14. rész: Catching feelings

A dal, melyből a részben idézek, Selena Gomez egyik ismert slágeréből van, és ez teljes egészében az ő tulajdona.

* Grace szemszöge *

Sietve pakoltam be táskámba a cuccaimat mikor véget ért aznap viszonylag rövid munkaidőm a kávézóban. Magamra kaptam farmerdzsekim, majd kiléptem a hűvös, őszi levegőre, ezért kabátomat még jobban összehúztam magamon. Felnéztem az égre, ahol megpillantottam egy tucatnyi viharfelhőt, ezek alapján pedig biztos voltam benne hogy esni fog.

Annak érdekében hogy ne ázzak el, a lehető leggyorsabban elsétáltam a Piccadilly Circus sarkán található metrómegálló felé. 

A metrón ülve folyamatosan azon az emberen járt az agyam, akin mostanában mindig szokott. Harry-n.

Néha már cseppet idegesített hogy nem tudom kiverni a fejemből. Nem szabadna rá gondolnom. El kellene felejtenem, mivel mi nem vagyunk egy világ. Úgy sem lenne jövője semminek ami köztünk van, és ez már most megmutatkozott. Ennek ellenére mégis a világ legnehezebb feladatának bizonyult elfelejteni... Én pedig az okos fejemmel még azt is kitaláltam hogy kísérjen el egy hülye buliba. 

Sikerült a felhőszakadás előtt hazaérnem, ezért megkönnyebbülten dobtam le magamról dzsekimet, majd besétáltam a nappaliba, ahol éppen Megan és Lola beszélgettek valami életbevágóan fontos dologról. 

- Sziasztok - dünnyögtem, majd köszönésem után azonnal a konyha felé vettem az irányt, mivel átkozottul éhes voltam. 

Természetesen nem volt otthon semmi normális kaja, ezért kénytelen voltam beérni egy üveg pesto szósszal, természetesen tészta nélkül.

Az üveggel és egy kanállal kezemben lehuppantam fotelünkbe, majd miközben Lola és Megan eszmecseréjét hallgattam, elkezdtem enni, ami most meglepően jólesett.

- Mi újság Grace? - fordult felém Meg, majd elmosolyodott. 

- Semmi különös - rántottam meg vállam, majd egy újabb adag pesto szószt vettem be számba.

- Ma lesz az a buli a suliban, ugye? - kérdezte Lola. 

- Igen ma lesz... És Grace Harry-t hívta magával - válaszolta Megan, majd kuncogni kezdett. 

Testvéreim vigyorogva összenéztek, én pedig értetlenül meredtem rájuk. 

- Most mi van? - ráztam meg fejem, majd megforgattam szemeimet. 

- Hát... Csak sejtjük miért hívtad meg - motyogták, majd lehajtva fejüket huncutul nevetni kezdtek. 

- Rosszul gondoljátok! - csattantam fel. - Semmiféle "hátsószándékom" nem volt - használtam mutató- és középső ujjaimat egy idézőjel mutogatására. 

- Na persze - meredtek rám egy amolyan "minket úgysem tudsz átvágni" nézéssel. 

- Tényleg... - Tudtam hogy hiába győzködöm őket, úgysem hiszik el amit mondok, ezért csak leintettem őket, majd órámra szegeztem tekintetem.

Már délután ötöt mutatott, a buli pedig fél hatkor kezdődött. Tudhattam volna hogy Harry úgysem jön el... 

- De úgyis tökmindegy milyen szándékaim voltak, ha el sem jön... Hiszen fél óra múlva kezdődik a buli, Harry pedig még csak egy SMS-t sem írt - sóhajtottam fel, majd ismét elkezdtem enni. Igen, ez mindig feldob. Valamilyen szinten. 

- Ugyan már! Harry elfoglalt, ezt te is tudod! - nézett rám komolyan Lola. - Szerintem nem mondana akárkinek igent egy ilyen kérésre. Hiszen neki nincs annyi szabadideje hogy lányokat kísérgessen iskolai bulikra. Szóval érezd magad nagyon különlegesnek - mosolygott rám, majd kissé oldalba bökött. 

- Kétlem hogy különleges lennék neki - vontam meg vállam csalódottan, majd lesütöttem szemeimet. - Én nem tartozom azok közé, akik közé ő. Nem vagyok hozzávaló. 

- Ezt te csak bebeszéled magadnak - rázta meg fejét Megan. - Ezt nem tőlem tudod, de még Georgi is azt mondta - hogy ugyan nagyon nehezére esik beismerni -, de illetek egymáshoz - Ezen mondata után halványan elmosolyodtam. Georgi-tól ezt hallani tényleg nagy elismerés. Köztudott hogy nála őrültebben senki nem rajong a világon Harry-ért. 

Jólestek azok a dolgok amiket mondtak, azonban még mindig nem tudtam hinni ebben a dologban. Ő valószínűleg sosem gondolta komolyan amiket mondott nekem... Hiszen ő a nagy Harry Styles, aki a fél világot megkaphatja. Én is csak egy préda voltam, akit levadászhatott. És én naiv módon bedőltem neki. Szerelmes lettem. 

- Na mindegy... - legyintettem kezemmel, majd ismét elmerültem gondolataimban. 

Megan éppen szólásra nyitotta száját, mikor telefonom megcsörrent. Kihalásztam zsebemből, majd mikor megláttam ki keres, szívem felugrott a torkomba. 

- Harry keres - motyogtam, ők pedig hevesen bólogatni kezdtek, jelezve hogy vegyem fel. 

Bólintottam egyet, majd felvettem. 

- Igen? - szóltam bele látszólag határozottan, azonban belül egyáltalán nem voltam ennyire magabiztos. 

Még soha, eddigi életemben egyszer sem éreztem ilyet egyetlen fiú iránt sem. Most pedig teljesen idiótán viselkedem. Régebben az ilyeneket csak kinevettem, és azt gondoltam róluk hogy milyen naivak, és mennyire bugyután viselkednek. Most pedig én is ugyanebben a csónakban evezek. 

- Szia Grace! Ne haragudj hogy eddig nem kerestelek, csak megbeszélésünk volt ma a tavaszi európai turnéval kapcsolatban, utána pedig még egy interjúba is el kellett mennünk, és körülbelül egy percnyi szabadidőm sem volt. Na mindegy, a lényeg az hogy még el kellett ugranom valahová, de nemsokára mehetünk a buliba. És ne haragudj hogy késni fogunk. Megtennéd hogy eljössz hozzám, és onnan megyünk a sulidhoz? Niall ott van, és csak húsz percet kellene eltöltened vele. Oké? - Visszafojtott lélegzettel hallgattam mondandóját, miközben élveztem mély, rekedtes hangjának dallamosságát. 

- Öhm, igen, persze - motyogtam. - Akkor nálad. 

- Nálam - Hallottam hangján, hogy miközben ezt kimondta, mosolygott. 

Röviden elköszöntünk egymástól, majd visszafojtott mosollyal letettem a telefont. 

- Na? - nézett rám csillogó szemekkel Megan, akin látszódott hogy mindjárt megöli a kíváncsiság. 

- Nem mondta le - mosolyodtam el halványan. - Csak sok dolga volt. 

- Én megmondtam - húzta ki magát büszkén Lola. 

- Ti nem jöttök? - tápászkodtam fel a fotelből, majd leporoltam sötét színű harisnyámat. 

- Nem... Tanulnom kell. Megan-t és Georgi-t pedig nem engedi el anya... - válaszolta csalódottan Lol. - Csak Jade megy. 

- Ó, értem. Ő akkor gondolom már ott van - A lányok válaszképpen csak hevesen bólogatni kezdtek. 

Amennyire lehetett összeszedtem magam, majd annak örömére hogy elállt az eső, már indultam is Harry-hez, és rádöbbentem, hogy metróval jóval gyorsabban eljutok hozzá, mint busszal. Ez cseppet későn esett le, de sosem késő új dolgokra ráébredni.

Így egy bő félóra múlva meg is érkeztem, és mivel tudtam hogy csak Niall nyithat ajtót, minden görcsölés nélkül becsöngettem. 

Félpercen belül az ír fiú ajtót is nyitott, majd vigyorogva beinvitált. 

- Szia Grace! Gyere be - állt el az ajtó elől, majd kezét legyezgetve betessékelt Harry lakásába. Nehéz megszokni az akcentusát...

Nem tudtam mit mondhatnék Niall-nek, hiszen szinte egyáltalán nem ismerjük egymást, ezért csak némán leültem a kanapéra, majd érdeklődve figyeltem a fiút, aki ott tartózkodásom első tíz percében csak evett, amitől egy kicsit én is éhes lettem. Komolyan, öröm nézni ahogy ez a fiú szó szerint falja az életet.

Miután ezt a tevékenységet befejezte, kezébe vette gitárját, és lassan játszani kezdett. 

- Tudsz gitározni? - csillantak fel szemeim, majd érdeklődve figyelni kezdtem. 

- Aha - nézett fel rám tengerkék szemeivel, és villantott felém egy féloldalas mosolyt. - Te is? 

- Hát, régebben tanultam és tudtam is valamennyire, de hosszú ideje nem fogtam a kezemben gitárt - válaszoltam mosolyogva, majd megvontam vállam. - Néha szoktam dalokat is írni...

- Tényleg? - kérdezte csodálkozva. 

- Ilyen nehéz elhinni? - nevettem fel halkan. 

- Nem, nem úgy értettem - rázta meg fejét vigyorogva. - Csak megleptél. Milyen dalokat?

- Hát, ilyen-olyan dalokat... Szóval érted, mindenfélét - mosolyodtam el. - Várj, egy itt is van nálam - mondtam, majd kivettem táskám legaljáról egy összegyűrt lapot, és a fiú kezébe nyomtam. 

Kihajtotta, majd szakértői szemmel tanulmányozni kezdte. 

- Azt mondtad valamennyire tudsz gitározni... De ez nem "valamennyire tudás"! Hiszen megírtad az egész kottáját - nézett rám elkerekedett szemekkel.

Vigyorogva megvontam vállam, majd megköszöntem burkolt elismerését. Néhány másodperc múlva játszani kezdte dalomat, én pedig beszálltam, és mosolyogva énekelni kezdtem. 

"I wouldn't wanna be anybody else

You made me insecure, told me I wasn't good enough  

But who are you to judge 

When you're a diamond in the rough"

Néhány sort átugorva áttértünk a refrénre, melyet miközben elénekeltem, Niall végig mosolygott. 

"Who says, who says you're not perfect  

Who says you're not worth it  

Who says you're the only one that's hurting  

Trust me that's the price of beauty  

Who says you're not pretty  

Who says you're not beautiful, who says?"

- Hű! Mutattad már másnak is hogy milyen klassz hangod van? És a dal amit írtál... Elképesztő - bámult rám ámuldozva Niall. 

- Hát, a dalaimat másnak is mutattam már, de énekelni nem szoktam senki előtt... Szerintem te vagy az első akivel ezt megtettem - sütöttem le szemeimet. 

- Harry-nek sem énekeltél?

- Nem, és nem is fogok - ráztam meg fejem tiltakozva. - Igazából ez csak olyan hobbi. Néha elénekelek pár dolgot, és ennyi - vontam meg vállam, majd elhúztam számat. 

- Hát... A helyedben én biztos inkább megmutatnám a világnak milyen tehetséges vagyok - biztatott. Kedves volt tőle mindez, de nem tudott vele változtatni a hozzáállásomon. 

- Ez kedves tőled - mosolyogtam rá. 

Éppen mondani akart valamit, mikor hallottuk hogy kicsapódik az ajtó, és valaki becsörtet a házba. 
- Sziasztok! - hallottam meg Harry érdes hangját az előszobából. 
- Szia - kiabáltunk egyszerre Niall-lel, majd összemosolyogtunk.
Amint Harry belépett a nappaliba, a szívem hirtelen hevesebb tempót kezdett felvenni. Fogalmam sem volt mi történik velem, de nem először éreztem ezt a közelében. Ilyenkor a szívem dobogása felgyorsul, a fejemben pedig az összes gondolat összekeveredik. 
- Akkor lassan indulhatunk? 
- Igen - bólintottam szám szélét harapdálva. - Niall, örülök hogy beszélgettünk. Jobban mondva énekeltünk - fordultam a fiú felé, majd rákacsintottam. 
- Én is - mosolygott rám, majd kiment a konyhába, néhány másodperccel később pedig egy tábla csokival tért vissza. 
Én csak vigyorogva figyeltem, ezzel reménykedve abban hogy hátha megkínál, és szerencsére így is történt. Mondtam már hogy imádom a csokit?
Amíg Niall-lel a csokit majszolgattuk, Harry az emeleten készülődött. Miután lebattyogott a lépcsőn, megállapítottam hogy egy másik felső van rajta. Elképesztően jól állt rajta az a kockás ing. 
- Kész vagyok - tárta szét karjait mosolyogva, majd intett hogy jöjjek én is.
- Oké - pattantam fel. - Szia Niall! - köszöntem el vigyorogva a fiútól, ő pedig köszönésképpen csak mosolyogva intett egyet, mivel szája éppen teli volt tonhalas szendviccsel.


- Jól elvoltatok Niall-lel? - mosolygott rám Harry, miután bepattantunk autójába. 
- Remekül - viszonoztam mosolyát. - Komolyan, ha őt látom enni, nekem is megjön az étvágyam - nevettem fel. 
- Ezzel én magam is így vagyok - nevetett fel ő is, de közben mereven az utat bámulta.
Ránéztem az órámra, és tudatosult bennem hogy már totál elkéstünk, de ennek inkább csak örülni tudtam, mivel rühellem az ilyen partikat. Pompás... Még egy ok, amiért nem illünk össze Harry-vel. Neki biztosan egy nagyvilági, magabiztos, bulizós csaj kell, aki minden tekintetben passzol hozzá. Én a felsoroltak teljes ellentéte vagyok. És nem mellékesen modell sem vagyok, nem vagyok tökéletes semmilyen szempontból. 


Amint odaértünk a sulimhoz, kedvetlenül szálltam ki az autóból, és azon gondolkodtam, hogy mi lenne ha inkább be sem mennénk, és most már egyáltalán nem érdekel hogy mit gondol Dan. 
Mikor beléptünk a hatalmas terembe, ahol a buli került megrendezésre, hirtelen minden szempár rám - de inkább a kísérőmre - szegeződött. 
- Ne haragudj hogy elrángattalak ide - sóhajtottam fel, majd érdeklődve figyeltem ahogy egyre több lány akar Harry közelébe jutni. 
- Semmi baj. Érted bármit - nézett rám egy féloldalas mosollyal arcán, én pedig szintén mosolyogva lesütöttem szemeimet. 
Néhány percen belül észrevettem Dan-t, aki szúrós szemekkel figyelte Harry-t.
- Na hol van az a fazon akivel nem akartál eljönni? - hajolt hozzám közelebb Harry, majd elkezdett forgolódni.
- Nézd, ott van - mutattam rá Dan-re, aki éppen nekünk háttal táncolt egy lánnyal. 
- Nem szimpi - húzta el száját, én pedig ezen kijelentése után felnevettem. 
- Háttal áll neked, és te meg tudod állapítani hogy szimpatikus-e vagy sem? Különleges képességekkel rendelkezel Harry - mondtam nevetve, majd kissé oldalba löktem. 
Ő is elmosolyodott, majd éppen mondani akart valamit, mikor egy lány odalépett hozzánk, és méregetni kezdett. 
- Sziasztok! Elnézést a zavarásért. Nagy rajongótok vagyok Harry, kaphatnék egy aláírást? - kérdezte.
- Szia! Ennek nagyon örülök. Persze hogy kaphatsz - mosolyodott el Harry, majd elvette a cetlit, és ráfirkantotta nevét. 
- És ne haragudjatok hogy megkérdezem, de ti ismét együtt jártok?
- Nem - rázta meg fejét Harry, azonban hangjában némi bizonytalanságot véltem felfedezni. 
- Nem, mi csak... Barátok vagyunk - nyögtem ki, majd megvontam vállam, tettetve hogy ennyire félvállról veszem a dolgot.    

* Harry szemszöge *

Barátok? Hát persze... De Grace ezt nyilván nem csak azért mondta hogy a lány kielégítő választ kapjon, hanem így is gondolja. Ha tekint is rám valahogyan, akkor is csak barátilag. De számomra ez cseppet sincs így. Sosem ébredek fel úgy, hogy ne ő járna a fejemben. Talán csak elé kellene állnom, és azt mondanom hogy szeretem, és annak ellenére hogy mennyire hülye voltam, ezt az elejétől fogva így érzem. De vajon ő is ezt érzi? Érezte bármikor is azt amit én? Hamarosan ismét beindul az élet, alig lehetünk majd itthon, én pedig nem akarok úgy elmenni a nagyvilágba hogy nem mondtam el Grace-nek, mennyire fontos nekem.

- Ó értem... Harry, köszönöm az aláírást. Sziasztok - zökkentett vissza kedves rajongóm a valóságba.

- Szia - köszöntünk egyszerre Grace-szel. 

Hirtelen egy ismerős arcot, Grace ördögi testvérét pillantottuk meg. 

- Szia Jade - köszönt neki Grace.

- Szólhattál volna hogy hozol magaddal egy nagyképű popsztárt - szólalt meg szarkasztikusan Jade, majd vetett felém egy lesajnáló pillantást. 

- Már megbocsáss, de kit nevezel te nagyképű popsztárnak? - kérdeztem ugyanilyen arrogáns hangvételben. 

- Téged - nézett rám szemrehányóan. 

Nem bírom ezt a csajt... Sőt, ami azt illeti rühellem. De úgy látom hogy ő is engem, szóval az érzés legalább kölcsönös.

- Oké oké, tudom hogy nem bírjátok egymást. De lehetne hogy most inkább békén hagyjátok egymást?  - szólt közbe Gracie, majd könyörgően ránk nézett. - Azt hiszem Dan felénk jön - sóhajtott fel, majd elnézett a távolba, ahol tényleg az az irritáló fazon közeledett felénk. 

- Távolról is nagyon ellenszenves ez a gyerek - méregette a srácot Jade. 

- Igen, nekem is - helyeseltem, majd összeszűkült szemekkel én is figyelni kezdtem. 

- Legalább van valami amiben egyetértetek - motyogta elfojtott mosollyal arcán Grace. 

Amint az az irritáló fazon odalépett hozzánk, azonnal eluralkodott rajtam egy rossz érzés. A napnál is világosabb hogy tetszik neki Grace... Nagyon is. Bár ezért nem hibáztatom, hiszen Grace kinek ne tetszene? A gyönyörű szemei, a telt, meggyszínű ajkai... És még napokig sorolhatnám a szerethetőbbnél szerethetőbb tulajdonságait. És az a vicces hogy ami másnál idegesítő, nála még az is aranyos. Például néha szörnyen okoskodó, aggodalmaskodó, olykor szarkasztikus... De mindezek ellenére számomra tökéletes. 

- Szia Grace! Grace testvére... Styles... - köszönt nekem és Jade-nek a lehető "legkedvesebben", majd vetett ránk egy lenéző pillantást. 

- Van nevem is, vili? - ingatta meg fejét kihívóan Jade. 

- Ja, biztos... Nem nagyon izgat - vonta meg vállát. 

Nem kedvelem Jade-et, de ezúttal az ő oldalán álltam, mivel ez az ősbunkó engem is nagyon felidegesített.  

- Mit akarsz Dan? - kérdezte Grace, majd felvonta szemöldökét. 

- Hát, hű... Azt hittem egyedül fogsz jönni - húzta el száját. - De látom nem... - S ezzel Dan ismét vetett felém egy megvető pillantást. - Egyébként csak azt akartam kérdezni, hogy nem jönnél-e el velem randizni. Azt gondoltam most megfelelő az alkalom - lépett közelebb hozzá, majd átdobta kezét vállán. Azt hittem menten felrobbanok, mikor ezt a mozdulatot megtette.

Természetesen tudtam mit akart ezzel mondani. Előttem akarta randira hívni. De reméltem hogy Grace akkor sem mondana igent neki, ha ő lenne az utolsó pasi a Földön.

- Dan, én már mondtam hogy... - dadogott Grace. Nem hagyhattam hogy ez az alpári idióta befolyásolja, ezért inkább közbeszóltam. 

- Nem megy el veled randizni, oké? Nem tetszel neki haver, dolgozd fel a tényt - álltam elé kihívóan. - És vedd le róla a kezed.

- És ha nem akkor mi lesz? - Láttam rajta hogy pillanatok kérdése és nekem ugrik, de őszintén szólva én is szívesen behúztam volna neki egyet. 

Ha nem szeretném Grace-t, akkor sem nézném tétlenül hogy ilyen erőszakosan próbáljon rámászni egy lányra, aki láthatóan egyáltalán nem vonzódik hozzá. Már szó szerint majdnem összeverekedtünk, mikor egy ismeretlen srác közénk állt, és közölte hogy ezt ne itt. Később rájöttem hogy nagyon jó döntés volt nem leállni vele verekedni, mert nem lett volna szerencsés másnap egy ilyen kis botránnyal a címlapokon virítani.

Miután sikerült mindkettőnknek nagyjából lenyugodnia, úgy döntöttem inkább kimegyek és friss levegőt fogok szívni.

 * Grace szemszöge *

 Jobb lett volna el sem jönni ide... Először is azért mert Dan már kezd az idegeimre menni. Másrészt pedig Harry ezúttal még jobban felkavart. 

- Már a tekinteteden is látszik hogy mennyire bele vagy esve Harry-be - lépett oda hozzám Jade, majd mélyen szemeimbe nézett. - Csak tudnám mit eszel annyira rajta...

- Nem eszek semmit sem rajta, oké? - ráncoltam fel homlokom, miközben hevesen tiltakozni próbálkoztam. Néhány másodpercig méregetett egy amolyan "engem nem tudsz átvágni" nézéssel, mire megadtam magam. - Na jó... Nagyjából mindent eszek rajta - sóhajtottam fel, majd elnéztem a távolba. 

- Igen, azt látom - bólogatott. - De most tényleg őszintén mondani fogok valamit... Nem szabadna belelovagolnod magad az érzésekbe - Először kissé furcsán néztem rá amiért úgy beszél mintha lenne lelke. - Most mi van? Igen igen, én vagyok az érzelemmentes testvér, aki utál lelkizni, de a nővéred vagyok. És csak téged akarlak óvni. 

- Nahát, neked van lelked - képedtem el, majd halkan felnevettem. Vicces kis megszólalásomra csak egy oldalba bökéssel reagált. 

- De most komolyan Grace... Ő egy szupersztár. Két nap múlva már a repülőn fog ülni, és Párizs felé fog tartani. Utána a srácokkal elutazik Olaszországba, ezután Los Angeles-be fog repülni. Próbáld meg magad túltenni rajta, és élni az átlagos életedet. És én még emlékszem amikor te is rühellted, és nyálgépnek nevezted - mosolyodott el halványan. 

- Bárcsak még mindig így gondolnám - sóhajtottam fel gondterhelten. - De már minden megváltozott... Én beleszerettem Harry Styles-ba. És úgy látom nem kellett volna... Komolyan elmegy? - néztem fel Jade-re, aki elhúzott szájjal bólogatott. 

Ezek után tényleg muszáj lesz túltennem magam rajta... Egyrészt mert elmegy, másrészt pedig mert ő láthatóan úgysem gondolta ezt komolyan. Azt hiszem talán a lelkem mélyén reménykedtem benne hogy miután véget vetettünk a köztünk történteknek, megbánja hogy ez így történt, bocsánatot kér és mindent kezdhetünk elölről. Vagy azt reméltem hogy romantikusan szerelmet vall nekem, és életében először kimondja nekem hogy szeret. De látom hogy ez talán soha nem fog megtörténni, mivel ő hamarosan elmegy, én meg itt maradok ezernyi jelentéktelennek tűnő emlékkel, melyek számomra mégis mindennél többet jelentenek. Kétlem hogy benne bármilyen rossz érzés is lenne velem kapcsolatban. Csak egy kaland voltam neki a sok közül, semmi több. 

- Jade... Én azt hiszem hazamegyek. Megkérem Harry-t hogy vigyen el - motyogtam. 

- Ahogy érzed - vonta még vállát, majd vetett rám még egy őszintén együtt érző pillantást, és visszament a számomra elég furcsa és különc barátaihoz.

Kisétáltam a suli ajtaján, majd a nyirkos, ugyanakkor tiszta levegőn összehúztam kabátomat. Hirtelen megpillantottam Harry-t, aki éppen a korlátnak támaszkodva állt, és az eget kémlelte. Lassan odasétáltam hozzá, majd én is a csillagos égboltot kezdtem el pásztázni.

- Köszönöm hogy megvédtél. Nem tudom hogy különben Dan mennyi ideig zaklatott volna még - mondtam, miközben végig magamon éreztem tekintetét, én azonban még mindig az eget kémleltem. 

- Ez a legkevesebb - válaszolta, mire halvány mosollyal arcomon ránéztem.

Éppen szólásra nyitottam számat, mikor Harry telefonja megcsörrent, ő pedig egy sóhajtás kíséretében kivette zsebéből, és felvette. 

- Szia Louis... - mormolta.

Louis hangját is tisztán hallottam, ugyanis kint csönd volt, csupán néhány kocsi járkált az eldugott mellékutcában. 

- Szia haver! Hú, a hangod nem tűnik túl biztatónak. Rosszkor hívtalak? - kérdezte Louis, melyet én is hallottam. 

- Mondjuk - válaszolta Harry, majd megvonta vállát. 

- Haza tudnál menni most? Nincs nálam kulcs, de hamarosan otthon leszek. És jó lenne ha nem kellene rád várnom az ajtó előtt, ahol akár egy csapat rajongó és lerohanhat... - panaszkodott Louis, mire megforgatva szemeinket összenéztünk. 

- Oké oké, csak hazaviszem Grace-t - szólalt meg Harry. 

- Az túl nagy kerülő lenne. Kérlek Harry! Fáradt vagyok... 

- Na jó rendben. Akkor mindjárt indulunk - tette le a telefont. - Ne haragudj hogy megint el kell rángassalak hozzánk, de látod hogy Louis milyen türelmetlen - forgatta meg szemeit, mire én csak halvány mosollyal arcomon legyintettem egyet, jelezve hogy semmiség. 

- Nem érdekes, ennyit kibírok - vontam meg vállam.


Egy jó húszperces kocsiút után megérkeztünk Harry-hez, majd az éppen csendes utcában leparkoltunk, és besétáltunk a házba.
Miközben levettük kabátunkat és cipőnket próbáltuk letornázni magunkról, gyomrom hirtelen akkorát kordult, hogy Harry is felkapta fejét, és meglepetten, visszafojtott nevetéssel nézett rám.
- Éhes vagy? - mosolyodott el.
- Valami olyasmi - haraptam ajkamba, mire ő halkan felnevetett.
- Akkor kerítünk valamit - intett kezével, jelezve hogy jöjjek beljebb, a konyhában majd keresünk valamit.
A hűtő nem meglepően most is üres volt, nem találtunk semmi ehetőt, még a mélyhűtőben sem.
- Ez ma már másodszorra esik meg velem - forgattam meg szemeimet, majd felnevettem.
- Igen? - vonta fel szemöldökét vigyorogva. Ennek hatására megjelentek kis gödröcskéi arcán, és ennek figyelésével el is töltöttem néhány másodpercet.
- Igen... Otthon sem volt semmi, ezért tömény pesto szószt kellett ennem - vontam meg vállam, ő pedig felnevetett.
- Várj - emelte fel mutatóujját, majd elgondolkodott. - A kamrában még lehet valami - csettintett, és intett egyet kezével, hogy nézzünk be a kis helyiségbe, amely a konyhából nyílt.
Beléptünk, majd feloltotta a benne található halvány fényű villant, és velem együtt kutakodni kezdett.
Becsuktam az ajtót hogy a polc legszélső részét is szemügyre vehessem.
Éppen megláttam egy doboz csoki pufit, mikor felcsillantak szemeim, és azonnal érte nyúltam, azonban nem sikerült elérnem, mert túl magasan volt.
- Találtam müzlit! Csak nem érem el - fordultam Harry felé.
- Oké, egy pillanat és leveszem - mondta, majd odalépett mellém, és ágaskodni kezdett.
Hirtelen arra lettünk figyelmesek hogy az egyébként sem túl erősnek tűnő lámpa még jobban pislákolni kezd, majd kialszik.
A kamra természetesen ablakmentes volt, de ha lett is volna, azzal sem értünk volna túl sokat, mivel kint is koromsötét volt.
- Ez most mi? - vitte két oktávval feljebb hangját.
- Nem tudom - ráztam meg fejem, majd tapogatózni kezdtem, de kezeimmel olyan erősen legyezgettem, hogy egy hirtelen mozdulattal pofon vágtam szerencsétlen Harry-t.
- Á, ez az arcom volt - nyöszörögte, mire én visszafojtott nevetéssel szám elé kaptam kezem.
- Istenem ne haragudj, olyan béna vagyok! - szidtam le magam. - Na most menjünk ki innen - mondtam, majd tettem egy lépést az ajtó felé.
- Várj, a csoki pufit ne hagyjuk itt - hallottam meg hátam mögül hangját, majd éreztem hogy rátámaszkodik a polcra és próbálja levenni a müzlit, azonban ez egy nagyon rossz ötlet volt. Ugyanis olyan erővel támaszkodott rá a polcra, hogy az nem bírta tovább, így egy nagy reccsenés kíséretében leszakadt, és körülbelül húsz centin múlt hogy nem esett rá a lábamra.
- Most komolyan leszakadt a polc? - hőköltem hátra, azonban kissé nevettem is, mivel elég vicces volt az egész szituáció.
- Öhm, úgy tűnik - motyogta Harry.
Odanyúltam a kilincshez, majd ki akartam nyitni az ajtót - ha lett volna kilincs. De amikor leszakadt a polc, nyilvánvalóan a kilincset is vitte magával, szóval beszorultunk egy hat négyzetméteres kamrába Harry-vel.
- Letört a kilincs - képedtem el.
- Ez nem tűnik túl biztatónak - válaszolt Harry, majd kikapta zsebéből telefonját, és világítani kezdett.
Úgy volt ahogy gondoltam. Tényleg leszakadt a kilincs. Szuper... Ilyen is csak velem történhet.
- Na és most hogyan tovább? - kérdeztem, mire Harry felém irányította a fényt.
- Nehéz kérdés - túrt bele hajába, majd töprengni kezdett. - Felhívom Louis-t hogy siessen - sóhajtott fel, majd tárcsázta őrült barátját.

- Hahó - szólt bele vidáman Louis. Természetesen a csönd miatt most is mindent tisztán hallottam.
- Lou, nagy gáz van. Beszorultunk, izé... A kamrába - nyögte ki Harry, mire Louis-ból kitört a nevetés.
- Azt hogy csináltátok? - kérdezte még mindig nevetve.
- Ne akard tudni - szóltam oda, majd elhúztam számat, azonban halványan én is mosolyogtam.
- Légy szíves siess haza. Oké? Szeretnénk minél hamarabb kiszabadulni innen - mormolta Harry, majd azzal a tipikus mozdulattal megrázta haját, és visszarendezte a szokásos helyzetébe.
- Ó - Louis hangja titokzatos és sejtelmes volt, amit egyikünk sem tudott mire vélni. - Hát persze hogy sietek - tette hozzá amolyan "úgysem fogok sietni mert sántikálok valamiben" hanghordozással. - Sziasztok - köszönt el még mindig ebben az irritáló hangnemben, majd bontotta a vonalat.
- Szerinted mire akart kilyukadni ezzel a hanghordozással? - ráncolta fel homlokát Harry, majd szemeimbe nézett.
Azok a zöld szemek... Ez volt az első dolog ami megragadott benne. Ezt már akkor is lehengerlőnek találtam, mikor magát a srácot még a hátam közepére sem kívántam.
- Szerintem jobb ha nem tudjuk - legyintettem halvány mosollyal, majd leültem a földre, és nekitámaszkodtam az egyik polcnak az ajtóval szemben, amelyik még egyben volt.
Harry egy pár másodpercig még álldogált, majd engem követve lehuppant mellém, és a plafont kezdte el bámulni.
Annyi mindent akartam volna mondani... Hogy nekem ő tényleg, mennyire tetszik, és hogy mennyire bánom hogy nem lehetünk együtt, hogy akárhányszor rám néz, a pillangók repkedni kezdenek a gyomromban. De nem mondtam semmit, csak némán meredtem magam elé.

* Harry szemszöge *

Istenem, most mégis mit kellene mondanom? Még sosem voltam ilyen tehetetlen. Azzal, hogy egy lánynak beszéljek az érzéseimről, gyerekkorom óta nincs probléma. Ha tetszettek nekem, megmondtam. Ha netalántán beleszerettem valakibe, bevallottam. Most pedig csak szerencsétlenkedek... Folyton elhatározom magamban hogy most igenis elmondom mit érzek, de aztán sosem jutok el odáig hogy ez tényleg meg is tegyem. 

A tükör előtt már ezerszer elpróbáltam hogy "szeretlek Grace", de előtte ez sosem megy. Mindig beijedek. És azt sem tudom hogy egyáltalán ő ugyanezt érzi-e... Vagy esetleg ő is ilyen bizonytalanságot érez? És vajon megváltozna bármi is ha bevallanám neki hogy hogyan is érzek valójában? Vagy inkább csak szépen csendben maradjak a közelében? Ennyi megválaszolatlan kérdés még sosem keringett egyszerre a fejemben. 

A csöndet hirtelen Grace hasának korgása törte meg, ezen pedig elmosolyodtam. 

- Grace, itt most tudsz enni, tedd meg nyugodtan - fordultam felé vigyorogva, ő pedig bólintott egyet, majd kezébe vette a földön heverő csoki pufit, ami kicsi szét is szóródott, miután leesett a polcról. 

- Te nem kérsz? Már nincs sok benne, siess mert megeszem az összeset - mosolygott rám, majd felém nyújtotta a dobozt. 

Megvontam vállam, majd kivettem néhány szemet és rágcsálni kezdtem.

Tényleg kevés volt benne, öt percen belül el is pusztítottuk az összes maradék müzlit.

- Komolyan Párizsba fogtok menni? - fordult felém hirtelen. 

- Igen... Aztán pedig... - folytattam, azonban Grace félbeszakított. 

- Olaszországba, tudom - bólintott, mire én meglepetten ránéztem. - Jade mondta milyen zsúfolt heteitek lesznek mostanság. 

- Igen, eléggé... 

- Fényképezd le helyettem is az Eiffel-tornyot - mosolyodott el a földet bámulva. 

- Meglesz - kacsintottam rá. 

Abban már semmilyen kétségem nincs hogy szeretem Grace-t. És muszáj tudatnom vele hogy érzek, mielőtt ismét elmegyünk a világ másik felére. 

- Grace, mondanom kell valamit... - sóhajtottam fel. Össze kell szednem magam! 

- Igen? Nos, akkor mondd - mondta, miközben csodálkozva fürkészte tekintetem. 

- Csak nem találom a szavakat... - gondolkodtam hangosan.

Most mégis mit tegyek? Már hozzákezdtem, innentől fogva nagyon ciki lenne csak annyit mondani hogy "á, semmi". 

Minden egyes alkalommal mikor a közelemben van, elfog ez az érzés. Ideges leszek, összekavarodnak bennem a szavak, és a tenyerem izzadni kezd. Ez a szerelem, nem igaz?

Abban a pillanatban elhatároztam magam, és eldöntöttem hogy most tényleg bevallom neki az érzéseimet. Szépen lassan, de eljutok a szeretlek szóig. 

- Tudom mit gondolsz rólam - nevettem fel gúnyosan. Válaszra sem várva ismét folytattam mondandómat. - Hogy egy nagyképű híresség vagyok, aki bárkit megkaphat, és meg is szerzi azt, aki kell neki. És tudom hogy azt hiszed veled is csak játszottam - sóhajtottam fel. 

- És jól gondolom? - kérdezte halkan, majd reménykedő tekintetét mélyen enyémbe fúrta. 

Oké, nem pont ilyen körülmények között képzeltem a szerelmi vallomásom... Egy sötét kamra, melyet csupán egy mobiltelefon világít meg, egy leszakadt polc és kilincs meg néhány szétszóródott étel tényleg nem tűnik romantikusnak, de később rájöttem hogy ez igenis jó hely és időpont arra hogy bevalljam Grace-nek az érzéseimet. 

- Nem, rosszul gondolod Grace... Régebben azt hittem hogy ilyen érzések nem is léteznek - kezdtem bele, majd nyeltem egy nagyot. - Néha még most is elgondolkodom rajta hogy lehetséges-e így érezni valaki iránt? A gyomrom görcsbe rándul, és ezernyi pillangó repdes a hasamban mikor a közelemben vagy - Láttam az arcán hogy ledöbben, azonban kimondhatatlanul boldog attól amit hall. - Csak ezt eddig nem mertem bevallani... Féltem hogy te nem így érzel - motyogtam, majd lehajtottam fejem. 

- Én is ettől féltem Harry - szólalt meg remegő hangon. - De most már nem félek, mert tudom hogy ugyanazt érzed amit én - hajolt kicsit közelebb hozzám, mire felemeltem tekintetem, és mélyen belenéztem szemeibe. 

Na jó, most jött el a pillanat hogy kimondjam azt a szót, aminek óriási jelentősége van. Úgy éreztem hogy végre az enyém lehet az a lány, akiért annyira rajongok, és akit teljes szívemből szeretek. 

Vettem egy mély levegőt, majd lassan odanyúltam kezéhez, és megérintettem enyémmel. 

Egy pillanatra lenézett összefonódott kezeinkre, majd ismét felemelte tekintetét, és mélyen szemeimbe nézett. Arca olyan közel volt enyémhez, hogy homlokunk szinte összeért, ajkainkat pedig csupán néhány centiméter választotta el egymástól. 

- Grace, én sze... - kezdtem bele vallomásomba, azonban hirtelen félbeszakított a helyiség kivágódó ajtaja...