10. rész: Néha jobb csak sodródni az árral.

Blogom még egy díjjal gazdagodott, amely immár a harmadik.

Köszönöm Tündii*-*!( http://mylifeewithonedirection.blogspot.hu/)

1. Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról!
2. A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell!
3. 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek.
4. 11 embert meg kell jelölni és linkelni.

1. 

Ezt két díjjal ezelőtt már megtettem, és most újak nem nagyon jutnak eszembe.:D:D

2.

1.Kedvenc filmed? LOL, Csajok Monte Carloban, Az utolsó dal.

2.Mióta írsz blogot? Február óta. Illetve, még két éve írtam egy másikat is, de az nem 1D-s volt, és eléggé amatőr.:DD

3.Hány blogod van? Kettő.

4.Sportolsz valamit? Perpillanat nem. De szeretnék.

5.Neked is tele van a szobád poszterekkel?:D Tele bizony.:DDDDDD

6.Hányadikos vagy?:3 Kilencedikes.

7.Kedvenc 1D számod?:3 Live While We're Young.

8.Kedvenc kaja?:D Sok van, de talán a mekis sült krumpli.

9.Kedvenc sorozatod? Victorious.

10.Baj, ha csak 10 kérdésem van?:DD Megbocsájtom.:DDDDDD

3. és 4. 

Ezt most kihagyom.

Még egyszer nagyon köszönöm! 

A dal, melyből a részben idézek, Selena Gomez egyik ismert slágeréből van, és ez teljes egészében az ő tulajdona.

Gondolataimban elmerülve doboltam ujjaimmal a cukrászda kiszolgálópultján, miközben az előttem elsétáló különbözőbbnél különbözőbb embereket figyeltem. 
A táncoláson kívül volt egy másik szenvedélyem is, amely a dalírás és az éneklés volt. A dalírás nyílt titok volt, azonban az éneklés iránti vonzalmamról csak én tudtam, senki más. Még apa sem. A családunkban Megan volt elkönyvelve ügyeletes énekesnek, én pedig csak csöndben figyeltem minden egyes alkalommal ahogy megcsillogtatja tehetséget. Nekem sosem volt bátorságom felvállalni az igazi önmagam, amit a többi testvéremtől nagyon irigyeltem. Ők könnyedén megnyílnak mások előtt, közvetlenek és nem rejtik el magukat. Én pedig pont az ellenkezője vagyok. Kissé zárkózott, visszafogott - ami ugyan nem feltétlenül baj -, és nagyon nehezen nyílok meg. Emellett néha kicsit tudálékos is vagyok, amikor néha-néha van bátorságom hangot adni a véleményemnek. A Harry iránt táplált érzelmeim valóságát az is bizonyította, hogy előtte egy percre sem rejtettem véka alá a véleményem. Azonban ezektől függetlenül elég bizonytalannak éreztem magam...
A kibontakozó szerelem - mely érzést azt hiszem már abszolút hívhatok ennek - megihletett. Két hete voltam együtt Harryvel, és biztosan ki merem jelenteni hogy ez eddigi életem legszebb két hete volt. Ő pedig azt állította lesz ez még sokkal hosszabb idő is, én pedig reménykedtem benne hogy ezek nem csak üres szavak. 
A pulton hevert egy darab papír és egy kopott toll, mellyel éppen próbáltam dalt írni. Ihletem éppenséggel volt, de nehéz volt pontosan megtalálni a megfelelő szavakat. Néhány perc töprengés után megtaláltam a tökéletes szavakat. 

"Is it alright if I'm with you for the night? 
Hope you don't mind, if you stay by my side  
We can drive in your car somewhere into the dark,  
Pull over and watch the stars..."

Halkan dúdolni kezdtem, mikor hirtelen felnéztem és egy csodálkozó világosbarna szempárral találtam szemben magam. 
- Hűha. Ez egy dalnak készül? - kérdezte mosolyogva a velem szemben ülő, nálam talán egy-két évvel idősebb sötét hajú lány. 
- Igen - viszonoztam mosolyát, majd lesütöttem szemeimet. - De nem tudom... Talán nem az igazi - mondtam elbizonytalanodva. 
- Nem, szerintem nagyon jó! Legalábbis ez az első négy sor. Tehetségesnek tűnsz. Egyébként, April vagyok - nyújtotta felém kezét. 
- Én pedig Grace - válaszoltam. 
- Itt dolgozol? - Válaszul csak bólintottam, majd meglobogtattam egyenruhám, megmutatva hogy ez is alátámasztja válaszom igazát. - És mit ajánlasz? Mármint hogy mit igyak, vagy esetleg egyek - nevetett fel halkan. 
- Hát az én személyes kedvencem azt hiszem a... - gondolkodtam el. - A pisztáciás marcipángolyó.
- Rendben, akkor egy olyat kérek - kacsintott rám. 
Igazán kedvesnek tűnt ez a lány, kicsit beszélgettem is vele, és megtudtam hogy ő is Amerikából jött, bár ez az akcentusából is észrevehető volt. Csak ő éppenséggel északról vándorolt át a brit fővárosba. Továbbá az is kiderült hogy nagy One Direction rajongó. Néhány perc múlva le is esett neki hogy Harry barátnője vagyok, amit már körülbelül a fél világ tudott. Hát igen, a kezdeti álkapcsolatnak köszönhetően ez egy percig sem maradhatott titok. Azt mondta Niall a kedvence, ezért megígértem neki hogy egyszer összeismertetem vele. 

- Na nekem most mennem kell. A dalt pedig fejezd be, mert fantasztikus szám lehet belőle! - utasított szigorúan, majd elmosolyodott. - Itt van a telefonszámom, hívj fel bármikor. 
- Köszönöm - mosolyodtam el halványan. - Jó volt veled beszélgetni. 
- Nekem is egy élmény volt - bólintott, majd vállára kapta fekete műbőrből készült táskáját. - Szia - intett kezével, majd megfordult és elindult a kávézó kijárata felé. 
- Szia April - szóltam utána, és néhány másodpercig még figyeltem ahogy fekete magassarkújában eltipeg a cukrászda előtt, majd teljesen eltűnik alakja. 

Mielőtt ki kellett mennem egy újabb asztalhoz, még gyorsan lekörmöltem pár sort a dalból. 

"When we are together is the time of our lives  
We can do whatever, be whoever we like  
Spend the weekend dancing, 'cause we sleep when we die 
Don't have to worry 'bout nothing  
We own the night"

Ezennel a dal refrénjét le is tudtam, ezért újult erővel vetettem bele magam ismét a munkába.


Fáradtan estem be a bejárati ajtón, majd ledobtam vállamról táskám, és kibújtam szürke kapucnis pulcsimból. 
Amint beértem a nappaliba, meglepődve tapasztaltam hogy a családom nagy része ott van. Azok is, akikkel ötmillió éve nem találkoztam. Jelen volt anyukám testvére, a férje, a másik nagymamám és a nagypapám is. 
- Sziasztok! - köszöntem nekik fülig érő vigyorral, majd sorra megöleltem őket. 
A két nappal később lévő szülinapomra jöttek, melyet már izgatottan vártam, hiszen ki ne várná, hogy tizenhét legyen? Körülbelül fél órával később apa is megérkezett, aki úgy találta jónak, hogy Nell-t még ne hozza magával. Ebben én is egyetértettem vele, hiszen a nő bemutatása akkor még elég korainak bizonyult. 
Apa egy tipikusan olyan ember, akitől az emberek összerezzennek ha meglátják. Magas és erős, aki mindenáron védelmezi azt, akit szeret. Az apukám mellett mindig biztonságban érzem magam, bárhol is legyek. 
Éppen az én imádni való kis családommal társalogtam, mikor hirtelen kaptam egy üzenetet mobilomon. 
Előkaptam zsebemből, majd megnéztem kitől jött. Halvány mosoly kúszott arcomra, mikor megláttam hogy Harry üzent. 
"Hogy telt a napod? Remélem jól. Viszont hamarosan élőben is elmesélheted, ugyanis fél óra múlva érted megyek.

Harry."

- Biztosan a nagy szerelme írt neki - hozott kínos helyzetbe Jade, szokásához híven. 

- Ha annyira tudni akarod, igen, ő írt - forgattam meg szemeimet, majd szegeztem felé egy szúrós pillantást. 

Apa tekintetén észrevettem hogy nincs feldobódva ettől az egész Harry-dologtól. 

- Hé Grace. Nem beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt? - kérdezte Megan, majd fejével szobám felé bólintott egyet. 

- De, persze - bólintottam, majd hálásan ránéztem, mivel tudtam hogyha itt kellett volna maradnom, akkor az egész család elkezd faggatni az újdonsült szerelmemről, akivel még így is elég kezdetleges a kapcsolatunk, éppen ezért nem is akartam semmit sem elkiabálni. 

Gyors léptekkel besétáltunk szobámba, majd Megan becsapta magunk mögött az ajtót. 

- Kitalálom... Randid lesz, ugye? - nézett rám pimasz vigyorral arcán. 

- Eltaláltad - mosolyodtam el.

- Hadd segítsek egy kicsit a felöltözésben. Mindjárt jövök - nézett fel rám, majd átrohant saját szobájába. 
Én addig levetettem magam az ágyra, majd kezembe vettem a papírt, melyen a dal állt, és újabb sorokat kezdtem írni rá. 

"It's all a blur, it's getting late, but I don't care 
I don't know where we'll end up and that's okay 

We can drive in your car somewhere into the dark, 
Pull over and watch the stars  
We can dance, we can sing, do whatever you think  
As long as I'm with you..."

Megan villámcsapásszerűen tört be az ajtón, majd ledobott mellém egy szürke lakktáskát.
- Ezt vedd fel mindenképpen. Imádom ezt a táskát, csak nekem éppenséggel nincs randim, hogy fel tudjam venni... Bár még azt hiszem ráérek.
- Majd lesz, hidd el - mondtam kuncogva, majd megpusziltam fejét, ezután pedig lázasan folytattam dalom megírását. 
- Ez micsoda? - ült le mellém, majd tekintetét a papírra szegezte. 
- Egy dalnak készül - szólaltam meg, majd fülem mögé tűrtem hajam. 
Mivel már nagyjából a zenei átkötést is megírtam, melyhez Megan is nagyon jól értett, így könnyedén el tudta énekelni. Kicsit közelebb hajolt, majd halkan énekelni kezdte az első pár sort. Az egész dal nagyon illik Meg stílusához, szóval nagyon jól hangzott. 
- Ez elképesztő! - mondta, miután elénekelte a már meglévő szöveget. 
- Köszönöm - sütöttem le szemeimet, majd elmosolyodtam. 
- Az érzelmeid megihlettek, mi? - kérdezte vigyorogva.
- Valahogy úgy - mosolyodtam el halványan, majd felálltam és odasétáltam a szekrényemhez. A különösen jó időre való tekintettel kivettem belőle egy világoskék szűk szárú farmert, egy egyszerű, de mégis elegáns szabású fekete topot és egy fehér strandpapucsot. 
- Na mit szólsz divatszakértő? - helyeztem magam elé a ruhákat nevetve.
- Tökéletes választás. Nem csoda, hiszen a mestertől tanultál - mutatott magára büszkén, mire még inkább nevetni kezdtem. - A tökéletes, gyönyörű, vicces, elbűvölő, intelligens, bájos, fantasztikus Megan-től, aki nem mellesleg jó humorérzékű, elragadó természet... - Nem volt kedvem tovább hallgatni a "Megan-től Megan-ről" című hosszú előadást, melyben önmagát fényezte, ezért inkább elvonultam a fürdőszobába, majd szépen lassan elkészültem. Hajam kiengedve hagytam, csupán egy kicsit kivasaltam, majd visszamentem a nappaliba, hogy tovább folytathassuk az élet fontos dolgairól szóló párbeszédeinket az én drága famíliámmal. 

* Harry szemszöge *

Annyira boldognak éreztem magam mint még soha. Számomra az ilyesfajta kötődés mostanában teljesen idegen volt. Grace viszont olyan érzéseket keltett bennem, melyek eddig szinte teljes egészében ismeretlenek voltak. A vele való kapcsolatom valós érzelmekre alapul, és azt hiszem mostanság ez hiányzott az életemből. Az őszinte szeretet, melyet már-már nevezhetek szerelemnek is - Grace esetében. Azonban ezzel azt a lehetőséget is a kezébe adtam, hogy egy perc alatt képes legyen összetörni. 

- Szóval, mit tervezel, hova viszed Grace-t? - kérdezte az éppen nálam dekkoló Niall, aki éppen valami krémes sütit majszolgatott.  

- Csak valami természeteset. Tudod, semmi rongyrázós dolog, csak egy szimpla randi. Mint a hétköznapi embereknek - vontam meg vállam könnyedén, majd a tükör elé sétáltam és fejemre húztam kedvenc keki színű sapkámat. 

- Egyébként, ha már Grace-nél tartunk... Mondtad hogy annyi testvére van. Nincs véletlenül közülük egy hozzám passzoló? - nézett rám reménykedő arckifejezéssel. 

- De, van egy... A neve azt hiszem Lola. Biztosan tetszene - kacsintottam rá, majd kissé oldalba böktem. - Viszont most már megyek, nem akarom Grace-t megváratni - köszöntem el sietősen drága ír barátomtól, majd magamra kaptam fehér Converse cipőm. 

Bevágódtam kocsimba, majd beindítottam azt. Mielőtt elindultam volna, egy pillanatra elgondolkodtam az utóbbi időben történtekről, melyektől akaratlanul is mosoly húzódott számra.

Merengésemből az rázott vissza a valóságba, hogy telefonom megcsörrent. Egy laza mozdulattal kikaptam zsebemből, majd megnéztem ki keres. Anyukám neve állt a kijelzőn, akivel már napok óta nem beszéltem. 

- Szia anyu - szóltam bele vidáman. 

- Szia kicsim! Mi újság? - Az ő hangján szintén hallani lehetett hogy boldog, amiért ismét hallhatja hangom.

- Minden oké. Felétek? És hogy van Gemma?

- Mi mindketten jól vagyunk. És mikor akarsz bemutatni Grace-nek? - Ugyan nem láthattam, de százszázalékosan biztos voltam benne hogy mosolygott, miközben ezt megkérdezte. 

- Minél hamarabb igyekszem sort keríteni rá - biztosítottam halk, derűs hangvételben. 

- Már alig várom. Szereted ezt a lányt? - érdeklődött.

- Azt hiszem igen... Vagyis biztos vagyok benne - válaszoltam magabiztosan, majd elindultam a kocsival. - Most viszont le kell tennem. Később hívlak. Szeretlek anya!

- Én is téged Harry. Légy jó. Sok puszi - mondta édes hangon, majd bontotta a vonalat. 

Izgatottan szálltam ki a kocsiból, majd bezártam azt, a lépcsőhöz siettem és becsöngettem. 

- Igen? - szólt bele a kaputelefonba feltehetőleg Georgi, mivel hangja különösen magas volt. 

- Szia, Harry vagyok. Grace-ért jöttem - válaszoltam.

- Gyere be - engedett be boldogan. 

Amint ajtót nyitottak, egy kissé zavarba jöttem, ugyanis Grace-nek nem csak a szokásos családtagjai voltak jelen, hanem körülbelül még öt másik is, akiket egyáltalán nem ismertem. Köztük volt egy magas, erős, feltehetőleg középkorú férfi, kinek látványa cseppet megrémített. Az biztos hogy nem szeretném megtudni mekkorát tud ütni azokkal a méretes ökleivel...
- Jó napot - intettem zavartan, majd elkezdtem a padlót fürkészni. 
- Szia Harry! Grace mindjárt kész van - jött oda hozzám anyukája, majd megveregette vállam. 
- Addig is szeretnék kicsit elbeszélgetni veled - állt fel a magas, izmos férfi, aki valószínűleg Grace apukája. Kissé megijedtem mikor láttam hogy hozzám beszélt, de bólintva egyet követtem a folyosó felé, ahonnan a Harris család lakása is nyílt. 

- Szóval te vagy Harry - mérte végig Mr. Harris alaposan minden vonásomat. - Szeretnék tisztázni valamit, még itt, a kezdetekkor - mondta, majd mélyen szemeimbe nézett, tekintetét pedig egy percre sem vette le rólam. 
- Rendben - válaszoltam ezúttal már magabiztosan, állva pillantását. 
- Nagyon szeretem Grace-t. Ő az egyik legfontosabb ember az életemben. Nem szeretném ha egy ilyen éretlen kisfiú játszadozna az érzéseivel, aztán pedig összetörné a szívét. Mert ha ez bekövetkezik, hidd el, te sem maradsz büntetlenül. Érthető voltam? - Még mindig mereven álltam pillantását, annak ellenére hogy tényleg parás volt az egész szituáció. Azonban a magabiztosságomnak csak egy oka volt. Biztos voltam az érzéseimben Grace iránt, és tudtam hogy nem fogok csalódást okozni.
- Erre nem fog sor kerülni. Úgy érzem szeretem Grace-t...
- Csak úgy érzed, vagy biztos vagy benne? Nem mindegy... Mint már mondtam, neki nem egy fiúra, hanem egy férfira van szüksége. 
- Nem kell csalódnia bennem uram. Szeretem a lányát. És ebben biztos vagyok - Nem volt értelme ködösíteni, már csak a saját érdekemben sem. Ha biztos vagyok az érzéseimben, miért ne mondanám ki őket?
Hirtelen arra lettünk figyelmesek hogy az ajtó kinyitódik, és a nem meglepően gyönyörű Grace lép ki rajta. Szemeiben szokásosan ott rejlett az a bájos csillogás, egyenes haja pedig lazán omlott vállaira. Nála tökéletesebb lányt el sem tudnék képzelni. Minden porcikája elképesztő. 
- Szia Harry - mosolygott rám, majd odalépett hozzám és szorosan átölelt. Viszonoztam ölelését, majd kezem háta minden egyes pontján végigsimítottam. Az apja tekintete szikrákat tudott volna szórni, mikor ránéztem. Féltette a lányát, amit bevallok, az utóbbi időben joggal tett. De ezúttal be akartam bizonyítani hogy nem akarom két nap után elhagyni. Hogy vele mások, sokkal komolyabbak a terveim. 
Bizonyára Grace is észrevette apukája szúrós pillantását, ezért megfordult, majd odalépett hozzá és őt is megölelte. 
- Nyugi apu, vigyázok magamra - hallottam meg amint fülébe súgja. - És Harry mellett amúgy is biztonságban vagyok - bizonygatta, majd adott egy puszit arcára. E mondatok hallatán halvány mosoly kúszott arcomra. 
- Rendben - mormolta vonakodva Mr. Harris, majd homlokon puszilta lányát, tőlem egy nem túl rokonszenves pillantással elköszönt, aztán visszament a lakásba. 
- Mehetünk? - kérdeztem vigyorogva, majd átkaroltam Grace derekát. 
- Persze - bólintott ő is mosolyogva. 


- És... Hol fogunk randizni? - nézett fel rám, majd elmosolyodott. 
- Csak egy egyszerű kis randira gondoltam, mondjuk a Regent's Parkban. Mit szólsz hozzá? - kérdeztem, majd egy gyors mozdulattal kezéhez nyúltam, és összekulcsoltam enyémmel. 
- Tökéletes - puszilta meg arcom, mely olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiken én is csak csodálkoztam.  
A park elképesztő szépsége minden egyes alkalommal magával ragad, amikor ellátogatok ide. De ezúttal a legjobb az volt az egészben, hogy Grace is itt volt velem. És ha ő mellettem van, semmi másra nincs szükségem. Csak rá. Ha köré fonhatom karjaim, úgy érzem azt ölelem, aki kell nekem. Nem tudom korai-e ilyenkor ilyet mondani, de őszintén így érzem. 
Leültünk egy eldugott kis padra, ahol kellemesen tudtunk beszélgetni, miközben a természet szépségében gyönyörködhettünk. Grace hosszú szempillái leárnyékolták szemét, miközben összekulcsolt kezeinket tanulmányozta. Nem igazán volt szükség szavakra, elég volt egymás jelenléte ahhoz hogy jól érezzük magunkat. Legalábbis az én részemről biztos. Bár úgy éreztem ezt Grace is ugyanígy érzi. Kissé szomorkásnak tűnt, ami megijesztett. Talán miattam? 
- Valami baj van? - kérdeztem ijedten, majd kezét kissé erősebben kezdtem el fogni. 
- Nem, dehogyis - nézett fel rám hirtelen, majd megrázta fejét. - Csak gondolkodtam.
- És min gondolkodtál? - Minden gondolata érdekel. A legeslegmélyebbek is. 
- Hát ezen az egészen ami köztünk van... Furcsa, de ugyanakkor nagyon jó is. Szokatlan érzés ez számomra... Mármint amit irántad érzek - Kissé nehézkesen mondta ki amit akart. Grace az a fajta lány, aki nehezen beszél az érzéseiről. Nem mondhatni hogy régóta ismerjük egymást, hiszen alig egy hónapja. De ezt már sikerült kiismernem benne. 
- De remélem nincsenek kételyeid - szólaltam meg én is kissé bizonytalanul, majd nyeltem egyet. 
- Hát, kételyek azok éppenséggel mindig vannak - sóhajtott fel halkan, majd fejével kissé elfordult, és a még éppen zöldellő füvet kezdte el fürkészni. - De csak bízni tudok benne hogy ez az egész tényleg működni fog köztünk - szegezte rám ismét tekintetét, majd halványan elmosolyodott. Bizonytalannak tűnt, amiről csakis én tehetek. De biztosítanom kellett róla hogy nem kell félnie.
- Bízhatsz benne. Grace, én boldoggá akarlak tenni. És mosolyt csalni az arcodra. Eszem ágában sem lenne elmenni - jelentettem ki magabiztosan, majd kezemmel finoman megérintettem állát, és egy kicsit közelebb húzódtam hozzá. Olyannyira közel, hogy homlokunk már egymásét súrolta, ajkainkat pedig csak néhány milliméter választotta el egymástól. Egy tökéletes csók lehetett volna, ha egy fotós nem zavarja meg kamerája kattintgatásaival a pillanatot. 

* Grace szemszöge *

Mióta együtt vagyok Harryvel, úgy igazából, azóta különösen kevésszer csókolóztunk, amelyről leginkább én tehettem. Mint az imént Harry szóba hozta a kételyeket, azok voltak a kiváltó okai. Egy borzasztóan bizonytalan ember vagyok, és néha teljesen ostoba dolgokat követek el emiatt. Olykor úgy érzem akarom ezt az egészet, de vannak olyan pillanatok, mikor megijedek, és szívem szerint csak meghátrálnék az egész Harry-dolog elől. Van hogy előtör egy érzés bennem, talán jobb lenne csak barátoknak lenni, mivel félek hogy túl erősen fogok kötődni hozzá. És ha ez megtörténik, ő pedig úgy dönt hogy mégsem én kellek neki, akkor egyedül maradok egy összetört szívvel, reménytelenséggel, és minden értelmét fogja veszíteni. Tehát az ok, hogy néha elrántottam fejem, mikor meg akart csókolni, csak a bizonytalanság volt. Nem voltam még úgy istenigazából szerelmes soha. Viszont most éreztem hogy ez más. És amiket a szerelemről hallottam, azok olykor nem voltak túl biztatóak. Megtört lelkek, összetört szívek... Nem akartam erre a sorsra jutni. 

A fotós tökéletesen lerombolta az illúziót, amiért Harry elég dühös is volt. Titkon én is, de ezt nem igazán akartam kimutatni. 

- Ne haragudj miattuk... Mindenhol ott vannak - szólalt meg idegesen, majd lehajtotta fejét.

- Te pedig ne legyél dühös miattuk! Egy sztár vagy, el kell fogadnunk  hogy neked minden lépésedre kíváncsiak. Én pedig majd csak megszokom. Úgy érzem megéri - mosolyogtam rá.

Úgy láttam rajta, hogy őszintén jól esik neki amit mondok. Éppen szólásra nyitotta száját, mikor az ég hangosan dörögni kezdett. Én már kissé fáztam is, mivel a szél feltámadt, és csak én lehetek annyira okos hogy szeptemberben strandpapucsot veszek fel Londonban... 

- Ó - nézett fel az égre félrehúzott ajkakkal. - Azt hiszem esni fog. 

- Én is - helyeseltem, majd hozzábújtam Harryhez, ugyanis már nagyon fáztam. 

- Fázol? - Válaszképpen csak bólogatni kezdtem. - Akkor gyere - intett kezével, jelezve hogy menjünk vissza a kocsihoz. 

Végül arra jutottunk hogy ez a röpke fél óra mégsem tekinthető igazi randinak, ezért úgy döntöttünk elmegyünk Harryhez, és ott csinálunk valami értelmes - vagy teljesen haszontalan - programot. 

Csak egy pillanat választott el attól hogy elkapjon minket az eső, de szerencsére sikerült az utolsó másodpercben fedél alá kerülnünk. Fél hat körül járhatott az idő, így már kezdett sötétedni.  

- Mit szólnál ha összeütnénk valami vacsorát? - ragadta meg kezeimet, majd a konyha felé kezdett el vezetni. 

- Megint mirelit pizzát fogunk enni? - kérdeztem nevetve. 

- Remélhetőleg most más is lesz - válaszolta, majd halkan felnevetett. - Mit szólnál spagettihez? - vonogatta csábítóan szemöldökét, majd előrántotta háta mögül a tésztát tartalmazó zacskót.

- Szuper ötlet - kacsintottam rá, majd segítettem kiszedni a zacskóból elkészülésre váró ínyencségünket. 

Harry nem meglepően egyáltalán nem mozgott otthonosan a konyhában, de ezt már a mirelit pizzás esetnél is volt lehetőségem tapasztalni. Elővettem egy lábast, majd vizet töltöttem bele, kicsit vártam amíg bugyborékolni kezd, ezután pedig feltettem a tésztát forrni. Hamarosan következett a szósz, melyhez nagy szerencsénkre találtunk alapanyagot, ez pedig nagyban megkönnyítette dolgunkat, hiszen egy kis fűszerezést leszámítva csak meg kellett melegíteni.

- Oké, azt hiszem én nem is kellek ide segítségnek - tette maga elé kezeit elismerően, majd hátrálni kezdett. 

- Csak nem gondoltad hogy egyedül fogok főzni rád? - tettem csípőmre kezeimet, majd felnevettem.  

- Na jó legyen - adta meg magát, majd visszabattyogott mellém.  

- Na milyen? - kóstoltattam meg vele a szószt, miután az már jó pár perce melegedett a tűzhelyen. Arckifejezéséből arra mertem következtetni hogy annyira nem lehet borzalmas, ez pedig egy elégedett vigyort varázsolt arcomra. 

- Hmm... Nem kellene bele még egy kis só? - kérdezte felvont szemöldökkel. Én is megkóstoltam, és azt véltem felfedezni hogy Harrynek igaza van, egy kis íz még hiányzik belőle. 

- De, igazad van - bólogattam elismerően, majd megfogadtam tanácsát. 

- Egyébként Niall érdeklődött a tesóid felől... Jól tettem hogy Lolát ajánlottam neki? - váltott hirtelen témát. 

- Lola elég nehéz eset... Nagyon szerethető, megbízható és megértő. Azonban ekörül kialakult egy másik énje is, ami megközelíthetetlen és nehezen kiismerhető. Nagyon sok idő kell ahhoz hogy ezt a falat át tudd törni. Nem ismerem Niall-t, ezért nem tudom hogy lenne-e türelme ehhez az egész dologhoz. 

- Valójában ha belegondolok, még sosem láttam Niallt igazán szerelmesnek... - gondolkodott el, majd a falat kezdte el bámulni. - Na mindegy, lesz ami lesz. Viszont mi van veled? Te nem érzed úgy hogy néha falakat emelsz magad köré? - szegezte rám tekintetét.

- Meglehet - vontam meg vállam. - Tudod annyi ijesztő dolgot hallottam már a szerelemről. Az elején minden szép és jó, megvan a szikra, aztán hirtelen az egyik félben kialszik. De mi van ha a másikban azután is ugyanúgy megmarad? Viszont már nem tehet semmit, mert a másik rég tovább lépett. Sok ember csak addig ismeri a szerelmek történeteit hogy a hősszerelmesek összejönnek. És mi van azután? A vége úgyis az hogy az egyik egy szó nélkül lelép, azonban a másik fél megtörten érzi még ugyanazt, melyet az egykori párja már rég a háta mögött hagyott - Magamat is megleptem ezzel a diplomatikus hozzáállással, de tényleg ilyen gondolatok keringtek bennem. 

- Hát, az élet már csak ilyen. Kiszámíthatatlan - mondta könnyedén. - De nem kell mindig így végződnie. Néha csak hagyni kell hogy a dolgok úgy történjenek ahogy lenniük kell. Grace, azt hiszem te túl sokat gondolkodsz, mikor csak engedned kéne hogy sodorjon az ár - ölelt át hátulról. 

Volt igazság abban amit mondott. Néha talán már túlságosan is szeretnék a dolgok mögé látni, és legtöbbször ez a bizonytalanságom oka. 

Abban a pillanatban ahogy Harry mondta, hagytam hogy csak sodorjon az ár, és élveztem hogy a karjaiban lehetek. 

A spagetti fantasztikusan sikerült, és ez az egész randi is. Nem volt semmi rongyrázás, vagy ilyesmi, ugyanis nekem arra nincs szükségem. Én nem egy sztárt akarok, hanem egy egyszerű fiút, akit szeretni tudok, és aki ugyanígy viszonozza érzéseimet. És ennyi idő elteltével már abszolút megmutatkozni látszott Harry-nek ezen hétköznapi énje is. Persze természetesen hogy sztár, ezt el kell fogadnom, és bele kell törődni az ezzel együtt járó esetleges nehézségekkel, mint például a lesifotósok... 

Mióta együtt vagyunk, Harry még egyszer sem mondta ki hogy szeret, de ezt azt hiszem egyenlőre nem is bántam, mivel nem akartam elsietni a dolgokat. Ennek a kimondásához idő kell. 

Megkértem Harryt, hogy hadd nézzem meg a koncertfilmjüket, melyről a húgaim már annyit áradoztak, azonban nekem azt sosem volt kedvem megnézni. Ezúttal viszont már más volt a helyzet. 

Természetesen örömmel rábólintott az ötletre. Tényleg tetszett, érdekes volt, és olykor vicces is. Nem voltam rajongó, és akkor sem éreztem azt hogy az lennék, de elkezdtem egész más szemmel nézni őket. Harryt természetesen már hosszabb ideje átértékeltem, de ezen film megnézése után az egész banda értékesebbé vált a szememben. 

- Hát ez valami fantasztikus volt! Főleg a bejátszások a koncertből - talán életemben csak egy élő fellépést láttam tőlük, de miután ezt is megnéztem, rádöbbentem hogy tényleg jók. Van bennük érzelem, átélés, és legfőképpen szeretet és odaadás a közönség felé, amit nagyon fontosnak tartok. Olyan lelkesen áradoztam, hogy én magam is meglepődtem utóbbi tettemen. Nem akartam őrült rajongónak látszani - ugyanis egyáltalán nem is voltam az -, ellenben meg akartam maradni a szokásos Grace-nek, aki nem osztogatja csak úgy az elismeréseket. - De azt persze hozzá kell tegyem hogy a csinos pofitok nélkül nem csinálnátok nagy karriert - váltottam át mélyebb, komolyabb hangvételbe, mire elnevette magát. 

- Ez az én Grace-em - motyogta maga elé mosolyogva, majd átdobta karját vállamon és nyomott egy puszit fejemre.

Az este végén Harry hazavitt, és mielőtt még beléptem volna a házunk kapuján, adott egy rövid, viszont annál kellemesebb csókot. 

Végiggondolva a nap eseményeit egy halvány mosollyal visszaandalogtam lakásunkhoz. Igaza volt Harry-nek. Néha jobb csak hagyni hogy a dolgok úgy történjenek ahogy, és sodródni az árral.