13. rész: Együtt alvás...

Szó szerint átestem a küszöbön, majd arccal a földre zuhantam, ezután pedig erőteljes fájdalmat kezdtem érezni térdemben. Nem tűnt vészesnek a sérülés, de abban biztos voltam hogy lehorzsoltam. Elképesztően kínos volt így elvetődni... Ez is csak én lehetek... Nagyot sóhajtva felnéztem, majd amikor megláttam ki áll felettem - és legfőképpen miben -, nagyon meglepődtem. Arra számítottam hogy csak Louis nyithat majd ajtót, de ehelyett pont az volt otthon, akit a legjobban szerettem volna elkerülni. Harry.

Szívem olyan hevesen kalimpált, hogy szinte már kezdett abnormális tempót felvenni. A srác szinte ádámkosztümben állt előttem, csupán egy alsógatyát viselt, ettől pedig arcomra hirtelen elképedt ábrázat ült ki. Andrew-n kívül ilyen látványban még nem volt részem, és ő számomra cseppet sem nevezhető vonzónak. Sem külsőleg, sem belsőleg. Harry viszont kifejezetten jól nézett ki, de bennem inkább zavarba ejtő érzést keltett. Amolyan "minden csaj álma" teste van.
Kissé elpirultam, majd hirtelen elkaptam tekintetem és lesütöttem szemeimet, ezek után pedig ülőhelyzetbe tornáztam fel magam.
- Grace? Jól vagy? - nézett rám kétségbe esetten, azonban arcán felfedeztem egy bujkáló mosolyt is.
- Igen, persze... Azt hiszem - dadogtam, mire ő felém nyújtotta kezét és segített felállni. - Viszont megkérhetnélek rá hogy vegyél fel izé... Valamit? - néztem el ismét másfelé, majd egy hangosat sóhajtva dobolni kezdtem egyik lábammal.
- Miért? Esetleg zavar? Mert engem egyáltalán nem, én nagyon is jól érzem magam így - tárta szét karjait elégedetten egy kaján vigyorral arcán, majd megvonta vállát.
- Engem viszont igen - feleltem cinikusan, majd megforgattam szemeimet.
Harry védekezésképpen maga elé helyezte kezeit, majd mivel észrevette hogy számomra egyre kínosabb ez a szituáció, besétált szobájába, hogy magára vegyen valamit.
Azért azon elméletem mellett még mindig kitartok, hogy Harry-ről lesüt mennyire nagyképű. Őt egy cseppet sem zavarta ez a helyzet, sőt inkább élvezte hogy valaki csodálja az ő "csodás" testét. Engem azonban nagyon zavarba hozott ez a jelenet.
Néhány perc múlva kisétált szobájából egy köntösben, én pedig elégedetten elmosolyodtam.
- Így már jobb?
- Sokkal - bólintottam, majd elkaptam tekintetem, mikor mélyzöld szemeivel sikerült enyémekbe pillantania. - Egyébként nem mintha zavarnál... De szabad megkérdeznem miért vagy itt? És miért vagy csurom vizes? - Abban a pillanatban tudatosult bennem hogy tényleg tetőtől talpig vizes vagyok, és valószínűleg elképesztően csapzottan nézhetek ki.
- Második kérdésedre válaszolva, mint láthatod, kint zuhog az eső - szólaltam meg szarkasztikusan. - Egyébként azért jöttem, hogy izé... Szóval azt hittem te valami fesztiválon vagy, így gondoltam visszahozom a kardigánodat, és majd Louis odaadja neked - Itt elvesztettem korábbi határozottságom, és csak hebegtem-habogtam, mire ő halványan elmosolyodott. - De tényleg csak ezért jöttem, úgyhogy tessék - nyújtottam kezébe a ruhadarabot, mire ő rászegezte tekintetét.
- Mondtam hogy nem kell visszaadnod - nézett fel rám egy pillanatra.
- De én ragaszkodom hozzá - erősködtem. Végül is úgy sincs már semmi ami hozzá kötne... - Nekem most mennem kell.
- Ilyen hamar? - nézett rám kissé csalódottan.
- Igen... Akkor szia - köszöntem el olyan hirtelen ahogy csak tudtam, majd elindultam az ajtó felé.
- Várj! Nem fogsz megfázni? És biztos nem ütötted meg magad mikor elestél? - szólt utánam, mire én egy pillanatra hátra fordultam. Remek... Ismét emlékeztet rá hogy mekkorát estem előtte.
- Minden oké. Majd sietek haza - legyintettem kezemmel.
- Oké, de legalább egy esernyőt hadd adjak - mondta, majd kivette az egyetlen nála lévő esernyőjét az előszobaszekrényéből, és átnyújtotta nekem.
- Rendben, köszönöm - motyogtam, majd intettem egyet, és kiléptem az ajtón, a még mindig szakadó esőre.
Iszonyúan kínos volt Harry-vel találkozni. Ezt rajta azonban cseppet sem éreztem. Vajon érez-e még egyáltalán irántam valamit? Vagy érzett valaha is? Rengeteg megválaszolatlan kérdés keringett bennem vele kapcsolatban.

Idegesen lépkedtem egyik lábamról a másikra a buszmegállóban, arra várva hogy jöjjön egy busz ami visszavisz a Hyde Parkhoz vagy legalább a környékéhez. De húsz percnyi várakozás után sem jött semmi ami nekem jó lett volna, még akkor sem amikor elméletileg kellett volna jönnie. Taxi nem volt sehol, errefelé pedig Harry-n kívül senkit sem ismerek, ezért tanácstalanul álldogáltam a megállóban, miközben azon töprengtem, hogyan is juthatnék haza.
Mivel volt egy esernyőm, az volt az egyetlen választásom hogy elgyalogolok a következő buszmegállóhoz, amely közelebb van a belvároshoz, abban reménykedve hogy ott majd felbukkan egy taxi. Így is tettem, azonban körülbelül tíz métert sétáltam, mikor a szél erősen feltámadt, a kezemben szorongatott esernyőt pedig felkapta, és a levegőbe emelve elfújta. Néhány másodpercig rohantam utána hogy elkapjam, de reménytelen volt a helyzet. Miközben az esőben álltam, figyelve az egyre távolodó esernyőt, melyet a szél már elég messzire vitt, teljesen eláztam. Visszafutottam a buszmegállóba, és néhány percig ott gondolkodtam, hogy most mit is tehetnék...
Végül semmire sem jutottam, ugyanott tartottam mint tíz perccel ezelőtt, ezért egyetlen választásom maradt, visszamenni Harry-hez. Ez így elképesztően kellemetlen volt, mivel alig fél órával ezelőtt én makacskodtam annyira hogy el kell mennem. Most meg visszamegyek, hogy "Bocsi, mégiscsak maradok".  Ennél hülyébben nem is viselkedhetnék.

Lehajtott fejjel becsöngettem, majd mikor Harry ajtót nyitott, lesütöttem szemeimet.
- Nem jött sem busz, sem taxi, az esernyődet pedig elfújta a szél, ezért visszajöttem - motyogtam, miközben a földet bámultam.
Hallottam hogy halkan felnevet, majd elállt az ajtó elől.
- Gyere be - invitált be vigyorogva.
Végighúztam kezem csuromvizes hajamon, majd felsóhajtottam. Nincs annál rosszabb mikor teljesen eláztál, emellett pedig még a térded is sajog, mivel hatalmasat tanyáztál azelőtt, akibe bele vagy esve, csak magadnak sem akarod bevallani.
- Nehogy megfázz nekem - komolyodott el hangja. - Szárítsd meg a hajad, ha szeretnél zuhanyozz is le, és ha akarod adhatok neked valami ruhát - vetette fel ötletét.
- Rendben, köszönöm - bólintottam, majd elindultam a fürdőszoba felé.
Harry igazán kedves volt, nem is láttam rajta hogy zavarban lenne a történtek után, vagy bármi ilyesmi. Ellentétben velem, hiszen nekem ez az egész helyzet kellemetlen volt. Ami köztünk történt, nem is tudom minek nevezhető... Elméletben a barátnője voltam, kőkemény két hétig. De csak elméletben... Ha kicsit reálisan kezdek el gondolkodni, rádöbbenek hogy ennyi idő alatt még csak megismerni sem tudják egymást az emberek. Nos, teljes mértékben ez nekünk sem sikerült. Talán tényleg jobb lesz erre az egészre fátylat borítani... Csak éppenséggel a sors mindig az utamba sodorja Harry-t.
Vettem egy gyors zuhanyt, ahogy Harry is felajánlotta, ezek után pedig hosszas keresés után sikerült rábukkannom a jól elrejtett hajszárítóra, majd nyugalmas tempóban elkezdtem szárítani hosszú, sötétbarna hajam. Amíg zuhanyoztam és hajat szárítottam, ruháimnak valamennyire sikerült megszáradniuk, így vissza tudtam venni azokat.

- Sikerült megszárítkoznod? - mosolygott rám féloldalasan.
- Igen, és köszönöm - bólintottam, majd elkaptam róla tekintetem. - És ha elállt az eső, akkor már itt sem vagyok - néztem ki az ablakon, azt figyelve hogy elállt-e már az eső. 
- Nem állt el - bökte meg vállam, mire az ablakról rá szegeztem tekintetem. - Nagy vihar van. Eléggé nagy - húzta félre ajkait.
- Szuper... - sóhajtottam fel, majd összefontam magam előtt karjaimat. - Most akkor mégis hogyan menjek haza? - kérdeztem gondterhelten.
- Ha gondolod, itt is maradhatsz amíg jobbra nem fordul az idő.
- Harry, ez nem hiszem hogy jó ötlet... - Remek. Ezt ecseteltem az előbb is. Itt maradni annyira kellemetlen lenne. Kétségtelenül nagyon kellemetlenül adta magát ez az egész helyzet...
- Grace - kezdett bele egy hangos sóhajtás kíséretében. -, tudom hogy ez most nem éppen a legkellemesebb szituáció, de abba egyikünk sem fog belehalni ha két órát együtt töltünk. Ugye? - vonta fel szemöldökét.
- Hát, ha a szükség úgy kívánja, tényleg nincs mit tenni - vontam meg vállam, majd egyetértően bólintottam egyet.
- Szuper - csapta össze kezeit.
- De csak akkor maradok, ha tényleg nem vagyok púp a hátadon. Meg egyébként sem szeretnék összefutni Shay-jel - tettem hozzá kissé szemrehányóan.
- Grace, kérlek... - Tudta hogy ezzel a közelmúlt sérelmeit akarom felemlegetni, és egyáltalán nem is tévedett.
Csak megvonva vállamat leintettem, majd az ablak felé fordultam és a rajta lefolyó esőcseppeket kezdtem el figyelni. Nagyon rosszul jött ki ez az egész... Én totálisan beleestem abba a srácba, akit alig egy hónapja még egyszerűen rühelltem. De aztán kiderült hogy nagyon aranyos is tud lenni, és annak ellenére hogy kicsit túl nagyra van magától, ő egy nagyon szerethető személyiség. És ha úgy vesszük, csak majdnem hogy úgy igazán összemelegedtünk, mikor neki hirtelen teljesen más tervei lettek. Ennél bonyolultabb már nem is lehetne az egész.
Az eső egyáltalán nem akart elállni, az ég dörgött és villámokat szórt, a szél pedig erőteljesen fújt.

- Soha nem fog elállni? - néztem el a távolba reménytelenül.
- Nagyon úgy tűnik - sóhajtott fel Harry. - Viszont nem hiszem hogy most érdemes lenne elindulnod... A végén még tüdőgyulladásod lesz.
- És akkor mit csináljak? - néztem rá értetlenül, majd széttártam karjaimat.
- Majd holnap hazamész - válaszolta nemes egyszerűséggel, én pedig egy pillanatra fel sem fogtam hogy mit mondott.
- Oké... - És miután ezt kimondtam, leesett, hogy mit akar ez jelenteni. - Álljunk csak meg egy pillanatra! Hogy érted azt hogy reggel? Azt akarod hogy aludjak itt?
- Hidd el, csak te jársz jobban vele - kacsintott rám.
Milyen fordulat jöhet még, ami ennél kínosabb lehetne? Nekem már ez a találkozás is eléggé az volt. A részletekről nem is beszélve.
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd egy gyors bólintás kíséretében - vonakodva ugyan -, de belementem az ötletbe.
- Aludj a szobámban nyugodtan, én jól megleszek a kanapén. Hidd el, odabent sokkal kényelmesebb - mutatott fel az emeletre, a szobája felé.
- Nem nem, semmi szükség rá! Jó lesz nekem a nappaliban. Már egyébként is épp elég terhet aggattam rád az itt maradásommal, úgyhogy az a minimum hogy elalszom a kanapén - erősködtem, mire ő féloldalasan elmosolyodott.
- Hidd el, én örülök neki a legjobban hogy itt vagy - nézett rám még mindig azzal az édes vigyorral. Na igen... Ez volt az est első alkalma, mikor kikezdett velem. Legalábbis próbált. De mit hisz? Hogy a nyakába borulok és elfelejtem mindazt ami történt? Oké hogy nagyon vonzódom hozzá... De akkor sem fogom ilyen könnyen a karjaiba vetni magam. Azt már nem.
Csak egy halvány mosollyal arcomon megráztam fejem, majd lesütöttem szemeimet.
- Akkor alszom én idelent. És most felhívom anyát - kaptam ki zsebemből a mobilomat, majd kicsit félrevonultam és tárcsáztam anyát.

- Gracie! Merre jársz? Már aggódtunk érted - szólt bele kétségbeesetten anya.
- Anyu, nyugi, nincsen semmi baj. Harry-nél vagyok.
- Harry-nél? - kérdezte meglepetten. Nagy vonalakban neki is beszámoltam a történtekről, ezek után pedig nem csoda hogy furcsállta a helyzetet.
- Igen, de ez egy hosszú történet. A lényeg hogy hatalmas vihar van odakint, egy busz sem jött, és úgy tűnik itt maradok - motyogtam, majd szám szélét harapdálva vártam válaszát.
- Hát ez érdekes... Na mindegy, akkor maradj ott, de csak óvatosan! - Ezen mondata után felvontam szemöldököm, majd köhintettem egyet.
- Anyu! - szóltam rá, majd megforgattam szemeimet. - Tudod hogy Harry és köztem semmi sincs... Most már.
- Igen, persze, tudom. De aggódós vagyok, ezt te is tudod.
- Tudom - mosolyodtam el halványan. - Viszont most leteszem. Holnap amint lehet, indulok is haza.
- Rendben. De ezt a "nem alszok itthon" dolgot ne vezessük be - komolyodott el hangja.
- Persze anyu, ez csak egy kivételes alkalom. És gondolhatod hogy én sem lelkesedtem az ötletért... Na mindegy, szia.
- Puszi - köszönt el, majd bontotta a vonalat.


Mire visszaértem a nappaliba, a kanapén már meg volt ágyazva.
- Így jó lesz? - nézett rám Harry.
- Persze, tökéletes - motyogtam, majd leültem a kanapé szélére. - Akkor mehetsz is aludni. Jó éjt - Burkoltan próbáltam célozni rá hogy most már nyugodtan elmehet.
- De várj... Te most komolyan farmernadrágban és ázott pulóverben akarsz aludni? Hadd adjak egy pólót, vagy akármit, ami kényelmesebb és... Szárazabb.
- Nem kell, ez így tökéletes - makacskodtam, majd megráztam fejem.
- Grace - szegezett felém egy amolyan "ne hülyéskedj velem" pillantást.
- Na jó, egy póló talán mégsem ártana - ismertem el igazát, mire ő mosolyogva bólintott egyet, és felsietett az emeletre egy száraz felsőért.
Amíg odafönt tartózkodott, tekintetem a bekapcsolt tévé képernyőjére szegeztem, ahol a Jersey Shore egyik epizódja ment éppen. Sosem hoztak lázba az ilyesfajta tévéműsorok, ezért nem is figyeltem tovább egy percnél a műsorban zajló történéseket.

Harry gyors léptekkel lesietett a lépcsőn, majd kezembe nyomott egy pólót, amibe körülbelül kétszer is belefértem volna.
- Ez tökéletes, köszönöm - mondtam, majd besétáltam a fürdőszobába és magamra kaptam a szürke pólót, mely szinte takarta a térdem.
Belenéztem a tükörbe, kissé megigazítottam szerteágazó hajam, majd visszasétáltam a nappaliba. Az idő odakint már-már ijesztő volt, mivel a szél nagyon fújt, az eső zuhogott, és még mindig szakadatlanul dörgött és villámlott, kisebb-nagyobb időközönként.
- Jól van, most már tényleg lefeküdhetsz. Jó éjt - küldtem el a lehető legkedvesebb hangnememben, majd lefeküdtem és magamra húztam takarómat.
- Rendben - válaszolta vigyorogva. - Neked is jó éjt.

Egyáltalán nem bírtam elaludni, két ok miatt is. Az egyik az volt hogy az agyamat nem tudtam kikapcsolni, a gondolatok csak úgy cikáztak bennem, és szinte az összes középpontjában Harry állt. A másik ok pedig az volt, hogy a vihar miatt nagyon féltem. Igen, eléggé parázós vagyok ilyen szempontból. Szóval nagyszerű volt...
A fejemre húzott takaró alatt alig kaptam levegőt, de abban a pillanatban nem ez volt a legnagyobb gondom, ugyanis a vihar miatt ijesztő fények és hangok keletkeztek, ez pedig jobban lekötötte a figyelmem, mint az hogy mentem megfulladok a meleg paplan alatt.
Egy hatalmas dörgés hallatán felpattantam a kanapéról, majd amilyen gyorsan csak lehetett, felrohantam Harry szobájához. Azt hittem szívrohamot kapok, annyira megijedtem. A kint lengedező faágak árnyékai csak tetézték az amúgy is feszült hangulatomat, így azt találtam az egyetlen megoldásnak, ha Harry közelében összekuporodok a sarokban, és várom hogy vége legyen ennek az ítéletidőnek.
Halkan bekopogtattam, válaszként pedig Harry csak kómásan elmorgott valamit amit én nem értettem, ezért benyitottam szobájába.
Mikor meglátta hogy belépek a helyiségbe, hirtelen ülő helyzetbe küzdötte fel magát.
- Hát mégsem bírod ki nélkülem Gracie? - nézett rám kaján vigyorral az arcán, mire én lesajnálóan ránéztem.
- Nem miattad rohantam fel ide, hanem a vihar miatt - Ezen mondatom után azonnal lelombozódott, ajkait lefelé biggyesztette. - Egyébként nem vagy te egy kicsit önimádó, egocentrikus, egy kis túlzott büszkeséggel fűszerezve? - fontam magam előtt össze karjaimat, célozva előző megszólalására.
- Akkor is tudom hogy nem bírod ki nélkülem - feszegette tovább a húrt, mire én erőltetetten felsóhajtottam.
Hát, úgy látszik a nagyképűségét sosem lesz képes elhagyni...
- Miért jó neked hogy minden egyes percben próbálsz kikezdeni velem? - ráztam meg fejem értetlenül.- Lekuporodok a sarokba - indultam el a szoba egyik sarka felé, mire ő felráncolta homlokát.
- Grace, ugye ezt te sem gondolod komolyan? - nézett rám értetlenül. - Bújj be ide - húzódott kicsit arrébb a meglehetősen széles franciaágyán, majd maga mellé mutatott.
- Na jó rendben - adtam meg magam, majd odacsoszogtam az ágyhoz és tartva a távolságot bebújtam Harry mellé.
- Félsz a vihartól? - nézett le rám. A tekintetétől egy különös érzés fogott el. Nem tudom megmondani milyen, egyszerűen csak rabul ejtettek azok a zöld szemek. Ez lenne a szerelem? Mert akkor elég bonyolult dolog.
- Eléggé - kaptam el róla tekintetem, majd lehajtottam fejem. - De most hogy már itt vagyok melletted, kicsit... Jobb - Ezen mondatok kimondása után kissé elpirultam, de nem akartam hogy ezt észrevegye, ezért nem néztem fel rá.
Hirtelen beállt az a kínos csönd. Nem az az érzelmekkel teli, megnyugtató csönd, hanem az, amikor egyikünk sem tudja mit kellene mondania, vagy tennie. Vajon ő is ugyanazt érzi amit én? És ugyanazt gondolja? Vagy számára én csak egy játékszer vagyok, akit kedvére elővehet, majd ha úgy tartja kedve, eldobja? És ismét a tucatnyi megválaszolatlan kérdés...
Figyelmem elterelődött a kínos és kellemetlen gondolatokról, mikor térdem sajogni kezdett.
- Á - szaladt ki számon, majd térdemhez nyúltam.
Szegény Harry már éppen belealudt a köztünk fennálló kínos csöndbe, azonban erre a megnyilvánulásomra azonnal felkapta fejét.
- Mi a baj? - nézett rám kétségbeesetten.
- A térdem... Eléggé fáj - mondtam, majd ismét odanyúltam a fájdalmas ponthoz.
- Hadd nézzem - komolyodott el hangja.
Bólintottam egyet, majd néhány centivel feljebb húztam a térdemet takaró pólót. Amikor fürödtem, fel sem tűnt hogy ilyen nagy seb keletkezett a lábamon, mely körül még egy lila folt is ékeskedett.
- Ez elég vészesnek tűnik... Nagyon fáj? - emelte fel tekintetét, majd mélyen szemeimbe nézett.
- Igen - szorítottam össze fogaimat, majd lehunytam szemeimet. Tényleg fájt. Nem mondanám hogy majd' belehaltam a fájdalomba, de eléggé mély seb volt. A nadrágomon is keletkezett egy lyuk a seb helyén, mint azt később észrevettem. - De túlélem - mosolyogtam rá halványan.
- Tuti? - Nagyon aranyosnak tartottam az aggódást, melyet felém mutatott. Őszintének tűnt, és ez sokat jelentett. Kellett annak a kis mű barbi babának mindent tönkretennie!
De az élet ilyen... Azt hiszed hogy minden szép, már-már tökéletes, és aztán a valóság gondoskodik róla hogy még csak ne is merd illúziókba kergetni magad.
- Tuti - válaszoltam még mindig halvány mosollyal arcomon. - Azt hiszem ideje lenne aludni - szólaltam meg egy ásítás közepette.
- Rendben - bólintott, majd lekapcsolta a mellette égő kislámpát. - Szép álmokat.
- Neked is - mondtam, majd hanyatt dőltem, fejem a párnába süppesztettem, és igyekeztem minél hamarabb elaludni, miközben nem győztem betelni Harry tusfürdőjének illatával, melyet erőteljesen érezni lehetett rajta.
Végül álomba szenderülni egyszerűbb volt mint gondoltam, ugyanis Harry közelsége biztonsággal és melegséggel töltött el.


Mikor felébredtem, még nem nyitottam ki teljesen szemeimet, csak azt éreztem hogy göndör fürtök lógnak arcomba. Kicsit furcsálltam, és azt is hogy két kar ölel körül, melyek kellőképpen biztonságot nyújtanak. Ráhajtottam fejem az illető mellkasára, majd majdnem vissza aludtam, mikor hirtelen egy ismerős hang ütötte meg fülem.
- Jó reggelt a turbékoló szerelmespárnak - kinyitottam szemeimet, majd mikor oldalra néztem, Louis szemtelen vigyorával találtam szemben magam.
Azzal a lendülettel hogy ezt megtettem, felültem és ellöktem magamtól Harry-t, olyan erősséggel hogy szegény srác leszánkózott az ágyról.
- Hahaha, nagyon vicces vagy Louis - forgattam meg szemeimet, majd kipattantam az ágyból és sietős léptekkel elhaladtam az ajtóban álldogáló fiú mellett, aki elfojtott nevetéssel nézte a földön szerencsétlenkedő Harry-t.

Gyorsan összeszedtem ruháimat, majd berohantam a fürdőbe és felvettem őket. Mikor kinéztem az ablakon, örömmel tapasztaltam hogy az idő ugyan még mindig kissé borús, de esőnek már nyoma sincs.

* Harry szemszöge *

Fejemet fogva ültem a földön, majd az ágyra támaszkodtam, és ennek segítségével sikerült feltápászkodnom. 

- Mi történt itt amíg én távol voltam a háztól? - nézett rám kaján vigyorral arcán Louis, mire én csak megráztam fejem. 

- Semmi, csak Grace nem tudott hazamenni, és... Elég hosszú történet - intettem le, majd elindultam a folyosó felé, mely a lépcsőhöz vezetett. 

- Ti most megint kavartok, vagy mi? - értetlenkedett, miközben mögöttem sétált. 

- Nem Louis, nem kavarunk - zártam le a témát kissé ingerült hangnemben, majd elindultam a lépcsőn lefelé. 

- Tudod, ezt nehéz megérteni... Eddig nem nagyon volt olyan hogy egy lányért meg kell küzdj. Mindenki a karjaidba omlott, még akkor is ha netalántán mással is összeszűrted volna közben a levet. De úgy tűnik Grace más. 

- Pontosan... Ő más mint a többi lány - Ez tényleg, százszázalékosan igaz volt. 

El kell ismerjem, az utóbbi időben tényleg nem érzelmi, hanem csupán testi kötődés miatt kavartam lányokkal. Ezért mutatkoztam minden második este mással. És Shay pedig... Ő egy bonyolult és nehéz eset. Nem hiszem hogy valaha is jelentettem neki valamit, annak ellenére hogy az utóbbi időben ennek az ellenkezője látszott megmutatkozni. 

Grace viszont... Ő annyira különleges. És az Isten szerelmére, már jártunk! De én Harry Styles, szokásosan ezt is elcsesztem. Pedig nagyon tetszik Grace. Én azt hiszem szeretem őt. De vajon ő szeret engem? És mi van ha azt hiszi, én ezt az egészet nem is gondolom komolyan? 

Amint leértünk a földszintre, arra lettünk figyelmesek hogy Grace már a cipőjét próbálja magára rángatni, azonban miközben ezzel próbálkozott, majdnem orra esett. Halványan összemosolyogtunk Louis-val, majd ismét a lányra szegeztük tekintetünk. 

- Már mész is? - vontam fel szemöldököm. 

- Igen, megígértem anyának hogy sietek haza. És amúgy is mennem kell a kávézóba, dolgozni - hadarta, majd mikor sikerült feltornáznia magára fekete tornacipőjét, kinyitotta az ajtót, és kilépett rajta. - Sziasztok! - köszönt el, majd becsukta maga mögött, az ablakból pedig még láttam egyre homályosuló alakját. 

- Szerinted mit tegyek most, Lou? - néztem tanácstalanul barátomra. 

- Harcolj Grace-ért! Ha kell neked, ne hagyd elveszni! És lehetőleg ne ronts el mindent még egyszer... Ha lehet, iktasd ki a képből Shay-t minél hamarabb - utasított, mire én hevesen bólogatni kezdtem. 

Louis-nak igaza volt, teljes mértékben. Gracie nem egy olyan könnyűvérű lány, mint akikkel az utóbbi időben találkoztam. Ha vele akarok lenni, küzdenem kell érte. De azt hiszem csak nyerhetek vele a végén, ha ebbe most belevágok.

- Akkor mi legyen? Csak szimplán érdeklődjek felőle? - vontam fel szemöldököm. 

- Aha, valami olyasmi. De ne túl rámenősen - veregette meg vállam barátom, majd biztatóan rám nézett. 

Még fogalmam sem volt arról mit tehetnék, de megígértem magamnak hogy nem hagyom Grace-t elveszni. Olyan régen voltam szerelmes... És most úgy érzem, teljesen belezúgtam. Remélem nem egyoldalú a dolog...

* Grace szemszöge *

A pultra támaszkodva alaposan megfigyeltem minden előttem elhaladó embert, akik beléptek a cukrászdába. Amíg egy asztalhoz sem kellett kimennem, ismét volt időm gondolkodni, azonban ennek nem nagyon örültem. Nem tudom minek nevezhetném azt amit akkor éreztem. Belezúgtam Harry Styles-ba, ehhez kétség sem férhet. De nem vethetem magam ismét a karjaiba, és ezt előző este is tudatosítottam magamban. Akkor sem ha valójában szívem szerint ezt tenném. De józan ésszel kellett gondolkodnom. És a valóság nem ilyen egyszerű. Ő egy sztár, én meg én vagyok. És ez már elég indok arra hogy hagyjam inkább az egészet. A világon minden lányt megkaphat. Az összes modellt, énekesnőt, színésznőt, és rajtuk kívül még csinos és népszerű lányok millióit. Miért pont rám esne a választása? Ez teljesen abszurd, és ezt Shay is bizonyítja. Kétlem hogy komolyan venné a velem kapcsolatos dolgokat.

Unottan doboltam ujjaimmal egy mellettem heverő tálcán, mikor a cukrászdába hirtelen egy ismerős arc toppant be. Azonnal megpillantott, majd odasietett hozzám, és levetette magát egy bárszékre, mely előttem volt elhelyezve. 

- Szia Carter. Hát te? - érdeklődtem mosolyogva, majd tekintetem a kezében szorongatott könyvre szegeztem. - Büszkeség és balítélet? - céloztam az általa olvasott regényre. 

- Örök klasszikus - mosolyodott el halványan, majd a könyvet becsúsztatta táskájába. - Nem is mondtad hogy itt dolgozol - nézett körbe. 

- Hát, most láthatod hogy itt dolgozom. És te? 

- Néha ide szoktam jönni olvasgatni, mikor a szüleim otthon éppen úgy döntenek, hogy olyan veszekedős délutánt tartanak, amiben állatok módjára üvöltöznek egymással - sóhajtott fel, majd megforgatta szemeit. 

Éppen szólásra nyitottam számat, mikor a kávézóba becsődült egy rakás fiatal, akikről később kiderült, hogy sajnos nagyon is ismerjük őket... Az osztályunk - jobban mondva a suli - nagyágyúi tiszteltek meg minket jelenlétükkel. A társaság élén Amanda és Dan jártak, akiket "alattvalóik" úgy követtek, mintha valami égi csodát látnának. Na, én sosem tartoztam az ilyenek közé. Még a nagymenők udvartatásába sem, nemhogy én álltam az ilyen társaságok élén... 

- Mi a jó az ilyen alpári, obszcén, durván jellemtelen emberekben? - nézett háta mögé Carter, hogy megfigyelhesse ezt a "csodálatos" társaságot. 

- Ne tőlem kérdezd - ráztam meg fejem. - Én sem tartozom azok közé, akik istenítik az ilyeneket. 

Hirtelen arra lettem figyelmes hogy Dan megpillant minket, majd elhessegeti maga körül a rajongó lányokat, és felénk kezd sétálni.

- Nahát, szia Grace! És te pedig... Ki is vagy? - kérdezte lenézően Carter-től.

- Nem szeretnék eszmecserébe bonyolódni egy nulla intelligenciahányadossal rendelkező kulturálatlan egyeddel, úgyhogy én most le is ülök egy asztalhoz. Grace, majd még beszélünk - biccentett egyet fejével haverom, majd elindult az egyik sarokban elhelyezett kétszemélyes asztalka felé.

- Mit akarsz? - kérdeztem barátságtalanul Dan-től, majd felráncoltam homlokom. 

- Figyelj Grace, tudom hogy múltkor, a buliban hülyén viselkedtem, de szeretném helyrehozni. 

- Azzal teszed meg nekem a legnagyobb szívességet, ha engem jó messziről elkerülsz, és visszamész a kis rajongóidhoz, akik lábaidhoz borulva imádnak téged - mutattam a mögöttünk sugdolózva nevetgélő lányokra. Volt egy olyan érzésem hogy engem parodizáltak ki, de abban a pillanatban nem ez izgatott a legjobban. 

- Csak hallgass végig, rendben? - nézett rám könyörgően, mire én megvonva állam megadtam magam. 

- Oké... Szóval mit akarsz? - kérdeztem cinikusan, majd összefontam magam előtt karjaimat. 

- Hát, arra gondoltam elmehetnénk együtt a bulira, amit az iskola szervez, hétfőn. 

Nem is tudtam hogy buli lesz két nap múlva, a mi iskolánkban... Lehet hogy a többiek annyira nem tartanak "partiarcnak", hogy még csak szólni sem akartak. Szóval ennyire népszerűtlen lennék? 

- Felejtsd el - ráztam meg fejem. - Nem akarok melletted feszíteni sem ott, sem máshol - néztem rá erőltetett vigyorral, majd elkomorodtam. 

- Miért? Másvalakivel mész? - tudakolózott. Ha nem találok ki gyorsan egy frappáns magyarázatot, tuti hogy még órákig győzködött volna, ahhoz pedig nagyon nem volt kedvem.

- Igen, mással megyek - vágtam rá hirtelen. Csak kár hogy ennek semmi valóságalapja nem volt.

- Ó... - hajtotta le fejét, majd elhúzta száját. - Hát akkor mindegy - mondta csalódottan, majd visszasétált udvartartásához. 

Félig megkönnyebbülten, félig viszont tanácstalanul felsóhajtottam. Örültem hogy sikerült leráznom ezt a faragatlan tuskót, de azt mondtam neki hogy megyek valakivel, mikor öt perccel ezelőtt még azt sem tudtam hogy egyáltalán lesz ilyen parti. Ezek után egyedül elmenni rém ciki lenne... 

De mégis kivel mehetnék? Meghívni tuti hogy senki nem fog... Carter pedig utálja a szerinte ilyen értelmetlen programokat. Akkor viszont nekem kell lépnem annak érdekében, hogy ne járassam le magam Dan előtt. Nem azért nem akartam ezt, mert számít a véleménye, vagy bármi ilyesmi, hanem nem szeretném hogy még nyomorultabbnak gondoljanak.

Összedobtam egy forrócsokit Carter-nek, a tetejére még étcsokoládét is reszeltem, majd odasétáltam az eldugott asztalhoz, ahol éppen - belemerülve regényébe - megállás nélkül olvasott. 

- Nem kértem semmit - nézett rám és a forró italra felváltva. 

- Meghívtalak - legyintettem kezemmel, majd egy gondterhelt sóhajtás kíséretében lehuppantam vele szembe. 

- Ó, köszönöm - mondta meglepetten, majd belekortyolt az italba. - Mit akart mondani az a halálosan értelmes fazon? - biccentett Dan felé. 

- Azt akarta hogy menjek el vele a buliba, amit a suli szervez...

- De ugye nem mondtál igent neki? Mert ha mégis, akkor letagadom hogy ismerlek - Ezen kijelentése után halványan elmosolyodtam. 

- Viccelsz? Persze hogy visszautasítottam! Viszont azt mondtam neki hogy valaki mással megyek, mikor igazából senki sem hívott meg... 

- Hát ott van az a Henry gyerek, nem? - vonta fel szemöldökét. Nem gondoltam volna hogy tud erről az egészről. Azt sem hogy egyáltalán ismeri a One Direction-t.

- Harry a neve - nevettem fel. - Egyébként te honnan tudsz erről? - kérdeztem meglepetten. 

- Grace, attól hogy sokat olvasok, és nem érdekelnek értelmetlen és időrabló dolgok, még nem lakom barlangban - közölte diplomatikusan. 

- Igaz... - mosolyogtam rá. - De Harry azóta már... Na mindegy. 

- Rendben, akkor ne beszéljünk róla - Carter-ben az a jó, hogy amikor nem akarsz beszélni valamiről, ő sem ragozza tovább a témát. 

Ismét ismerős arcok bukkantak fel a munkahelyemen, azonban ők nem váltottak ki olyan negatív érzelmeket belőlem, mint Dan és Amanda. 

Jade és Andrew csörtettek oda hozzánk, akik éppen anyát keresték.

- Jade, Andrew, ő itt Carter - mutattam be újdonsült barátomat testvéreimnek. 

- Tökmindegy - intett le Jade, mire Carter-rel értetlenül összenéztünk. Én már megszoktam ezt a határtalan bunkóságot, de szegény fiúnak ez még újdonság volt.

Andrew-ba azért szorult még egy cseppnyi jó modor, ezért gyorsan kezet rázott Carter-rel.

- Anyut keressük - szólaltak meg egyszerre. 

- Szerintem a konyhán foglalatoskodik. Úgy döntött, ma a cukrászat gyakorlati részét fogja elvégezni - mosolyodtam el. 

- Oké, akkor bemegyünk hozzá - vonta meg vállát Jade. 

- Azt a forró csokit kéred még? - kérdezte Andrew Carter-től. 

- Öhm... Nem - válaszolta zavartan, Andrew pedig azzal a lendülettel felkapta a bögrét, és beleivott Carter megmaradt italába. Andrew-nak bizonyos határok között tökmindegy hogy kié volt az a bizonyos kaja vagy innivaló, ha megtetszik neki. Én már megszoktam ezt a gusztustalanságot, csakúgy mint Jade alpáriságát, de mint mondtam, másoknak ez akár hosszú évekbe is telhet.

Carter nem sokkal később elköszönt tőlem, azzal az indokkal hogy családi vacsorára kell mennie, de szerintem csak menekülni akart az őrült testvéreim elől - amit megjegyzem abszolút megértek.

- Hé Grace! - szólalt meg Jade, miközben kivágta maga előtt a konyha ajtaját, majd besétált mellém a pulthoz, és könyökével rátámaszkodott. - Mesélni valóm van neked. 

- Neked? Mesélni valód van nekem? - kérdeztem értetlenül. Jade-del nem éppen olyan a viszonyunk, hogy mesélgessünk egymásnak. Ő a kitömött állatainak önti ki a szívét, én pedig általában Megan-nek, Georgi-nak és Lol-nak, de neki semmiképpen.

- Képzeld el, felmentem twitterre, és bekövettem Zayn-t - kezdett bele, én pedig érdeklődve hallgattam meséjét. - Aztán leléptem, de tíz perc múlva megint felmentem, és Zayn visszakövetett! - Olyan gyermekded rajongást véltem felfedezni hangjában, melyet előtte tőle még sosem tapasztaltam. Persze amikor feltűnt neki hogy milyen hangon beszélt, azonnal elkomolyodott és megköszörülte torkát. 

- Jade, neked tetszik Zayn? - mosolyodtam el pimaszul. 

- Hát... Talán... Esetleg - mormolta orra alatt, majd elkezdte a pulton lévő szalvéták szélét tépkedni. 

- De várj! - szóltam rá. - Ez nem helyes! Zayn-nek barátnője van! Nem kezdhetsz ki egy olyan sráccal, aki jár valakivel!

- Nem kell aggódnod, mert amúgy sem biztos hogy kétoldalú ez az érdeklődés. Lehet hogy ő már a nevemre sem emlékszik - vonta meg vállát, majd csalódottan elnézett a távolba.

- Hát, ezt azért kétlem - tettem hozzá, majd halványan elmosolyodtam. 

- Na jó, elég volt a lelkizésből! Már így is túlságosan éreztettem veled hogy van lelkem - Arca komorrá vált, én azonban elnevettem magam, majd átöleltem. Nem sok olyan pillanat van hogy megöleljük egymást. Azt hiszem ilyen csupán kétévente egyszer fordul elő... De ez egy olyan nap volt, mikor ez megtörtént. 

- Oké, most már engedjük el egymást, a végén még nyíltan fel kell vállalnom hogy a testvérem vagy - tolt el magától, én pedig elmosolyodtam.

Végre lezártnak tudhattam egy fárasztó napot, mely alatt szinte végig csak dolgoztam. Fáradtan fújtam ki magam, majd mikor már csak egy-két vendég téblábolt a kávézóban, elkezdtem az asztalokat törölgetni, eközben pedig ismét volt időm merengni. Szuper... Jobban szeretném hogy inkább ne is legyen lehetőségem agyalni, mert abból semmi jó nem sül ki. Soha életemben nem voltam még szerelmes, de ha tudtam volna hogy ez tényleg olyan bonyolult mint egyesek mondták, a gondolatát is elhessegetem. Az pedig még inkább rontja az esélyeimet, hogy egy világsztárra esett a választásom, aki a fél világot megkaphatja, és ezt ki is használja. Mit tehetnék? Talán semmit...

* Harry szemszöge *

Hevesen törtem a fejem azon, hogy hogyan ne csússzon ki a kezeim közül Grace. Az biztos hogy nem fogja a karjaimba vetni magát ha bevallom neki az érzéseimet... De ott kezdődik a dolog hogy eleve nem is merem bevallani az érzéseimet, mert rettegek a visszautasítástól. Ezért sem mondtam neki még egyszer sem azt az "sz"-betűs szót. Mi van ha ő eleve nem is úgy érez ahogyan én? Vagy ha esetleg úgy is érzett, mi van ha ennek már a legapróbb szikráját sem tapasztalja magában? Nagyon megalázva és csalódottan érezném magam, ha csak ott állnék, bután, ő pedig a szerelmi vallomásom után csak hidegen nézne rám, és közölné hogy ez a dolog egyoldalú, mivel ő nem érzi ezt irántam. Inkább csak képzeletben vallottam érzéseimről. Néha jobb a fantáziába menekülni...

A kávézó, ahol dolgozott, hétig van nyitva, ezért gyorsan összekészültem, hogy még elkaphassam ott. Hogy miért? Magam sem tudom... Csak látni akartam. Viszont arról még fogalmam sem volt hogy milyen magyarázattal fogok szolgálni arra, amiért csak úgy betoppantam hozzá, minden előzmény nélkül. Sosem éreztem még magam ennyire szerencsétlennek. Az utóbbi időben igyekeztem mindig két lábbal állni a földön, és ez általában sikerült is. Ha kellett valami vagy valaki, megszereztem. De ez a helyzet most egészen más. Most nem érzem magam a nagy Harry Styles-nak, akinek küzdenie sem kell a dolgokért, úgyis minden és mindenki az ölébe hull, hanem csak egy szimpla srácnak, akinek nagyon tetszik egy lány, de bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy a lány ugyanazt érzi-e, amit ő. 

Bepattantam a kocsiba, majd még egyszer átgondoltam mit fogok mondani, de végül tudatosult bennem hogy semmit nem eszeltem ki. Csak bután belibbenek oda, és azt sem fogom tudni mit kellene egyáltalán mondanom. 

- Szedd össze magad Harry! Te elszúrtad, most rendbe kell hoznod - mondtam magamnak, majd elindultam a belvárosi cukrászda felé, mely a Piccadilly Circus sarkán helyezkedett el.

Útközben megpillantottam egy hangulatos virágboltot, ahol éppen őszi dekorációt aggattak az ajtóra és az ablakokra. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd az az ötletem támadt, hogy virágot viszek Grace-nek. Hiszen azt melyik lány ne értékelné?
Végül egy szál rózsaszín rózsánál döntöttem, és reménykedtem benne hogy jól gondolom, és ezt az apró kedvességet tényleg értékelni fogja Gracie.

Leparkoltam a cukrászdától néhány méterre, majd összeszedve minden bátorságom és józan gondolatom kikászálódtam a kocsiból, lehetőleg úgy hogy senkinek ne tűnjön fel ki vagyok. Hatalmas szerencsémre ez sikerült is, ugyanis a fejemre húzott sapka, és a rajtam lévő dzseki takarásában kevésbé voltam felismerhető, emellett pedig az esti sötétség is segítségemre szolgált.
Éppen a bejárat előtt álltam két méterre, mikor egy pillanatra megálltam, és figyelni kezdtem Grace-t. Éppen a pultnak támaszkodva olvasott valami érdekfeszítő könyvet, miközben a többi dolgozó és még talán két vendég körülötte sürögtek. Olyan természetességgel állt ott, melyet jó volt nézni. Ő nem olyan fajta lány, mint Shay, aki olyan mintha egy kirakatból rángattak volna ki. Ő egy egyszerű, valódi lány. Nem tökéletes, de számomra mégis ezért tűnik annak. Ő tökéletes számomra.
Vettem egy mély levegőt, majd tettetett lazasággal becsörtettem a kávézóba. Grace hirtelen felnézett, majd mikor meglátott, felráncolta homlokát. Hát pont nem ilyen fogadtatásra számítottam...
- Harry, te mit csinálsz itt? - zárta be egy hirtelen mozdulattal könyvét, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
Éppen szólásra nyitottam számat, mikor anyukája sietett ki a konyháról, és lányához hasonló arckifejezéssel meredt rám.
- Nocsak Harry, te hogyhogy erre jársz? - kérdezte hamis mosollyal arcán. Szinte biztos voltam benne hogy Grace beszámolt arról, mekkora egy lelketlen szívtörő vagyok, és hogy milyen csúnyán kihasználtam. A legrosszabb az egészben az, hogy tényleg így tűnik. Pedig nem használtam ki, csak nem voltam beszámítható állapotban. Józanul eszembe sem jutott volna megcsókolni az ex-barátnőmet.
Csak kár hogy ezt egyikük sem vette volna be.
- Öhm, én csak... - vakartam meg tarkóm, majd egy pillanatra elgondolkodtam. - Hoztam virágot - nyújtottam át Grace-nek a rózsát, mire arcán egy halvány mosolyt véltem felfedezni.
- Hát, ez kedves - mondta zavartan Gracie anyukája. - Én most visszamegyek a konyhába, még segítek rendet tenni a többieknek - eresztett meg ismét egy műmosolyt, majd megsimogatva lány karját visszasétált a konyhára.
- Köszönöm a virágot - motyogta, majd lesütötte szemeit.
- Semmiség - mosolyodtam el.
- Egyébként, csak ezért jöttél? - kérdezte felvont szemöldökkel.
Szuper... A tökéletes pillanat csupán két másodpercig tartott.
- Hát, csak azért jöttem hogy megkérdezzem jobban van-e a térded - Most mégsem mondhattam neki hogy "Csak azért jöttem mert látni akartalak, és semmire sem vágyom jobban, mint arra hogy megcsókoljalak"... Nagy csalódást okozott volna ha én csak állok ott, ő meg közli velem hogy neki semmit sem jelentek. Hiszen lehet hogy ő már rég túltette magát ezen a kezdetleges dolgon kettőnk között... De nekem ez nem csak egy kis fellángolás, annak ellenére hogy a rádiós interjúban ezt kellett mondanom. Azt hiszem szerelmes lettem.
- Hát láthatod, élek - mosolyodott el gúnyosan. Igen, az ok, melyet az előbb kierőltettem magamból, tényleg nagyon hülyén hangzott.
Mi a fene van velem? Sosem voltam még ennyire szerencsétlen és határozatlan. Ha kellett valami, megszereztem. Ha kellett, cselekedtem. Most meg csak egy kis idiótának tűnök, aki nem bír a sarkára állni.
- Ennek örülök - bólintottam.
Válaszként ő is csak bólintott egyet, majd gyorsan keresett egy vázaként szolgáló poharat a virágnak, annak érdekében hogy az ne hervadjon el.
- Anyu, mikor indulunk haza? - kiabált be anyukájának a konyhába, miközben a virágot igazgatta.
- Kicsim, nekem még legalább félórát bent kell maradnom, hiszen még a számlákat sem néztem át - hangzott a válasz, mire Grace erőltetetten felsóhajtott.
- Szuper... Akkor dekkolhatok még itt egy ideig - forgatta meg szemeit, majd levetette magát a hozzá legközelebb eső székre.
- Nos, ha gondolod én hazavihetlek - ajánlottam fel. Nagyszerű! Legalább van egy indok, mely révén a közelében lehetek.
- Hát, ha nem nagy teher számodra, akkor ezt az ajánlatot elfogadom - nézett fel rám angyali mosollyal arcán, majd füle mögé tűrt egy szemébe lógó hajtincset. - Anyu, nem lenne nagy gond ha Harry-vel mennék haza? - kiabálta el magát ismét, mire elmosolyodtam.
Anyukája - vonakodva ugyan -, de belement hogy én vigyem haza.
Grace sietősen összeszedte cuccait, majd intett hogy felőle akár indulhatunk is.
Bekászálódtunk a kocsiba, majd nyugodt tempóban elindultunk. Az út fele csöndben telt, de nem igazán bántam, mert már a közelsége is jókedvvel töltött el, nem éreztem hogy igazán szükség lenne szavakra.
- Figyelj Harry, elég nagy pácban vagyok - törte meg a csendet, miközben folyamatosan szája szélét harapdálta.
- Mi történt? - vontam fel szemöldököm, de tekintetem igyekeztem az úton tartani.
- Van egy srác, Dan, és ő... Na mindegy. Szóval elhívott a suliban valami buliba - amiről megjegyzem máig nem is tudtam -, de rühellem őt, ezért nem akartam vele menni. Azt mondtam neki mással megyek, de igazából nem hívott el senki, és szinte száz százalék hogy nem is fog. És, ez most hülyén és kellemetlenül fog hangzani, de... Megtennéd hogy elkísérsz? Ez így most bizarr, tudom. Mármint te meg én nem vagyunk... - össze-vissza beszélt, miközben kezeivel hevesen mutogatott, melytől akaratlanul is elmosolyodtam.
- Értem Gracie - nevettem fel halkan. - Elkísérlek ha akarod - vontam meg vállam, ezzel tettetve hogy csak félvállról veszem a dolgot, pedig igazából nagyon örültem neki hogy legalább egy dolog lesz aminek köszönhetően valamilyen módon muszáj lesz találkoznunk.
- Utána tőlem aztán már azt csinálsz amit akarsz, csak azt szeretném hogy Dan lássa, nem egyedül jöttem - Na, itt azonnal lelombozódtam... Hát persze hogy nem lenne már esélyem nála! Pedig az Istenért, én vagyok Harry Styles, csak kell legyen esélyem nála!
- Oké... De ugye nem lesznek paparazzik vagy ilyesmik?
- Nem, ez zártkörű - nyugtatott meg.
Éppen mondani akartam valamit, mikor hirtelen egy rendőrautót pillantottam meg az út szélén, akik minden bizonnyal igazoltattak. Egy gyors mozdulattal intettek nekem, hogy húzódjak félre.
- Ne... Nincs nálam a jogsim - kezdtem el idegesen turkálni zsebemben, azonban az irat sehol sem volt. Ez volt az egyik ok, amiért aggódtam. A másik meg hogy nem vagyok egy lassú vezető, a legtöbbször átlépem a sebességhatárt.
- Mi? Hogy hagyhattad otthon? - kérdezte kétségbeesetten. - Most tuti nagy bajban leszünk - húzódott kicsit lejjebb az ülésen, majd kezeibe temette arcát.
Nagyon gyorsan ki kellett találnom egy kifogást, hogy mi volt olyan sietős, melynek következtében otthon felejtettem a vezetéshez szükséges legfontosabb iratot.
Mikor a mogorva arckifejezéssel méregető rendőr már csak két méterre baktatott tőlünk, gyorsan kieszeltem valamit.
- Grace, te csak bólogass egyetértően - utasítottam.
- Mi? De miért?
- Csak csináld amit mondtam! - szóltam rá kicsit komolyabb hangom, mire némán bólogatni kezdett.
Lehúztam a sötétített ablakot, és bevetve minden színészi tudásom nyugodtan meredtem rá a mogorva, szigorú tekintetű biztosúrra.
- Jó estét! A jogosítványt és a forgalmit kérném - mormolta.
- Jó estét biztosúr... Esetleg akadt valami probléma? - Próbáltam minél tovább húzni az időt annak érdekében hogy ne kelljen közölnöm milyen súlyos szabályt sértettem.
- Ami azt illeti, maguk szemmel láthatólag túllépték a sebességhatárt. Másodszor pedig ismétlem: a jogosítványt és a forgalmit kérném.
Egy pillanatra oldalra néztem, ahol Grace mozdulatlanul ült, és láttam rajta hogy szó szerint megállt benne az ütő. Neki sem volt fogalma arról hogy miképp fogom ezt kimagyarázni, de én az ilyenek mestere vagyok.
- Nos, tudja... Az nincs nálam - tártam szét karjaimat, majd elhúztam számat. - De! Van rá egy nyomós indokom. Tudja, a barátnőmet ma elhívtam magamhoz, egy romantikus vacsorára - A rendőr felráncolt homlokkal hallgatta értelmetlen kifogásom. -, és megígértem a szüleinek hogy kilenc előtt, biztonságban hazajuttatom. Na most, tudja a barátnőm édesapja elég szigorú ember, és félti a lányát. Nála a kilenc óra az kilenc óra. És mikor észbe kaptunk, már nyolc negyvenöt volt, az út pedig tőlem hozzájuk fél óra. Kétségbeesetten, szétszórtan indultunk el, ezért az irataimat elfelejtettem magammal hozni. Uram, biztosan magának is van gyereke. És látom hogy maga olyan lányos apuka! - Muszáj volt azt mondanom hogy Grace a barátnőm, csak így volt kerek és - többé kevésbé - hihető a mesém.
- Igen, van egy lányom - Szóval beletrafáltam. Hurrá! - És rendben, tekintettel erre a kis incidensre, és hogy ki maga, elnézem ezt a szabálysértést. A lányom hatalmas rajongója!
- Adja meg a címét, és küldök VIP koncertjegyet a kislányának - kacsintottam rá, az úr pedig hálálkodva firkantotta fel elérhetőségeit egy papírfecnire.
Hát valljuk be, a mai világban már a rendőrök sem annyira szigorúak... De ez most előnyünkre vált.
Miután felhúztam az ablakot és elindultunk, mindketten hangosan felnevettünk.
- Jól ki tudtad magyarázni magad. Minden elismerésem a tiéd - mondta kuncogva Grace.
- Köszönöm - húztam ki magam diadalittasan, még mindig vigyorogva.
Szívem szerint benyögtem volna hogy "Kár, hogy csak füllentés volt hogy a barátnőm vagy", de nem tettem.
Az út végéig sokat mosolyogtunk, és ez örömmel töltött el. Talán mégsem reménytelen a dolog?
- Köszönöm hogy hazahoztál - mosolyodott el, majd ajkába harapott.
- Semmiség volt. Mikor is lesz pontosan az a buli?
- Két nap múlva. Hétfőn - válaszolta, mire én bólintottam egyet. - Ígérem azután már nem zaklatlak tovább a hülyeségeimmel.
- Hidd el, én vagyok a legboldogabb hogy zaklatsz velük - szaladt ki számon gondolatom, mire ő mosolyogva megforgatta szemeit.
- Jó éjt - köszönt el angyali mosollyal arcán, majd kinyitotta a kocsiajtót, és kilépett a hűvös, éjjeli levegőre.
- Neked is - mosolyodtam el én is, majd kezemmel intettem egyet.
Talán még sincs veszve a dolog? Hiszen gyakorlatban már nem járunk együtt, de ha belegondolok, ennek ellenére együtt aludtunk. Talán ez bizonyítja azt hogy a mi történetünknek itt még koránt sincs vége. Nem szabad veszni hagynom Grace-t, mivel ő az, aki megdobogtatja a szívem.