12. rész: Csak egy "fellángolás".

Lefagytam. Teljesen. Abban a pillanatban mozdulni sem tudtam attól amit láttam. Harry ott állt előttem másfél méterre, Shay társaságában, és éppen csókolózva élvezték egymás társaságát. Ha akartam sem tudtam volna kinyögni egy szót sem, ugyanis torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett. Olyan mérhetetlen csalódottságot éreztem, melyet még soha azelőtt. Elhittem minden egyes szavát, mikor azok nem is voltak igazak. Én mindig azt hittem magamról hogy megfontolt vagyok és képes vagyok a dolgok mögé látni. De úgy tűnik vannak dolgok, melyek terén én is túlságosan naiv vagyok.


Könnyeimet visszafojtva álltam előttük, miközben agyamon ezernyi gondolat futott át.
- Mit is képzeltem? - suttogtam magamnak lehajtott fejjel, mikor végre már meg tudtam szólalni.
Amint Harry elhúzódott Shay-től, azonnal észrevett engem, én pedig ezzel a lendülettel megfordultam és mindenkit kikerülve utamból kiviharzottam a házból.
Könnyeimet letörölve egy pillanatra megálltam a járda szélén, majd körbe néztem. Éppen átfutottam volna az út túloldalára, mikor hirtelen Harry hangját hallottam meg hátam mögül.
- Grace - szólt utánam, majd megragadta karom és maga felé fordított. - Kérlek hallgass végig! Én... - Nem is volt teljesen magánál, hiszen nem kicsit volt ittas. Semmi kedvem nem volt egy holtrészeg gyerek magyarázatát hallgatni arról, hogy miért törte össze a szívem.
- Harry, mégis mit gondoltál? Hogy kedvedre játszadozhatsz velem, addig amíg nem találsz valaki jobbat? - néztem mélyen szemeibe enyéimmel, melyek még mindig könnyesek voltak.
- De amit láttál, az nem... - Nem tudta befejezni mondatát, ugyanis félbeszakítottam.
- Remélem nem akarsz megint magyarázkodni, mivel semmi értelme nem lenne - sóhajtottam fel hangosan, miközben próbáltam megállni hogy ne sírjam el magam. - Mégis miért higgyem el hogy te ezt az egészet komolyan gondolod? Hiszen most is... Harry Styles, te seggrészeg vagy - néztem rá reménytelen tekintettel.
- Hadd magyarázzam meg, kérlek - nyúlt kezemhez, majd tekintetét mélyen enyémbe fúrta. Azonban nem igazán láttam benne sok érzelmet, csak egy részeg srác üres gondolatait. Semmi őszinteséget.
- Ne! Kérlek. Nekem viszont csupán annyi mondandóm van hogy nem akarom, hogy bármi is legyen köztünk. Még csak eljátszásból sem. Jelentsd be a menedzserednek, a sajtónak, akinek akarod... Csak hagyj engem békén - ráztam meg keservesen fejem, ezzel jelezve hogy nem akarom meghallgatni magyarázatát, majd egy hirtelen mozdulattal megfordultam és gyors léptekkel elsétáltam.
Leszegett fejjel haladtam végig London későeste is nyüzsgő utcáin, miközben könnyeim megállíthatatlanul hullottak. Hogy lehettem ennyire ostoba? Már az első Shay-es húzásnál tudnom kellett volna hogy ennek köztünk nincs jövője. És a tudat, hogy ilyen illúziókba kergettem magam, még elkeserítőbb volt számomra. Ez a valóság, nem egy romantikus film, ahol minden úgy van ahogy szeretnénk, és a két főhősnek sikerül egymásra találnia. A való élet ennél sokkal bonyolultabb és elkeserítőbb. És a való életben két ennyire különböző világ nem fér össze.


Könnyeimmel küszködve törtem be lakásunk ajtaján, majd ledobtam magamról farmerdzsekim és átrohanva a lakáson - kerülve családtagjaim számon kérő tekintetét - bementem szobámba, levetettem magam az ágyra, és összekuporodva sírni kezdtem. Annyira sok érzés kavargott bennem. Miért kell a szerelemnek ennyire fájnia?
Hirtelen dörömbölést hallottam meg az ajtó túloldaláról, mire felkaptam fejem, feltápászkodtam ülő helyzetbe és letöröltem arcomról könnyeimet.
- Kicsim, kérlek nyisd ki! Mi történt? - kiabált be kétségbe esetten anyu.
- Nem akarok beszélni róla - sóhajtottam fel hangosan. - Csak hagyjatok most inkább békén.
- Kincsem, én vagyok az, a nagyapa. Bemehetek? - kérdezte nyugodt hangnemben nagypapám. Ő azon kevesek egyike, akivel mindig van kedvem beszélgetni. Emlékszem, mikor kicsi voltam és a suliban kiközösítettek, a nagypapi volt az, aki vállán kisírhattam magam.
Azt a gesztust is nagyon értékeltem, hogy a szülinapom miatt Texasból ideutaztak.
- Gyere be - válaszoltam alig hallhatóan, mire ő halkan benyitott, leült mellém és átölelt.
- Elmondod mi történt? - simogatta meg arcom.
Könnyes szemekkel bólintottam, majd összeszedtem gondolataimat.
- Emlékszel hogy meséltem nektek arról a fiúról? - Ezen kérdésem után hevesen bólogatni kezdett. - Hát... Azt hiszem itt most vége ennek az egésznek. Ami köztünk volt. Vagy ki tudja, lehet hogy a részéről nem is volt semmi... - bámultam üres tekintettel magam elé.
- Én ezt azért nem hiszem - szólalt meg néhány másodperc csönd után. - Azt gondolom hogy az elmondásod alapján ez a fiú nagyon kedvel téged.
- Akkor miért csókolózott más lánnyal? - kérdeztem kissé felháborodottan és csalódottan.
- Ó... - gondolkodott el. - Hát, igazad van, ez nem egy ígéretes húzás. Szeretnéd hogy édesapádnak ne szóljak erről?
- Akartalak is kérni rá - kúszott egy halvány mosoly arcomra. - Ha megtudná ezt a kis affért, biztosan kiverné a balhét - komolyodtam el. - De akkor mit mondjak neki? Hogy miért rohantam be sírva a szobámba?
Később eszembe jutott, hogy egyszerűen elég ha annyit mondok, én akartam ennek az egésznek véget vetni.
- Nem tudok semmi tanácsot adni, mivel ez egy elég nehéz helyzet. De egyet sose felejts el. Te mindig a mi Grace-ünk maradsz, bármi is történjék. Mi mind nagyon szeretünk Gracie - ölelt magához nagyapa, én pedig viszonoztam ölelését.
Jó tudni hogy a családod mindig melletted áll. Még akkor is ha rajtuk kívül mindenki más ellened van. És ebben szerintem mindenki egyetért velem. Meg persze a barátok is, csak kár hogy nekem abból szinte egy sincs. Bár April-t kezdtem egyre jobban megkedvelni. Nem mondanám hogy "öribarik" lettünk vagy ilyesmi, de ő végre egy olyan ember, akit lassacskán akár a barátomnak is nevezhetek.

Egy fél óra sírás után végre alkalmasnak éreztem magam arra hogy kimenjek a családomhoz, és szülinapom utolsó óráját normálisan töltsük el. Szép kis születésnap, mondhatom...
Nem nagyon tudtam odafigyelni a többiekre, ugyanis nagyon bele voltam feledkezve gondolataimba, melyek egyáltalán nem keltettek kellemes érzést bennem. Láttam anyán, hogy neheztel rám amiért nem akartam vele megbeszélni gondjaimat.
- Grace... Gondolkodtál már azon milyen szakkörre szeretnél jelentkezni a suliban? - Ugyan anya nem tudta lehangoltságom okát, mégis szerette volna teljesen elterelni róla gondolataimat, ezért ezzel a frappáns témával rukkolt elő.
Megan biztatóan rám nézett, jelezve hogy mondjam el a tánccal vagy dalszövegírással kapcsolatos terveimet. Néhány másodpercig hezitáltam, de ezúttal is csak gondolatban tettem azt, amit valójában tenni akartam.
- Még nem - vontam meg vállam, mire Megan felháborodottan nézett rám.
- Hát, akkor szerintem jelentkezz az olvasókörbe! Meg kell alapoznunk a jövődet, és ahhoz hogy jó eredményeid szülessenek, sokat kell olvasnod. Meg amúgy is szeretsz! Hiszen az összes Shakespeare drámát kivégezted már, nem igaz? - nézett rám mosolyogva anya, azonban tudtam hogy a vigyor ellenére még mindig meg van sértődve, amiért nem vele, hanem nagyapával osztottam meg érzéseimet.
- Persze, rendben, jelentkezni fogok - rántottam meg ismét vállam, majd lesütöttem szemeimet.
Remek... Mindig is befolyásolható voltam. Nem én irányítottam a saját életemet, hanem a körülöttem lévők. Sosem a saját érzéseimre és döntéseimre hagyatkoztam, hanem hagytam hogy más döntsön a sorsomról.
- Prücsök, minden rendben? Annyira lehangolt vagy... Na meg sírva rohantál be a szobádba mikor hazaértél. Mi történt? - aggodalmaskodott apa.
- Nem lényeges - legyintettem kezemmel, minél gyorsabban lezárva a témát.
- Grace...
- Apu, nem szeretnék róla beszélni - szűrtem ki fogaim közt, majd lehajtottam fejem.
A hangulat fagyossá vált, mindenki csak megszeppenve nézett maga elé. Én megelégeltem ezt a helyzetet, ezért felálltam az asztaltól és visszamentem szobámba, majd lefeküdtem az ágyra.
Kezembe kaptam telefonomat, és arra lettem figyelmes hogy tíz nem fogadott hívásom van... Harry-től. Gondolataim még mindig szüntelenül körülötte forogtak... Nagyon rosszul éreztem magam. Átverve, megalázva. Nem tudtam elképzelni hogy hogyan hihettem el mindazt amit nekem mondott...
Könnyes szemekkel ledobtam kezemből mobilomat, majd igyekeztem elterelni gondolataimat, ezért úgy döntöttem átmegyek Georgi és Megan szobájába, hogy kicsit beszélgessünk.
Óvatosan bekopogtam, Georgi pedig ugrálva nyitott nekem ajtót.
- Grace, mi a baj? - nézett rám számon kérően Megan, mire én csak megvontam vállam.
- Nem érdekes - feleltem, majd intettem egyet kezemmel.
- Biztos? - vonta fel szemöldökét Georgi.
- Igen, tuti - motyogtam lehajtott fejjel.
- Hát jó... - mondták kórusban, majd megpróbáltak túllendülni a témán.
Tovább folytatva tevékenységüket belemélyültek a számítógép világába.
Kíváncsi voltam mit csinálnak, ezért odaültem melléjük, de később rájöttem hogy nem kellett volna, ugyanis One Direction interjúkat és klipeket néztek, Harry-t látva pedig számomra ez az egész még rosszabb lett. A fenébe, egyre inkább kezdem őt tényleg megszeretni! Érzem hogy ez így van. De most már úgyis teljesen mindegy, mivel neki nem én kellek. Ki kell vernem őt a fejemből, a saját érdekemben is.

* Harry szemszöge *

Én vagyok a világ legeslegnagyobb idiótája. Hogy tehettem ekkora baromságot? Megcsókoltam Shay-t, mikor Grace az akiért teljesen odavagyok. És ez tényleg így van. Ő a legfantasztikusabb lány a világon. Annyira természetes és egyszerű. De ez persze csak a szó legjobb értelmében értendő. Mellette csak simán Harry vagyok, akit csak nagyon kevesen ismernek. És mikor végre esélyt kapok rá hogy valakivel önmagam lehessek, én ezt is totálisan elszúrom. 

Nagyon sokszor hívtam Grace-t, de egyszer sem vette fel. Gondolom hallani sem akar rólam. Lehet hogy végleg eljátszottam az esélyeimet. Pedig már annyira közel voltunk ahhoz hogy kölcsönösen szerelembe essünk... 

Azon is elgondolkodtam, hogy mit mondjak most a sajtónak? A mi fantasztikus kis kezdeti álkapcsolatos "akciónknak" köszönhetően már a fél világ tud a köztünk történtekről. Ezek után meg jelentsem be csekély egy hónap után hogy mégsem jöttek össze a dolgok? Remek... El leszek könyvelve egy kegyetlen Casanovának, ugyanis biztosan azt fogják kitalálni hogy összetörtem Grace szívét... Csak kár, hogy ez igaz is.

Reggel másnapos állapotban kikászálódtam ágyamból, majd megrázva hajam feltápászkodtam az ágyról és elindultam a fürdőszoba felé. Amikor tudatosultak fejemben a tegnap történtek, teljesen lelombozódtam. Emlékeztetnem kellett magam arra hogy mekkora egy seggfej vagyok. 

Amikor lesétáltam a konyhába, nagyon meglepődtem, ugyanis Shay állt a pult mögött egy szál bugyiban és topban, miközben éppen a reggeli elkészítésén ügyködött. 

- Jó reggelt - köszönt egy fogvillantós mosollyal arcán, mire én felráncoltam homlokom. 

- Shay... Elárulnád hogy mégis mi a fenét keresel itt? - kérdeztem cinikusan, majd összefontam magam előtt karjaimat. Így is ideges voltam a történtek miatt, de a jelenléte most még inkább felbosszantott. 

- Nézd, tudom mi történt tegnap - sóhajtott fel, ezzel tettetve hogy tényleg bánja ami köztem és Grace között történt. - Nem akartam bekavarni.

Őszintének tűnt, ezért időközben lenyugodtam és rájöttem hogy nem okolhatom Shay-t a történtekért, erről csakis én tehetek. 

- Persze, értem - bólintottam leszegett fejjel, majd megrántottam vállam. 

- Ha bármiben segíthetek, csak szólj - fogta meg vállam, majd biztatóan rám nézett. 

- Köszönöm - mosolyogtam rá halványan. Elgondolkodtam rajta hogy miért is csókoltam meg őt valójában... Shay gyönyörű lány, és sajnos mindig képes valami őrültségbe belerángatni. De ez nem változtat azon a tényen hogy én Grace-t akarom. Remélem ez a hajó nem úszott el végleg...

Kétségtelenül nagyon rosszul éreztem magam, és egy idióta voltam, de fogalmam sem volt hogyan hozhatnám rendbe a dolgokat.
Délelőtt találkoztam Louis-val, aki szintén elismerte hogy egy seggfej vagyok, amiért részegen megcsókoltam Shay-t.
- De legalább elküldted Shay-t? - kérdezte.
- Nem - ráztam meg fejem. - Erről csak én tehetek. Ha én nem megyek bele, akkor nem tud megcsókolni. Nem az ő hibája.
- Atyaég - fogta fejét Louis, miközben ledöbbenten nézett rám. - Harry, te is ismered Shay-t, nem? Ő csak meg akar tartani magának, és nem tudja elviselni a tényt hogy te Grace-t szereted. Mert szereted nem?
- Egyre inkább úgy érzem... - meredtem el a távolba. - Viszont szeretnék kérni tőled valamit.
- Éspedig? - érdeklődött.
- Beszélnél Grace-szel? - néztem rá reménykedve.
- De miért én? Ezt neked kell elintézned, Harry!
- De Grace engem látni sem akar. Nagyon kérlek. Tudom hogy efölött most nem fog egykönnyen szemet hunyni, de én akkor is próbálkozni fogok, mivel ő kell nekem. Csak azt szeretném ha beszélnél vele arról hogy legalább álljon szóba velem. Rendben?
- Na jó, legyen - adta meg magát, miközben megforgatta szemeit.
- Köszönöm Lou - veregettem meg vállát, ezzel jelezve hogy mennyire jó barát.

Fogalmam sem volt mit tehetnék annak érdekében hogy Grace megbocsásson, de tudtam hogy a ma délelőtti interjúban valószínűleg be kell majd jelentsem a szomorú szakítást. Reméltem hogy Louis majd segít rendbe hozni a dolgokat.

* Grace szemszöge *

Fáradtan kászálódtam ki ágyamból, majd kómás fejjel elkullogtam a fürdőszobáig, ahol magamra kaptam egy egyszerű fehér pólót, melyet állatok képei díszítettek, hozzá pedig egy világoskék farmert. Hajamat eszméletlen gyorsaságban kivasaltam, mert elég későn keltem, és perceken múlt hogy ne késsünk el.

Besétáltam az ebédlőbe, ahol meglepetten tapasztaltam hogy apa már nincs közöttünk. 

- Jó reggelt. Apa? - kérdeztem, majd beletúrtam hajamba.

- Szia kincsem - jött oda hozzám anya, majd egy puszit nyomott fejemre. - A gépe nagyon korán indult, ezért hamar el kellett mennie, de puszil titeket - Aha... Szóval egy búcsúüzenettel minden el van intézve. Ez rá vall. Mi van, legközelebb már a szülinapunkra sem jön el?

- Azért felkelthetett volna hogy elköszönjön... - mormoltam orrom alatt, Georgi és Megan pedig egyetértően bólogattak. 

- Ne várj sokat apától - nyögte be Jade egyhangúan. - És azt se várd hogy visszajön vagy bármi ilyesmi. 

- Miért vagy ennyire borúlátó? - kérdezte felháborodottan Lola. 

- Én nem borúlátó vagyok. Csak reálisan gondolkodom. Nem élek álmokban, amik sosem fognak valóra válni. Jó lenne nektek is szembesülni azzal hogy az élet sokkal keményebb mint az a kis világ amiben éltek - Jade szavaiban volt valami igazság. A legtöbbször nem értek vele egyet, de ezúttal igen. Nekem sem szabadott volna elhinnem azt hogy Harry-vel lehet köztünk bármi is.

Jade prédikációja közben elfogyasztottuk reggelinket, majd sietősen el is indultunk a suliba, ugyanis már így is késésben voltunk.

Az órák borzalmasan teltek, ugyanis egyáltalán nem tudtam koncentrálni, mivel csak Harry járt a fejemben. Annyira rosszul éreztem magam. Végre először életemben úgy éreztem hogy valaki tényleg meg akarja ismerni az igazi énemet is, és hogy jó úton haladt afelé hogy meg is ismerjen úgy igazán. Erre kiderül hogy nem is én kellek neki. Ez borzasztó érzés. 

Georgi-nak és Megan-nek a délelőtt folyamán sikerült kiszednie belőlem hogy mi a csalódottságom oka, és amikor megtudtak minden részletet, Harry-t szinte mindennek elhordták, azonban Georgi szemében láttam hogy "megcsillant a fény". Abban a hitben él hogy ők egy nap tényleg együtt lesznek. Ezzel nincs is semmi baj, de kétlem hogy ez valaha és beteljesülne. Megan százszázalékosan mellettem állt, és nagyon dühös volt Harry-re. A húgaim még csak látásból sem bírták Shay-t, ezek után pedig aztán tényleg megutálták.

Órák után jelentkeztem az olvasókörbe ahogy anya is tanácsolta, és meglepően hamar "befogadtak" az odatartozók. Lehet hogy ez azért van mert ott hozzám hasonló emberek vannak. A könyvtárban megbeszéltük hogy mindenki kereshet egy regényt, amit ma elkezd olvasni, a jövőheti gyűlésre pedig ír belőle egy rövid esszét, melyet a többiek fognak értékelni. Izgalmas feladatnak ígérkezett. 

Keresgélni kezdtem valami könyv után, amely felkelthetné az érdeklődésem. A Shakespeare drámákkal már kész voltam, amit kicsit sajnáltam is, mert azokat mindig nagyon szívesen olvastam. Az egyik polcról levettem a két kötetből álló Jane Eyre könyveket, és kicsit alaposabban szemügyre vettem. 

- Én nem ezt ajánlanám... Szerintem túlságosan érzelgős - hallottam meg egy hangot magam mellől, mire oldalra pillantottam. - Én inkább a Dorian Gray arcképe című művet ajánlanám. Remekül mutatja be azt a társadalmat amelyet elvakítanak a külsőségek, amelyben a felszínes szépség az élet értelme és amely bármeddig képes lesüllyedni az élvezetek hajhászásáért.

Egy magas fiú állt mellettem, akiről lesütött hogy mennyire intelligens. Már az előbbi megnyilvánulásából is egyértelművé vált hogy egy irodalmi zseni. Szakértői szemmel vizsgálta a könyveket és osztogatta tanácsait. 

- Oscar Wilde? - néztem fel rá halvány mosollyal az arcomon. 

- Olvastad már? 

- Nem, még nem volt alkalmam - feleltem közvetlenül, majd megfogadva tanácsát leemeltem a könyvet a polcról. - Te is az olvasókör tagja vagy? - kérdeztem közvetlenül.

- Oszlopos tagja - pontosított. - A nevem Carter Monroe - nyújtotta felém kezét. 

- Grace Harris - mutatkoztam be én is barátságosan. 

Kezdem egyre inkább úgy érezni hogy mégsem vagyok annyira különc és magányos. Igaz, eddig csak April-t mertem barátnak kijelenteni, de úgy éreztem hamarosan Carter-t is idesorolhatom majd. Remekül elbeszélgettem vele a könyvekről és úgy magában az irodalomról, és még egy könyvlistát is adott nekem, melyen olyan regények szerepeltek, amiket állítása szerint érdemes és illendő is elolvasni. Ezen klasszikusok felét természetesen már olvastam, de volt rajta egy tucatnyi melyet még csak hallásból ismertem, de a kezembe még nem került könyv formájában. 

Az olvasókör utolsó "szakaszában" mindenki elkezdhette a választott könyvét, én pedig izgatottan ugrottam neki az Oscar Wilde regénynek, mely már az első néhány oldalnál abszolút elnyerte a tetszésemet. Mindenki néma csöndben ült a könyvtárban, mikor a terem ajtaja nem kis erősséggel kivágódott, és belépett rajta egy ismerős arcú srác, aki sapkát viselt. Először nem igazán figyeltem rá, és csak belemerülve a könyvbe ismét olvasni kezdtem, azonban amikor elkezdett szinte üvöltözni a síri csendet uraló könyvtárban, hangjáról azonnal felismertem. 

- Ez az olvasókör igaz? Grace Harris is itt van, ugye? - Mindenki döbbenten figyelte a hangoskodó fiút, aki mint kiderült, Louis volt. Ha valaki esetleg rá is jött arra rajtam kívül hogy ki ő, akkor sem hozta túlságosan lázba, mivel az olvasókörösök mind strébernek vannak kikiáltva, és az olyanok köztudottan nem rajonganak holmi tinibandákért.

- Uram, ez egy könyvtár. Megtenné hogy csitít a hangerején? - kérte meg a könyvtároshölgy minden udvariasságát összeszedve. 

- Ja persze. Ezer bocsi - vonta meg vállát vigyorogva, majd körül nézett, és amikor kiszúrt a sok olvasó diák között, azonnal odasietett hozzám. - Szia Grace - suttogta, mire én felnéztem rá és bezártam kikölcsönzött regényemet. 

- Szia - köszöntem egyhangúan, majd vetettem felé egy számon kérő pillantást. - Te mit keresel itt? - kérdeztem suttogva.

- Figyelj, megbeszélhetnénk ezt odakint? - biccentett egyet fejével az ajtó felé.

- Nézd, ha azért jöttél hogy tarts egy védőbeszédet Harry-ről, akkor... - Nem tudtam befejezni mondatomat, mivel Louis félbeszakított. 

- Kérlek - nézett rám könyörgően. 

Nagyot sóhajtva megadtam magam, és mivel már úgysem tartott sokáig a szakkör, ezért elkéredzkedtem. 

- Szóval, mi volt olyan fontos, ami miatt a nagy és elfoglalt Louis Tomlinson eljött értem a sulim könyvtárába? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben éppen kiléptünk a suli ajtaján.

- Harry-ről lenne szó... - kezdett bele.

- Hű, magamtól rá sem jöttem volna - jegyeztem meg cinikusan, mire ő szegezett felém egy bosszús pillantást. - De most komolyan Louis... Követeket küld? És egyébként sem akarok róla beszélni... Megcsókolta Shay-t, amikor elméletileg velem "járt". Mit lehetne szépíteni ezen?

- Hát, igazad van... Nem sokat - köszörülte meg torkát, miközben szorosan mellettem sétált. 

- Hát akkor miért vagy még itt? - néztem rá értetlenül, majd széttártam karjaimat. Szinte egyáltalán nem ismerem ezt a fiút, nem tudom milyen közös témánk lehetne még Harry-n kívül.

- Oké, nem rabolom az idődet. Annyit kérek hogy legalább állj szóba vele. Enyhén szólva elcseszte, én is tudom. De tényleg fontos vagy neki. 

- Hát, nem is tudom megérdemelné-e hogy akár egy szóra is méltassam - szólaltam meg szarkasztikusan, mire Louis rám nézett egy amolyan "Most viccelsz velem?" pillantással. - Na jó rendben... - vontam meg vállam, majd lesütöttem szemeimet. 

- Egyébként... Hogy érzed magad? 

- Őszintén? Pocsékul. Annyira megalázó ez a helyzet. Tudod, végre először életemben megismertem valakit aki úgy éreztem magamért szeret, aztán kiderül hogy ez még sincs így. Nem kívánom hogy megtapasztald - eresztettem meg egy erőltetett mosolyt, mire ő csak hangosan felsóhajtott.

- Figyelj, Harry elég bonyolult ilyen téren. Mármint ha a lányokról van szó. De azt őszintén mondom, hogy mióta ismerem, még senkire sem láttam úgy nézni, mint ahogyan rád - Szavai hallatán akaratlanul is egy mosoly kúszott arcomra, azonban ez nem tudott változtatni a tényeken. 

Ha belegondolok, nem is volt ez akkora együtt járás... És Harry-nek láthatólag nem is jelentett sok mindent. Bár ez a szakításdolog most eléggé meg fogja nehezíteni a dolgát. Közölni a fél világgal hogy zátonyra futott egy kibontakozó kapcsolata, nem lehet könnyű. De Harry már így is nagy Casanova hírében áll. 

- És mivel tegnap este kismilliószor keresett és te nem vetted fel, arra következtetett hogy komolyan gondolod azt hogy vége. Ezért ma délelőtt egy rádiós interjúban bejelentette hogy ez csak egy kezdeti dolog volt, de nem jöttek össze a dolgok ezért inkább bele sem kezdtetek abba ami el sem kezdődött - közölte Louis. Szuper. Hiszen ezt akartam nem?... Kit akarok átverni? Dehogy akartam ezt! 

Nem értem magam... Szemet hunyhattam volna ezen kis bökkenő felett, de nem tettem. Most vállaljam is a következményeit! Ezek szerint Harry-nek sem fog sok időbe telni hogy túl legyen rajtam.

- Remek... - mondtam ki öt tonna nyers iróniával hangomban, de ez Louis-nak nem esett le. - Más mondanivaló?

- Azt hiszem ennyi lenne - válaszolta, miközben a felerősödő szél felkapta haját. - Ó, ott van Eleanor - mutatott el a távolba, ahol megpillantottam egy tökéletes alakú, tökéletes frizurájú, gyönyörű arcú lányt. 

- Ő a barátnőd, igaz? - kérdeztem, majd összefontam mellkasom alatt karjaimat, mivel a hideg áthatolt vékony kardigánomon. 

- Az én csodálatos barátnőm - mosolyodott el, miközben az eget kémlelte.

Amikor Louis barátnője odaért hozzánk, azonnal lehelt egy csókot barátja ajkaira. 

- Sziasztok - köszönt mosolyogva. - Te biztosan Grace vagy. Sokat hallottam már rólad - kacsintott rám. 

- Ó, remélem csak jót - húztam félre ajkaimat, majd zavaromban felnevettem. 

- Csak rosszat - nézett rám komolyan, mire arcom rémültté változott. - Csak vicceltem - nevetett fel néhány másodperc múlva, nekem pedig kiszaladt számon egy hatalmas, elégedett sóhaj. - Csupa jót. De Louis, azt elfelejtetted megemlíteni hogy ennyire szép is Gracie! - Ezen mondata után elmosolyodtam. Ez a lány nagyon jó kisugárzással rendelkezik. Tényleg nekem is jókedvem lett a közelében. Csupán néhány percet beszélgettünk, de igazán szimpatikusnak tűnik. Komolyan nagyon hasonlítanak Louis-val, ahogy ezt Georgi és Megan is mesélte, mivel az a hír járja hogy Eleanor Louis női verziója. Egymás társaságában ez tényleg megmutatkozik. Mindketten imádnak nevetni, őrültek és hangosak. 

- Azt hiszem én most megyek. Eleanor, igazán örülök hogy megismerhettelek - néztem rá mosolyogva. 

- Én is nagyon örülök Grace - bólintott ő is egy hatalmas mosollyal arcán. - Remélem találkozunk máskor is - mondta, majd átölelt. Kissé meglepődtem, de visszaöleltem. Éreztem hogy vele jóban leszek. 

- Louis, veled meg majd még... Beszélünk - motyogtam. 

- Mindenképpen - nézett rám féloldalas mosollyal arcán. 

Elköszöntem tőlük, majd elhagytam a Starbucks-ot, ahol mindhárman vettünk valamit. Én egy karamellás jegeskávénál döntöttem, és hazáig azt iszogattam.

Mikor megérkeztem az említett helyre, a fáradt iskolanapra való tekintettel azonnal levetettem magam a kanapéra. Nem is figyelve a többiekre és a lakás hangos zajára lehunytam szemeimet, azonban mikor egy ismerős hang ütötte meg fülem, szemeim szó szerint kipattantak. Felkaptam fejem, majd gyorsan körbenéztem. Alaposan meglepődtem mikor Liam-mel és Zayn-nel találtam szemben magam a lakásunkban.
- Oké, ma már csak Harry-vel és Niall-lel nem futottam össze a bandából... Ti mit kerestek itt? - ráncoltam fel homlokom értetlenül.
- Neked is szia... - mormolta Zayn. - Igazából a vörös tesódhoz jöttünk.
- Jade-hez? - vágtam még értetlenebb képet. - Mit akartok ti Jade-től?
- Komoly lelki traumát okozott nekem - biggyesztette lefelé ajkait Liam. - Tegnap este kaptam egy hatalmas csomagot, amelyre az volt írva hogy "Ajándék Liam-nek". Én mit sem sejtve kibontottam, és egy embernagyságú kanál volt benne! - A kanál szót olyan jelentőséggel és rémültséggel mondta ki, mintha a harmadik világháború tört volna ki. Nem vagyok és nem is voltam sohasem nagy One Direction rajongó, ezért fogalmam sem volt arról hogy Liam-nek miért okoz ekkora problémát egy szimpla kanál.
- És mi olyan borzasztó egy kanálban? - vontam fel szemöldököm.
- Liam-nek komoly kanálfóbiája van - rázta meg fejét keservesen Zayn.
- Pontosan. Tízéves korom óta nem eszek kanállal - vont meg vállát Liam. - És! Ha ez még nem lenne elég, este átjött hozzám, én gyanútlanul kinyitottam az ajtót, és akkor... - Arca hirtelen rémültté vált. - Kitárta a dzsekijét... A belsejében pedig... Egy rakás kanál volt!
Ó szegény fiú... Hogy élte ezt túl?
- Zayn... Ugye ez most csak egy vicc? - néztem reménykedve barátjára, ő azonban megrázta fejét.
- Ez teljesen komoly - néztek rám szúrós tekintettel.
Ők sem teljesen normálisak... De elég szórakoztatóak, ezt el kell ismerni.
- Oké oké... - tettem magam elé kezeimet védekezésképpen. - Jade, téged keresnek - kiabáltam, mire testvérem kijött kriptaszerű szobájából.
- Tetszett a tegnapi szívatásom, Liam? - nevetett fel ördögien, miközben felénk sétált.
- Te a sátán ivadéka vagy - nézett rá összeszűkült szemekkel Liam.
- Azok szemgolyók a karkötődön? - húzta fel szemöldökét Zayn, majd Jade érdekes ékszereit kezdte el méregetni.
- Igen, igaziak - válaszolta, majd megvonta vállát, mintha ez olyan természetes lenne.
Liam és Zayn arca is falfehérré változott, látszott rajtuk hogy tényleg félnek a nővéremtől - megjegyzem teljesen jogosan.
- Most miért vágtok ilyen képet? Az állatkitömőklub elnöke vagyok, és a megmaradt szemeket - az állatok tiszteletére - viaszba öntöm.
- Neked ilyen... Hogy is mondjam... Bizarr hobbijaid vannak? - nézett rá kínosan Zayn.
- Ja - válaszolta Jade. - Az a ZAP tök képregényesen néz ki! - mutatott Zayn tetoválására.
- Igen, mivel a képregények iránti szeretetemet szimbolizálja - mosolyodott el őszintén. - Te is szereted a képregényeket?
- Imádom őket! A képregényimádók klubjának alelnöke vagyok.
- Grace, egyre jobban csípem az ördögi tesódat - súgta fülembe Zayn, mire elmosolyodtam.
Hirtelen Georgi és Megan bukkantak fel, Meg pedig azonnal rávetette magát Zayn-re és olyan szorosan kezdte el ölelni, hogy szegény srác alig kapott levegőt.
- Szeretlek drága férjecském - bújt hozzá erőszakosan Zayn-hez, a fiú pedig vonakodva próbálta meg kiszabadítani magát ijesztően rajongó húgom karjaiból.
- Segíts - suttogta, én pedig elkezdtem gondolkodni hogy hogyan szabadíthatnám őt ki Megan karjai közül.
- Nézd, ott egy unikornis! - nyögtem ki a világ legostobább kifogását, mire Megan megforgatta szemeit, aki tudta hogy ennek nem szabad bedőlni.
- Ugyan már, csak nem képzeled hogy ilyen hülyék vagyunk? Mindenki tudja hogy unikornisok csak Ausztráliában élnek - szólalt meg "diplomatikusan" Georgi, mire mindenki erőltetetten felsóhajtott.
- Georgi nem teljesen százas - legyintettem kezemmel.
Megan éppen szólásra nyitotta száját, mikor telefonom csörgésére lettem figyelmes. Kihalásztam zsebemből, majd a kijelzőre pillantottam. Szívem hevesebb tempót vett fel, mikor megláttam Harry nevét.
- Harry az - motyogtam a többieknek tanácstalanul. Nem tudtam hogy felvegyem-e, vagy inkább csak utasítsam el a hívást.
- Vedd fel - bátorított halvány mosollyal az arcán Liam, mire én megfogadva tanácsát besétáltam szobámba és felvettem a telefont.

- Harry? - szóltam bele halk, remegő hangon egy hatalmas gombóccal torkomban.
- Szia Grace - Hallottam hangján hogy megkönnyebbült amiért végre nem utasítottam el hívását. - Nézd, tudom hogy haragszol rám, de... - Mint általában mindig, most is belefojtottam a szót.
- Harry, én nem haragszom. Csak csalódott vagyok. Először azt hittem hogy dühöt érzek, de nem. Csak csalódottságot - sóhajtottam fel, miközben próbáltam nem elsírni magam.
- Már ezerszer megbántam hogy annyira idióta voltam - szólalt meg megbánóan. Erre nem tudtam mit felelhetnék. Szívem szerint azt mondtam volna hogy kit érdekel, megbocsájtok, mert csakis veled akarok lenni. De a büszkeségem és a magam iránti tiszteletem nem engedte hogy ezt válaszoljam.
- Hallottam hogy már be is jelentetted hogy ez köztünk csak egy "fellángolás" volt, de semmi komoly nem lett belőle... - Tereltem kissé másfelé a témát hogy ne kelljen előbbi kijelentésére semmit sem válaszoljak.
- Talán rosszul tettem? - Hangjában éreztem a remény felcsillanását azzal kapcsolatban hogy a kérdésére egy "igennel" fogok válaszolni.
Szívem szerint ezt is tettem volna... De az agyam a legtöbbször mindig fölé kerekedik. Ezért is szalasztottam el rengeteg jó lehetőséget eddigi életem során. És most is ezt tettem. Hiszen annyira naiv lennék ha szó nélkül megbocsájtanám neki hogy megcsókolta az ex-barátnőjét. De ha nem gondoltam volna túl ezt a szituációt - mint mindig teszem -, akkor biztosan megbocsájtok neki.
- Nem, abszolút jól tetted - válaszoltam tettetett határozottsággal.
- Idióta idióta idióta! - szidtam le magam gondolatban.
- Oké... Figyelj Grace. Nem szeretném ha rosszban lennénk. Abszolút megértem hogy csalódott vagy, de azt akarom ha legalább barátok lennénk - Mindketten tudtuk hogy ez úgysem működhet, maximum se veled se nélküled harcok alakulhatnak ki belőle, vagy abszolút semmi... Ennek ellenére mégis mindketten rábólintottunk az ötletre.
- Nem kell rosszban lennünk - vontam meg vállam, melyet ő persze nem láthatott.

Kétségtelenül ez volt eddigi életem legrosszabb telefonbeszélgetése. Körülbelül az összes mondat helyett mást mondtam volna, ha a szívemre hallgatok. Véget vetettem annak ami még el sem kezdődött. Igaz, amit a szerelemről terjesztenek. A legtöbbször fáj. De talán könnyebb lenne a dolgom ha nem egy világsztárba kezdenék beleszeretni. Viszont maga Harry mondta, hogy a szerelmet nem lehet meghatározni. És ebben igaza is van.

~ * ~

Négy nap telt el azóta hogy Harry-vel utoljára beszéltem. Ilyen gyorsan túllépett volna rajtam? És én egyáltalán mit érzek most? Akarom is meg nem is... Ha újra akarná kezdeni, biztos vagyok benne hogy jelen pillanatban nemet mondanék, de csak azért mert nem adom ilyen könnyen magam. Meg egyébként is mindig bizonytalan voltam, akkor is mikor Shay nem volt a képben. Ha tudtam volna hogy a szerelem ennyire bonyolult és sok nehézséget okoz, messziről elkerülöm Harry-t. De úgy tűnik találkozni vele, ez a sorsom volt...
Az ég szürke volt a sötét esőfelhőktől, ez a borultság pedig az egész város hangulatát megbélyegezte. Nagyon hiányzik Texas és Mexikó, ahol csak úgy harapni lehetett a napsugarakat. Persze itt sincs kifejezetten hideg, de a sok eső mindig elrontja az amúgy sem túl fényes hangulatomat.
Még nem esett, de percek kérdése volt hogy elered az eső, ezért turbósebességgel szálltam le a piros emeletes buszról, és átrohantam a Hyde Park-on. Szerencsémre éppen beestem a ház ajtaján mikor az eső olyan szinten zuhogni kezdett, mintha dézsából öntenék.
Berohantam a lakásba, majd az előszobában lerúgtam magamról cipőmet. Levettem fejemről sapkámat, majd a tükörhöz fordultam hogy lelapítsam szerteágazó hajam, mikor szemem megakadt egy pulcsin amely az előszobaszekrényre volt ledobva. Mikor kicsit jobban szemügyre vettem, rájöttem hogy ez az a pulóver, melyet Harry adott nekem akkor, mikor a bál után elmentem hozzá. Szám akaratlanul is mosolyra húzódott, azonban rossz érzések is hatalmukba kerítettek. Soha, még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna hogy pont Harry Styles fog magába bolondítani. Mert ezt tette... Teljesen beleestem. Csak hogy ez már egy fikarcnyit sem számít, és egyébként sem szeretném Harry tudtára adni hogy annak ellenére hogy véget vetettünk a köztünk történteknek, én még mindig oda vagyok érte.
Nem akartam hogy ez a cucc még milliónyi emléket felidézzen bennem, ezért gondoltam visszajuttatom az eredeti tulajdonosához. És ki tudja, talán sokat is ér neki ez a ruhadarab... Viszont nem akartam Harry-vel összefutni.
Besétáltam a nappaliba, majd levetettem magam a kanapéra, ahol mellettem éppen Georgi nyomkodott valamit a laptopján.
- Mit csinálsz? - fordultam hozzá mosolyogva, majd elkezdtem a képernyőt figyelni.
- Semmit, csak twitterezek - vonta meg vállát vigyorogva, majd tekintetét ismét a képernyőre szegezte.
Kicsit jobban megnéztem a közösségi oldalon lévő híreket, mikor megakadt szemem egy bejegyzésen melyet Harry tett közzé.
"De jó végre kimozdulni... Jól mondom, @Real_Liam_Payne? Xx"
- Hé Georgi, nem tudod hol van Harry? - kérdeztem húgomtól.
- Valami fesztiválon - motyogta, miközben egy percre sem vette le szemét laptopjáról. - Liam-mel.
- Értem... - gondolkodtam el. Szóval Harry nincs otthon. Gondoltam Louis úgyis ott van, így megspórolva magamnak néhány kellemetlen másodpercet, vissza tudom juttatni a ruhadarabot Harry-nek, anélkül hogy találkoznom kellene vele. - Mondd meg anyának hogy dolgom volt, de hamarosan hazajövök - pattantam fel a kanapéról, majd elindultam az előszoba felé.
- De hát zuhog az eső - szólt utánam értetlenül Georgi.
Nem törődve utolsó mondatával magamra kaptam keki színű dzsekimet, majd kiléptem a folyosóra, lesiettem a lépcsőn és kiléptem a nyüzsgő utcára, ahol az eső szakadatlanul zuhogott. Abban a pillanatban tudatosult bennem hogy nincs nálam esernyő, sem esőkabát, de most fontosabb volt elintézni ezt a kis apróságot, ezért nem törődtem az esővel, rohanni kezdtem a legközelebbi buszmegálló felé. Természetesen az ilyen helyzetekben késik mindig tizenöt percet a busz, ezért a buszmegálló alatt összepréselődött egy tucatnyi ember hogy megvédje magát az eső elől. Én próbáltam helyet szorítani magamnak a védett helyen, viszont ennek az volt az ára hogy egy meglehetősen méretes ember kis híján összenyomott.
Mikor megérkezett az északi negyed felé tartó emeletes busz, örömmel és megkönnyebbülten szálltam fel rá, a pulcsival kezemben, ami időközben kissé megázott.
Háromnegyedóra buszozás után elértem a negyed külső részére, onnan viszont még jó pár perc séta vezetett Harry házáig.
Bőrig ázva érkeztem meg a fényűző házhoz, majd egy hangos sóhaj kíséretében megnyomtam a csengőt. Idegesen toporzékoltam egyik lábamról a másikra, és mikor kinyílt az ajtó, reflexből elindultam a küszöb felé, azonban egy rossz mozdulat miatt elbotlottam és szó szerint beestem az ajtón...