25. rész: Die in your arms

- Apa, biztos minden rendben lesz? - néztem apára fürkésző tekintettel.
A hideg szél átfújt dzsekimen, majd felkapta rendezetlen, hosszú hajam, mire a hideg egész testemet átjárta.
- Velem minden rendben lesz, prücsök - nyúlt oda kezemhez, majd megszorította azt.
A taxi előtt állva azt éreztem, hogy örökké Texasban tudnék maradni. A téli szünet hátralévő részét teljes egészében apa mellett töltöttem, ami tényleg csak néhány csekélyke nap volt, de nekem mindennél többet jelentett. Most már elért egy olyan állapotot, ahol tagadni sem tudná, hogy komoly betegsége van. Bár úgy láttam, most már nincs is azon, hogy ezt rejtegetni próbálja. Biztos voltam benne, hogy eddig csak miattunk mutatta erősnek magát. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy mostantól ha akarja, akkor sem tudja majd erősnek mutatni magát. Egyre gyengébb lesz. De ezt el kellett fogadnunk. Titkon azért reménykedtem valami csodában, melynek következtében apa majd váratlanul felépül, de az orvos is megmondta; erre sajnos szinte semmi esély nincs.
- Amilyen hamar csak lehet, újra eljövünk, rendben? - kérdeztem motyogva. Éreztem, hogy képes lennék elsírni magam, de nem tettem. Eddig apa mutatta végtelenül erősnek magát, de most fordult a kocka. Ezúttal rajtam a sor.
- Rendben. Szeretlek titeket, kicsim. Nagyon - húzott magához apa, majd adott egy puszit homlokomra.
- Mi is téged - válaszoltam halvány mosollyal arcomon.
Nagyon nehéz volt tőle elbúcsúzni. Szinte biztos volt, hogy nem most látom őt utoljára, viszont annak a lehetősége, hogy valami borzasztó egybeesés folytán a vártnál hamarabb elveszíti életét, ott lógott a levegőben.
A szilveszterünk úgy telt, mint eddig minden másik számomra. Otthon voltam, végig a családommal foglalkoztam, és olvastam. Sosem voltam az a nagy bulizós, de nem is gondolom, hogy valaha olyan leszek.
Rossz volt látni, hogy apa tényleg elég gyenge, és ez az idő múlásával csak rosszabb lesz.
Az utóbbi napokban kissé még Jade is megenyhült. Nagyon sokat láttam mosolyogni. Nyilván apa miatt mutatta magát boldognak. Egyébként ő nem egy vidám ember, jobban szereti magát jégkirálynőnek mutatni. Most viszont kissé gyengédebb volt. Neki sosem volt túl bensőséges kapcsolata apával. Mindig megpróbálta eltaszítani magától. Sokat veszekedtek, már kiskora óta. Bár Jade-del nehéz, ezt el kell ismerni. Főleg akkor volt nagyon ellenséges a szüleim és Jade közötti viszony, mikor anorexiás lett. Mindenkit ellenségnek tekintett, és néha mindennél jobban meg szeretett volna halni. Azóta ugyan - ami a kinézetét illeti - meggyógyult, de a kapcsolata apával nem lett sokkal jobb. Most viszont tényleg úgy láttam, hogy változtatni akar ezen. Talán eljutott a tudatáig, hogy valószínűleg hamarosan már nem lesz velünk, és ezért a hátrelévő időben muszáj mindent a lehető legjobban csinálnunk. Nem csak apa miatt, saját magunk miatt is. Mert jobb, ha életünk hátralévő részében úgy gondolunk majd vissza erre a pár, még apával töltött hónapra, hogy minden lehetséges percben tudattuk vele; szeretjük őt, és nem számít mi történik, mindig szeretni is fogjuk, ez sosem fog változni. Valószínűleg Jade sem akarta, hogy az apával való ridegsége az egész életére rányomja a bélyegét.
Ahogy a taxival végigmentünk a megszokott texasi utakon, ismét úgy éreztem, hogy visszamentem az időben. Bármennyire is kezdem megszeretni Londont, és bármennyire is jó, hogy odaköltöztünk - mert ennek rengeteg jó következménye lett -, Texas mindig az otthonom marad. Ahogy ránéztem a testvéreimre, tudtam, hogy ők is ugyanerre gondolnak.

A cseppet sem rövid repülőúton végig magáról az életről gondolkodtam. A körforgásáról, a váratlan fordulatairól, és arról, hogy néha milyen igazságtalan, hogy egy csomó ember sokkal hamarabb hal meg, mint kellene. Összességében arra jutottam, hogy az élet bizony nagyon nehéz. De afelől már nincsenek kétségeim, hogy megéri. Néha megéri a sok szenvedés. Mert azok a pillanatok, melyek feledhetetlenek és örömteliek, ötezerszer kárpótolják a szenvedéseket. A végén úgyis minden jóra fordul. Legalábbis eddig mindig abban reménykedtem, hogy ez így van. Minden ember egy történetet él át. Akár egy könyv, vagy egy film. Ugyan a valóságban nem megy minden olyan gördülékenyül, és az emberek nem tökéletesek, de tulajdonképpen az életünk egy fordulatokkal teli történet. És én hiszem, hogy ha nem vagyunk boldogok, akkor az még nem a vég.
Hosszú gondolatsorom elemzéséből Jade rázott vissza - szó szerint - a valóságba. Ha látja, hogy nagyon elgondolkodom, szeret véletlenszerűen megrángatni, hogy térjek vissza a Földre.
- Áu - nyúltam oda karomhoz, majd megsimogattam. - Megtennéd, hogy legközelebb mellőzöd a csipkedést?
- Nem - mosolyodott el gúnyosan. - Min tudsz te ennyire elgondolkodni?
- Olyan mély dolgokon, amik neked soha, még csak eszedbe sem jutnának. Tudod, olyan dolgokon, amin olyan emberek szoktak elmélkedni, akiknek van lelkük - viszonoztam gúnyos mosolyát, mire megforgatta szemeit.
- Apán? - kérdezte kissé lágyabb hangon.
- Többek között rajta is. De most csakúgy általánosságban az életről.
- Szörnyű, ami most vele történik...
- Tudom - nyúltam oda kezéhez, majd megszorítottam azt. - De túl leszünk ezen is. Ahogy minden nehézségen.
Jade éppen szólásra nyitotta száját, mikor anya hátrafordult, és ölembe hajította újságát.
- Egy kis olvasnivaló - mosolygott ránk, majd visszafordult a mellette ülő Lolához.
- Add oda - rántotta ki kezemből Jade, majd fellapozta.
Meg sem lepődtem azon, hogy ilyen barbár módon vette el tőlem, úgyhogy figyelmen kívül hagytam bunkóságát.
Unottan lapozgatta a magazint, azonban az egyik oldalnál hirtelen megállt, majd kidülledt szemekkel kezdte el bámulni a sorokat.
- Mi van? Hahó! Föld hívja Jade-et! - húztam el elképedt arca előtt kezem, majd mikor már erre sem reagált, enyhén fejbe kólintottam.
- Á - nyúlt oda tarkójához jajgatva.
- Bocsi, muszáj volt valahogy elérnem, hogy újra lélegezz. Mit láttál? - kérdeztem kíváncsi tekintettel.
- Nézd. Meg. Ezt. - mondta szaggatottan, majd elém tolta a cikket.
Ahogy ránéztem a szalagcímre, már ott ledöbbentem.

"A világ egyik első számú álompárja hivatalosan is szakított!

Zayn Malik és Perrie Edwards kapcsolata maga volt egy valóra vált álom. Legalábbis nagyon úgy tűnt. De a jelek szerint mégis adódtak problémák a kapcsolatban. Ezek pedig odáig vezettek, hogy Zayn néhány nappal ezelőtt véget vetett a románcnak. Az első árulkodó jelek a Little Mix twitter oldalán jelentek meg, ahol Perrie dalaikból idézett, vagy szakítással kapcsolatos idézeteket osztott meg. Mindenki találgatni kezdett, mígnem Zayn végül egy interjúban kimondta azt a szót, mellyel mindent tisztázott: a One Direction szívtiprója hivatalosan is szingli. Már csak az a kérdés, hogy ez a bizonyos "probléma" vajon egy harmadik személy volt-e."

Sajnos az utolsó mondatban valószínűleg jó nyomon jártak. Szinte biztos voltam benne, hogy a szakításuk egyik fő oka Jade volt. Hiszen amíg mi nem bukkantunk fel, Zerrie maga volt az álom. Nem. Biztos, hogy száz százalékban Jade volt a szakításuk okozója.
- Te el tudod ezt hinni? - szólaltam meg a hirtelen jött sokk után.
- Nem nagyon - bámult maga elé üres tekintettel. - Gondolod, hogy én benne voltam a dologban? - kérdezte suttogva.
- Jade... Nemcsak egy kicsit voltál benne a dologban. Egyedül te voltál benne! Miattad szakítottak!
- Úristen - dőlt hátra hirtelen, majd a hosszan benntartott levegőt hangosan kifújta. - Azt hittem jóérzés lesz egy ilyen cikket látni, de annyira mégsem. Most mégis mitévő legyek?
- Te mit érzel Zayn iránt? - fúrtam mélyen tekintetem övébe.
- Nem tudom...
- Dehogynem tudod - néztem rá megsemmisítő tekintettel.
- Na jó. Igazából nagyon is tudom. Szerintem... Nem tudom milyen érzés szerelmesnek lenni, de azt hiszem ez most az - hajtotta le fejét, majd bakancsa orrát kezdte el tanulmányozni.
- Mondd el mit érzel a közelében. Én majd megmondom, hogy szerelem-e.
- A szívem hirtelen felgyorsul, amikor egy légtérbe kerülünk, és izzadni kezd a tenyerem. Pedig utálok izzadni - tette hozzá bosszúsan, mire felnevettem. - És igazából van, hogy úgy érzem, egy szót sem tudnék szólni, mert nem tudom mit mondhatnék. Aztán mindig valami hülyeséget nyögök ki. És a pillangók a hasamban... A francba a pillangókkal, az egész állatkertet a gyomromban érzem, mikor mellettem van!
- Jade Harris, hivatalosan kijelentem: te szerelmes vagy Zayn-be - mosolyodtam el, majd megveregettem vállát.
- Jaj - temette arcát kezeibe. - Nem szabadna ennek így történnie.
- Jade, egyvalamit sose felejts el. Minden úgy történik, ahogy annak történnie kell - mosolyodtam el halványan.
- Te könnyen beszélsz. Neked minden olyan könnyű.
Nos, ebben volt valami. Elég stabilnak tűntek a dolgok Harry-vel. Bár ennek nem is szabadott volna másképp történnie azután, hogy egy szinttel feljebb vittük a kapcsolatunkat. Akkor, azon az estén éreztem magam először késznek rá. Talán nem éppen a legmegfelelőbb időben történt, de az élet ilyen. Néha a dolgoknak egyszerűen csak meg kell történniük. Mindegy hogy mikor. Ha megtörténik, akkor annak így kellett lennie. És innentől kezdve a Harry-vel való kapcsolatom teljesen átértékelődött. Átfordult valami nagyon mély, bensőséges dologba.
Apa betegsége is megtörtént, már nem lehetett visszafordítani. De ez annyit jelentett - hogy ugyan most még nem tudtuk miért, és igazságtalannak éreztük az egészet -, de valamiért így kellett lennie. Én biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb minden világossá válik.
- Adok egy tanácsot. Amint visszaértünk Londonba, beszélj Zayn-nel - mondtam Jade-nek, aki vonakodva ugyan, de bólintva belegyezett a dologba.
Kíváncsi voltam mi sül majd ki ebből az egész Jade-Zayn drámából. Elég sok minden történt már velük. És ugyan úgy tűnt, hogy nem illenek össze, mikor egymás mellett álltak, mégis az ellenkezőjét láttam. Tudtam, hogy együtt kiegészítenék egymást, pont azért, mert különböznek. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy mindketten borzasztóan bizonytalanok ezzel az egész köztük lévő dologgal kapcsolatban. Jó ötletnek tartottam, hogy beszéljenek, hátha ezzel sikerül kitisztítani az elméjüket.

Majdnem meghaltam az éhségtől, mire végre leszállt a gép, és újra Londonban voltunk. Az első teendőnk az volt, hogy veszünk valami kaját, mielőtt eljátszom a hattyú halálát. Végül egy japán szusizóba mentünk, ahol befizetünk egy bizonyos összeget, és utána a szalagról azt veszünk le, amit akarunk. Rég ettem szusit, úgyhogy ez most rendkívül jólesett.
Jade végig csak turkált a kajájában - ami nagyon nem jellemző rá, mert legalább annyit bír enni, mint én -, ezért érdeklődve figyelni kezdtem. Már a szemén is láttam, hogy a bizonytalanság gyötri.
- Jade, minden rendben? - löktem oldalba, majd kíváncsian ránéztem.
- Nem tudom - rántotta meg vállát, majd belekortyolt italába.
- Tudom, hogy nem. Menj, és beszélj Zayn-nel. Tudod hol lakik, nem?
- Tudom...
- Hát akkor? - forgattam meg szemeimet.
- De lehet, hogy nincs is otthon.
- Jade! Emeld fel a formás popsidat, és most azonnal húzz el Zayn-hez! - parancsoltam rá idegesen.
- Jól van na - morogta. - Nekem most el kell intéznem valamit. Majd otthon találkozzunk - jelentette be, majd felállt az asztaltól, és magára kapta fekete kabátját.
Anyáéknak felfogni sem volt idejük, hogy mit mondott Jade, aki már ki is viharzott az étterem ajtaján.
- Őt meg mi lelte? - kérdezte Andrew értetlenül.
- Majd meglátjátok - mosolyodtam el elégedetten, majd hátradőltem a széken.
- Tényleg, el is felejtettem mondani... A repülőgépen egy m... mo... m-modell mellett ültem - tette hozzá Andrew lélegzetvisszafojtva.
- Kitalálom. Közölte veled, hogy undorító vagy, és az út végéig hozzád sem szólt - szólalt meg Georgi eszelős vigyorral arcán.
- Nem. Képzeld el, beszélt hozzám. Azt mondta, helyes és vicces vagyok. Na ezt az arcotokba! - mutatott ránk kihívóan.
- Megkérdőjelezem, hogy épelméjű-e az a lány - mondtam fintorogva, miközben bátyámat bámultam, amint betömött szájába egy adag szusit.
- Megkérdőjelezem, hogy épelméjű-e nyenyenyenye - utánozta hangomat két oktávval feljebb.
- Andrew, hányszor mondjam még el, hogy én nem így beszélek? - kérdeztem felháborodottan.
- Én nem így beszélek nyenyenye!
- Nyenyenye!
- Nyenyenyenyenye!
Az ilyen hirtelen jött veszekedéseink általában félpercig tartanak, utána mindig lenyugszunk. Szörnyen gyerekesek vagyunk, ezt meg kell hagyni.
- Ja, és hogy tetézzük az élvezeteket, még a számát is megadta! Egy m... m... mo-modell - nézett el hitetlenkedve a távolba.
- Szegény lány, nem tudja mire vállalkozott - rázta meg fejét rosszallóan Megan, mire felnevettem.
Mindig rájövök, hogy igazából nem számít, mennyire érdekes és néha kínos családom van, imádok velük lenni. Minden perc ajándék, amit velük tölthetek.
Éppen be akartam vallani nekik is, hogy mennyire szeretem őket, és mennyire jóérzés velük lenni, mikor az egyébként szinte teljesen üres étterembe benyitott két ismerős arc. Azonnal hevesen integetni kezdtem Niall-nek és April-nek, majd miután észrevettek, rögtön odajöttek hozzánk.
- Sziasztok! Jó estét, Mrs. Harris - köszönt mosolyogva Niall, majd lehajolt hozzám, és szorosan átölelt.
April is ugyanezt tette, majd leültek a mellettünk lévő asztalhoz, és széküket felénk fordították.
- Sajnálom, ami Mr. Harris-szel történik. Tényleg, nagyon - nézett ránk együtt érzően April.
- Én is nagyon sajnálom. Ha bármiben segíthetünk, csak szóljatok - csatlakozott Niall, mire halvány mosollyal arcomon bólintottam egyet.
Ugyan Niall és April még nem fogták meg egymás kezét, és igyekeztek nem úgy viselkedni, mint egy szerelmespár, mégis biztos voltam benne, hogy ez már egy kapcsolat. Elképesztően összeillenek, úgyhogy én örültem a legjobban annak, hogy jól alakulnak köztük a dolgok.
- Hogy van Harry? - fordultam oda Niall-höz.
- Azon kívül, hogy majd' belehal a hiányodba, remekül van - válaszolt vigyorogva, mire halvány mosollyal arcomon lesütöttem szemeimet.
Ugyan beszéltem vele egyszer-kétszer telefonon, mégsem tudtam hogy jól van-e, mivel általában mindig apáról és rólam volt szó, mikor sikerült egymást elérni.
Rengeteget beszélgettünk, a téma pedig legtöbbször valahogy mindig apa felé terelődött. Ennek hatására egyre erősebben kezdtem gondolkodni azon, hogy hogyan tehetném apa utolsó hónapjait a lehető leghamarabb még boldogabbá. Egyenlőre fogalmam sem volt róla, de igyekeztem kiötleni valamit.
- Hé, Grace - hajolt oda hozzám Niall suttogva, mire mosolyogva ránéztem. - Figyelj, nem akarlak nyaggatni ezzel az éneklésdologgal, de komolyan nagyon szeretném, ha jelentkeznél egy tehetségkutatóba. Fantasztikus vagy, és a tehetségedet nem rejtheted el a világ elől! Mindenben segítek, amiben tudok, csak kérlek, gondold át!
Niall monológja után hirtelen minden eddigi homályos gondolat kitisztult a fejemben. Felidéztem magamban apa szavait, melyeket a kórházban mondott nekem.

"Egyszer azt mondtam neked, hogy mindig higgy magadban, és hogy soha ne add fel az álmaidat. És hogy légy önmagad. Benned sokkal több van annál, mint te azt hinnéd. Nagy dolgokra vagy hivatott, Grace. Csak te magad sem akarod elhinni, hogy mi mindenre képes lennél. Viszont én... Én hiszek benned. Mindig is hittem benned. És amikor már nem leszek, azt szeretném, hogy emlékezz erre. Emlékezz rá, hogy milyen sokat érsz. Tudom, hogy mindig féltél elmondani a világnak azt, amit belül éreztél, de itt az ideje, hogy tudasd másokkal is az álmod. Mutasd meg, ki vagy valójában."

Igen. Apa ugyanazt szeretné, amit Niall. Hogy másokkal is tudassam, mennyire szeretek énekelni. Hogy éljem az álmom. 
- Igazad van... - szólaltam meg hirtelen suttogva, néhány másodperc erőteljes gondolkodás után. 
- Miben van igazam? - vonta fel szemöldökét, miközben értetlenül bámult rám.
- Semmi - ráztam meg fejem hirtelen. - Tényleg jelentkeznem kell. Köszönöm Niall - hajoltam oda hozzá, majd szorosan átöleltem. Ő valószínűleg először nem tudta hova tenni a hirtelen jött érzelmi kitörésemet, ezért csak esetlenül megveregette hátam. 
- Örülök, hogy így döntöttél - válaszolt mosolyogva, miután elhúzódtam tőle.

Az este folyamán még azt is megtárgyaltuk, hogy melyik tehetségkutatóba fogok jelentkezni. Egyikünk sem gondolta, hogy egy X-Factor kaliberű műsorba kellene mennem, ezért inkább csak valami kisebb közönségű versenyre fogom beadni a jelentkezésem, hiszen már ez is épp elég nagy kihívás. Már most lerágtam mind a tíz körmöm, ha arra gondoltam, hogy egyáltalán közönségnek kell majd énekelnem. Niall azonban biztosított róla, hogy ő fog gitárral kísérni, ezért még csak egyedül sem leszek a színpadon. Ő egy nagyszerű barát. Jobbat nem is kívánhatnék. Végre először éreztem azt, hogy apán kívül valaki más is hisz bennem. Hogy végre van valaki, aki szintén tudja, mire vagyok képes.

* Jade szemszöge *

Soha életemben nem idegeskedtem még ennyit. Fogalmam sem volt mi játszódik le bennem, de izgultam. Pedig én olyat nem szoktam. Most viszont valahol legbelül tudtam, hogy talán valami olyan fog velem történni, ami meghatározza majd az egész hátralévő életemet. Furcsa, mert annak ellenére, hogy milyen nagyvilági és sokszor kicsapongó életet élek, sosem volt igazi barátom. Mindig is utáltam az olyan embereket, akik csak azért jönnek össze valakivel, hogy ne legyenek egyedül, és felvághassanak azzal, hogy milyen klassz, menő és elképesztően szexi pasijuk vagy barátnőjük van. Az ilyen kapcsolatok általában sosem a valós érzelmeken alapulnak. Pedig igazából azzal kellene összejönnünk, akit tényleg szeretünk. Hiszen anélkül mi értelme van egyáltalán az egésznek? Én talán pont emiatt nem jártam eddig senkivel. Mivel még senki sem tudott olyan érzelmeket kiváltani belőlem, mint Zayn. Néha egy erős jégtömbnek érzem magam, akit senki és semmi nem tud felolvasztani. Aztán jön ő, és a jég hirtelen mégis olvadni kezd. Azt hiszem ez a szerelem. Csak még én magam is félek tőle. Nem tudom hogyan kezelni, hogy ennyire sebezhető vagyok. 

A metrólejáróból felfelé vezető hosszú mozgólépcsőn körülbelül húsz embert löktem félre, akik kedvesebbnél kedvesebb megjegyzésekkel illettek, de jelen pillanatban ez nem izgatott. Ha már itt tartunk, igazából sosem izgat, hogy mit mondanak rólam. 

A metrózás után még buszoznom is kellett, ahol egy ügyetlen egyetemistasrác rám esett, úgyhogy a napi "ordítsuk le valaki fejét nyilvánosan" nevű akcióm is ki volt pipálva. A bennem felgyülemlett izgalmat és idegességet muszáj volt levezetnem valahogy, és nekem ez általában más embereken sikerül a legjobban. Egy kiadós ordibálás után mindig kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. 

Idegesen toporzékolva sétáltam el Zayn házához, mely egyáltalán nem nevezhető kicsinek. Azon is elgondolkodtam, hogy vajon ez-e az egyetlen háza, vagy Amerikában is van neki. Valószínűleg van. 
Néhány perc hezitálás után megnyomtam a csengőt, mire egy ismerős hang beleszólt a kaputelefonba. 
- Igen? - Pár másodpercig erősen gondolkodtam azon, hogy ki az irritáló hang birtoklója, aztán hirtelen rájöttem, hogy Louis az. Hát perszer, ki más is lenne? Ami idegesítő, az csak vele kapcsolatos lehet. 
- A legrosszabb rémálmod - válaszoltam unottan.
- Hahaha, nagyon vicces vagy Szörnyella...
- Ó, szóval már gúnynevem is van? - kérdeztem összeszűkült szemekkel. 
- Hah, nem csak egy - nevetett fel gonoszan. - Miért jöttél? 
- Tudtommal ez Zayn háza és nem a tiéd, úgyhogy semmi közöd hozzá. Engedj be, és kész. 
Louis nehezen ugyan, de vette a lapot, és beengedett. 
Takaros kis háza van Zayn-nek, azt meg kell hagyni. A kert nagyobb, mint a Hyde Park, a ház meg akkora, mint a Buckingham-palota... Hát, aki megteheti, az megteheti. 
Mikor közvetlen a ház elé értem, lassan és szaggatottan bekopogtam. 
- Esküszöm, ha Louis nyitja ki, arcon köpöm - morogtam magamnak, majd mikor az ajtó nyílni kezdett, hirtelen felkaptam fejem. 
Szerencsére nem Mister Idegesítő Bájgúnár nyitotta ki az ajtót, ennek viszont egy okból nem örültem... Amint megláttam Zayn-t, ismét izzadni kezdett a tenyerem, a szívem pedig abnormálisan gyors tempót vett fel. 
- Szia Jade - mosolygott rám féloldalasan, majd beletúrt fekete hajába. 
- Szia - válaszoltam összeszorított fogakkal, miközben igyekeztem a lehető legjobban palástolni érzelmeimet. Ha megtudná, hogy mit művel velem odabent, biztosan kihasználná, hogy ennyire tud hatni rám. Vagy ő tényleg szeret, és nem akarna megbántani? Na tessék, itt kezdődnek a bonyodalmak. Mi van, ha nem is miattam szakított Perrie-vel, és Grace rosszul gondolja? Milyen elképesztően gáz lenne, ha most szerelmet vallanék neki, ő meg közölné, hogy oké, de ő nem így érez irántam. Semmiben sem lehetek biztos! - Bemehetek? 
- Ja, persze - nevetett fel zavartan, majd elállt az ajtótól, és beinvitált. - Vedd csak le a kabátod. 
Bólintottam egyet, majd lehámoztam magamról fekete dzsekimet, és felakasztottam az ízléses előszobaszekrényre. 
Hirtelen Louis is csatlakozott köreinkbe, én pedig úgy éreztem, hogy menten fel tudnám rúgni. Az iránta érzett utálatom szemmel láthatóan kölcsönös volt, tudtam, hogy ki nem állhat engem. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy mennyire támogatta Perrie-t. A szakításuk után gondolom most már még jobban utálni fog. De ő sem tudhatja, hogy miattam szakítottak-e. Vagy talán Zayn az érkezésem előtt mondta el neki, hogy tényleg miattam vetett véget a padlizsánfejjel való kapcsolatának? Már megint ez a sok megválaszolatlan kérdés! Grace is mindig arra panaszkodik, hogy túl sok a válaszra váró kérdés a fejében, blablabla... Nem akarok olyan bizonytalan lenni mint ő, aki még levegőt sem tud úgy venni, hogy ne gondolkodna el rajta, vajon jól tette-e, amit tett. 
- Zayn, beszélhetnénk négyszemközt? - hangsúlyoztam ki az utolsó szót, majd lenéző tekintettel Louis felé sandítottam. 
- Khm - köhintett. - Persze. 
Louis megforgatva szemeit elment a nappaliba, előtte azonban még intézett felém egy bosszús pillantást, melyet én egy cseppet sem kedves grimasszal nyugtáztam. 
Mi a konyhába mentünk, ami simán beleillett volna egy főzős műsorba, minden szempontból. Nagy volt. Talán túl nagy is. Tud egyáltalán Zayn főzni? 
- Minek neked ekkora konyha? - jegyeztem meg, majd összefontam magam előtt karjaimat. 
- Néha szoktam sütögetni ezt-azt - rántotta meg vállát vigyorogva. - De igazad van, valójában tényleg kissé...  Méretes. Kérsz valamit inni?
- Nem, nem kérek - ráztam meg fejem, majd nekidőltem a pultnak, és lassan végighúztam kezem a sima tapintású márványon. - Ugye Tomlinson nem hallgatózik? - biccentettem a nappali felé, ami ugyan nem volt túl közel a konyhához, mégis úgy éreztem, hogy Louis képes lenne onnan is fülelni, amilyen kotnyeles... 
- Nem hiszem - nevetett fel halkan. - Egyébként ne értsd félre, örülök, hogy itt vagy, de minek is köszönhetem tulajdonképpen a látogatásod? 
- Khm... Hát - szólaltam meg nehezen, majd lesütöttem szemeimet, és elkezdtem a padlón fel-le húzogatni fekete bakancsomat. - Hallottam, hogy szakítottál Perrie-vel - néztem fel rá. 
- Igen - Ezúttal ő sütötte le szemeit. 
- Miért? 
- Már nem éreztem azt, amit kellett volna. Tényleg szerelmes voltam Perrie-be. De már nem. Mert úgy érzem, most már más iránt táplálok ilyen erős érzelmeket - Szavai hallatán szívem hirtelen a torkomba ugrott. 
Megköszörültem torkom. 
- És ki az a valaki? - kérdeztem meglepően határozatlanul.
- Nagyon úgy tűnik, hogy te - kapta fel tekintetét, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám. 
Hirtelen megállt körülöttem a világ. Azt sem tudtam mit tegyek. Mozduljak, vagy ne? Közeledjek hozzá, vagy ne? Akkor egyvalamiben már biztos voltam. Szeretem Zayn-t. De nem tudhattam, hogy jó döntés lenne-e, ha mi összejönnénk. 
Körülbelül félperc teljesen kimaradt az életemből. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy Zayn ajkai szinte összeérnek enyémekkel. Hirtelen elkaptam fejem, majd lesütöttem szemeimet. Fogalmam sem volt miért nem csókoltam meg, mikor megvolt rá a lehetőségem. Mivel egyáltalán nem arról van szó, hogy nem akartam megcsókolni. Mindennél jobban akartam ezt, csak nem voltam biztos benne, hogy helyes lenne, ha ezt tenném. Semmiben sem voltam biztos; ez volt a legrosszabb az egészben. 
- Hé, mi a baj? - suttogta, majd államnál fogva felemelte fejem. 
Hirtelen elvesztem mélybarna szemeiben, melyek kétségbeesést sugároztak. Miután ismét sikerült összeszednem gondolataimat, vettem egy mély levegőt. 
- Én... Nem tudom. Csak nem biztos, hogy ez az egész... Mármint köztünk, amit most teszünk, az helyes... Nem biztos - haraptam erősen ajkamba. 
- Hogy érted ezt? - emelte kissé feljebb hangját, majd keserűen felnevetett. 
- Te biztosan akarod ezt? Még azt sem tudom, hogy én akarom-e... - össze-vissza beszéltem. Magamra sem ismertem. És valószínűleg Zayn sem. Nem ennek a határozatlan, dadogó lánynak ismert meg. De én nem is ez vagyok. Csak a helyzet egyszerűen ezt eredményezte. 
- Hogy érted azt, hogy nem akarod? Jade, szakítottam a barátnőmmel és a világ tudtára is adtam. Szembeszálltam egy csomó emberrel csak azért, hogy veled lehessek. Ezek után pedig nem vagy biztos az érzéseidben? - kérdezte szinte már kiabálva. - Ezt nem hiszem el... Szakítottam Perrie-vel, te pedig még csak  azt sem tudod, hogy akarod-e - túrt idegesen hajába. 
- Tudod mit? Ha ennyire bánod, hogy szakítottál Perrie-vel, akkor menj vissza hozzá! - vágtam vissza ezúttal már én is ingerülten. 
- Ezt most komolyan mondtam? - fúrta mélyen tekintetét enyémbe. 
- Nem tudom. Döntsd el te - válaszoltam összeszorított fogakkal, majd idegesen kiviharzottam a konyhából, és az előszoba felé siettem. 
Miközben magamra kaptam kabátomat, titkon reménykedtem abban, hogy Zayn utánam jön, megcsókol, és minden rendbe jön, de nem tette. Néhány másodpercig hezitáltam azon, hogy visszamenjek, és már el is indultam a konyha felé, azonban félúton megtorpantam, és inkább visszafordultam. Még össze sem jöttünk, de máris összevesztünk... Talán soha nem is leszünk egy pár. Ugyan nem szeretném, hogy így legyen, de most az egyszer igaza van az embereknek. Nem illünk össze. Bárhonnan nézem, ezt látom. És azt is, hogy mindent mindig elrontok. Ahogy ezt a nagy lehetőséget is hagytam kicsúszni a kezeim közül. Ez az egész túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Az én életem nem egy tündérmese. Nem úgy nézek ki, mint egy hercegnő, és még csak nem is viselkedem úgy. A herceg - akit Zayn testesít meg - ugyan adott, de talán hozzá egy olyan lány való, aki tényleg illik az ő csodálatos kis világába.

~ *** ~

* Grace szemszöge *

Jó volt egy estét nyugodtan tölteni. Igyekeztem mindent kizárni a fejemből, és csak a jó könyvemre, a macskámra, a csokimázas fánkokra és a forrócsokira koncentrálni. Erre volt szükségem. Na meg egy kényeztető fürdésre, amitől frissnek érezhettem magam. Louis - mármint a macska - tényleg remek társ. Az állatok iránti szeretetem határtalan, és ezt a cicámmal való törődésem is bizonyítja. Tényleg félő, hogy elhízik majd mellettem. Bár igyekszem fitten tartani - csakúgy mint magamat. Mondjuk ez a rengeteg csokis fánk mellett nem lesz könnyű feladat...

A hazaérkezésünk utáni napon kénytelenek voltunk visszarázódni a szürke hétköznapokba, mivel a suli ismét elkezdődött. Egész délelőtt olyan voltam, mint egy zombi. Karikás szemek, kialvatlan fej - talán az éjfélig való olvasgatás eredménye -, és sehogy sem álló haj. Miért van az, hogy este, fürdés után mindig olyan szuperül áll a frizurám, reggel viszont ez az állapot totálisan megsemmisül, és úgy fest, mint egy szénakazal? Ó, a szénakazal a jobbik eset. Mikor le van lapulva, az a legrosszabb. A filmekben mindig olyan tökéletesek az emberek reggel, délelőtt, délután, és este is. Én már annak is végtelenül örülnék, ha legalább az egyik napszakban normálisan festenék...

A suli újbóli kezdetének csupán egyetlen jó oldala volt. Carter. Ő az egyik legjobb barátom, és jó néha hasonló intelligenciahányadossal rendelkező emberekkel is beszélgetni. Sajnálatos módon a könyvtárban már nem találtunk olyan könyvet, ami lázba tudott volna hozni minket, ezért közös elhatározással arra jutottunk, hogy délután ellátogatunk a könyvesboltba. Ez így is történt, sőt, még arra is sikerült rávennem a könyvimádó  barátomat, hogy igyunk valamit a Starbucks-ban. 

A könyvesboltban volt, hogy szétváltunk, de volt olyan is, amikor együtt nézelődtünk. 

- Grace, eddig nem akartam felhozni a témát, de tényleg sajnálom azt, ami az apukáddal történt. Illetve történik - szólalt meg hirtelen, majd egy pillanatra rám szegezte tekintetét.

Szomorúan elmosolyodtam, majd bólintottam egyet. Minden egyes percben azon járt az eszem, hogy most is mellette kellene lennem. Nem, talán nem ez a megfelelő szó... Nem volt kötelező mellette lennem, én viszont mellette akartam lenni. Hiszen bármelyik pillanatban rátörhet valami roham, és akár meg is halhat. Vagy csak egyszerűen gyenge, és szüksége van a lehető legtöbb segítségre. Egész egyszerűen haragudtam magamra, hogy nem vagyok mellette. 

- Igen, én is - válaszoltam, majd leemeltem a polcról egy macskákról szóló enciklopédiát. Nem akartam tovább boncolgatni a témát, mivel már így is túl sokat gondolkodtam ezen, úgyhogy teljesen másfelé tereltem a beszélgetést. - Mi újság Gianna-val?

- Inkább ne is említsd... - sóhajtott fel, majd tekintetét a kezében szorongatott Hemingway-regényre szegezte. 

- Azt hittem szimpatizáltok egymással. 

- Na látod, én is - nevetett fel ironikusan, majd megforgatta szemeit. 

- Történt valami? - vontam fel szemöldököm. 

- Nagyon sok minden történt az utóbbi időben, ami Gianna-val kapcsolatos.

- Mint például? - faggattam tovább. Kicsit kezdett bosszantani, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle. 

- Na jó, látom nagyon érdekel ez a dolog - mondta, majd vett egy mély levegőt. - Miután először találkoztunk - a fesztiválon - megadta az elérhetőségeit. Először kissé hezitáltam azzal kapcsolatban, hogy keressem-e, mivel nem voltam biztos benne, hogy olyan jellegű érdeklődéssel van-e irántam, mint ahogy én iránta. Aztán végül mégis úgy döntöttem, hogy keresni fogom, hiszen nem volt semmi vesztenivalóm. Jól elbeszélgettünk az interneten, aztán megbeszéltük, hogy találkozunk személyesen is. Gianna nagyon érzékeny lány, remek humorérzéke van, és intelligens is. Gyakorlatilag tökéletes, pedig állítólag olyan ember nem létezik. Szóval először tényleg minden teljesen gördülékenyen ment, találkoztunk, beszélgettünk...

- Vagyis randiztatok - szóltam közbe. 

- Ha nagyon szeretnéd, hívd annak... Oké, tételezzük fel; randiztunk. Nem is egyszer. Már majdnem ott tartottunk, hogy ez egy igazi kapcsolat, mikor Gianna viselkedése egy kissé megváltozott. Persze továbbra is az az érzékeny és okos lány maradt, aki eddig volt, csak néha kissé felkapta a vizet értelmetlen dolgokon. Én pedig nem vagyok az a fajta személyiség, aki hagyja, hogy bárki is uralkodni próbáljon felette. Így már akkor is veszekedni kezdtünk, mikor tulajdonképpen még nem is voltunk egy pár. 
- És akkor most mi lesz? - kérdeztem, majd elhúztam számat. 
- Fogalmam sincs... Tőle kellene ezt megkérdezni - válaszolta, majd megvonta vállát. 
- Sajnálom Carter - tettem vállára kezem, majd együtt érzően ránéztem. 
- Jaj, csak ezt ne! Nem kell együtt érzőnek lenni - rázta meg fejét, mire felnevettem. 
- Rendben, akkor nem is fogom feszegetni a témát, ha ezt szeretnéd - mosolyogtam rá. 
- Köszönöm, pontosan ez az, amit szeretnék - bólintott szigorúan. 
Éppen szólásra nyitottam számat, mikor telefonom hirtelen megcsörrent. Félpercig kutakodtam a táskámban, mire megtaláltam a készüléket, szívem pedig ötezerszer hevesebben kezdett el verni a kelleténél, mikor megláttam, ki keres.
- Szia Harry - szóltam bele mosolyogva. Ugyan nem állt előttem, és csak a telefonon keresztül kommunikáltunk, mégis ezer pillangó kezdett el repdesni a gyomromban. 
- Szia! - Meg voltam győződve arról, hogy ő is mosolyog. Ez már a hangján is érezhető volt. - Be kell vallanom őszintén, kezdek elvonási tüneteket érezni magamon a hiányodtól - mondta, mire halkan kuncogni kezdtem. - De komolyan, Grace. Elképesztően szeretnélek már látni. 
- Én is szeretnélek már látni téged - válaszoltam halvány mosollyal arcomon, miközben hajamat tekergettem. - És mikor adódna erre lehetőség? - tettem hozzá. 
- Emlékszel, amikor említettem, jó lenne megünnepelni valahogy azt, hogy két hónapja együtt vagyunk?
- Emlékszem. 
- Oké, akkor este hétre érted megyek, ha megfelel. A többi pedig maradjon meglepetés - Szinte biztos voltam benne, hogy megjelent arcán az a pajkos, gödröcskés vigyor, miközben beszélt. 
- Tökéletesen megfelel - mosolyodtam el a padlót bámulva. - Akkor majd találkozunk. 
- Szeretlek - válaszolt halkan, mire ismét elmosolyodtam. 
- Én is szeretlek - haraptam ajkamba. 
Miután letette a telefont, néhány másodpercig még nem tudtam visszanyerni a normális pulzusomat, ezért nekidőltem az egyik könyvespolcnak, majd beletúrtam hajamba, miközben folyamatosan csak mosolyogtam. Hogy lehet az, hogy még ennyi idő után is ilyen dolgokat tud kiváltani belőlem? Ez lenne az igaz szerelem? Amikor nem számít mennyi idő telik el, a térdeid ugyanúgy megremegnek, ha meghallod a hangját, vagy ha egymás mellett vagytok? Ha erre a válasz igen, akkor el sem tudom képzelni, hogy valaha is kiszeressek Harry-ből. 
Carter elég furcsán nézett rám, amikor majdnem hogy szédelegve járkáltam, és a semmin is mosolyogtam, de nem intézett felém semmiféle csípős megjegyzést, mivel tudta, hogy mennyire szerelmes vagyok. 


Oké, egy kis hónapfordulós vacsora még nem olyan nagy szám... Én mégis halálra izgultam magam. Pedig nem is először randiztam vele. Néha még magamat sem értem meg, ha az érzéseimről van szó. 
Georgi és Megan önként vállalkoztak rá, hogy segítenek kiválasztani a megfelelő ruhát, mivel szerintük az én ízlésem nem száz százalékig megbízható. Pedig mentségemre legyen, hogy nem is öltözködöm olyan förtelmesen! Mondjuk ők sem ezzel a szóval fogalmaztak. Azt mondták, túlságosan egyszerű vagyok. Ebben mondjuk van igazság. Az öltözködéstémát sosem reagáltam túl. 
- Grace, neked csak farmerjeid, kötött pulcsijaid és kopott pólóid vannak? - sóhajtott fel Megan, majd félredobott egy szerinte ronda felsőt. Az volt a kedvencem... 
- Hát, nagyon úgy tűnik - rántottam meg vállam, majd rákentem ajkamra a kedvenc koktélízű szájfényemet. 
- Reménytelen lány - legyintett Georgi, majd ő is letérdelt szekrényem elé, és kutakodni kezdett valami szerinte hordható ruha után. - Túl egyszerű, túl fehér, túl fekete, túl bő, túl kopott... - sorolta, miközben sorra hajította félre ruhadarabjaimat. 
- Hé, azért nem kell mindet lefikázni - csattantam fel. 
Georgi éppen szólásra nyitotta száját, mikor Megan hirtelen oldalba lökte, és rámutatott a kezében szorongatott ruhára. Mindketten ámuldozva figyelték az említett darabot, majd egyszerre kúszott egy elégedett vigyor mindkettőjük arcára. 
El is feledkeztem róla, hogy én rendelkezem ezzel a bizonyos ruhával. Nem igazán volt az én stílusom. Fehér, letisztult, mondhatni elegáns... De a lányoknak nagyon tetszett.
- Grace Harris. Ha ezt most nem veszed fel, többet nem állok szóba veled! - fenyegetett meg Georgi. 
- Hű de beijedtem - tettem magam elé védekezően kezeimet. - Ennél durvább fenyegetést még soha senkitől nem kaptam. 
- Jaj, mikor fogod már elhagyni ezt a szarkasztikus humorérzékedet? - csóválta meg fejét rosszallóan Megan. 
- Jól van na, csak ugrattalak - huppantam le a földre nevetve, majd közelebbről is szemügyre vettem a csinos ruhát. - Tényleg nem rossz - állapítottam meg. 
- Na ugye? - vigyorodott el Georgi. 
Végül még arról is ők gondoskodtak, hogy hogyan lesz megcsinálva a hajam, és milyen sminket fogok viselni. Szépen kicsinosítottak, az már biztos. A fehér, majdnem térdig érő ruhában és a fehér virágokkal hajamban igazi hercegnőnek éreztem magam.  
Teljesen készen állva egy Harry-vel töltött estére méregettem magam a tükörben - egészen elégedetten a végeredménnyel -, mikor telefonom hirtelen megcsörrent. Ismeretlen számot jelzett ki a telefonom, ezért kíváncsian emeltem fülemhez a készüléket. 
- Igen? - szóltam bele felráncolt homlokkal. 
- Szia Grace. Zayn vagyok - hallottam meg a barátságos hangot, mire halványan elmosolyodtam. 
- Szia! Mi újság? 
- Nem sok jó... Bizonyára te is hallottad már a legújabb híreket. 
- A szakításra gondolsz, igaz? Mert akkor igen, hallottam. Jut eszembe. Jó nyomon járok, ha úgy sejtem, Jade-nek köze van ehhez? 
- Nagyon jó nyomon jársz... Valójában ő az egyetlen oka, hogy szakítottunk - mormolta. 
- Ó, jaj... Nem tűnsz túl boldognak. Mi történt? Összevesztetek? - kérdeztem, majd elkezdtem hajtincseimmel játszadozni. 

- Igen... Pedig még össze sem jöttünk. Nagyon össze vagyok zavarodva. Reméltem, hogy te tudsz majd segíteni. 
- Nézd, az egyetlen, amit tehetek, az az, hogy beszélek Jade-del. Szeretnéd? 
- Azt nagyon megköszönném - Hangja alapján biztos voltam benne, hogy nagyon halványan elmosolyodott. 
A nagy telefonálás közepette arra lettem figyelmes, hogy csöngettek, és biztos voltam benne, hogy Harry érkezett meg hozzánk. 
- Rendben, de nekem most sietnem kell, azt hiszem megjött Harry - mondtam mosolyogva. 
- Oké, akkor jó szórakozást nektek. Szia Grace, és köszönöm. 
- Ugyan, nincs mit köszönnöd. Szia - köszöntem el, majd letettem a telefont. 
Lélekben még gyorsan felkészítettem magam arra, hogy Harry valószínűleg ötezerszer helyesebb lesz, mint előző alkalommal, és ezért lehet, hogy természetfeletti, olykor abnormális dolgokat fogok magamon tapasztalni. 
Vettem egy mély levegőt, majd lassú léptekkel elindultam a nappali felé. Már messziről hallottam anya duruzsolását, ahogy kínálgatta Harry-t mindenféle finomsággal, és megjegyezte, hogy milyen elegáns ma. Az én drága anyukám már csak ilyen. Időközben Georgi és Megan hangját is meghallottam; éppen azt ecsetelték, hogy milyen csinosan fogok kinézni, és hogy Harry tutira odáig lesz értem. Ennek hatására halkan elnevettem magam. 
Óvatos léptekkel odasétáltam hozzájuk, majd elmosolyodtam. 
- Hűha, Grace, gyönyörű vagy - szólalt meg Harry dadogva, miután végignézett rajtam.
- Köszönöm - sütöttem le szemeimet halvány mosollyal arcomon. - Te is nagyon elegáns vagy - emeltem fel ismét fejem, majd vigyorogva bólintottam egyet. Egy fehér inget viselt, melyet betűrt sötét farmerébe, ez pedig iszonyatosan jól nézett ki rajta.
Ő is elmosolyodott, majd odahúzott magához, és nyomott egy puszit fejemre. 
- Jaj, gyerekek, ez olyan romantikus! Hadd csináljak egy képet rólatok! - tapsolt kettőt anya, majd odaszökkent a könyvespolchoz, és levette róla a fényképezőgépet. 
- Anya, feltétlenül... Szükséges ez? - kérdeztem zavartan, majd ajkamba haraptam. 
- Nagyon fontos! Na, mosolyogjatok a kamerába - válaszolta anya. 
Zavartan elmosolyodtam, majd mikor elkészült a kép, már látatlanul is biztos voltam benne, hogy rólam borzasztóan sikerült. Igen, anya szeret mindent megörökíteni, amit csak lehet. 
Tízpercnyi fényképezgetés után anya végre utunkra engedett minket, így el tudtunk indulni az említett helyre, melyről nekem akkor még fogalmam sem volt. 
Egy jó ideig utaztunk, aztán amikor megérkeztünk, úriemberként nyitotta ki nekem mindenhol az ajtót, én pedig köszönetképpen pukedliztem neki egy párszor. 
Végül aztán világossá vált, hogy egy olasz pizzériába érkeztünk meg, ahol állítólag olyan pizzát sütnek, amit még Olaszországban is megirigyelnek. Kíváncsi voltam, hogy ez tényleg így van-e, és azt hiszem, nekem a kajával kapcsolatban jó az ítélőképességem. 
A kis olasz étteremben páratlan hangulat uralkodott. Az egész olyan meghitt volt. De talán a velem szemben ülő fiú is nagyban közrejátszott abban, hogy ennyire jókedvem volt. És igen, igaz volt, amit a pizzáról mondtak. Ebben az étteremben forradalmian jól készítik. 
Miután mindent megettünk, és jól kinevettük magunkat a sok nosztalgiázás közepette, Harry hirtelen előhúzott zsebéből egy dobozkát. Valahogy sejtettem, hogy a lánykérés még várat magára, de ezt a poént nem akartam elsütni, mert azzal romba döntöttem volna a romantikus pillanatot. 
- Tudom, hogy két hónap normális esetben még nem olyan sok idő, de nekem az. És szeretném, ha lenne még legalább száz ilyen hónapfordulónk - mondta, majd mosolyogva odaadta nekem a dobozkát. 
Halvány, meglepett mosollyal arcomon kinyitottam, majd megláttam benne egy gyönyörű aranykarkötőt. Egy végtelen jel volt rajta, én pedig teljesen tisztában voltam vele, hogy mit akar ez jelképezni. Onnantól fogva a H-betűs nyaklánc mellett volt még egy ékszer, melyet soha nem vettem le. 
- Harry, ez... Gyönyörű - mondtam dadogva, majd felnéztem rá. 
- Örülök, hogy tetszik - válaszolta mosolyogva, majd feltette kezemre az ajándékot. 
Egyszerűen minden tökéletes volt. Legalábbis az életem ezen része igen. Az apával történt dolgokat egy percre sem tudtam kiverni a fejemből, de Harry a rossz dolgok ellenére is mosolyt tudott csalni az arcomra, volt, hogy akarata ellenére is. Bármit tesz, azzal jókedvre tud deríteni. Efelől kétségem sincs. 

A romantikus vacsora hátralévő részét már Harry-nél fogyasztottuk el, ami még az olasz étteremnél is meghittebb volt. Imádom a tejszínhabos epret, és ő ezzel tökéletes tisztában volt. 
A hatalmas kanapén ülve etettük egymást, miközben lábaim övéin pihentettem. Ilyet eddig csak a filmekben láttam, de már értem, hogy miért szeretik az ilyen jeleneteket előszeretettel beletenni a romantikus filmekbe. 
- Mondtam már, hogy szeretlek? - kérdeztem meg hirtelen. 
- Egy párszor - nevetett fel halkan. - De én is téged - mosolygott rám, majd közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt. 
Odahúzódtam hozzá, majd fejem mellkasára hajtottam, és elégedetten felsóhajtottam.
Az élet néha nehéz, ez biztos. Sokszor történnek dolgok, melyek kétségbeejtőek és szomorúak, de azok az apró dolgok, melyek teli vannak boldogsággal, mindenért kárpótolnak minket. Én akkor ilyen boldog pillanatokat éltem át. Mert akárhányszor megérint, legszívesebben meghalnék a karjai között.