11. rész: And if you asked me if I love him, I’d lie.

Egy újabb fárasztó hétvégi munkanap után fáradtan estem be lakásunk ajtaján, amely érzés mostanában elég sokszor tapasztalható volt nálam, ugyanis egy perc szabadidőm sem volt.

Meglepődve tapasztaltam hogy egy zörejt sem hallok a nappaliból, ami a mi meglehetősen nagy családunkban soha nem esett meg.
- Hahó - szóltam be az előszobából, miközben levettem magamról farmerdzsekim, majd tekintetem egy pillanatra a tükörre szegeztem, annak érdekében hogy megigazítsam szerteágazó hajam.
Azonban nem jött válasz, és ez nagyon érdekes volt számomra. Már sötétedett, ezért felkapcsoltam a házban található összes villanyt. Nem vagyok hozzászokva ahhoz hogy bármikor is egyedül legyek, ezért kissé óvatosan vettem lépteimet, és minden helyiségbe benéztem. Amikor beértem a konyhába, a hűtőn találtam egy neon sárga cetlit, melyet rögtön le is téptem onnan, és elolvastam. Az állt rajta, hogy az egész család elment az Oxford Street-re vásárolgatni, utána pedig vacsorázni, úgyhogy egyhamar ne számítsak rájuk. Remek... A családom összes tagja, plusz még megtoldva egy-két rokonnal, kiruccan a városba, de nekem nem szólnának. Inkább gubbasszak itthon egyedül a sötétben, miközben - nem a legszebb kifejezéssel élve - majd' összefosom magam. Nekem van a legjobb famíliám...
Bekapcsoltam a tévét, majd valamilyen mesecsatornára tettem, ahol véletlenül sem vágnak be ijesztő reklámokat. A sötétség még hagyján volt, de ezt megkoronázta még az ég dörgése és villámlás is, mely egy hatalmas vihar közeledtét jelezte.
Gyanakodva körbenéztem, majd levetettem magam a kanapéra egy tányér chips társaságában. Minden egyes apró zaj után felkaptam fejem, és feszülten körbenéztem. Az ég hatalmas villámokat szórt, ami sejtelmes fényt adott az egész lakásnak, ennek hatására pedig már egy igazi horrorfilmben éreztem magam. Képzeletemben már láncfűrészes gyilkosok és túlvilági démonok alakjai születtek meg, mikor hirtelen egy hatalmas dörgés kíséretében valaki kopogtatott az ajtón, én pedig az ijedtségtől felpattantam a kanapéról, eldobtam kezemből a chipset, és halkan felsikítottam.
- Úristen - sóhajtottam fel hangosan, majd tenyerem homlokomnak támasztottam. A horrorfilmekben ilyenkor jön az a rész, hogy a mit sem sejtő naiv lány ajtót nyit, és lecsap rá a gyilkos...
Lassú léptekkel odasétáltam az ajtóhoz, majd az előszobában elrejtett baseballütőt - ami ilyen és ehhez hasonló esetekre volt félretéve - kezembe vettem, a szabad kezem a kilincsre helyeztem, majd egy hirtelen mozdulattal kinyitottam.
Az ablakból beáramló villám fénye erősen felvillant, ami még ijesztőbbé tette az előttem álló kapucnis alakot. Egy hangos sikítás kíséretében felemeltem baseballütőmet, majd éppen leütöttem volna az ijesztő anonimot, mikor ő védekezve felemelte kezeit és arrébb lépett.
- Hé! Ne üss le, Harry vagyok - kiabálta, mire szívverésem végre - vagyis csak majdnem - újra a normális tempót vette fel.
- A frászt hoztad rám! - sóhajtottam fel megkönnyebbülve, majd letettem kezemből az ügyeletes fegyveremet.
- Egyedül vagy? - vonta fel szemöldökét, majd ajkait szorosan összepréselte, visszatartva ezzel egyre kitörni vágyó kacagását.
- Ne nevess! - bokszoltam bele vállába. - Halálra aggódtam magam. Azt hittem valami baltás gyilkos vagy - Ezen mondatom után már nem bírta magában tartani, ezért jólesően elnevette magát.
- Meg akartalak lepni... És azt hiszem ez sikerült is - mondta még mindig nevetve.
- Hahaha - forgattam meg szemeimet, azonban néhány másodperc múlva én is elmosolyodtam, visszagondolva az előbbi jelenetre. - Egyébként, gyere csak be - invitáltam be lakásunkba.
Bólintott egyet, majd amint belépett az ajtón, azzal a lendülettel nyomott egy puszit arcomra, melytől kissé elpirultam, és lesütöttem szemeimet.
Már megint ez a fránya bizonytalanság... Szívem szerint abban a pillanatban magamhoz rántottam volna, és egy csókot leheltem volna ajkaira. De nem tettem, és én sem tudom miért. Azt viszont tudtam hogy Harry is furcsállja ezeket a hirtelen hangulatváltozásaimat. Az egyik pillanatban a nyakába ugrok és örömmel közlöm vele hogy leszek a barátnője, aztán pedig még csak egy csókra sem méltatom...

- Itt meg mi történt? - nézett a chipsszel elterített kanapéra.
- Amikor csöngettél annyira megijedtem hogy a kezemben szorongatott chipses tálat elhajítottam - nevettem fel halkan, mikor megjelent szemeim előtt a jelenet. - Egyébként jó is hogy jöttél, mivel már azt fontolgattam hogy kimegyek a ház elé és a lépcsőn fogok üldögélni amíg az én drága jó családom megjön, akik történetesen nem vittek magukkal a közös programra - jegyeztem meg hálálkodva.
- Másért nem is örülsz hogy itt vagyok? - biggyesztette lefelé ajkait, mire én őszintén elmosolyodtam.
- Dehogynem. A puszta jelenléted is boldoggá tesz - borzoltam kissé össze haját.
- Hé - nyúlt mosolyogva hajához, majd visszarendezte göndör fürtjeit a szokásos helyzetbe. Ezen mozdulata után karjait derekam köré fonta, mely melegséggel töltött el.
Néhány másodpercig még nem néztem fel szemeibe, de tekintetét magamon éreztem. Úgy kémleltem a padlónkon lévő repedéseket, mintha azok lennének a helyiség legérdekesebb dolgai. Azonban mikor felnéztem mélyzöld, pajkosan csillogó szemeibe, azok teljesen megbabonáztak. A levegőt nehezebben tudtam venni, a szívem pedig a kelleténél kétszeresen gyorsabban vert. Ajkai olyan közel voltak enyéimhez, hogy szinte csak egy milliméter választotta el őket. Azonban mielőtt bármi történhetett volna, ismét lesütött szemekkel elkaptam fejem.
- Grace - nyúlt finoman állam alá kezével, majd felemelte fejem. - Mi a baj? - kérdezte, miközben arcom minden vonását alaposan megfigyelte.
- Én... - akadt el hirtelen szavam, majd elgondolkodtam. - Mindegy - vontam meg vállam, majd elhúzódtam ölelő karjaiból és két lépéssel hátrébb sétáltam. - Nem kérsz valamit inni? - váltottam olyan gyorsan témát, hogy egy szempillantásnyiba sem tellett.

* Harry szemszöge *

Komolyan nem tudok kiigazodni Grace-en. Azt gondoltam ami köztünk van, tényleg kezd komolyra fordulni. Két hete jártunk, de neki hirtelen olyan érzése támad hogy nem akar megcsókolni. És kifogásokat keres, hogy ne kelljen őszintén beszélnie az érzéseiről.

Olyan gyorsan elterelte a témát hogy levegőt venni sem volt időm. 

- Igen, persze - dadogtam, miután sikerült végre feleszmélnem elmélkedésemből. 

Besétált a konyhába, én pedig lehajtott fejjel, folytatva gondolkodásom kullogtam utána.

Grace úgy döntött hogy turmixot fog csinálni, ezt az ötletet pedig én is támogattam. Banán és eper ízesítésűnél döntöttünk, ami remek választásnak bizonyult, ugyanis nagyon finomra sikeredett. 

Levetette magát az amerikai stílusú konyha közepén elhelyezett széke egyikére, én pedig vele szemben ugyanezt tettem.

- Ízlik? - mosolygott rám, majd belekortyolt övébe. 

- Nagyon is - kacsintottam rá. - Fogadok hogy én iszom meg gyorsabban - néztem rá kihívóan, mire ő mellkasa alatt összefonta karjait. 

- Ne legyél te olyan biztos benne - ingatta fejét magabiztosan. 

- Hát ha ennyire biztos vagy magadban, lássuk kinek van igaza - Láttam szemében azt a felvillanó versenyszellemet, ezért biztos voltam benne hogy nem fogja visszautasítani ezt a páratlan ajánlatot. 

- Akkor készen állsz? - kérdeztem vigyorogva. 

- Készen állok-e a nyerésre? Abszolút - válaszolta szemtelen mosollyal arcán. 

- Hát akkor rajta! - S ezzel elkezdtük olyan sebességben vedelni a turmixot, ahogy csak lehetett. Mivel szinte egy egész üvegnyi volt, a kelleténél talán kissé túlságosan is megteltünk mire az mind elfogyott. 

Szegény Grace sajnos kudarcot vallott, én pedig diadalittasan ugrottam fel székemből, mikor tudomásomra jutott hogy én nyertem. 

- Tessék, örülj. Te nyertél - játszotta a sértődöttet, azonban pár másodperc elteltével elmosolyodott. - Viszont most levegőt sem kapok, úgy megteltem.

- Én is - nevettem fel halkan, majd vettem egy mély levegőt. - Viszont Grace... Nem mondanád el nekem mi volt az a nappaliban? - váltottam komolyabb témára, majd mélyen szemeibe néztem. 

- Már mondtam... Kételyek - Szemében némi reményvesztettséget és aggodalmat véltem felfedezni. 

Még egyszer sem mondta ki hogy szeret. Így konkrétan még soha. Bár én sem mondtam neki. Viszont magamban már számtalanszor megfogalmazódott. 

- Nem vagy biztos az érzéseidben? - kaptam el tekintetem. Megpróbáltam nem feszült hangulatot kelteni, egyszerűen csak kíváncsiskodtam. Számra még egy halvány mosolyt is festettem, hogy az egész szituáció ne tűnjön annyira bizarrnak.

- Nem tudom - válaszolta bizonytalanul, majd elkezdte körmét birizgálni. 

- Na de mégis... Amit érzel irántam... Az mélyebb mint amit mondjuk Louis iránt érzel? - Ezen hülye kérdésem után halványan ő is elmosolyodott. 

- Ne légy komolytalan - nézett rám azzal az angyali mosolyával. - Persze hogy mélyebb. Ez nem is kérdés. De lehet hogy elsiettük a dolgokat... Hiszen a szerelemhez idő kell, mi pedig... Talán túlságosan hamar belevágtunk ebbe az egészbe - motyogta bizonytalanul. Ezen mondatai után lefogyott a mosoly arcomról. Már megint kételkedik? Mégis mit csináljak még, hogy bebizonyítsam nem akarom megbántani, sem elhagyni? Folyton kifogásokat talál ki... Mint például hogy idő kell, vagy hogy minden túl gyorsan történt. De mit ért igazából ezalatt?

- Én komolyan nem értelek Grace! Eddig úgy tűnt hogy te tényleg kedvelsz engem. Most viszont nagyon egyértelmű hogy ez talán mégsem így van... Vagy nem? Látod? Ez itt a baj... Sosem tudsz biztos válaszokat adni - keltem ki magamból. - Én viszont már az eleje óta biztos vagyok ebben az egészben. Viszont ha te nem, akkor ne raboljuk egymás idejét - sóhajtottam fel hangosan, majd felálltam és elindultam a bejárati ajtó felé. 

- Harry! De én... - Hallottam hogy még egyszer utánam szólt a konyhából, azonban nem fejezte be mondatát. Megint elbizonytalanodott, igaz?
Kár volt azt hinnem hogy ebből lehet bármi is... Ő semmiben sem biztos velem kapcsolatban, úgyhogy talán jobb lenne véget vetni ennek az egész zűrzavarnak azzal, hogy elfelejtjük egymást. Á... Kit hülyítek? Képtelen lennék elfelejteni, mikor érzem hogy ez most más, mint az eddigi lányokkal való kapcsolataim voltak.

* Grace szemszöge *

Csak megszeppenve bámultam magam elé, miközben Harry elviharzott a lakásból. Utána kellett volna mennem megmagyarázni mit miért mondtam, de az igazság az, hogy én sem tudtam valójában. Megijedtem ettől az egész kapcsolatdologtól.

Fél óra egyedüli gubbasztás után a kanapén az én fergeteges családom betörte az ajtót, majd belépett az összes nevetgélő, jókedvű rokonom.

- Szia Grace - köszönt vigyorogva Georgi, majd lehuppant mellém. 

- Szia... - motyogtam a padlót bámulva. 

- Ne haragudj kicsim hogy nem vittünk magunkkal - nézett rám anya bocsánatkérően. - Azonban holnap minden figyelmünk csakis rád fog irányulni - lépett oda hozzám, majd szorosan megölelgetett.

- Oké, semmi baj - vontam meg vállam egy tettetett mosollyal arcomon, majd minden tekintetet kerülve utat törtem magamnak, és gyors léptekkel besétáltam szobámba. 

Nagyot sóhajtva levetettem magam ágyamra, hátamra feküdtem és a falon található fénycsóvákat kezdtem el kémlelni, melyeket a halványan pislákoló asztali lámpám vert vissza. Közben ezernyi gondolat cikázott fejemben Harry körül. Elméletileg járunk. Azonban ez még nem jelenti azt hogy ő biztos szeret is engem. Ki tudja, lehet hogy én is csak arra kellek neki... 

Hirtelen kopogást hallottam meg, mire egy hirtelen mozdulattal felkaptam fejem. 

- Tessék? - kérdeztem, miközben hajamba túrva felültem az ágyon. 

- Prücsök, én vagyok az. Bejöhetek? - hallottam meg apa hangját a fal túloldaláról. Csak ő hív prücsöknek, de imádom mikor így szólít. 

- Persze apu - szóltam ki halvány mosollyal az arcomon. 

Benyitott, majd óvatos léptekkel odasétált hozzám és levetette magát mellém. 

- Különösen szembetűnt hogy nem vagy jókedvű. Mi ennek az oka? - kérdezte aggódva, majd magához ölelt. 

- Különös dolgok ezek... 

- Mik? - vonta fel szemöldökét értetlenül. 

- Hát mint például a szerelem. Vagy csak egyszerűen a vonzalom egy másik ember iránt - vontam meg vállam, majd lesütöttem szemeimet. 

- Ugye nem az a Harry gyerek művelt valamit? - csattant fel. Látszott rajta hogy cseppet sem kedveli őt. Valahányszor szóba jön, apa szemei szikrákat tudnának szórni. Tudtam hogy félt tőle, de tudhatná hogy elég megfontolt vagyok ha ilyesmiről van szó. Bár ha az érzések összezavarnak, egy idő után már nem tudsz józanul gondolkodni. 

- Hát... Róla van szó - feleltem halkan, majd félrehúztam számat. 

- Bántott? - kérdezte egyre ingerültebb hangnemben. 

- Nem apa, dehogyis! - nyugtattam le. - Én voltam a hülye - ráztam meg fejem, majd tekintetemmel ismét a földet kezdtem el pásztázni. 

- Ó, már mindent értek... - szólalt meg felvilágosodva. - Gracie, az érzelmek hálójában az ember nehezen tud kiigazodni. Kételyeid vannak, igaz? 

- Azok - ismertem be, majd vettem egy mély levegőt. 

- Nekem is vannak ezzel a Styles-szal kapcsolatban... Tipikus szívtipró. Nem akarom hogy te legyél a következő prédája. 

- Éppen ettől félek én is... De néha úgy látom hogy ezúttal tényleg komolyan gondolja. Azonban mindig ott kering bennem egy érzés, ami azt sugallja hogy nem lehetek százszázalékosan biztos ezekben a dolgokban. 

- Gondolom már te is észrevetted hogy nem nagyon támogatom ezt a gyereket... Viszont ha neked tényleg tetszik, akkor elfogadom. Lesz ami lesz. De ha összetöri a szíved, én nem állok jót magamért! - Jól estek apa szavai. Nem gondoltam volna hogy pont ő fogja ezt mondani, de őszintén örülök hogy tévedtem. 

- Nyugodj meg apu, tudok vigyázni magamra. Én már csak megfontolt vagyok az ilyen dolgokban, ezt te is tudod - nyugtattam meg, majd ismét karjaiba bújtam. 

- Ez már igaz - ismerte el mosolyogva, majd nyomott egy puszit fejemre.
Fejem apu vállára hajtottam, és így ültünk még egy jó ideig gondolatainkba merülve. Mindig is szerettem volna ha apa tudná mennyire fontos nekem. A fejemben mindig megfogalmazódott, de ki sosem mondtam úgy igazán. Nem vagyok a szavak embere, az már biztos. De annak ellenére hogy nem mondom sokszor, nagyon szeretem őt, és soha nem akarom elveszíteni.

* Harry szemszöge *

Szó szerint feltépve az ajtót rontottam be lakásomba, majd leszórtam a kocsikulcsot az előszobában, ezután pedig a nappali felé vettem az irányt, ahol éppen Niall, Louis, Liam és Zayn is ott volt. 

- Tesó, téged vártunk. Csatlakozol a kis "lelkizős" esténkhez? - paskolta meg a kanapét maga mellett Lou. 

- Most a lelkizéshez van a legkevésbé kedvem - sóhajtottam fel, majd levetettem magam mellé. 

- Minden rendben Grace-szel? - érdeklődött Liam. 

Nem igazán figyeltem arra mit beszélnek, ezért Liam kérdését sem hallottam meg. Csak üres tekintettel bámultam magam elé, visszagondolva erre az egész bonyolult kapcsolatra Grace-szel. Nincs egy hónapja hogy ismerem, de máris nagyon sok minden történt köztünk. Először utált, és én sem voltam odáig érte. Aztán megkedveltem és úgy éreztem ő is engem. Most meg egyre inkább kezdem úgy érezni hogy beleszerettem. 

- Harry! - rázott meg Niall, mire én zavartan felkaptam fejem.

- Kérdeztetek valamit? - néztem rájuk értetlenül. 

- Nagyon elmerengtél - gondolkodott el Zayn. - Azt kérdeztük minden rendben van-e Grace-szel.

- Ha tényleg tudni akarjátok, nem igazán van rendben minden - vontam meg vállam, majd ismét a padlót bámulva merengni kezdtem. - Lehet hogy... Á, mindegy. Nem értem őt - ráztam meg fejem.
- De szerintem az nem megoldás hogy csak ülsz itt és nem teszel semmit. Hiszen te magad mondtad hogy különleges - mondta komoly hangvételben Liam. Teljesen igaza volt. De mit tehetnék ha Grace sosem tudja mit akar?
- Hallgass a szívedre - adta meg diplomatikus válaszát Zayn, majd biztatóan rám kacsintott.
Nehéz a szerelem... És ezt már szerintem nevezhetem annak. Grace mellett más embernek érzem magam. Vagyis nem másnak, hanem annak aki valójában vagyok. Nem Harry Styles-nak, a One Direction tagjának, hanem csak Harry-nek. Mellette lehetek önmagam, és vele csinálhatok teljesen hétköznapi dolgokat. Neki elmondhatok mindent amit érzek. Nekem rá van szükségem. Csak éppenséggel nem elég hogy ezt én tudjam. Neki is biztosnak kellene lenni ebben a dologban.

* Grace szemszöge *

Nincs annál jobb, mint mikor a szülinapod reggelén az utcán dolgozó munkások zajára ébredsz fel... Úgy képzeltem hogy madárcsicsergésre, százágú napsütésre és kellemes illatokra ébredek. Ehelyett mint már említettem, fúrógépek erőteljes hangjára, borús, sötét égboltra és odaégett palacsinta szagára keltem fel. Azért a maga módján ennek a tökéletlenségnek is megvan a varázsa. Azonban a minimális jókedvem azonnal lelombozódott, mikor Harry tegnapi távozására terelődtek gondolataim.

Megdörzsölve szemeimet felkeltem, majd lábamra vettem bélelt mamuszom és kicsoszogtam a nappaliba. 

- Itt a szülinapos! - lépett oda hozzám fiatalabb nagymamám, majd szorosan átölelt. - Nagyon boldog születésnapot kincsem - mondta mosolyogva, majd nyomott egy puszit fejemre. Minden jelenlévő családtagom megpuszilt és felköszöntött, kivéve Jade-et, de ezen természetesen senki nem volt meglepődve. Hamarosan azt is észrevettem hogy jött még valaki, aki eddig nem volt jelen. Az ízig vérig mexikói nagybácsim, aki szintén anyukám testvére. Anyu oldaláról voltunk félig mexikóiak, apáéról pedig texasiak. Ez a származás a legkevésbé Jade-en látszott meg. 

- Guido bácsi! - ugrottam nyakába, majd átöleltem. 

Benne az a legjobb, hogy mindent mindig képes a jó oldalról nézni. Jókedvű és élvezi az életet. Azonban képes komoly is lenni, ha olyan dolgokról van szó. 

- Szia Gracie - puszilt meg, majd kissé távolabb húzódott tőlem és alaposan szemügyre vett. - Hogy te mekkorát nőttél - kerekedtek el a meglepettségtől ajkai. Fél éve nem látott. Én nem tudom megítélni hogy azóta mennyit változtam, de Guido bácsi szerint sokat. 

A nagynénimtől, Many-től is ugyanilyen szavakat kaptam, aki ugyan már tegnapelőtt is itt volt, de még csak körülbelül öt szót váltottunk. És igen, a mi családunk előző nemzedéke ilyen vicces neveket adott gyerekeinek. 

Van két unokatesónk is, és egyikük húszas, még másikuk már harmincas éveit koptatja. Ők is örömmel és szeretettel köszöntöttek, ami igazán jól esett. Ők ketten nagyon idióták, de imádom mindkettőjüket. Az ő apukájuk, Many férje is igazán kedves, de a vele való kapcsolatom nem túl szoros. A nagyszüleim és apu még teljesebbé tették az ünnepet, ezért nem nagyon tudtam már mit kívánni. Maximum azt hogy Harry-vel minden rendben legyek, életemben először végre álljak a sarkamra, és vegyem a kezembe saját sorsomat.

Ezen a napon még az odaégetett palacsinta is jól esett. Minden számomra fontos ember velem volt - többé kevésbé - és ez melegséggel töltött el. Na meg az ember csak egyszer lesz tizenhét éves életében!

Remek ajándékokat kaptam. A legtöbb csak kis apróság volt, de én azt vallom hogy a szándék a lényeg. Nagy szó hogy még Jade-től is kaptam valamit. Ölelést ugyan nem kaptam, de ez az ő esetében elfogadható. 

- És van még egy meglepetésünk Gracie - nézett rám sejtelmes mosollyal arcán anya.

Izgatottan viszonoztam pillantását, majd ránéztek a többiekre, akik szintén mind vigyorogva bámultak. 

- Közösen összedobtunk neked egy nagyon tuti ajándékot - folytatta titokzatosan apa. 

Ekkor már tényleg nagyon felcsigáztak, ezért szinte már ugrándoztam a kíváncsiságtól. 

Anyu berohant a szobájába, majd egy kis borítékkal tért vissza. Izgatottan nyomta kezembe, reakciómat várva. A vicces az hogy ő látszólag jobban izgult mint én. 

Óvatosan kinyitottam a borítékot, majd kivettem a kis papírt belőle. Mikor alaposan szemügyre vettem, annyira hevesen kezdett el verni a szívem, hogy majd' kiugrott a helyéről. Végre kezemben tarthattam egy repülőjegyet Párizsba. Évek óta ez az álmom, és most végre valóra válik. Örömömben azt sem tudtam mit mondhatnék, vagy hogy köszönhetném meg ezt a csodás ajándékot. 

- Úristen... Ez... Én nem is tudom mit mondjak... Köszönöm mindegyikőtöknek! - mosolyogtam rájuk kissé könnyes szemekkel, majd mindenkit sorra átöleltem, ugyanis egy kicsit mindenki beledobott ebbe az ajándékba. Még Jade is, amivel mindenkit alaposan meglepett. 

- De persze természetesen nem egyedül mész kincsem - tette hozzá anya, mire én kíváncsian ránéztem. 

- Hanem kivel? 

- Veled megy Lola is. De arra gondoltunk hogy ne csak ketten legyetek, ezért vettünk egy repülőjegyet Jade-nek is - mosolyogtak rám biztatóan. 

- Hogy mi? - szólt közbe értetlenül Jade, ugyanis nyilvánvalóan még ő sem tudott arról hogy őt is beprotezsálták ebbe az egész útba. 

Ennek sem én, sem Lola nem igazán örültünk, hiszen tudtuk hogyha Jade is jönne, az egész utat csak végigkritizálná, mindenkibe belekötne és az összes dologhoz negatívan állna hozzá. Akár a testvérem, akár nem, el kell ismerni hogy borzalmas természete van. Lehet hogy kívülállóként nézve nagyon vicces és szellemes, de ha egy napot el kellene töltened vele, akkor rádöbbennél hogy Jade nem is olyan muris. 

- Jade?! - kérdezte fejhangon Lola. - Ne értsétek félre, nem mondom hogy nem szeretem Jade-et, de...

- Én nem szeretlek - vágott szavába Jade vállát megvonva. 

- Igazán köszönöm - nézett megvetően Lol "kedves" testvérünkre, majd folytatta párbeszédét anyáékkal. - Szóval nem tudom jó ötlet-e őt is vinni... 

Én nem szóltam egy szót sem, csak könyörögve néztem szüleimre, jelezve hogy egyetértek Lol-lal, csak nem akarok hangot adni véleményemnek. 

- Ugyan már lányok! Testvérek vagytok. Csak azt szeretnénk hogy jobban összekovácsolódjatok. És mi lenne alkalmasabb erre, mint egy párizsi út? - érvelt anya. 

Úgy sem volt választásunk ezzel kapcsolatban, hiszen a jegyek már megvoltak, így a véleményünk gyakorlatilag semmit nem számított. Persze Georgi és Megan időközben felajánlották hogy ők ezer örömmel elmennek Jade helyett a kis párizsi kiruccanásra, de anyáék úgy ítélték meg hogy még túl kicsik egy ilyen túrához, és amúgy is veszekedés lenne abból hogy ki kapja meg a jegyet. El kellett fogadnunk, Jade társaságában kell végignéznünk Párizs varázslatos látványosságait. 

A gondolataim folyton Harry-re terelődtek és arra, hogy milyen egy idióta vagyok. Egy olyan fiú akar - és jár is együtt velem -, akiről lányok milliói álmodoznak. Hülye aki egy ilyen lehetőség elől megfutamodik. Na meg, nem mellékesen nagyon is kedvelem Harry-t, és ez már elég inspirációnak kellene lennie ahhoz, hogy úgy tényleg belevágjak ebbe a kapcsolatdologba. Persze elméletileg már együtt járunk, de ez inkább még csak egy valamilyenfajta bevezetés volt - már ha lehet így fogalmazni. 

A kanapén görnyedve, teljes egészében csoki izű tortám utolsó maradványait majszolgatva bámultam a tévét Georgi-val, Megan-nel, Guido bácsival és a fiatalabb nagymamámmal, mikor csöngetésre lettünk figyelmesek. 

- Vársz még valakit? - fordult felém anya, miközben az ajtó felé sietett hogy kinyissa azt. 

- Nem - ráztam meg fejem határozottan, majd homlokomat felráncolva figyeltem hogy ki áll az ajtó túloldalán. 

Mikor kinyílt az említett tárgy, mind rendesen meglepődtünk. A One Direction négyötöde sorakozott bejárati ajtónk előtt, kivéve azt akit a legjobban vártam volna. 

- Sziasztok fiúk - köszönt nekik mosolyogva anya, majd beinvitálta őket. 

- Jó napot - köszöntek egyszerre, majd beléptek a nappaliba. 

Letettem kezemből tányéromat a dohányzóasztalra, majd kíváncsian odasétáltam hozzájuk. 

- Sziasztok. Hát ti? - vontam fel szemöldököm, majd méregetni kezdtem őket. 

- Először is boldog szülinapot - mondta Louis, mire a többiek egyetértően bólogatni kezdtek. 

- Köszönöm - bólintottam kifejezéstelen arccal, majd izgatottan vártam hogy feleljenek kérdésemre. 

- Másodszor pedig... Hé, van torta? - akadt meg Niall szeme a már csak két szeletből álló tortámon. 

- Kérsz? - forgattam meg szemeimet kuncogva, azonban mire ezt kimondtam, Niall már rég ott termett Megan mellett, aki örömmel szolgálta ki imádata tárgyát. 

Legyintettem egyet kezemmel, jelezve hogy lezártuk a témát, majd ismét a fiúkra néztem. 

- Figyelj, tudjuk hogy valami gubanc volt tegnap Harry és közted. Nagyon le van lombozódva és nem tud odafigyelni semmire. Azt viszont nem tudjuk hogy pontosan hányadán is álltok most. Nem lehetne hogy megbeszéljétek az esetleges problémákat? - kérdezte Liam könyörgő arckifejezéssel.

- Én voltam hülye tegnap - vontam meg vállam, majd elgondolkodtam. - De nem lehetne ezt inkább kicsit beljebb megbeszélni? - Nem akartam az egész famíliám füle hallatára kivesézni szerelmi ügyeimet, ezért szobám felé biccentettem, jelezve hogy ezt tárgyaljuk ki inkább odabent. 

Besétáltunk a viszonylag tágas szobámba, a fiúk pedig azonnal szemügyre vették az ott található tárgyakat és képeket. Hamarosan "csapatunk" bővült Georgi-val és Megan-nel, akik már attól is extázisba estek hogy egy levegőt szívhatnak kedvenceikkel. 

Megan érdekes mozdulatokkal simogatni kezdte Zayn zselézett haját, a fiú pedig ettől kissé megrémült. 

- Igen, mi egy nap házasok leszünk - mondta sóvárogva Megan, miközben még mindig szegény Zayn-t simogatta. Szegény fiú... Bár ezt már meg kellett szoknia. 

- Ő mindig ilyen... Érdekes? - találta meg a megfelelő szót Zayn. 

- Igen, és ne haragudj miatta - haraptam ajkamba. 

- Már hozzá vagyunk szokva - támasztotta alá előbbi elméletemet Liam. Szimpi ez a srác. Olyan kedves és közvetlen. Talán már kissé túl kedves is, amihez az én családomban ez ember nincs hozzászokva... 

- Szóval térjünk rá a tárgyra... Niall hol van? - nézett ránk értetlenül Louis, mire mi csak megvontuk vállunkat, ugyanis rajta kívül mindenki tisztában volt vele hogy éppen eszik. - Mindegy is. Te és Harry... Összevesztetek?

- Nem, ez nem nevezhető kifejezetten összeveszésnek - ráztam meg fejem. - Csak vannak kételyeim. De kinek nincsenek? Na mindegy, nem ez a lényeg. Csak Harry kicsit felkapta a vizet az én hülye, bizonytalan viselkedésem miatt. És teljesen jogosan... - Féltem hogy Harry előbb utóbb megunja majd ezt a bizonytalan állapotot, és vele együtt engem is. 

Éppen a "legdrámaibb" pillanatban valaki felszakítva az ajtót becsörtetett szobámba, aki mint kiderült Jade volt. Miért is lepődtem meg? 

- Csak azért jöttem hogy elmondjam mennyire nem szeretlek titeket - nézett a fiúkra szemrehányóan Jade. - Na jó... Talán még azt a zselézett hajút elviselem - mormolta, mire Zayn szájának szélére elégedett vigyor kúszott. - De ne legyen ám nagyobb arcod emiatt! Csak a tetkóid miatt kedvellek. Amúgy a barátotok már felzabálta a fél hűtőt... - terelte teljesen másfelé a témát. 

- Mindig ezt csinálja - legyintett kezével Louis. - Majd kárpótolunk - mosolygott ránk zavartan. 

- Szóval a vörös bír engem - Zayn még mindig nem tudott túljutni azon a tényen, hogy Jade elviseli őt. Ez nála már nagy szó. Akire meg azt mondja hogy szereti, na az már megnyerte a főnyereményt!

Jade ekkorra már távozott a szobából, mi azonban folytattuk az eszmecserét.

- Na, a lényeg az hogy kérlek menj el Harry-hez és tisztázd vele a dolgokat - kérlelt Louis, a többiek pedig egyetértően bólogattak. 

- Jó - bólintottam, majd lesütöttem szemeimet. - Köszönöm hogy eljöttetek fiúk. 

- Semmiség - mosolygott rám Liam. - Még egyszer nagyon boldog szülinapot. 

Kikísértem a fiúkat, Niall-t azonban nehéz volt kirobbantani a konyhából, ugyanis a családom női tagjai csak úgy lesték a kívánságait. Anyu még csirkecombot is sütött neki. És egy ilyen helyről ki akarna elmenni? 

- Nem szimpatikusak ezek a fiúk - ráncolta össze homlokát apa, miután elmentek. 

- Hagyd már őket Marc! Csak gyerekek - kelt védelmükre anya. 

- Nem annyira gyerekek már ezek. Légy óvatos velük Gracie. 

- Apu, nem kell mindent ennyire túllihegni. Ők csak haverok, ennyi - vontam meg vállam, majd leintettem a folyton aggodalmaskodó apámat. 

Néhány perc múlva ismét csöngetésre lettünk figyelmesek. Fogalmam sem volt ki akar még felköszönteni. Georgi odaszökdécselt az ajtóhoz, majd kinyitotta, én pedig az esőkabátban álldogáló April-t pillantottam meg. Előző nap, mikor beszéltem vele az interneten, azt mondta eljön, de nem gondoltam hogy komolyan megteszi. Örültem hogy gondolt rám, és a zuhogó eső ellenére meglátogatott. 

- Szia April - integettem neki, majd beinvitáltam a lakásba. 

Anyu szegezett felém egy amolyan "Ez meg ki?" pillantást. 

- Hát, ő April, nemrég ismertem meg a cukrászdában. Ő is Amerikából jött - mutattam be a többieknek, akik mind kedvesen bemutatkoztak neki. 

- Hoztam neked ajándékot - vette ki sötétkék lakktáskájából a becsomagolt apróságot, majd kezembe nyomta. 

- Igazán köszönöm - mosolyogtam rá, majd kibontottam. Egy kis karkötő volt benne, melyen egy mottó állt: "Always follow your heart". 

- Tegnap írtad hogy mennyire bizonytalan vagy. Hát remélem ha erre a karkötőre ránézel, elszállnak a kétségeid - viszonozta mosolyom. 

Lesütött szemekkel bólogattam, miközben Harry-re gondoltam. 

- Ne légy ennyire bizonytalan! Csak gondolj bele... Mennyi dolgot tudsz róla? Hogy tényleg kezded-e igazán megismerni. És hogy tényleg érdekel-e. Ha erre biztos válaszaid vannak, akkor ne hezitálj, csak élvezd a vele eltöltött időt. És ki tudja, talán a végén tényleg belé szeretsz - biztatott April. 

Belegondoltam hogy amióta megismertük egymást, egyáltalán mit tudtam meg róla. És végül kiderült hogy nagyon is sokat. Tudom hogy a kedvenc színe a narancssárga, hogy imád viccelődni, hogy amikor mosolyog, kis gödröcskék lesznek az arcán, hogy van egy gyönyörű nővére, na meg öt bolond barátja. És ha valaki megkérdezné tőlem hogy szeretem-e, valószínűleg hazudnék. Mivel szeretem őt. A szerelemhez tényleg idő kell, de én azt hittem több. Persze ez lehet emberfüggő is, de én mindig abban a hitben éltem hogy csak hónapok után tudom ezt először kimondani majd magamnak. A másik félnek meg aztán annál is később. De tévedtem. Biztos voltam benne hogy szeretem őt. Viszont azzal hogy ezt neki is elmondjam, még várni akartam.

Megköszöntem April-nek a biztatást, és azt is elmondtam neki, hogyha tíz perccel hamarabb érkezik, még elkaphatta volna Niall-t, amit szomorúan vett tudomásul. Azonban megígértem neki hogy legközelebb mindenképpen meg fognak ismerkedni, erről én magam kezeskedem. 

- Figyeljetek, nekem most el kell mennem, hamarosan hazajövök - szóltam be gyorsan a nappaliba, majd magamra kaptam egy Coca Cola feliratú piros pulcsit, melyet Guido bácsitól kaptam, és egy farmerdzsekit. Nem is gondolva az esőre ebben a nem éppen vízálló öltözetben lesiettem a lépcsőn, anyáék pedig még utánam is kiabáltak hogy nem kellene-e kabátot felvennem, de nem igazán figyeltem oda rá. Az ég odakint már sötét volt, ugyanis körülbelül este hat körül járhatott az idő, és mivel az ég egész nap borús volt, ezért ilyenkorra már bőven nem volt világos.

Két percen belül - mikor leértem az utcára - sikerült felmérnem hogy nagyon esik, és esőkabát nélkül tényleg nem vághatok neki ennek az útnak. Szerencsémre April pont utánam battyogott le, ezért sikerült megkérnem hogy vigyen el Harry-hez. Megkértem April-t hogy ne adja ki senkinek Harry lakcímét, aki erre természetesen rábólintott. Izgatottan vártam hogy odaérjünk és elmondhassam Harry-nek, biztos vagyok a dolgomban. Nem akarok több bizonytalanságot, csak tudatni vele hogy nagyon kedvelem és szeretnék vele járni. Tényleg.

Amikor odaértünk, meglepődve tapasztaltam hogy Harry lakásából kiáramlik a hangos zene, és áll egy pár kocsi is előtte. Az ő lakása tökéletesen alkalmas házibulik rendezésére, mivel minden adottsága megvan hozzá.

April felvont szemöldökkel nézett körbe, majd rám szegezte tekintetét. 

- Ez lenne Harry lakása? - mutatott az épület felé.

- Igen - bólintottam. - De nem gondoltam hogy bulit rendez... - merengtem el. 

- Na gyerünk csajszi - lökte meg karom vigyorogva. - Hozz rendbe mindent - kacsintott rám. 

- Rendben - viszonoztam mosolyát, majd kinyitottam a kocsi ajtaját. Meglepődve tapasztaltam hogy az eső már csak szemerkél, szinte alig érezni. - És April... Köszönök mindent - fordultam még egyszer hátra.

- Ugyan... Egy barátért mindent - biccentett egyet fejével, majd biztatóan rám nézett. 

Még egyszer rámosolyogtam, majd elindultam Harry lakása felé. Becsöngettem, és mikor kinyitották az ajtót, rendesen meglepődtem. Ed Sheeran állt előttem, az egyetlen olyan előadó, akiért még kimondottan rajongok is, azonban nem volt teljesen józan. 

- Ó, biztosan te vagy Gracie - mutogatott felém kómásan. - Fáradj csak be - állt el az ajtó elől, majd kezeit legyezgetve beinvitált. 

Egy rakás jól öltözött fiú és tökéletes alakú, miniruhás csaj mászkált fel-alá itallal a kezükben, néhányuk még táncolt is. Remek társaság. Én köztudottan nem az ilyenek közé tartozom.

Csodás... Van egy ember, aki remek dalokat ír, és kifejezetten kedvelem, szeretném tényleg megismerni, és megtudni hogy mi inspirálja dalai megírásánál, erre amikor lehetőségem lenne ezt megvalósítani, az illető holtrészeg. 

- Öhm, Ed - kopogtattam meg vállát, mire ő vigyorogva hátra fordult. - Harry-t, merre találom? - motyogtam. 

- Valahol arra - mit sem sejtő barátja határozottan irányított a nappali hátsó része felé, én pedig próbáltam utat törni magamnak a hangosan nevetgélő sznob társaságban. 

Mikor egy magas, tökéletesen belőtt hajú srác végre elállt az utamból, azonnal megpillantottam Harry göndör fürtjeit, melyhez hamarosan egy arc is társult. Lesütött róla hogy ő sem teljesen józan. Sőt... Sietős léptekkel elindultam felé. 

Azonban amikor már csak másfél méterre voltam tőle, hirtelen olyan dolgot láttam, mely hatására úgy éreztem minden lelassul körülöttem, és a Harry-vel való kapcsolatomba vetett hitem teljesen értelmét veszíti...