Én megelégeltem ezt a helyzetet, ezért felálltam az asztaltól és visszamentem szobámba, majd lefeküdtem az ágyra.
Kezembe kaptam telefonomat, és arra lettem figyelmes hogy tíz nem fogadott hívásom van... Harry-től. Gondolataim még mindig szüntelenül körülötte forogtak... Nagyon rosszul éreztem magam. Átverve, megalázva. Nem tudtam elképzelni hogy hogyan hihettem el mindazt amit nekem mondott...
Könnyes szemekkel ledobtam kezemből mobilomat, majd igyekeztem elterelni gondolataimat, ezért úgy döntöttem átmegyek Georgi és Megan szobájába, hogy kicsit beszélgessünk.
Óvatosan bekopogtam, Georgi pedig ugrálva nyitott nekem ajtót.
- Grace, mi a baj? - nézett rám számon kérően Megan, mire én csak megvontam vállam.
- Nem érdekes - feleltem, majd intettem egyet kezemmel.
- Biztos? - vonta fel szemöldökét Georgi.
- Igen, tuti - motyogtam lehajtott fejjel.
- Hát jó... - mondták kórusban, majd megpróbáltak túllendülni a témán.
Tovább folytatva tevékenységüket belemélyültek a számítógép világába.
Kíváncsi voltam mit csinálnak, ezért odaültem melléjük, de később rájöttem hogy nem kellett volna, ugyanis One Direction interjúkat és klipeket néztek, Harry-t látva pedig számomra ez az egész még rosszabb lett. A fenébe, egyre inkább kezdem őt tényleg megszeretni! Érzem hogy ez így van. De most már úgyis teljesen mindegy, mivel neki nem én kellek. Ki kell vernem őt a fejemből, a saját érdekemben is.

* Harry szemszöge *

Én vagyok a világ legeslegnagyobb idiótája. Hogy tehettem ekkora baromságot? Megcsókoltam Shay-t, mikor Grace az akiért teljesen odavagyok. És ez tényleg így van. Ő a legfantasztikusabb lány a világon. Annyira természetes és egyszerű. De ez persze csak a szó legjobb értelmében értendő. Mellette csak simán Harry vagyok, akit csak nagyon kevesen ismernek. És mikor végre esélyt kapok rá hogy valakivel önmagam lehessek, én ezt is totálisan elszúrom. 

Nagyon sokszor hívtam Grace-t, de egyszer sem vette fel. Gondolom hallani sem akar rólam. Lehet hogy végleg eljátszottam az esélyeimet. Pedig már annyira közel voltunk ahhoz hogy kölcsönösen szerelembe essünk... 

Azon is elgondolkodtam, hogy mit mondjak most a sajtónak? A mi fantasztikus kis kezdeti álkapcsolatos "akciónknak" köszönhetően már a fél világ tud a köztünk történtekről. Ezek után meg jelentsem be csekély egy hónap után hogy mégsem jöttek össze a dolgok? Remek... El leszek könyvelve egy kegyetlen Casanovának, ugyanis biztosan azt fogják kitalálni hogy összetörtem Grace szívét... Csak kár, hogy ez igaz is.

Reggel másnapos állapotban kikászálódtam ágyamból, majd megrázva hajam feltápászkodtam az ágyról és elindultam a fürdőszoba felé. Amikor tudatosultak fejemben a tegnap történtek, teljesen lelombozódtam. Emlékeztetnem kellett magam arra hogy mekkora egy seggfej vagyok. 

Amikor lesétáltam a konyhába, nagyon meglepődtem, ugyanis Shay állt a pult mögött egy szál bugyiban és topban, miközben éppen a reggeli elkészítésén ügyködött. 

- Jó reggelt - köszönt egy fogvillantós mosollyal arcán, mire én felráncoltam homlokom. 

- Shay... Elárulnád hogy mégis mi a fenét keresel itt? - kérdeztem cinikusan, majd összefontam magam előtt karjaimat. Így is ideges voltam a történtek miatt, de a jelenléte most még inkább felbosszantott. 

- Nézd, tudom mi történt tegnap - sóhajtott fel, ezzel tettetve hogy tényleg bánja ami köztem és Grace között történt. - Nem akartam bekavarni.

Őszintének tűnt, ezért időközben lenyugodtam és rájöttem hogy nem okolhatom Shay-t a történtekért, erről csakis én tehetek. 

- Persze, értem - bólintottam leszegett fejjel, majd megrántottam vállam. 

- Ha bármiben segíthetek, csak szólj - fogta meg vállam, majd biztatóan rám nézett. 

- Köszönöm - mosolyogtam rá halványan. Elgondolkodtam rajta hogy miért is csókoltam meg őt valójában... Shay gyönyörű lány, és sajnos mindig képes valami őrültségbe belerángatni. De ez nem változtat azon a tényen hogy én Grace-t akarom. Remélem ez a hajó nem úszott el végleg...

Kétségtelenül nagyon rosszul éreztem magam, és egy idióta voltam, de fogalmam sem volt hogyan hozhatnám rendbe a dolgokat.
Délelőtt találkoztam Louis-val, aki szintén elismerte hogy egy seggfej vagyok, amiért részegen megcsókoltam Shay-t.
- De legalább elküldted Shay-t? - kérdezte.
- Nem - ráztam meg fejem. - Erről csak én tehetek. Ha én nem megyek bele, akkor nem tud megcsókolni. Nem az ő hibája.
- Atyaég - fogta fejét Louis, miközben ledöbbenten nézett rám. - Harry, te is ismered Shay-t, nem? Ő csak meg akar tartani magának, és nem tudja elviselni a tényt hogy te Grace-t szereted. Mert szereted nem?
- Egyre inkább úgy érzem... - meredtem el a távolba. - Viszont szeretnék kérni tőled valamit.
- Éspedig? - érdeklődött.
- Beszélnél Grace-szel? - néztem rá reménykedve.
- De miért én? Ezt neked kell elintézned, Harry!
- De Grace engem látni sem akar. Nagyon kérlek. Tudom hogy efölött most nem fog egykönnyen szemet hunyni, de én akkor is próbálkozni fogok, mivel ő kell nekem. Csak azt szeretném ha beszélnél vele arról hogy legalább álljon szóba velem. Rendben?
- Na jó, legyen - adta meg magát, miközben megforgatta szemeit.
- Köszönöm Lou - veregettem meg vállát, ezzel jelezve hogy mennyire jó barát.

Fogalmam sem volt mit tehetnék annak érdekében hogy Grace megbocsásson, de tudtam hogy a ma délelőtti interjúban valószínűleg be kell majd jelentsem a szomorú szakítást. Reméltem hogy Louis majd segít rendbe hozni a dolgokat.

* Grace szemszöge *

Fáradtan kászálódtam ki ágyamból, majd kómás fejjel elkullogtam a fürdőszobáig, ahol magamra kaptam egy egyszerű fehér pólót, melyet állatok képei díszítettek, hozzá pedig egy világoskék farmert. Hajamat eszméletlen gyorsaságban kivasaltam, mert elég későn keltem, és perceken múlt hogy ne késsünk el.

Besétáltam az ebédlőbe, ahol meglepetten tapasztaltam hogy apa már nincs közöttünk. 

- Jó reggelt. Apa? - kérdeztem, majd beletúrtam hajamba.

- Szia kincsem - jött oda hozzám anya, majd egy puszit nyomott fejemre. - A gépe nagyon korán indult, ezért hamar el kellett mennie, de puszil titeket - Aha... Szóval egy búcsúüzenettel minden el van intézve. Ez rá vall. Mi van, legközelebb már a szülinapunkra sem jön el?

- Azért felkelthetett volna hogy elköszönjön... - mormoltam orrom alatt, Georgi és Megan pedig egyetértően bólogattak. 

- Ne várj sokat apától - nyögte be Jade egyhangúan. - És azt se várd hogy visszajön vagy bármi ilyesmi. 

- Miért vagy ennyire borúlátó? - kérdezte felháborodottan Lola. 

- Én nem borúlátó vagyok. Csak reálisan gondolkodom. Nem élek álmokban, amik sosem fognak valóra válni. Jó lenne nektek is szembesülni azzal hogy az élet sokkal keményebb mint az a kis világ amiben éltek - Jade szavaiban volt valami igazság. A legtöbbször nem értek vele egyet, de ezúttal igen. Nekem sem szabadott volna elhinnem azt hogy Harry-vel lehet köztünk bármi is.

Jade prédikációja közben elfogyasztottuk reggelinket, majd sietősen el is indultunk a suliba, ugyanis már így is késésben voltunk.

Az órák borzalmasan teltek, ugyanis egyáltalán nem tudtam koncentrálni, mivel csak Harry járt a fejemben. Annyira rosszul éreztem magam. Végre először életemben úgy éreztem hogy valaki tényleg meg akarja ismerni az igazi énemet is, és hogy jó úton haladt afelé hogy meg is ismerjen úgy igazán. Erre kiderül hogy nem is én kellek neki. Ez borzasztó érzés. 

Georgi-nak és Megan-nek a délelőtt folyamán sikerült kiszednie belőlem hogy mi a csalódottságom oka, és amikor megtudtak minden részletet, Harry-t szinte mindennek elhordták, azonban Georgi szemében láttam hogy "megcsillant a fény". Abban a hitben él hogy ők egy nap tényleg együtt lesznek. Ezzel nincs is semmi baj, de kétlem hogy ez valaha és beteljesülne. Megan százszázalékosan mellettem állt, és nagyon dühös volt Harry-re. A húgaim még csak látásból sem bírták Shay-t, ezek után pedig aztán tényleg megutálták.

Órák után jelentkeztem az olvasókörbe ahogy anya is tanácsolta, és meglepően hamar "befogadtak" az odatartozók. Lehet hogy ez azért van mert ott hozzám hasonló emberek vannak. A könyvtárban megbeszéltük hogy mindenki kereshet egy regényt, amit ma elkezd olvasni, a jövőheti gyűlésre pedig ír belőle egy rövid esszét, melyet a többiek fognak értékelni. Izgalmas feladatnak ígérkezett. 

Keresgélni kezdtem valami könyv után, amely felkelthetné az érdeklődésem. A Shakespeare drámákkal már kész voltam, amit kicsit sajnáltam is, mert azokat mindig nagyon szívesen olvastam. Az egyik polcról levettem a két kötetből álló Jane Eyre könyveket, és kicsit alaposabban szemügyre vettem. 

- Én nem ezt ajánlanám... Szerintem túlságosan érzelgős - hallottam meg egy hangot magam mellől, mire oldalra pillantottam. - Én inkább a Dorian Gray arcképe című művet ajánlanám. Remekül mutatja be azt a társadalmat amelyet elvakítanak a külsőségek, amelyben a felszínes szépség az élet értelme és amely bármeddig képes lesüllyedni az élvezetek hajhászásáért.

Egy magas fiú állt mellettem, akiről lesütött hogy mennyire intelligens. Már az előbbi megnyilvánulásából is egyértelművé vált hogy egy irodalmi zseni. Szakértői szemmel vizsgálta a könyveket és osztogatta tanácsait. 

- Oscar Wilde? - néztem fel rá halvány mosollyal az arcomon. 

- Olvastad már? 

- Nem, még nem volt alkalmam - feleltem közvetlenül, majd megfogadva tanácsát leemeltem a könyvet a polcról. - Te is az olvasókör tagja vagy? - kérdeztem közvetlenül.

- Oszlopos tagja - pontosított. - A nevem Carter Monroe - nyújtotta felém kezét. 

- Grace Harris - mutatkoztam be én is barátságosan. 

Kezdem egyre inkább úgy érezni hogy mégsem vagyok annyira különc és magányos. Igaz, eddig csak April-t mertem barátnak kijelenteni, de úgy éreztem hamarosan Carter-t is idesorolhatom majd. Remekül elbeszélgettem vele a könyvekről és úgy magában az irodalomról, és még egy könyvlistát is adott nekem, melyen olyan regények szerepeltek, amiket állítása szerint érdemes és illendő is elolvasni. Ezen klasszikusok felét természetesen már olvastam, de volt rajta egy tucatnyi melyet még csak hallásból ismertem, de a kezembe még nem került könyv formájában. 

Az olvasókör utolsó "szakaszában" mindenki elkezdhette a választott könyvét, én pedig izgatottan ugrottam neki az Oscar Wilde regénynek, mely már az első néhány oldalnál abszolút elnyerte a tetszésemet. Mindenki néma csöndben ült a könyvtárban, mikor a terem ajtaja nem kis erősséggel kivágódott, és belépett rajta egy ismerős arcú srác, aki sapkát viselt. Először nem igazán figyeltem rá, és csak belemerülve a könyvbe ismét olvasni kezdtem, azonban amikor elkezdett szinte üvöltözni a síri csendet uraló könyvtárban, hangjáról azonnal felismertem. 

- Ez az olvasókör igaz? Grace Harris is itt van, ugye? - Mindenki döbbenten figyelte a hangoskodó fiút, aki mint kiderült, Louis volt. Ha valaki esetleg rá is jött arra rajtam kívül hogy ki ő, akkor sem hozta túlságosan lázba, mivel az olvasókörösök mind strébernek vannak kikiáltva, és az olyanok köztudottan nem rajonganak holmi tinibandákért.

- Uram, ez egy könyvtár. Megtenné hogy csitít a hangerején? - kérte meg a könyvtároshölgy minden udvariasságát összeszedve. 

- Ja persze. Ezer bocsi - vonta meg vállát vigyorogva, majd körül nézett, és amikor kiszúrt a sok olvasó diák között, azonnal odasietett hozzám. - Szia Grace - suttogta, mire én felnéztem rá és bezártam kikölcsönzött regényemet. 

- Szia - köszöntem egyhangúan, majd vetettem felé egy számon kérő pillantást. - Te mit keresel itt? - kérdeztem suttogva.

- Figyelj, megbeszélhetnénk ezt odakint? - biccentett egyet fejével az ajtó felé.

- Nézd, ha azért jöttél hogy tarts egy védőbeszédet Harry-ről, akkor... - Nem tudtam befejezni mondatomat, mivel Louis félbeszakított. 

- Kérlek - nézett rám könyörgően. 

Nagyot sóhajtva megadtam magam, és mivel már úgysem tartott sokáig a szakkör, ezért elkéredzkedtem. 

- Szóval, mi volt olyan fontos, ami miatt a nagy és elfoglalt Louis Tomlinson eljött értem a sulim könyvtárába? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben éppen kiléptünk a suli ajtaján.

- Harry-ről lenne szó... - kezdett bele.

- Hű, magamtól rá sem jöttem volna - jegyeztem meg cinikusan, mire ő szegezett felém egy bosszús pillantást. - De most komolyan Louis... Követeket küld? És egyébként sem akarok róla beszélni... Megcsókolta Shay-t, amikor elméletileg velem "járt". Mit lehetne szépíteni ezen?

- Hát, igazad van... Nem sokat - köszörülte meg torkát, miközben szorosan mellettem sétált. 

- Hát akkor miért vagy még itt? - néztem rá értetlenül, majd széttártam karjaimat. Szinte egyáltalán nem ismerem ezt a fiút, nem tudom milyen közös témánk lehetne még Harry-n kívül.

- Oké, nem rabolom az idődet. Annyit kérek hogy legalább állj szóba vele. Enyhén szólva elcseszte, én is tudom. De tényleg fontos vagy neki. 

- Hát, nem is tudom megérdemelné-e hogy akár egy szóra is méltassam - szólaltam meg szarkasztikusan, mire Louis rám nézett egy amolyan "Most viccelsz velem?" pillantással. - Na jó rendben... - vontam meg vállam, majd lesütöttem szemeimet. 

- Egyébként... Hogy érzed magad? 

- Őszintén? Pocsékul. Annyira megalázó ez a helyzet. Tudod, végre először életemben megismertem valakit aki úgy éreztem magamért szeret, aztán kiderül hogy ez még sincs így. Nem kívánom hogy megtapasztald - eresztettem meg egy erőltetett mosolyt, mire ő csak hangosan felsóhajtott.

- Figyelj, Harry elég bonyolult ilyen téren. Mármint ha a lányokról van szó. De azt őszintén mondom, hogy mióta ismerem, még senkire sem láttam úgy nézni, mint ahogyan rád - Szavai hallatán akaratlanul is egy mosoly kúszott arcomra, azonban ez nem tudott változtatni a tényeken. 

Ha belegondolok, nem is volt ez akkora együtt járás... És Harry-nek láthatólag nem is jelentett sok mindent. Bár ez a szakításdolog most eléggé meg fogja nehezíteni a dolgát. Közölni a fél világgal hogy zátonyra futott egy kibontakozó kapcsolata, nem lehet könnyű. De Harry már így is nagy Casanova hírében áll. 

- És mivel tegnap este kismilliószor keresett és te nem vetted fel, arra következtetett hogy komolyan gondolod azt hogy vége. Ezért ma délelőtt egy rádiós interjúban bejelentette hogy ez csak egy kezdeti dolog volt, de nem jöttek össze a dolgok ezért inkább bele sem kezdtetek abba ami el sem kezdődött - közölte Louis. Szuper. Hiszen ezt akartam nem?... Kit akarok átverni? Dehogy akartam ezt! 

Nem értem magam... Szemet hunyhattam volna ezen kis bökkenő felett, de nem tettem. Most vállaljam is a következményeit! Ezek szerint Harry-nek sem fog sok időbe telni hogy túl legyen rajtam.

- Remek... - mondtam ki öt tonna nyers iróniával hangomban, de ez Louis-nak nem esett le. - Más mondanivaló?

- Azt hiszem ennyi lenne - válaszolta, miközben a felerősödő szél felkapta haját. - Ó, ott van Eleanor - mutatott el a távolba, ahol megpillantottam egy tökéletes alakú, tökéletes frizurájú, gyönyörű arcú lányt. 

- Ő a barátnőd, igaz? - kérdeztem, majd összefontam mellkasom alatt karjaimat, mivel a hideg áthatolt vékony kardigánomon. 

- Az én csodálatos barátnőm - mosolyodott el, miközben az eget kémlelte.

Amikor Louis barátnője odaért hozzánk, azonnal lehelt egy csókot barátja ajkaira. 

- Sziasztok - köszönt mosolyogva. - Te biztosan Grace vagy. Sokat hallottam már rólad - kacsintott rám. 

- Ó, remélem csak jót - húztam félre ajkaimat, majd zavaromban felnevettem. 

- Csak rosszat - nézett rám komolyan, mire arcom rémültté változott. - Csak vicceltem - nevetett fel néhány másodperc múlva, nekem pedig kiszaladt számon egy hatalmas, elégedett sóhaj. - Csupa jót. De Louis, azt elfelejtetted megemlíteni hogy ennyire szép is Gracie! - Ezen mondata után elmosolyodtam. Ez a lány nagyon jó kisugárzással rendelkezik. Tényleg nekem is jókedvem lett a közelében. Csupán néhány percet beszélgettünk, de igazán szimpatikusnak tűnik. Komolyan nagyon hasonlítanak Louis-val, ahogy ezt Georgi és Megan is mesélte, mivel az a hír járja hogy Eleanor Louis női verziója. Egymás társaságában ez tényleg megmutatkozik. Mindketten imádnak nevetni, őrültek és hangosak. 

- Azt hiszem én most megyek. Eleanor, igazán örülök hogy megismerhettelek - néztem rá mosolyogva. 

- Én is nagyon örülök Grace - bólintott ő is egy hatalmas mosollyal arcán. - Remélem találkozunk máskor is - mondta, majd átölelt. Kissé meglepődtem, de visszaöleltem. Éreztem hogy vele jóban leszek. 

- Louis, veled meg majd még... Beszélünk - motyogtam. 

- Mindenképpen - nézett rám féloldalas mosollyal arcán. 

Elköszöntem tőlük, majd elhagytam a Starbucks-ot, ahol mindhárman vettünk valamit. Én egy karamellás jegeskávénál döntöttem, és hazáig azt iszogattam.

Mikor megérkeztem az említett helyre, a fáradt iskolanapra való tekintettel azonnal levetettem magam a kanapéra. Nem is figyelve a többiekre és a lakás hangos zajára lehunytam szemeimet, azonban mikor egy ismerős hang ütötte meg fülem, szemeim szó szerint kipattantak. Felkaptam fejem, majd gyorsan körbenéztem. Alaposan meglepődtem mikor Liam-mel és Zayn-nel találtam szemben magam a lakásunkban.
- Oké, ma már csak Harry-vel és Niall-lel nem futottam össze a bandából... Ti mit kerestek itt? - ráncoltam fel homlokom értetlenül.
- Neked is szia... - mormolta Zayn. - Igazából a vörös tesódhoz jöttünk.
- Jade-hez? - vágtam még értetlenebb képet. - Mit akartok ti Jade-től?
- Komoly lelki traumát okozott nekem - biggyesztette lefelé ajkait Liam. - Tegnap este kaptam egy hatalmas csomagot, amelyre az volt írva hogy "Ajándék Liam-nek". Én mit sem sejtve kibontottam, és egy embernagyságú kanál volt benne! - A kanál szót olyan jelentőséggel és rémültséggel mondta ki, mintha a harmadik világháború tört volna ki. Nem vagyok és nem is voltam sohasem nagy One Direction rajongó, ezért fogalmam sem volt arról hogy Liam-nek miért okoz ekkora problémát egy szimpla kanál.
- És mi olyan borzasztó egy kanálban? - vontam fel szemöldököm.
- Liam-nek komoly kanálfóbiája van - rázta meg fejét keservesen Zayn.
- Pontosan. Tízéves korom óta nem eszek kanállal - vont meg vállát Liam. - És! Ha ez még nem lenne elég, este átjött hozzám, én gyanútlanul kinyitottam az ajtót, és akkor... - Arca hirtelen rémültté vált. - Kitárta a dzsekijét... A belsejében pedig... Egy rakás kanál volt!
Ó szegény fiú... Hogy élte ezt túl?
- Zayn... Ugye ez most csak egy vicc? - néztem reménykedve barátjára, ő azonban megrázta fejét.
- Ez teljesen komoly - néztek rám szúrós tekintettel.
Ők sem teljesen normálisak... De elég szórakoztatóak, ezt el kell ismerni.
- Oké oké... - tettem magam elé kezeimet védekezésképpen. - Jade, téged keresnek - kiabáltam, mire testvérem kijött kriptaszerű szobájából.
- Tetszett a tegnapi szívatásom, Liam? - nevetett fel ördögien, miközben felénk sétált.
- Te a sátán ivadéka vagy - nézett rá összeszűkült szemekkel Liam.
- Azok szemgolyók a karkötődön? - húzta fel szemöldökét Zayn, majd Jade érdekes ékszereit kezdte el méregetni.
- Igen, igaziak - válaszolta, majd megvonta vállát, mintha ez olyan természetes lenne.
Liam és Zayn arca is falfehérré változott, látszott rajtuk hogy tényleg félnek a nővéremtől - megjegyzem teljesen jogosan.
- Most miért vágtok ilyen képet? Az állatkitömőklub elnöke vagyok, és a megmaradt szemeket - az állatok tiszteletére - viaszba öntöm.
- Neked ilyen... Hogy is mondjam... Bizarr hobbijaid vannak? - nézett rá kínosan Zayn.
- Ja - válaszolta Jade. - Az a ZAP tök képregényesen néz ki! - mutatott Zayn tetoválására.
- Igen, mivel a képregények iránti szeretetemet szimbolizálja - mosolyodott el őszintén. - Te is szereted a képregényeket?
- Imádom őket! A képregényimádók klubjának alelnöke vagyok.
- Grace, egyre jobban csípem az ördögi tesódat - súgta fülembe Zayn, mire elmosolyodtam.
Hirtelen Georgi és Megan bukkantak fel, Meg pedig azonnal rávetette magát Zayn-re és olyan szorosan kezdte el ölelni, hogy szegény srác alig kapott levegőt.
- Szeretlek drága férjecském - bújt hozzá erőszakosan Zayn-hez, a fiú pedig vonakodva próbálta meg kiszabadítani magát ijesztően rajongó húgom karjaiból.
- Segíts - suttogta, én pedig elkezdtem gondolkodni hogy hogyan szabadíthatnám őt ki Megan karjai közül.
- Nézd, ott egy unikornis! - nyögtem ki a világ legostobább kifogását, mire Megan megforgatta szemeit, aki tudta hogy ennek nem szabad bedőlni.
- Ugyan már, csak nem képzeled hogy ilyen hülyék vagyunk? Mindenki tudja hogy unikornisok csak Ausztráliában élnek - szólalt meg "diplomatikusan" Georgi, mire mindenki erőltetetten felsóhajtott.
- Georgi nem teljesen százas - legyintettem kezemmel.
Megan éppen szólásra nyitotta száját, mikor telefonom csörgésére lettem figyelmes. Kihalásztam zsebemből, majd a kijelzőre pillantottam. Szívem hevesebb tempót vett fel, mikor megláttam Harry nevét.
- Harry az - motyogtam a többieknek tanácstalanul. Nem tudtam hogy felvegyem-e, vagy inkább csak utasítsam el a hívást.
- Vedd fel - bátorított halvány mosollyal az arcán Liam, mire én megfogadva tanácsát besétáltam szobámba és felvettem a telefont.

- Harry? - szóltam bele halk, remegő hangon egy hatalmas gombóccal torkomban.
- Szia Grace - Hallottam hangján hogy megkönnyebbült amiért végre nem utasítottam el hívását. - Nézd, tudom hogy haragszol rám, de... - Mint általában mindig, most is belefojtottam a szót.
- Harry, én nem haragszom. Csak csalódott vagyok. Először azt hittem hogy dühöt érzek, de nem. Csak csalódottságot - sóhajtottam fel, miközben próbáltam nem elsírni magam.
- Már ezerszer megbántam hogy annyira idióta voltam - szólalt meg megbánóan. Erre nem tudtam mit felelhetnék. Szívem szerint azt mondtam volna hogy kit érdekel, megbocsájtok, mert csakis veled akarok lenni. De a büszkeségem és a magam iránti tiszteletem nem engedte hogy ezt válaszoljam.
- Hallottam hogy már be is jelentetted hogy ez köztünk csak egy "fellángolás" volt, de semmi komoly nem lett belőle... - Tereltem kissé másfelé a témát hogy ne kelljen előbbi kijelentésére semmit sem válaszoljak.
- Talán rosszul tettem? - Hangjában éreztem a remény felcsillanását azzal kapcsolatban hogy a kérdésére egy "igennel" fogok válaszolni.
Szívem szerint ezt is tettem volna... De az agyam a legtöbbször mindig fölé kerekedik. Ezért is szalasztottam el rengeteg jó lehetőséget eddigi életem során. És most is ezt tettem. Hiszen annyira naiv lennék ha szó nélkül megbocsájtanám neki hogy megcsókolta az ex-barátnőjét. De ha nem gondoltam volna túl ezt a szituációt - mint mindig teszem -, akkor biztosan megbocsájtok neki.
- Nem, abszolút jól tetted - válaszoltam tettetett határozottsággal.
- Idióta idióta idióta! - szidtam le magam gondolatban.
- Oké... Figyelj Grace. Nem szeretném ha rosszban lennénk. Abszolút megértem hogy csalódott vagy, de azt akarom ha legalább barátok lennénk - Mindketten tudtuk hogy ez úgysem működhet, maximum se veled se nélküled harcok alakulhatnak ki belőle, vagy abszolút semmi... Ennek ellenére mégis mindketten rábólintottunk az ötletre.
- Nem kell rosszban lennünk - vontam meg vállam, melyet ő persze nem láthatott.

Kétségtelenül ez volt eddigi életem legrosszabb telefonbeszélgetése. Körülbelül az összes mondat helyett mást mondtam volna, ha a szívemre hallgatok. Véget vetettem annak ami még el sem kezdődött. Igaz, amit a szerelemről terjesztenek. A legtöbbször fáj. De talán könnyebb lenne a dolgom ha nem egy világsztárba kezdenék beleszeretni. Viszont maga Harry mondta, hogy a szerelmet nem lehet meghatározni. És ebben igaza is van.

~ * ~

Négy nap telt el azóta hogy Harry-vel utoljára beszéltem. Ilyen gyorsan túllépett volna rajtam? És én egyáltalán mit érzek most? Akarom is meg nem is... Ha újra akarná kezdeni, biztos vagyok benne hogy jelen pillanatban nemet mondanék, de csak azért mert nem adom ilyen könnyen magam. Meg egyébként is mindig bizonytalan voltam, akkor is mikor Shay nem volt a képben. Ha tudtam volna hogy a szerelem ennyire bonyolult és sok nehézséget okoz, messziről elkerülöm Harry-t. De úgy tűnik találkozni vele, ez a sorsom volt...
Az ég szürke volt a sötét esőfelhőktől, ez a borultság pedig az egész város hangulatát megbélyegezte. Nagyon hiányzik Texas és Mexikó, ahol csak úgy harapni lehetett a napsugarakat. Persze itt sincs kifejezetten hideg, de a sok eső mindig elrontja az amúgy sem túl fényes hangulatomat.
Még nem esett, de percek kérdése volt hogy elered az eső, ezért turbósebességgel szálltam le a piros emeletes buszról, és átrohantam a Hyde Park-on. Szerencsémre éppen beestem a ház ajtaján mikor az eső olyan szinten zuhogni kezdett, mintha dézsából öntenék.
Berohantam a lakásba, majd az előszobában lerúgtam magamról cipőmet. Levettem fejemről sapkámat, majd a tükörhöz fordultam hogy lelapítsam szerteágazó hajam, mikor szemem megakadt egy pulcsin amely az előszobaszekrényre volt ledobva. Mikor kicsit jobban szemügyre vettem, rájöttem hogy ez az a pulóver, melyet Harry adott nekem akkor, mikor a bál után elmentem hozzá. Szám akaratlanul is mosolyra húzódott, azonban rossz érzések is hatalmukba kerítettek. Soha, még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna hogy pont Harry Styles fog magába bolondítani. Mert ezt tette... Teljesen beleestem. Csak hogy ez már egy fikarcnyit sem számít, és egyébként sem szeretném Harry tudtára adni hogy annak ellenére hogy véget vetettünk a köztünk történteknek, én még mindig oda vagyok érte.
Nem akartam hogy ez a cucc még milliónyi emléket felidézzen bennem, ezért gondoltam visszajuttatom az eredeti tulajdonosához. És ki tudja, talán sokat is ér neki ez a ruhadarab... Viszont nem akartam Harry-vel összefutni.
Besétáltam a nappaliba, majd levetettem magam a kanapéra, ahol mellettem éppen Georgi nyomkodott valamit a laptopján.
- Mit csinálsz? - fordultam hozzá mosolyogva, majd elkezdtem a képernyőt figyelni.
- Semmit, csak twitterezek - vonta meg vállát vigyorogva, majd tekintetét ismét a képernyőre szegezte.
Kicsit jobban megnéztem a közösségi oldalon lévő híreket, mikor megakadt szemem egy bejegyzésen melyet Harry tett közzé.
"De jó végre kimozdulni... Jól mondom, @Real_Liam_Payne? Xx"
- Hé Georgi, nem tudod hol van Harry? - kérdeztem húgomtól.
- Valami fesztiválon - motyogta, miközben egy percre sem vette le szemét laptopjáról. - Liam-mel.
- Értem... - gondolkodtam el. Szóval Harry nincs otthon. Gondoltam Louis úgyis ott van, így megspórolva magamnak néhány kellemetlen másodpercet, vissza tudom juttatni a ruhadarabot Harry-nek, anélkül hogy találkoznom kellene vele. - Mondd meg anyának hogy dolgom volt, de hamarosan hazajövök - pattantam fel a kanapéról, majd elindultam az előszoba felé.
- De hát zuhog az eső - szólt utánam értetlenül Georgi.
Nem törődve utolsó mondatával magamra kaptam keki színű dzsekimet, majd kiléptem a folyosóra, lesiettem a lépcsőn és kiléptem a nyüzsgő utcára, ahol az eső szakadatlanul zuhogott. Abban a pillanatban tudatosult bennem hogy nincs nálam esernyő, sem esőkabát, de most fontosabb volt elintézni ezt a kis apróságot, ezért nem törődtem az esővel, rohanni kezdtem a legközelebbi buszmegálló felé. Természetesen az ilyen helyzetekben késik mindig tizenöt percet a busz, ezért a buszmegálló alatt összepréselődött egy tucatnyi ember hogy megvédje magát az eső elől. Én próbáltam helyet szorítani magamnak a védett helyen, viszont ennek az volt az ára hogy egy meglehetősen méretes ember kis híján összenyomott.
Mikor megérkezett az északi negyed felé tartó emeletes busz, örömmel és megkönnyebbülten szálltam fel rá, a pulcsival kezemben, ami időközben kissé megázott.
Háromnegyedóra buszozás után elértem a negyed külső részére, onnan viszont még jó pár perc séta vezetett Harry házáig.
Bőrig ázva érkeztem meg a fényűző házhoz, majd egy hangos sóhaj kíséretében megnyomtam a csengőt. Idegesen toporzékoltam egyik lábamról a másikra, és mikor kinyílt az ajtó, reflexből elindultam a küszöb felé, azonban egy rossz mozdulat miatt elbotlottam és szó szerint beestem az ajtón...

11. rész: And if you asked me if I love him, I’d lie.

Egy újabb fárasztó hétvégi munkanap után fáradtan estem be lakásunk ajtaján, amely érzés mostanában elég sokszor tapasztalható volt nálam, ugyanis egy perc szabadidőm sem volt.

Meglepődve tapasztaltam hogy egy zörejt sem hallok a nappaliból, ami a mi meglehetősen nagy családunkban soha nem esett meg.
- Hahó - szóltam be az előszobából, miközben levettem magamról farmerdzsekim, majd tekintetem egy pillanatra a tükörre szegeztem, annak érdekében hogy megigazítsam szerteágazó hajam.
Azonban nem jött válasz, és ez nagyon érdekes volt számomra. Már sötétedett, ezért felkapcsoltam a házban található összes villanyt. Nem vagyok hozzászokva ahhoz hogy bármikor is egyedül legyek, ezért kissé óvatosan vettem lépteimet, és minden helyiségbe benéztem. Amikor beértem a konyhába, a hűtőn találtam egy neon sárga cetlit, melyet rögtön le is téptem onnan, és elolvastam. Az állt rajta, hogy az egész család elment az Oxford Street-re vásárolgatni, utána pedig vacsorázni, úgyhogy egyhamar ne számítsak rájuk. Remek... A családom összes tagja, plusz még megtoldva egy-két rokonnal, kiruccan a városba, de nekem nem szólnának. Inkább gubbasszak itthon egyedül a sötétben, miközben - nem a legszebb kifejezéssel élve - majd' összefosom magam. Nekem van a legjobb famíliám...
Bekapcsoltam a tévét, majd valamilyen mesecsatornára tettem, ahol véletlenül sem vágnak be ijesztő reklámokat. A sötétség még hagyján volt, de ezt megkoronázta még az ég dörgése és villámlás is, mely egy hatalmas vihar közeledtét jelezte.
Gyanakodva körbenéztem, majd levetettem magam a kanapéra egy tányér chips társaságában. Minden egyes apró zaj után felkaptam fejem, és feszülten körbenéztem. Az ég hatalmas villámokat szórt, ami sejtelmes fényt adott az egész lakásnak, ennek hatására pedig már egy igazi horrorfilmben éreztem magam. Képzeletemben már láncfűrészes gyilkosok és túlvilági démonok alakjai születtek meg, mikor hirtelen egy hatalmas dörgés kíséretében valaki kopogtatott az ajtón, én pedig az ijedtségtől felpattantam a kanapéról, eldobtam kezemből a chipset, és halkan felsikítottam.
- Úristen - sóhajtottam fel hangosan, majd tenyerem homlokomnak támasztottam. A horrorfilmekben ilyenkor jön az a rész, hogy a mit sem sejtő naiv lány ajtót nyit, és lecsap rá a gyilkos...
Lassú léptekkel odasétáltam az ajtóhoz, majd az előszobában elrejtett baseballütőt - ami ilyen és ehhez hasonló esetekre volt félretéve - kezembe vettem, a szabad kezem a kilincsre helyeztem, majd egy hirtelen mozdulattal kinyitottam.
Az ablakból beáramló villám fénye erősen felvillant, ami még ijesztőbbé tette az előttem álló kapucnis alakot. Egy hangos sikítás kíséretében felemeltem baseballütőmet, majd éppen leütöttem volna az ijesztő anonimot, mikor ő védekezve felemelte kezeit és arrébb lépett.
- Hé! Ne üss le, Harry vagyok - kiabálta, mire szívverésem végre - vagyis csak majdnem - újra a normális tempót vette fel.
- A frászt hoztad rám! - sóhajtottam fel megkönnyebbülve, majd letettem kezemből az ügyeletes fegyveremet.
- Egyedül vagy? - vonta fel szemöldökét, majd ajkait szorosan összepréselte, visszatartva ezzel egyre kitörni vágyó kacagását.
- Ne nevess! - bokszoltam bele vállába. - Halálra aggódtam magam. Azt hittem valami baltás gyilkos vagy - Ezen mondatom után már nem bírta magában tartani, ezért jólesően elnevette magát.
- Meg akartalak lepni... És azt hiszem ez sikerült is - mondta még mindig nevetve.
- Hahaha - forgattam meg szemeimet, azonban néhány másodperc múlva én is elmosolyodtam, visszagondolva az előbbi jelenetre. - Egyébként, gyere csak be - invitáltam be lakásunkba.
Bólintott egyet, majd amint belépett az ajtón, azzal a lendülettel nyomott egy puszit arcomra, melytől kissé elpirultam, és lesütöttem szemeimet.
Már megint ez a fránya bizonytalanság... Szívem szerint abban a pillanatban magamhoz rántottam volna, és egy csókot leheltem volna ajkaira. De nem tettem, és én sem tudom miért. Azt viszont tudtam hogy Harry is furcsállja ezeket a hirtelen hangulatváltozásaimat. Az egyik pillanatban a nyakába ugrok és örömmel közlöm vele hogy leszek a barátnője, aztán pedig még csak egy csókra sem méltatom...

- Itt meg mi történt? - nézett a chipsszel elterített kanapéra.
- Amikor csöngettél annyira megijedtem hogy a kezemben szorongatott chipses tálat elhajítottam - nevettem fel halkan, mikor megjelent szemeim előtt a jelenet. - Egyébként jó is hogy jöttél, mivel már azt fontolgattam hogy kimegyek a ház elé és a lépcsőn fogok üldögélni amíg az én drága jó családom megjön, akik történetesen nem vittek magukkal a közös programra - jegyeztem meg hálálkodva.
- Másért nem is örülsz hogy itt vagyok? - biggyesztette lefelé ajkait, mire én őszintén elmosolyodtam.
- Dehogynem. A puszta jelenléted is boldoggá tesz - borzoltam kissé össze haját.
- Hé - nyúlt mosolyogva hajához, majd visszarendezte göndör fürtjeit a szokásos helyzetbe. Ezen mozdulata után karjait derekam köré fonta, mely melegséggel töltött el.
Néhány másodpercig még nem néztem fel szemeibe, de tekintetét magamon éreztem. Úgy kémleltem a padlónkon lévő repedéseket, mintha azok lennének a helyiség legérdekesebb dolgai. Azonban mikor felnéztem mélyzöld, pajkosan csillogó szemeibe, azok teljesen megbabonáztak. A levegőt nehezebben tudtam venni, a szívem pedig a kelleténél kétszeresen gyorsabban vert. Ajkai olyan közel voltak enyéimhez, hogy szinte csak egy milliméter választotta el őket. Azonban mielőtt bármi történhetett volna, ismét lesütött szemekkel elkaptam fejem.
- Grace - nyúlt finoman állam alá kezével, majd felemelte fejem. - Mi a baj? - kérdezte, miközben arcom minden vonását alaposan megfigyelte.
- Én... - akadt el hirtelen szavam, majd elgondolkodtam. - Mindegy - vontam meg vállam, majd elhúzódtam ölelő karjaiból és két lépéssel hátrébb sétáltam. - Nem kérsz valamit inni? - váltottam olyan gyorsan témát, hogy egy szempillantásnyiba sem tellett.

* Harry szemszöge *

Komolyan nem tudok kiigazodni Grace-en. Azt gondoltam ami köztünk van, tényleg kezd komolyra fordulni. Két hete jártunk, de neki hirtelen olyan érzése támad hogy nem akar megcsókolni. És kifogásokat keres, hogy ne kelljen őszintén beszélnie az érzéseiről.

Olyan gyorsan elterelte a témát hogy levegőt venni sem volt időm. 

- Igen, persze - dadogtam, miután sikerült végre feleszmélnem elmélkedésemből. 

Besétált a konyhába, én pedig lehajtott fejjel, folytatva gondolkodásom kullogtam utána.

Grace úgy döntött hogy turmixot fog csinálni, ezt az ötletet pedig én is támogattam. Banán és eper ízesítésűnél döntöttünk, ami remek választásnak bizonyult, ugyanis nagyon finomra sikeredett. 

Levetette magát az amerikai stílusú konyha közepén elhelyezett széke egyikére, én pedig vele szemben ugyanezt tettem.

- Ízlik? - mosolygott rám, majd belekortyolt övébe. 

- Nagyon is - kacsintottam rá. - Fogadok hogy én iszom meg gyorsabban - néztem rá kihívóan, mire ő mellkasa alatt összefonta karjait. 

- Ne legyél te olyan biztos benne - ingatta fejét magabiztosan. 

- Hát ha ennyire biztos vagy magadban, lássuk kinek van igaza - Láttam szemében azt a felvillanó versenyszellemet, ezért biztos voltam benne hogy nem fogja visszautasítani ezt a páratlan ajánlatot. 

- Akkor készen állsz? - kérdeztem vigyorogva. 

- Készen állok-e a nyerésre? Abszolút - válaszolta szemtelen mosollyal arcán. 

- Hát akkor rajta! - S ezzel elkezdtük olyan sebességben vedelni a turmixot, ahogy csak lehetett. Mivel szinte egy egész üvegnyi volt, a kelleténél talán kissé túlságosan is megteltünk mire az mind elfogyott. 

Szegény Grace sajnos kudarcot vallott, én pedig diadalittasan ugrottam fel székemből, mikor tudomásomra jutott hogy én nyertem. 

- Tessék, örülj. Te nyertél - játszotta a sértődöttet, azonban pár másodperc elteltével elmosolyodott. - Viszont most levegőt sem kapok, úgy megteltem.

- Én is - nevettem fel halkan, majd vettem egy mély levegőt. - Viszont Grace... Nem mondanád el nekem mi volt az a nappaliban? - váltottam komolyabb témára, majd mélyen szemeibe néztem. 

- Már mondtam... Kételyek - Szemében némi reményvesztettséget és aggodalmat véltem felfedezni. 

Még egyszer sem mondta ki hogy szeret. Így konkrétan még soha. Bár én sem mondtam neki. Viszont magamban már számtalanszor megfogalmazódott. 

- Nem vagy biztos az érzéseidben? - kaptam el tekintetem. Megpróbáltam nem feszült hangulatot kelteni, egyszerűen csak kíváncsiskodtam. Számra még egy halvány mosolyt is festettem, hogy az egész szituáció ne tűnjön annyira bizarrnak.

- Nem tudom - válaszolta bizonytalanul, majd elkezdte körmét birizgálni. 

- Na de mégis... Amit érzel irántam... Az mélyebb mint amit mondjuk Louis iránt érzel? - Ezen hülye kérdésem után halványan ő is elmosolyodott. 

- Ne légy komolytalan - nézett rám azzal az angyali mosolyával. - Persze hogy mélyebb. Ez nem is kérdés. De lehet hogy elsiettük a dolgokat... Hiszen a szerelemhez idő kell, mi pedig... Talán túlságosan hamar belevágtunk ebbe az egészbe - motyogta bizonytalanul. Ezen mondatai után lefogyott a mosoly arcomról. Már megint kételkedik? Mégis mit csináljak még, hogy bebizonyítsam nem akarom megbántani, sem elhagyni? Folyton kifogásokat talál ki... Mint például hogy idő kell, vagy hogy minden túl gyorsan történt. De mit ért igazából ezalatt?

- Én komolyan nem értelek Grace! Eddig úgy tűnt hogy te tényleg kedvelsz engem. Most viszont nagyon egyértelmű hogy ez talán mégsem így van... Vagy nem? Látod? Ez itt a baj... Sosem tudsz biztos válaszokat adni - keltem ki magamból. - Én viszont már az eleje óta biztos vagyok ebben az egészben. Viszont ha te nem, akkor ne raboljuk egymás idejét - sóhajtottam fel hangosan, majd felálltam és elindultam a bejárati ajtó felé. 

- Harry! De én... - Hallottam hogy még egyszer utánam szólt a konyhából, azonban nem fejezte be mondatát. Megint elbizonytalanodott, igaz?
Kár volt azt hinnem hogy ebből lehet bármi is... Ő semmiben sem biztos velem kapcsolatban, úgyhogy talán jobb lenne véget vetni ennek az egész zűrzavarnak azzal, hogy elfelejtjük egymást. Á... Kit hülyítek? Képtelen lennék elfelejteni, mikor érzem hogy ez most más, mint az eddigi lányokkal való kapcsolataim voltak.

* Grace szemszöge *

Csak megszeppenve bámultam magam elé, miközben Harry elviharzott a lakásból. Utána kellett volna mennem megmagyarázni mit miért mondtam, de az igazság az, hogy én sem tudtam valójában. Megijedtem ettől az egész kapcsolatdologtól.

Fél óra egyedüli gubbasztás után a kanapén az én fergeteges családom betörte az ajtót, majd belépett az összes nevetgélő, jókedvű rokonom.

- Szia Grace - köszönt vigyorogva Georgi, majd lehuppant mellém. 

- Szia... - motyogtam a padlót bámulva. 

- Ne haragudj kicsim hogy nem vittünk magunkkal - nézett rám anya bocsánatkérően. - Azonban holnap minden figyelmünk csakis rád fog irányulni - lépett oda hozzám, majd szorosan megölelgetett.

- Oké, semmi baj - vontam meg vállam egy tettetett mosollyal arcomon, majd minden tekintetet kerülve utat törtem magamnak, és gyors léptekkel besétáltam szobámba. 

Nagyot sóhajtva levetettem magam ágyamra, hátamra feküdtem és a falon található fénycsóvákat kezdtem el kémlelni, melyeket a halványan pislákoló asztali lámpám vert vissza. Közben ezernyi gondolat cikázott fejemben Harry körül. Elméletileg járunk. Azonban ez még nem jelenti azt hogy ő biztos szeret is engem. Ki tudja, lehet hogy én is csak arra kellek neki... 

Hirtelen kopogást hallottam meg, mire egy hirtelen mozdulattal felkaptam fejem. 

- Tessék? - kérdeztem, miközben hajamba túrva felültem az ágyon. 

- Prücsök, én vagyok az. Bejöhetek? - hallottam meg apa hangját a fal túloldaláról. Csak ő hív prücsöknek, de imádom mikor így szólít. 

- Persze apu - szóltam ki halvány mosollyal az arcomon. 

Benyitott, majd óvatos léptekkel odasétált hozzám és levetette magát mellém. 

- Különösen szembetűnt hogy nem vagy jókedvű. Mi ennek az oka? - kérdezte aggódva, majd magához ölelt. 

- Különös dolgok ezek... 

- Mik? - vonta fel szemöldökét értetlenül. 

- Hát mint például a szerelem. Vagy csak egyszerűen a vonzalom egy másik ember iránt - vontam meg vállam, majd lesütöttem szemeimet. 

- Ugye nem az a Harry gyerek művelt valamit? - csattant fel. Látszott rajta hogy cseppet sem kedveli őt. Valahányszor szóba jön, apa szemei szikrákat tudnának szórni. Tudtam hogy félt tőle, de tudhatná hogy elég megfontolt vagyok ha ilyesmiről van szó. Bár ha az érzések összezavarnak, egy idő után már nem tudsz józanul gondolkodni. 

- Hát... Róla van szó - feleltem halkan, majd félrehúztam számat. 

- Bántott? - kérdezte egyre ingerültebb hangnemben. 

- Nem apa, dehogyis! - nyugtattam le. - Én voltam a hülye - ráztam meg fejem, majd tekintetemmel ismét a földet kezdtem el pásztázni. 

- Ó, már mindent értek... - szólalt meg felvilágosodva. - Gracie, az érzelmek hálójában az ember nehezen tud kiigazodni. Kételyeid vannak, igaz? 

- Azok - ismertem be, majd vettem egy mély levegőt. 

- Nekem is vannak ezzel a Styles-szal kapcsolatban... Tipikus szívtipró. Nem akarom hogy te legyél a következő prédája. 

- Éppen ettől félek én is... De néha úgy látom hogy ezúttal tényleg komolyan gondolja. Azonban mindig ott kering bennem egy érzés, ami azt sugallja hogy nem lehetek százszázalékosan biztos ezekben a dolgokban. 

- Gondolom már te is észrevetted hogy nem nagyon támogatom ezt a gyereket... Viszont ha neked tényleg tetszik, akkor elfogadom. Lesz ami lesz. De ha összetöri a szíved, én nem állok jót magamért! - Jól estek apa szavai. Nem gondoltam volna hogy pont ő fogja ezt mondani, de őszintén örülök hogy tévedtem. 

- Nyugodj meg apu, tudok vigyázni magamra. Én már csak megfontolt vagyok az ilyen dolgokban, ezt te is tudod - nyugtattam meg, majd ismét karjaiba bújtam. 

- Ez már igaz - ismerte el mosolyogva, majd nyomott egy puszit fejemre.
Fejem apu vállára hajtottam, és így ültünk még egy jó ideig gondolatainkba merülve. Mindig is szerettem volna ha apa tudná mennyire fontos nekem. A fejemben mindig megfogalmazódott, de ki sosem mondtam úgy igazán. Nem vagyok a szavak embere, az már biztos. De annak ellenére hogy nem mondom sokszor, nagyon szeretem őt, és soha nem akarom elveszíteni.

* Harry szemszöge *

Szó szerint feltépve az ajtót rontottam be lakásomba, majd leszórtam a kocsikulcsot az előszobában, ezután pedig a nappali felé vettem az irányt, ahol éppen Niall, Louis, Liam és Zayn is ott volt. 

- Tesó, téged vártunk. Csatlakozol a kis "lelkizős" esténkhez? - paskolta meg a kanapét maga mellett Lou. 

- Most a lelkizéshez van a legkevésbé kedvem - sóhajtottam fel, majd levetettem magam mellé. 

- Minden rendben Grace-szel? - érdeklődött Liam. 

Nem igazán figyeltem arra mit beszélnek, ezért Liam kérdését sem hallottam meg. Csak üres tekintettel bámultam magam elé, visszagondolva erre az egész bonyolult kapcsolatra Grace-szel. Nincs egy hónapja hogy ismerem, de máris nagyon sok minden történt köztünk. Először utált, és én sem voltam odáig érte. Aztán megkedveltem és úgy éreztem ő is engem. Most meg egyre inkább kezdem úgy érezni hogy beleszerettem. 

- Harry! - rázott meg Niall, mire én zavartan felkaptam fejem.

- Kérdeztetek valamit? - néztem rájuk értetlenül. 

- Nagyon elmerengtél - gondolkodott el Zayn. - Azt kérdeztük minden rendben van-e Grace-szel.

- Ha tényleg tudni akarjátok, nem igazán van rendben minden - vontam meg vállam, majd ismét a padlót bámulva merengni kezdtem. - Lehet hogy... Á, mindegy. Nem értem őt - ráztam meg fejem.
- De szerintem az nem megoldás hogy csak ülsz itt és nem teszel semmit. Hiszen te magad mondtad hogy különleges - mondta komoly hangvételben Liam. Teljesen igaza volt. De mit tehetnék ha Grace sosem tudja mit akar?
- Hallgass a szívedre - adta meg diplomatikus válaszát Zayn, majd biztatóan rám kacsintott.
Nehéz a szerelem... És ezt már szerintem nevezhetem annak. Grace mellett más embernek érzem magam. Vagyis nem másnak, hanem annak aki valójában vagyok. Nem Harry Styles-nak, a One Direction tagjának, hanem csak Harry-nek. Mellette lehetek önmagam, és vele csinálhatok teljesen hétköznapi dolgokat. Neki elmondhatok mindent amit érzek. Nekem rá van szükségem. Csak éppenséggel nem elég hogy ezt én tudjam. Neki is biztosnak kellene lenni ebben a dologban.

* Grace szemszöge *

Nincs annál jobb, mint mikor a szülinapod reggelén az utcán dolgozó munkások zajára ébredsz fel... Úgy képzeltem hogy madárcsicsergésre, százágú napsütésre és kellemes illatokra ébredek. Ehelyett mint már említettem, fúrógépek erőteljes hangjára, borús, sötét égboltra és odaégett palacsinta szagára keltem fel. Azért a maga módján ennek a tökéletlenségnek is megvan a varázsa. Azonban a minimális jókedvem azonnal lelombozódott, mikor Harry tegnapi távozására terelődtek gondolataim.

Megdörzsölve szemeimet felkeltem, majd lábamra vettem bélelt mamuszom és kicsoszogtam a nappaliba. 

- Itt a szülinapos! - lépett oda hozzám fiatalabb nagymamám, majd szorosan átölelt. - Nagyon boldog születésnapot kincsem - mondta mosolyogva, majd nyomott egy puszit fejemre. Minden jelenlévő családtagom megpuszilt és felköszöntött, kivéve Jade-et, de ezen természetesen senki nem volt meglepődve. Hamarosan azt is észrevettem hogy jött még valaki, aki eddig nem volt jelen. Az ízig vérig mexikói nagybácsim, aki szintén anyukám testvére. Anyu oldaláról voltunk félig mexikóiak, apáéról pedig texasiak. Ez a származás a legkevésbé Jade-en látszott meg. 

- Guido bácsi! - ugrottam nyakába, majd átöleltem. 

Benne az a legjobb, hogy mindent mindig képes a jó oldalról nézni. Jókedvű és élvezi az életet. Azonban képes komoly is lenni, ha olyan dolgokról van szó. 

- Szia Gracie - puszilt meg, majd kissé távolabb húzódott tőlem és alaposan szemügyre vett. - Hogy te mekkorát nőttél - kerekedtek el a meglepettségtől ajkai. Fél éve nem látott. Én nem tudom megítélni hogy azóta mennyit változtam, de Guido bácsi szerint sokat. 

A nagynénimtől, Many-től is ugyanilyen szavakat kaptam, aki ugyan már tegnapelőtt is itt volt, de még csak körülbelül öt szót váltottunk. És igen, a mi családunk előző nemzedéke ilyen vicces neveket adott gyerekeinek. 

Van két unokatesónk is, és egyikük húszas, még másikuk már harmincas éveit koptatja. Ők is örömmel és szeretettel köszöntöttek, ami igazán jól esett. Ők ketten nagyon idióták, de imádom mindkettőjüket. Az ő apukájuk, Many férje is igazán kedves, de a vele való kapcsolatom nem túl szoros. A nagyszüleim és apu még teljesebbé tették az ünnepet, ezért nem nagyon tudtam már mit kívánni. Maximum azt hogy Harry-vel minden rendben legyek, életemben először végre álljak a sarkamra, és vegyem a kezembe saját sorsomat.

Ezen a napon még az odaégetett palacsinta is jól esett. Minden számomra fontos ember velem volt - többé kevésbé - és ez melegséggel töltött el. Na meg az ember csak egyszer lesz tizenhét éves életében!

Remek ajándékokat kaptam. A legtöbb csak kis apróság volt, de én azt vallom hogy a szándék a lényeg. Nagy szó hogy még Jade-től is kaptam valamit. Ölelést ugyan nem kaptam, de ez az ő esetében elfogadható. 

- És van még egy meglepetésünk Gracie - nézett rám sejtelmes mosollyal arcán anya.

Izgatottan viszonoztam pillantását, majd ránéztek a többiekre, akik szintén mind vigyorogva bámultak. 

- Közösen összedobtunk neked egy nagyon tuti ajándékot - folytatta titokzatosan apa. 

Ekkor már tényleg nagyon felcsigáztak, ezért szinte már ugrándoztam a kíváncsiságtól. 

Anyu berohant a szobájába, majd egy kis borítékkal tért vissza. Izgatottan nyomta kezembe, reakciómat várva. A vicces az hogy ő látszólag jobban izgult mint én. 

Óvatosan kinyitottam a borítékot, majd kivettem a kis papírt belőle. Mikor alaposan szemügyre vettem, annyira hevesen kezdett el verni a szívem, hogy majd' kiugrott a helyéről. Végre kezemben tarthattam egy repülőjegyet Párizsba. Évek óta ez az álmom, és most végre valóra válik. Örömömben azt sem tudtam mit mondhatnék, vagy hogy köszönhetném meg ezt a csodás ajándékot. 

- Úristen... Ez... Én nem is tudom mit mondjak... Köszönöm mindegyikőtöknek! - mosolyogtam rájuk kissé könnyes szemekkel, majd mindenkit sorra átöleltem, ugyanis egy kicsit mindenki beledobott ebbe az ajándékba. Még Jade is, amivel mindenkit alaposan meglepett. 

- De persze természetesen nem egyedül mész kincsem - tette hozzá anya, mire én kíváncsian ránéztem. 

- Hanem kivel? 

- Veled megy Lola is. De arra gondoltunk hogy ne csak ketten legyetek, ezért vettünk egy repülőjegyet Jade-nek is - mosolyogtak rám biztatóan. 

- Hogy mi? - szólt közbe értetlenül Jade, ugyanis nyilvánvalóan még ő sem tudott arról hogy őt is beprotezsálták ebbe az egész útba. 

Ennek sem én, sem Lola nem igazán örültünk, hiszen tudtuk hogyha Jade is jönne, az egész utat csak végigkritizálná, mindenkibe belekötne és az összes dologhoz negatívan állna hozzá. Akár a testvérem, akár nem, el kell ismerni hogy borzalmas természete van. Lehet hogy kívülállóként nézve nagyon vicces és szellemes, de ha egy napot el kellene töltened vele, akkor rádöbbennél hogy Jade nem is olyan muris. 

- Jade?! - kérdezte fejhangon Lola. - Ne értsétek félre, nem mondom hogy nem szeretem Jade-et, de...

- Én nem szeretlek - vágott szavába Jade vállát megvonva. 

- Igazán köszönöm - nézett megvetően Lol "kedves" testvérünkre, majd folytatta párbeszédét anyáékkal. - Szóval nem tudom jó ötlet-e őt is vinni... 

Én nem szóltam egy szót sem, csak könyörögve néztem szüleimre, jelezve hogy egyetértek Lol-lal, csak nem akarok hangot adni véleményemnek. 

- Ugyan már lányok! Testvérek vagytok. Csak azt szeretnénk hogy jobban összekovácsolódjatok. És mi lenne alkalmasabb erre, mint egy párizsi út? - érvelt anya. 

Úgy sem volt választásunk ezzel kapcsolatban, hiszen a jegyek már megvoltak, így a véleményünk gyakorlatilag semmit nem számított. Persze Georgi és Megan időközben felajánlották hogy ők ezer örömmel elmennek Jade helyett a kis párizsi kiruccanásra, de anyáék úgy ítélték meg hogy még túl kicsik egy ilyen túrához, és amúgy is veszekedés lenne abból hogy ki kapja meg a jegyet. El kellett fogadnunk, Jade társaságában kell végignéznünk Párizs varázslatos látványosságait. 

A gondolataim folyton Harry-re terelődtek és arra, hogy milyen egy idióta vagyok. Egy olyan fiú akar - és jár is együtt velem -, akiről lányok milliói álmodoznak. Hülye aki egy ilyen lehetőség elől megfutamodik. Na meg, nem mellékesen nagyon is kedvelem Harry-t, és ez már elég inspirációnak kellene lennie ahhoz, hogy úgy tényleg belevágjak ebbe a kapcsolatdologba. Persze elméletileg már együtt járunk, de ez inkább még csak egy valamilyenfajta bevezetés volt - már ha lehet így fogalmazni. 

A kanapén görnyedve, teljes egészében csoki izű tortám utolsó maradványait majszolgatva bámultam a tévét Georgi-val, Megan-nel, Guido bácsival és a fiatalabb nagymamámmal, mikor csöngetésre lettünk figyelmesek. 

- Vársz még valakit? - fordult felém anya, miközben az ajtó felé sietett hogy kinyissa azt. 

- Nem - ráztam meg fejem határozottan, majd homlokomat felráncolva figyeltem hogy ki áll az ajtó túloldalán. 

Mikor kinyílt az említett tárgy, mind rendesen meglepődtünk. A One Direction négyötöde sorakozott bejárati ajtónk előtt, kivéve azt akit a legjobban vártam volna. 

- Sziasztok fiúk - köszönt nekik mosolyogva anya, majd beinvitálta őket. 

- Jó napot - köszöntek egyszerre, majd beléptek a nappaliba. 

Letettem kezemből tányéromat a dohányzóasztalra, majd kíváncsian odasétáltam hozzájuk. 

- Sziasztok. Hát ti? - vontam fel szemöldököm, majd méregetni kezdtem őket. 

- Először is boldog szülinapot - mondta Louis, mire a többiek egyetértően bólogatni kezdtek. 

- Köszönöm - bólintottam kifejezéstelen arccal, majd izgatottan vártam hogy feleljenek kérdésemre. 

- Másodszor pedig... Hé, van torta? - akadt meg Niall szeme a már csak két szeletből álló tortámon. 

- Kérsz? - forgattam meg szemeimet kuncogva, azonban mire ezt kimondtam, Niall már rég ott termett Megan mellett, aki örömmel szolgálta ki imádata tárgyát. 

Legyintettem egyet kezemmel, jelezve hogy lezártuk a témát, majd ismét a fiúkra néztem. 

- Figyelj, tudjuk hogy valami gubanc volt tegnap Harry és közted. Nagyon le van lombozódva és nem tud odafigyelni semmire. Azt viszont nem tudjuk hogy pontosan hányadán is álltok most. Nem lehetne hogy megbeszéljétek az esetleges problémákat? - kérdezte Liam könyörgő arckifejezéssel.

- Én voltam hülye tegnap - vontam meg vállam, majd elgondolkodtam. - De nem lehetne ezt inkább kicsit beljebb megbeszélni? - Nem akartam az egész famíliám füle hallatára kivesézni szerelmi ügyeimet, ezért szobám felé biccentettem, jelezve hogy ezt tárgyaljuk ki inkább odabent. 

Besétáltunk a viszonylag tágas szobámba, a fiúk pedig azonnal szemügyre vették az ott található tárgyakat és képeket. Hamarosan "csapatunk" bővült Georgi-val és Megan-nel, akik már attól is extázisba estek hogy egy levegőt szívhatnak kedvenceikkel. 

Megan érdekes mozdulatokkal simogatni kezdte Zayn zselézett haját, a fiú pedig ettől kissé megrémült. 

- Igen, mi egy nap házasok leszünk - mondta sóvárogva Megan, miközben még mindig szegény Zayn-t simogatta. Szegény fiú... Bár ezt már meg kellett szoknia. 

- Ő mindig ilyen... Érdekes? - találta meg a megfelelő szót Zayn. 

- Igen, és ne haragudj miatta - haraptam ajkamba. 

- Már hozzá vagyunk szokva - támasztotta alá előbbi elméletemet Liam. Szimpi ez a srác. Olyan kedves és közvetlen. Talán már kissé túl kedves is, amihez az én családomban ez ember nincs hozzászokva... 

- Szóval térjünk rá a tárgyra... Niall hol van? - nézett ránk értetlenül Louis, mire mi csak megvontuk vállunkat, ugyanis rajta kívül mindenki tisztában volt vele hogy éppen eszik. - Mindegy is. Te és Harry... Összevesztetek?

- Nem, ez nem nevezhető kifejezetten összeveszésnek - ráztam meg fejem. - Csak vannak kételyeim. De kinek nincsenek? Na mindegy, nem ez a lényeg. Csak Harry kicsit felkapta a vizet az én hülye, bizonytalan viselkedésem miatt. És teljesen jogosan... - Féltem hogy Harry előbb utóbb megunja majd ezt a bizonytalan állapotot, és vele együtt engem is. 

Éppen a "legdrámaibb" pillanatban valaki felszakítva az ajtót becsörtetett szobámba, aki mint kiderült Jade volt. Miért is lepődtem meg? 

- Csak azért jöttem hogy elmondjam mennyire nem szeretlek titeket - nézett a fiúkra szemrehányóan Jade. - Na jó... Talán még azt a zselézett hajút elviselem - mormolta, mire Zayn szájának szélére elégedett vigyor kúszott. - De ne legyen ám nagyobb arcod emiatt! Csak a tetkóid miatt kedvellek. Amúgy a barátotok már felzabálta a fél hűtőt... - terelte teljesen másfelé a témát. 

- Mindig ezt csinálja - legyintett kezével Louis. - Majd kárpótolunk - mosolygott ránk zavartan. 

- Szóval a vörös bír engem - Zayn még mindig nem tudott túljutni azon a tényen, hogy Jade elviseli őt. Ez nála már nagy szó. Akire meg azt mondja hogy szereti, na az már megnyerte a főnyereményt!

Jade ekkorra már távozott a szobából, mi azonban folytattuk az eszmecserét.

- Na, a lényeg az hogy kérlek menj el Harry-hez és tisztázd vele a dolgokat - kérlelt Louis, a többiek pedig egyetértően bólogattak. 

- Jó - bólintottam, majd lesütöttem szemeimet. - Köszönöm hogy eljöttetek fiúk. 

- Semmiség - mosolygott rám Liam. - Még egyszer nagyon boldog szülinapot. 

Kikísértem a fiúkat, Niall-t azonban nehéz volt kirobbantani a konyhából, ugyanis a családom női tagjai csak úgy lesték a kívánságait. Anyu még csirkecombot is sütött neki. És egy ilyen helyről ki akarna elmenni? 

- Nem szimpatikusak ezek a fiúk - ráncolta össze homlokát apa, miután elmentek. 

- Hagyd már őket Marc! Csak gyerekek - kelt védelmükre anya. 

- Nem annyira gyerekek már ezek. Légy óvatos velük Gracie. 

- Apu, nem kell mindent ennyire túllihegni. Ők csak haverok, ennyi - vontam meg vállam, majd leintettem a folyton aggodalmaskodó apámat. 

Néhány perc múlva ismét csöngetésre lettünk figyelmesek. Fogalmam sem volt ki akar még felköszönteni. Georgi odaszökdécselt az ajtóhoz, majd kinyitotta, én pedig az esőkabátban álldogáló April-t pillantottam meg. Előző nap, mikor beszéltem vele az interneten, azt mondta eljön, de nem gondoltam hogy komolyan megteszi. Örültem hogy gondolt rám, és a zuhogó eső ellenére meglátogatott. 

- Szia April - integettem neki, majd beinvitáltam a lakásba. 

Anyu szegezett felém egy amolyan "Ez meg ki?" pillantást. 

- Hát, ő April, nemrég ismertem meg a cukrászdában. Ő is Amerikából jött - mutattam be a többieknek, akik mind kedvesen bemutatkoztak neki. 

- Hoztam neked ajándékot - vette ki sötétkék lakktáskájából a becsomagolt apróságot, majd kezembe nyomta. 

- Igazán köszönöm - mosolyogtam rá, majd kibontottam. Egy kis karkötő volt benne, melyen egy mottó állt: "Always follow your heart". 

- Tegnap írtad hogy mennyire bizonytalan vagy. Hát remélem ha erre a karkötőre ránézel, elszállnak a kétségeid - viszonozta mosolyom. 

Lesütött szemekkel bólogattam, miközben Harry-re gondoltam. 

- Ne légy ennyire bizonytalan! Csak gondolj bele... Mennyi dolgot tudsz róla? Hogy tényleg kezded-e igazán megismerni. És hogy tényleg érdekel-e. Ha erre biztos válaszaid vannak, akkor ne hezitálj, csak élvezd a vele eltöltött időt. És ki tudja, talán a végén tényleg belé szeretsz - biztatott April. 

Belegondoltam hogy amióta megismertük egymást, egyáltalán mit tudtam meg róla. És végül kiderült hogy nagyon is sokat. Tudom hogy a kedvenc színe a narancssárga, hogy imád viccelődni, hogy amikor mosolyog, kis gödröcskék lesznek az arcán, hogy van egy gyönyörű nővére, na meg öt bolond barátja. És ha valaki megkérdezné tőlem hogy szeretem-e, valószínűleg hazudnék. Mivel szeretem őt. A szerelemhez tényleg idő kell, de én azt hittem több. Persze ez lehet emberfüggő is, de én mindig abban a hitben éltem hogy csak hónapok után tudom ezt először kimondani majd magamnak. A másik félnek meg aztán annál is később. De tévedtem. Biztos voltam benne hogy szeretem őt. Viszont azzal hogy ezt neki is elmondjam, még várni akartam.

Megköszöntem April-nek a biztatást, és azt is elmondtam neki, hogyha tíz perccel hamarabb érkezik, még elkaphatta volna Niall-t, amit szomorúan vett tudomásul. Azonban megígértem neki hogy legközelebb mindenképpen meg fognak ismerkedni, erről én magam kezeskedem. 

- Figyeljetek, nekem most el kell mennem, hamarosan hazajövök - szóltam be gyorsan a nappaliba, majd magamra kaptam egy Coca Cola feliratú piros pulcsit, melyet Guido bácsitól kaptam, és egy farmerdzsekit. Nem is gondolva az esőre ebben a nem éppen vízálló öltözetben lesiettem a lépcsőn, anyáék pedig még utánam is kiabáltak hogy nem kellene-e kabátot felvennem, de nem igazán figyeltem oda rá. Az ég odakint már sötét volt, ugyanis körülbelül este hat körül járhatott az idő, és mivel az ég egész nap borús volt, ezért ilyenkorra már bőven nem volt világos.

Két percen belül - mikor leértem az utcára - sikerült felmérnem hogy nagyon esik, és esőkabát nélkül tényleg nem vághatok neki ennek az útnak. Szerencsémre April pont utánam battyogott le, ezért sikerült megkérnem hogy vigyen el Harry-hez. Megkértem April-t hogy ne adja ki senkinek Harry lakcímét, aki erre természetesen rábólintott. Izgatottan vártam hogy odaérjünk és elmondhassam Harry-nek, biztos vagyok a dolgomban. Nem akarok több bizonytalanságot, csak tudatni vele hogy nagyon kedvelem és szeretnék vele járni. Tényleg.

Amikor odaértünk, meglepődve tapasztaltam hogy Harry lakásából kiáramlik a hangos zene, és áll egy pár kocsi is előtte. Az ő lakása tökéletesen alkalmas házibulik rendezésére, mivel minden adottsága megvan hozzá.

April felvont szemöldökkel nézett körbe, majd rám szegezte tekintetét. 

- Ez lenne Harry lakása? - mutatott az épület felé.

- Igen - bólintottam. - De nem gondoltam hogy bulit rendez... - merengtem el. 

- Na gyerünk csajszi - lökte meg karom vigyorogva. - Hozz rendbe mindent - kacsintott rám. 

- Rendben - viszonoztam mosolyát, majd kinyitottam a kocsi ajtaját. Meglepődve tapasztaltam hogy az eső már csak szemerkél, szinte alig érezni. - És April... Köszönök mindent - fordultam még egyszer hátra.

- Ugyan... Egy barátért mindent - biccentett egyet fejével, majd biztatóan rám nézett. 

Még egyszer rámosolyogtam, majd elindultam Harry lakása felé. Becsöngettem, és mikor kinyitották az ajtót, rendesen meglepődtem. Ed Sheeran állt előttem, az egyetlen olyan előadó, akiért még kimondottan rajongok is, azonban nem volt teljesen józan. 

- Ó, biztosan te vagy Gracie - mutogatott felém kómásan. - Fáradj csak be - állt el az ajtó elől, majd kezeit legyezgetve beinvitált. 

Egy rakás jól öltözött fiú és tökéletes alakú, miniruhás csaj mászkált fel-alá itallal a kezükben, néhányuk még táncolt is. Remek társaság. Én köztudottan nem az ilyenek közé tartozom.

Csodás... Van egy ember, aki remek dalokat ír, és kifejezetten kedvelem, szeretném tényleg megismerni, és megtudni hogy mi inspirálja dalai megírásánál, erre amikor lehetőségem lenne ezt megvalósítani, az illető holtrészeg. 

- Öhm, Ed - kopogtattam meg vállát, mire ő vigyorogva hátra fordult. - Harry-t, merre találom? - motyogtam. 

- Valahol arra - mit sem sejtő barátja határozottan irányított a nappali hátsó része felé, én pedig próbáltam utat törni magamnak a hangosan nevetgélő sznob társaságban. 

Mikor egy magas, tökéletesen belőtt hajú srác végre elállt az utamból, azonnal megpillantottam Harry göndör fürtjeit, melyhez hamarosan egy arc is társult. Lesütött róla hogy ő sem teljesen józan. Sőt... Sietős léptekkel elindultam felé. 

Azonban amikor már csak másfél méterre voltam tőle, hirtelen olyan dolgot láttam, mely hatására úgy éreztem minden lelassul körülöttem, és a Harry-vel való kapcsolatomba vetett hitem teljesen értelmét veszíti...