24. rész: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Az elmúlt csaknem huszonnégy óra csupán egy zavaros, ködös emlékkép volt a fejemben. Olyan gyorsan történt minden, hogy még csak fel sem tudtam fogni, ami körülöttem zajlott. Anya bejelentése, a hirtelen elhatározás, miszerint mi most elrepülünk Texasba... Az egész ott kezdődött, hogy anya elmondta, mi történt. Néhány percig mozdulni sem tudtam, teljesen lefagytam. A rossz előérzetem nem csalt, tényleg egy olyan dolog következett az életemben, melyet legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam. Anyu zokogva, alig érthetően adta tudtomra a történteket. Apa rosszul lett. De ez a rosszullét ezúttal nem csak olyan volt, ami egy kis lázzal jár, meg köhögéssel. Ez annál sokkal, sokkal komolyabb volt. Először csak erős fájdalmat érzett a hasában, majd ugyanezt érezte a hátában is. Alig kapott levegőt, és úgy érezte, menten elájul. Ami majdnem meg is történt, azonban Nell még időben felhívta a mentőket, akik gyorsan kiértek, és beszállították apát a kórházba. Odabent az állapota nem javult, egyre erősebben kezdte el érezni a fájdalmat a hasában és a hátában. Éppen ezért sürgősen kezelésre volt szükség.

Mindezt anyától tudom. Apa sosem volt olyan, aki gyakran beteg. Azonban az elmúlt félévben nekem is feltűnt, hogy ilyen jellegű fájdalmakat egyre gyakrabban érez a hasában, esetenként a hátában is. Nem gondolt semmi rosszra, és egyáltalán nem vette komolyan, mivel mindig azt mondta, hogy nem vészes, kibírja. Én viszont már akkor is sejtettem, hogy ennek nem szabadna így lennie. A sejtésem pedig anya bejelentése után beigazolódott, és értelmet nyert. Nem lehetett félvállról venni azt, ami vele történik.
Valami borzasztóan rosszat éreztem apával kapcsolatban. Tudtam, hogy történik vele - vagy éppen benne - valami, amit kezelni kell. Sürgősen kezelni kell. Éppen ezért, amint felfogtam, mit is mondott anya, azonnal pánikolni kezdtem a hirtelen ért sokk után. Közöltem, hogy nekem most azonnal Texasba kell mennem. Tudtam, hogy nekem mellette kell lennem. A testvéreim ugyanígy gondolták. Nem számított, hogy mennyibe fog kerülni egy hirtelen meggondolásból vett repülőjegy, és az sem, hogy mennyi időbe fog telni az, mire odaérünk. Nem érdekelt semmi és senki, csak az, hogy apa mellett lehessek. Nem számított, mi történt mostanában. Egyszerűen tudtam, hogy támogatnom kell.



Miközben a zűrzavaros órákat próbáltam helyretenni a fejemben - erre erőteljesen koncentrálva, üres, könnyes tekintettel bámultam magam elé. A kórház egyik csöndes folyosóján ültem a padlón, hátamat pedig a fehér falnak támasztottam. Iszonyúan fáradt voltam, mivel fél napja nem aludtam, de akkor ez sem tudott eltántorítani attól, hogy várjak. Várjak arra, hogy láthassam apát. Még nem tudtam semmi konkrétat az állapotáról, és azt sem, hogy mit fogok mondani neki. Teljesen össze voltam zavarodva.
Monoton ütemben forgattam kezemben mobilomat, miközben egyre inkább csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha tényleg valami óriási, visszafordíthatatlan baj történt apával. És én hiába jöttem ide, visszafordítani már úgysem tudom. Rosszabbnál rosszabb gondolatok sorai költöztek be fejembe. Ezek főként szörnyű betegségek voltak, melyek korai halállal végződnek. Azt, hogy apa meghaljon, még csak elképzelni sem tudtam. Persze tisztában vagyok az élet körforgásával. Megszületünk, élünk - ki többet, ki kevesebbet -, majd meghalunk. Ezután pedig jön valami. Vagy a semmi. Bár hívőlétemre mindig is úgy gondoltam, hogy a földi életünk után eljutunk egy helyre, amiről annyi történetet és feltevést hallottam már. De az, hogy apa ilyen hamar végleg elhagyjon minket... Már a gondolattól is könnyezni kezdtem. Ahogy pedig egyre jobban belelovaltam magam ebbe a szörnyű gondolatba, úgy a könnyezésem is átváltott sírássá, melynek nehezen tudtam volna megálljt parancsolni. Bár abban a pillanatban nem is akartam. Túl sok minden van bennem, amit nem adok ki.
Anya apa szobájában tartózkodott - csakúgy, mint Nell, akivel sajnos nem a legünnepélyesebb keretek között ismerkedtünk meg -, Jade a kórház elé ment ki, hogy friss levegőt szívjon, míg Andrew és Lola Georgi, Megan és Harry társaságában üldögéltek a kórház éttermében. Nos igen... Harry. Hihetetlen, amit értünk tett. Ott volt mellettem, mikor anya közölte mi történt apával. Látta, sőt mi több tudta, hogy mit akarok. Tudta, hogy nem lehetne megállítani, én bármit megtennék azért, hogy Texasba jöjjek, és apa mellett legyek. Éppen ezért amit csak tudott, megtett annak érdekében, hogy legyen repülőjegyünk a lehető leghamarabb induló texasi járatra. És ez még nem volt minden. Nem maradt otthon, Londonban, hogy kipihenje magát a nagy turné kezdete előtti napokon, hanem velünk jött, mert nem akart magamra hagyni egy ilyen helyzetben. Ő a világ egyik első számú szupersztárja, akinek tényleg nagyon kevés ideje van, és jól meg kell gondolnia, hogy az olyan napokon, amikor nem kell semmilyen kötelességnek eleget tennie, mivel tölti el azt a falatnyi szabadidejét, amivel rendelkezik. Elutazhatott volna a Bahamákra, hazamehetett volna Holmes Chapel-be, vagy egyszerűen csak maradhatott volna Londonban. De ő eljött velünk, és ugyanúgy mint én, majdnem egy egész napja talpon volt már. Apa mindig is tartott ettől a fiútól, és félt, hogy megbánt majd. Tehát a köztük lévő kapcsolat egy kicsit mindig feszült volt, de Harry-t most cseppet sem izgatta, hogy mi van köztük, ahogy az sem, hogy apának milyen fenntartásai vannak vele kapcsolatban. Az én érdekeimet, az én érzéseimet helyezte előtérbe. Ezt soha nem fogom tudni neki meghálálni. Talán másoknak nem nagydolog, de nekem mindennél többet jelentett, hogy itt volt mellettem, annak ellenére, hogy kicsoda is ő valójában. Erre az időre teljes mértékben félretette azt, hogy ő a világ egyik legkeresettebb híressége, és csak egy fiú volt, aki aggódik a barátnőjéért, de mindenben támogatja, amiben csak tudja.

Annyira feszült voltam, hogy hol a körmömet rágtam, hol pedig a számat, mely később már kisebesedett. Amikor pedig nem ezeket csináltam, kezeimet tördeltem. Az idegesség, a félelem és a feszültség teljesen átjárta a testemet, és minden egyes pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha apának tényleg valami nagyon súlyos, ne adj Isten halálos betegsége van. Minden lehetőség átfutott az agyamon, melyek rosszabbnál rosszabbak voltak. Jelen pillanatban nem tudtam, mit akarok jobban. Hogy kinyíljon apa kórtermének ajtaja, és végre bemehessek hozzá, vagy hogy ez a lehető legkésőbb történjen meg, mert legalább addig sem tudom az igazságot. És biztos voltam benne, hogy jelenesetben az igazság fájni fog.
Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy hirtelen észre sem vettem, apa szobájából kijött egy doktor. Mikor ezzel szembesültem, hirtelen felkaptam fejem, majd szememmel követni kezdtem az orvos mozgását. Egy pillanatra rám nézett valami biztatónak szánt halvány mosollyal, majd leült egy székre, ami mellettem volt elhelyezve. Fogalmam sincs, én miért a földön gubbasztottam. Egyszerűen csak ott volt kényelmes.
- Te vagy Grace, igaz? - szólalt meg hirtelen a középkorú, már őszhajú doktor úr.
- Igen - motyogtam magam elé.
- Én Dr. Graham vagyok. Apád sokat mesélt rólad.
- Most? - néztem fel rá egy pillanatra.
- Most is. De nem csak most. Már korábban is, mikor itt járt, a vizsgálatok miatt - Ezen mondat kimondása után döbbentem rá, hogy apa már tudta; nincs minden rendben vele. Szóval ez nem egy új keletű dolog volt. - Nézd Grace, nem fogok kertelni. Sok orvos ezt teszi, de én nem szépítem a helyzetet. Jobb, ha tudod, mi az igazság. Apád súlyos beteg. Nagyon súlyos.
- Pontosan mi történik most vele? - kérdeztem szinte suttogva, miközben könnyes szemekkel meredtem Dr. Graham-re.
- Rákos.
Ez volt a legnagyobb félelmem. És nem csak az utóbbi időben, hanem már kiskoromban is. Hogy egyszer apa rákos lesz, és már nem lehet rajta segíteni. Sajnos a félelemre mindig is volt okunk, ugyanis apa vér szerinti apja, a nagypapám, akit nem is ismertem, tüdőrákban hunyt el, nagyon fiatalon. Mindig abban reménykedtem, hogy az én apámmal ez nem fog megtörténni, hogy ő elkerülheti ezt az egészet. De nem így lett.
Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, szemeimet pedig egyre vastagabb könnyfátyol kezdte el borítani. Nem tudtam mit mondani, csak könnyes szemekkel meredtem magam elé, miközben próbáltam felfogni, hogy mit is jelent ez valójában.
- V-van még esély a gyógyulásra? - kérdeztem elcsukló hangon, reményteli, de elkeseredett tekintettel.
- Mr. Harris-nek - Marc-nak - hasnyálmirigyrákja van. A szerv farki részéből indult ki a tumor. Mivel apád már egy eléggé előrehaladott stádiumban van, most észre fogsz venni rajta változásokat. Mikor is láttad utoljára?
- Legalább két hónapja...
- Nos, azóta eléggé lefogyott. Akkor sem volt már teljesen a régi önmaga, de akkor ez még nem volt annyira észrevehető. Most viszont már - mint mondtam - előrehaladott stádiumban van a rák, tehát jelentős súlyvesztésen ment keresztül.
- Ő mióta tudja ezt? - suttogtam, miközben már nem bírtam visszafojtani könnyeimet.
- Nem sokkal azelőtt tudta meg, hogy ti elköltöztetek Londonba.
- Tehát már akkor is tudatában volt a betegségének, mikor vele éltünk? És elhallgatta előlünk? - csattantam fel hisztérikusan.
- Csak miattatok nem mondta el, Grace - válaszolt Dr. Graham nyugodt hangnemben.
Mostanában annyira eltávolodtam tőle... A karácsonyt sem töltöttem vele. Egy hónapja a telefont sem vettem fel neki. De ezúttal nem csak erről az egy hónapról volt szó. Az utóbbi egy évben - hiába élt velünk szeptemberig - alig volt otthon. Gondolom folyton Nell-nél volt. Mindig utazásokra, és egyéb más dolgokra hivatkozott, én pedig még magam is meglepődök azon, hogy elhittem ezt. Ahogy az összes testvérem is. Még Andrew is. Nem fektettünk nagy hangsúlyt erre a dologra. Egy egész év telt el úgy, mintha nem is ismerném az apámat. Illetve inkább olyan volt, mintha egy távoli ismerős lenne, akivel néha-néha összefutunk. És most el kell veszítsem? Vagy van még remény?
- Uram, nem válaszolt a kérdésemre. Van még esély a gyógyulásra? - Ugyan azt mondta, hogy nem fog kertelni, mégis úgy éreztem, hogy erre a kérdésre nem akar egyenes választ adni.
- A hasnyálmirigyrákra jellemző a gyors terjedésre való hajlam. Az apádnál is ez a helyzet áll fenn. A rák átterjedt a májára is. És sajnos azt kell mondjam, hogy már nem tudunk mit tenni.
- Mennyi ideje van még hátra? - kérdeztem összepréselt ajkakkal. Éreztem, hogy már bírom sokáig tartani magam, és hamarosan végleg eltörik a mécses. De miért is tartsam magam? Vagy jobb, ha úgy kérdezem; hogyan tartsam magam? Hogyan, amikor az apám halálos beteg? Az apám, aki kicsi korom óta nagyon közel állt hozzám. Mindig is velem töltötte a legtöbb időt a gyerekei közül. Emlékszem, amikor baseball és kosármeccsekre jártunk, és utána mindig beültünk a nagynénim éttermébe, ahol magunkba tömtünk egy igazi texasi óriáshamburgert. Rengeteg szép pillanatot éltem át az apámmal. Ő mindig arra biztatott, hogy ne féljek a kudarctól, mert nincs vesztenivalóm. Sosem akart irányítani. Csak azt akarta, hogy helyes döntéseket hozzak, és azt tegyem, amit a szívem diktál, amit helyesnek érzek. Talán ő jobban hitt bennem, mint én saját magamban.
- Néhány hónap. Jobb esetben fél év. De csak akkor, ha Marc nagyon erősen tartja magát. Erre nem látok sok esélyt. Sajnálom, Grace - nézett mélyen szemeimbe.
Abban a pillanatban éreztem, hogy ennyi volt. Nem bírok tovább erős maradni. Térdemre hajtottam fejem, majd keservesen zokogni kezdtem.
Az orvos vállon veregetett, majd felállt, és lassan elsétált a hosszú folyosón, amely teljesen üres volt. Minden egyes lépte nagy zajt csapott, mivel a kórtermekből kiszűrődő halk beszédfoszlányokon kívül mást nem lehetett hallani.
Percekig sírtam lehajtott fejjel, így észre sem vettem, hogy időközben valaki leült mellém a földre, és szorosan átkarolt. Letöröltem feldagadt szemeimről a könnyeket, majd felnéztem, és amint megláttam a mellettem gubbasztó Harry-t, azonnal átöleltem. Olyan szorosan, ahogy csak tudtam.
- Rákos... És az orvos szerint már menthetetlen - suttogtam erőtlenül, miközben még mindig erősen kapaszkodtam Harry-be.
- Nagyon sajnálom, Grace. Tényleg - suttogta hajamba. - Remélem az számít valamit, hogy bármi is történjen, én melletted vagyok.
- Ha tudnád milyen sokat számít... Amit most tettél értünk, és hogy itt vagy, hihetetlenül rendes volt tőled. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg - néztem fel mélyzöld szemeibe. - Hiszen te annyira elfoglalt vagy, és az, hogy eljöttél ide, számomra hihetetlen.
- Figyelj, nem számít hol vagyok, vagy mennyire leszek elfoglalt. Oké, talán egy koncert közepén nem fogok elrohanni, de bárhol vagyok; akár a világ másik felén is lehetek, én akkor is megtalálom rá a módot, hogy melletted legyek, ha szükséged van rám. Mert szeretlek.
- Én is szeretlek - bújtam hozzá, majd ismét szorosan átöleltem.
A szemeimet teljesen kisírtam, olyannyira, hogy már fájtak is. De nem is erőltettem meg magam annak érdekében, hogy abbahagyjam a sírást. Jelen pillanatban az lett volna a legnehezebb a világon.

- Na jó, azt hiszem visszamegyek a büfébe. Georgi és Megan eléggé el van keseredve. Nem nagyon értik mi történik most. Ők még nem tudják, ugye? - szólalt meg Harry néhány perc csönd után.
- Nem, még nem - ráztam meg fejem szipogva. - Menj nyugodtan. Szükségük van rád.
Nyomott egy gyors puszit fejemre, majd felállt, és elsétált a liftig. Miután teljesen eltűnt egyre halványodó alakja, gondolataim ismét őrült módon zakatolni kezdtek. Csupán az tudott félbeszakítani, hogy apa kórtermének ajtaja kinyílt, majd anya és Nell kiléptek a folyosóra, és elkeseredett tekintettel rám néztek.
- Jaj, kicsim - suttogta anya, majd lekuporodott mellém a földre, és szorosan magához ölelt.
- Az orvos elmondott mindent - szűrtem ki fogaim közt.
Időközben Nell is csatlakozott hozzánk, majd kezembe nyújtott egy üveg vizet. Lassan belekortyoltam, mely ezúttal igazi felfrissülést jelentett számomra. Órák óta semmi táplálékot nem juttattam a szervezetembe, ezért most még ez a kis víz is jólesett.
- Köszönöm - mosolyogtam rá halványan Nell-re.
- Sajnálom, hogy így kellett megismerkednünk - nézett rám szomorú mosollyal. Az ő szemei is könnyesek voltak, csakúgy, mint anyáé.
Tudtam, hogy normális esetben anya cseppet sem lett volna kedves ezzel a nővel, de ebben a helyzetben egyszerűen nem tudtak egymásra vetélytársként nézni. Pedig valójában azok voltak.
- Válaszoljatok őszintén egy kérdésemre. Ti mióta tudjátok ezt? - kérdeztem komolyan, válaszra várva.
- Régóta... - motyogta anya.
- Pontosabban? - néztem rá magyarázatot követelve.
- Már több hónapja - mondták ki egyszerre.
- Szóval több hónapja tisztában vagytok ezzel, de anya, te hagytad, hogy abban a tudatban éljünk, mintha minden rendben lenne? - csattantam fel idegesen. - Mind olyan bután viselkedtünk! És nem csak erről az egy hónapról beszélek. Hanem az utóbbi egy évről. Gyerekes módon nem beszéltünk apával és alig találkoztunk. Még csak meg sem próbáltunk normális család módjára viselkedni! Nell, veled pedig olyan hirtelen összeházasodott, hogy még csak levegőt venni sem volt időnk! Meg sem hívtatok rá. Mindannyian elrontottuk! - kiabáltam könnyes szemekkel, majd miután sikerült kellőképpen lenyugodnom, arcomat kezeimbe temettem.
- Sajnálom kicsim. Én is tudom, hogy elrontottunk mindent. Teljesen igazad van - suttogta fülembe anya. - De próbáljunk meg azon lenni, hogy ezt a maradék időt, amit apával tölthetünk, a lehető legjobban használjuk ki - adott egy puszit arcomra.
- Marc szeretne beszélni veled - szólalt meg Nell, majd halványan rám mosolygott.
- Rendben - szorítottam össze fogaimat, majd feltápászkodtam a földről, és egy gyors mozdulattal leporoltam farmeromat.
Tudtam, hogy életem talán legnehezebb percei fognak következni. Erőt vettem magamon, majd lassan benyitottam a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Mikor ránéztem apára, teljesen ledöbbentem. Az orvosnak igaza volt. Mintha egy másik embert láttam volna magam előtt. A régi, életerős, mondhatni nagydarab apám helyett egy vékony, erőtlen férfi feküdt az ágyban. Már a látvány miatt is összeszorult a szívem, pedig még nem is mondott semmit.
- Szia prücsök - mosolygott rám halványan, ezzel megpróbálva oldani a hangulatot.
- Azt hittem minden rendben van - motyogtam összepréselt ajkakkal. - Miért nem mondtad el? - kérdeztem halkan, azonban a mondat végére elcsuklott hangom.
- Nem akartam, hogy ennek a tudatában éljetek - rázta meg fejét, miközben még mindig mereven állta pillantásom.
- De ha ezt tudtam volna, minden egyes pillanatot kihasználok, amit veled tölthetek - motyogtam könnyes szemekkel.
- Nekem már az is rengeteget jelent, hogy most itt vagy - mosolyodott el ismét, mire már nem bírtam tovább, elsírtam magam.
- Nagyon, nagyon szeretlek apa! - szólaltam meg zokogva.
- Én is téged Gracie - válaszolta, majd széttárta karjait, arra várva, hogy odarohanjak, és átöleljem.
Így is tettem. Átöleltem, olyan szorosan, ahogy talán még soha. Ahogy elképzeltem, hogy hamarosan már csak az emlékeimben ölelhetem át apát, émelyegni kezdtem. Az életem talán legfontosabb embere ilyen hamar magamra fog hagyni... Ezt akkor talán még fel sem tudtam igazán fogni.
Úgy zokogtam, mint egy kisgyerek, és nem tudtam abbahagyni. De úgy gondoltam, talán jobb is, hogy már tudom az igazságot, még ha úgy is éreztem; bár ne tudnám mi vár ránk. Így át tudok értékelni mindent. És ki fogom használni a lehető legtöbb időt, amit apával tölthetek.
- Hogy vagy apa? - szólaltam meg, mikor már képes voltam kinyögni bármit is a sírás közepette.
- Most már jobban - válaszolta, majd halványan elmosolyodott.
Csodáltam ezért. Hogy ilyenkor is képes mosolyogni. Valójában tudtam, hogy abban az esetben, ha nem lennék itt, nem mosolyogna. Nem volt abban az állapotban. De fontos vagyok neki annyira, hogy erősnek mutassa magát akkor is, amikor végtelenül gyenge.
- Tudom, hogy nehéz, kicsim. De most még itt vagyok. És úgy tervezem, hogy még a tőlem telhető legtöbb ideig veletek legyek - nézett rám őszinte mosollyal arcán, majd megszorította kezeimet. - És valamit ígérj meg nekem.
Kérdő tekintettel felnéztem rá.
- Emlékszel, amikor kicsi voltál, és esténként meséket olvastam neked?
- Persze hogy emlékszem - mosolyodtam el egy pillanatra, mikor az emlékkép filmként játszódott le bennem.
- Egyszer azt mondtam neked, hogy mindig higgy magadban, és hogy soha ne add fel az álmaidat. És hogy légy önmagad. Benned sokkal több van annál, mint te azt hinnéd. Nagy dolgokra vagy hivatott, Grace. Csak te magad sem akarod elhinni, hogy mi mindenre képes lennél. Viszont én... Én hiszek benned. Mindig is hittem benned. És amikor már nem leszek, azt szeretném, hogy emlékezz erre. Emlékezz rá, hogy milyen sokat érsz. Tudom, hogy mindig féltél elmondani a világnak azt, amit belül éreztél, de itt az ideje, hogy tudasd másokkal is az álmod. Mutasd meg, ki vagy valójában.
A szavai számomra többet értek akkor, mint bármi más a világon. Soha senki nem hitt annyira bennem, mint ő. Azt hiszem, ezzel a kis beszéddel arra is rá akart világítani, hogy amikor ő már nem lesz köztünk, nem biztos, hogy lesznek majd olyanok, akik tudatják velem, mennyit érek. De olyankor majd nekem kell tudnom, hogy ki is vagyok valójában. És nekem kell hinnem magamban.
- Köszönöm apa - bólogattam könnyes szemekkel, majd ismét szorosan átöleltem.
- És van még valami, amit szeretném, ha megígérnél nekem.
- Bármit, apa.
- Az is lehet, hogy mikor a testvéretek megszületik, én már nem leszek köztetek. Azt szeretném, ha ti vigyáznátok rá. Hogyha összetartanátok.
Az utóbbi időben erről az incidensről meg is feledkeztem. Eszembe jutott, amikor apa folyton az hajtogatta, egyszer majd megértem, miért kellett mindent ilyen gyorsan csinálnia. Az esküvő, a gyerek... Hirtelen összeállt a kép. Mintha egy kirakós játék darabjait sikerült volna összeillesztenem egy pillanat alatt, mely addig csak egy kusza, zavaros kép lett volna számomra.
- Ezért mondtad mindig, hogy egyszer megértem majd, miért siettél mindennel annyira?
- Igen.
- De hogyan gondoltátok ezt?! Ennek a gyereknek apa nélkül kell majd felnőnie! - emeltem fel hangom indulatosan.
- Tudom, prücsök, tudom. De ez bonyolult...
- Ne haragudj, hogy kiabáltam apa - sütöttem le szemeimet. - Most az a legfontosabb, hogy te legyél jól. Már amennyire ez a körülményekhez képest lehetséges - nevettem fel keserűen. - Egyébként... Nell nagyon kedves nő. Komolyan.
- Örülök, hogy így gondolod - mosolyodott el egy apró bólintás kíséretében. - Szeretném, ha jól kijönnétek egymással.
- Úgy lesz, apa - adtam egy puszit arcára, majd ismét átöleltem. - Egyébként tudod, ki jött el velem ide?
- Na ki?
- Harry - mosolyodtam el a távolba meredve. - Ő intézte el, hogy a lehető leghamarabb itt lehessünk veled.
- Ez a Styles... Talán mégsem olyan rossz, mint ahogy azt gondoltam - mormolta orra alatt, mire halkan felnevettem.
Néhány percig csak csendben ültünk a szobában gondolatainkba merülve, miközben egymás kezét szorítottuk. Nagyon bensőséges pillanatok voltak ezek. Biztos voltam benne, hogy ezt a pár, nyugodtan töltött percet örökké az emlékezetembe véstem.
- Szeretnék Georgi-val és Megan-nel beszélni. Nem tudom merre lehetnek most, de megtennéd, hogy szólsz nekik? - tette fel kérdését hirtelen, ezzel megtörve a kellemes csöndet.
- Hát persze - mosolyodtam el halványan, majd felálltam, és lassan kisétáltam a kórteremből.
Könnyes szemekkel sétáltam végig az üres folyosón, majd lassan leballagtam a lépcsőn, amely a kórház büféjéhez vezetett.
Az emeleti folyosó csöndje után teljesen furcsa volt belépni a kis kávézóba, ahol az emberek duruzsolása kellemes zajt keltett. Azonnal megpillantottam a büfé közepén Georgi-t és Megan-t, amint feszülten doboltak körmükkel az asztalon. Mellettük ült Harry, Andrew és Lola is. Megpróbáltam erőt venni magamon, mivel nem akartam, hogy húgaim még jobban aggódjanak, ezért letöröltem könnyeimet, majd felszegett állal odasétáltam hozzájuk.
- Georgi, Meg, apa szeretne beszélni veletek - mosolyogtam rájuk, majd megsimogattam vállukat.
- Grace, ugye minden rendben van apával? - suttogta Georgi kétségbeesetten.
- Nyugodjatok meg. Majd apa elmond nektek mindent - öleltem át mindkettőjüket.
Zavartan elindultak, majd mikor látótávolságon kívül értek, tekintetem azonnal jelenlévő testvéreimre szegeztem.
- Mióta tudjátok? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Karácsony óta - sütötte le szemeit Lola, majd kötött pulcsijának ujját kezdte el birizgálni, mely rá volt húzva kézfejére.
- Nem mutattátok a szomorúság egyetlen jelét sem...
- Grace, csak azért nem mutatták, mert nem akarták, hogy aggódj értük - szólt közbe Harry, majd óvatosan megragadta derekamat, és lassan ölébe húzott.
Arcom belefúrtam mellkasába, majd beleszippantottam pólójába. Olyan szorosan hozzábújtam, ahogy csak tudtam. A közelsége és a támogatása volt most a legnagyobb támasz számomra. Erre volt a leginkább szükségem.
- Szeretnék egy kis friss levegőt szívni - szólaltam meg hirtelen.
Harry bólintott egyet, majd megfogta kezeimet, és elindult velem a főbejárat felé. Anélkül is tudta, szeretném ha velem jönne, hogy kimondtam volna ezt.



- Már tényleg semmi esély nincs a gyógyulásra? - kérdezte, miközben mereven bámulta a távolban elhaladó autók sorát.
- Az orvosok szerint nincs - válaszoltam üres tekintettel, majd összehúztam magamon vékony kardigánom, mikor a szél hirtelen átfújt rajta.
Harry hirtelen levette magáról kockás ingét, majd hátamra terítette.
- Harry, nem fázom - mosolyodtam el halványan. - Vedd vissza nyugodtan, mert te viszont így fázni fogsz - mutattam rá csupasz karjára.
Texasban télen sincs iszonyatosan hideg - ebből a szempontból szerencsés ez a hely -, de egy szál pólóban azért tényleg könnyen meg lehet fázni.
- Idáig elhallatszott, ahogy csikorgatod a fogaidat - mosolyodott el, majd játékosan megforgatta szemeit. - Nekem jó ez így - rántotta meg vállát, majd egy hirtelen mozdulattal magához húzott, és szorosan átölelt.
- Tényleg köszönöm, hogy itt vagy - motyogtam, majd homlokomat vállára döntöttem.
- Ez a legkevesebb. De ígérd meg, hogy erős maradsz, rendben?
- Megígérem - húzódtam egy kicsit távolabb tőle, majd mélyen szemeibe néztem, és határozottan bólintottam egyet.
- Már csak apukád miatt is. Biztos vagyok benne, hogy ő is ezt szeretné - mondta, majd eltűrt arcomból egy kusza hajtincset.
- Igen, én is biztos vagyok benne - válaszoltam halkan, majd könnyeim olyan hirtelen kezdtek el hullani, hogy észre sem vettem. A sírás villámcsapásszerűen tört rám. Ha csak belegondoltam mindabba, ami most történik, elszorult a szívem, és alig kaptam levegőt.
- Shh - húzott magához ismét, majd hátamat kezdte simogatni. - Grace, az életünkben vannak olyan emberek, akik nagyon fontosak számunkra. Az ilyen emberek nyomokat hagynak az életünkben. Egyesek sokáig maradnak, mások viszont talán a kelleténél hamarabb elhagynak minket. De a szívünkben mindig ott vannak. Az apukád egy ilyen ember.
Halvány mosollyal arcomon felnéztem rá, majd bólintottam egyet. Megértettem, mit akart ezzel üzenni, és ez jelen pillanatban sokat segített.
Közelebb hajoltam hozzá, majd kissé lábujjhegyre ereszkedtem, és hosszan megcsókoltam. Talán kissé hosszabban és szenvedélyesebben is a kelleténél.
- Khm... Mielőtt folytatnátok a meghitt szerelmeskedést, szólok, hogy itt vagyok - hallottuk meg hátunk mögül Jade éles hangját.
Zavartan elhúzódtunk egymástól, majd a felénk közeledő nővéremre szegeztük tekintetünk.
- Bocs, ha megzavartalak titeket. De várjatok csak... Igazából nem sajnálom - mondta Jade gúnyos mosollyal arcán, azonban szemein láttam, hogy percekkel ezelőtt még sírt. Ebben biztos voltam.
Ő mindig is nagy mestere volt az érzelmek elrejtésének. De én túl jól ismerem ahhoz, hogy ne tudjam megállapítani, ha valami baja van.
- Azt hiszem én most visszamegyek, és megnézem Georgi-t és Megan-t - szólalt meg Harry, majd beletúrt hajába.
- Köszi - suttogtam mosolyogva, majd még egyszer utoljára megszorítottam kezeit.
Harry tudta, hogy beszélni akarok Jade-del, és örültem, hogy ezt tiszteletben tartotta.

- Jól vagy, Jade? - néztem rá egy pillanatra.
- Hát, voltam már jobban is - mosolyodott el szomorúan, majd elkezdte előre-hátra húzogatni Martens bakancsát a földön. - Azt hiszem túl keményen bántam apával. Nem csak az utóbbi időben. Egész életemben.
- Talán néha te magad sem gondolod így, de remek lánya voltál, vagy és leszel apának - mosolyodtam el halványan.
- Persze... Ez mindig te voltál, Grace. Tudod, én irigyellek téged.
- Engem? De miért? - néztem rá értetlenül.
- Mert te olyan életet élsz, amilyenről mások csak álmodnak. Gyönyörű vagy, kívül-belül. Van egy barátod, aki annyira odavan érted, hogy az igencsak elfoglalt élete ellenére elintézi, hogy eljuss egyik pillanatról a másikra Londonból Texasba, és még veled is jön. És amit a legjobban tisztelek benned, az az, hogy erős tudtál maradni, amikor én nem. És egyértelmű, hogy apának mindig te leszel a kedvence. Bár ezt meg is tudom érteni - mosolyodott el olyan halványan, hogy alig láttam. De akkor is mosolygott. És ez többet jelentett mindennél.
- Jade - szólaltam meg halkan.
- Igen?
- Most össze kell tartanunk. Apáért. Rendben?
- Rendben - bólintott, majd odanyúlt kezemhez, és megszorította azt.


Fogalmam sem volt róla, hány órája vagyok talpon, de kezdtem egyre fáradtabb lenni. Minden lehetséges percet apával töltöttem, ahogy Georgi és Megan is. Talán nekem és nekik volt a nehezebb ezt felfogni és - már amennyire lehet - feldolgozni. Azt hiszem ennyit még sosem sírtunk életünkben. De minden embernél jönnek változások, amik néha jók, de van, hogy nehezek. Mi most a második verziót éljük át. Jelen pillanatban abban sem voltam biztos, hogy az lesz rosszabb, amikor apa már tényleg nem lesz velünk, vagy az, amikor még ugyan velünk lesz, de már szörnyen betegen, és számolhatjuk vissza a napokat a haláláig.

- Hogy vagy, apa? - szorítottam meg kezeit. A gyógyszerek megtették a hatásukat, apa láthatóan jobban lett tőlük. De azért meg kellett bizonyosodnom arról, hogy ez tényleg így van.
- Jól vagyok, prücsök. Tényleg. Te viszont órák óta nem ettél, és nem aludtál. Kérlek menj haza, és pihenj le. Velem minden rendben lesz.
- Nem, nem vagyok fáradt - ráztam meg fejem határozottan. Valójában nagyon is az voltam, és ezt apa is jól tudta. Ezt már az arcom és a beszédtempóm is elárulta.
- Persze, persze... Grace, komolyan beszélek. Nekem is pihenésre van szükségem, pontosan úgy, ahogy neked.
- De én szeretnék melletted lenni! Nem baj ha alszol. Tőlem átaludhatod az egész napot is. De én itt akarok maradni. Melletted.
Apa rosszallóan megrázta fejét, majd éppen szólásra nyitotta száját, mikor hirtelen kopogtattak, és lassan benyitottak a kórterembe. Legnagyobb meglepetésemre Harry lépett be a helyiségbe.
- Khm - köhintett. - Hogy van, Mr. Harris? - kérdezte zavartan, majd zsebre tette kezeit.
- Köszönöm fiam, határozottan jobban - válaszolta apa komolyan, majd katonásan bólintott egyet.
A köztük kialakuló párbeszéd hatására akaratlanul is elmosolyodtam, majd lehajtottam fejem.
- Megmondanád ennek a féleszű lánynak, hogy menjen haza? Nem akar hallgatni rám. Pedig pihenésre van szüksége - szólalt meg apa ezúttal már kissé barátságosabban.
- Pont ezért jöttem - mosolyodott el halványan Harry. - Grace, hazamegyek veled. Nekem amúgy is vissza kell utaznom Londonba.
- Mikor? - kaptam fel fejem, majd kérdőn ránéztem.
- Néhány óra múlva indul a gépem.
- Ó... - húztam el számat kelletlenül. - Na jó, talán igazatok van. Tényleg pihennem kellene. És ennem. Kezdem érezni, hogy menten kilyukad a gyomrom.
- Na ez az én Gracie-m - húzott magához apa, majd adott egy puszit fejemre. - Menjetek, egyetek, és Grace, pihenj.
- Rendben apa - mosolyodtam el halványan. - Szeretlek - suttogtam, majd odahajoltam hozzá, és megpusziltam arcát.
- Én is téged. Na menj - mosolygott rám, majd elengedte kezeimet.


Fogalmam sincs mennyi időnk ment rá arra, hogy eldöntsük mit és hol együnk. Egy taxival járkáltunk ide-oda, egyik étteremtől a másikig. Először úgy volt, hogy egy hangulatos kis olasz étteremben fogunk enni, de ott egyetlen szabad hely sem volt. Ezután elmentünk egy kínai étterembe, viszont ott semmi kedvünkre valót nem találtunk. Az egész tortúrából végül az sült ki, hogy elmentünk a Mc'Donalds-ba, és vettünk két big mac menüt, majd megettük a kocsiban. Őszintén mondom, hogy az evés az egyik legjobb dolog a világon. Főleg miután órák óta semmi táplálék nem került a szervezetembe. Nálam pedig az elég nagy szó. Harry le is szólt, hogy milyen gusztustalanul eszek... Hát, előfordul.
Ezer éve nem voltam a házban, ahol az utóbbi majdhogynem tizenhét évemet töltöttem, így először kissé furcsa érzés kerített hatalmába, ez viszont később átfordult kellemesbe és meghittbe. Jó volt otthon lenni.

Gondolataimban elmerülve álldogáltam a nappaliban, a hatalmas üvegablak előtt, melynek hatására úgy éreztem, mintha én magam is a természetben lennék. A város gyér fényei bevilágították a szobát, mely melankolikus hangulatot adott a helyiségnek. Szerettem volna ezt a napot visszatekerni, és megsemmisíteni. Szerettem volna felébredni ebből a rossz rémálomból. De sajnos kénytelen voltam elfogadni, hogy ez a valóság, és bármennyire is szeretném, nem futhatok el a problémák elől, melyekből egyetlen nap leforgása alatt egy tucatnyi összegyűlt. Úgy éreztem, hogy minden kicsúszik a kezeim közül. Jelenleg Harry volt az egyetlen, akit biztosnak éreztem magam mellett. De vajon meddig tart ez az állapot? És mi van, ha hamarosan ő is elhagy? Erre megvolt az esély. És féltem is tőle, hogy bekövetkezik.
Hirtelen két erős kezet éreztem meg derekaim körül, mire halványan elmosolyodtam.
- Nagyon elgondolkodtál - mormolta fülembe Harry jellegzetes rekedtes, mély hangján.
- Még fel sem tudtam igazából fogni, hogy mi is történik most tulajdonképpen - sóhajtottam fel. - Szeretnék segíteni apának. De fogalmam sincs hogyan.
- Azzal segítesz neki a legtöbbet, hogy mellette vagy, és érzi a támogatásod. Te mindent megteszel, Grace.
- De érzem, hogy többet is tehetnék - emeltem fel kissé hangom, majd lefejtettem magamról Harry kezeit.
Biztos voltam benne, hogy van valami, amivel szebbé tehetném apa utolsó hónapjait. Éreztem, hogy van valami, amit apa nagyon szeretne velem kapcsolatban. Csak még nem tudtam, mi az, amivel tényleg boldoggá tehetném.
- Megértelek.
- Ne! Nem kell megérteni, nem kell megértőnek lenni! Se semmi másnak! - Fogalmam sincs, mi játszódott le akkor bennem. Talán a nyugodtság, melyet eddig sikerült megtartanom magamban, most szétrobbant, és az idegesség eluralkodott rajtam. Csakúgy, mint a kétségbeesés is. Csak sajnos ezt azon az emberen vezettem le, aki a legkevésbé érdemelte meg. - Csak hagyj magamra! - kiabáltam könnyes szemekkel, majd felrohantam az emeletre.
Rajtunk kívül senki sem volt a házban, mindenki más a kórházban tartózkodott. Először nem értettem, én miért nem maradhatok ott, de aztán számomra is világossá vált, hogy én voltam a legtöbb ideig talpon.
Mikor beléptem régi szobámba, mintha visszaugrottam volna az időben. Mikor még nem volt Harry, nem volt London... Mikor nem volt April és Carter, mikor nem voltak barátaim. Mikor minden más volt. Utólag belegondolva talán apa betegsége is okkal történt. Mert én hiszem, hogy ezen a világon tényleg minden okkal történik. Később rá is jöttem, hogy apa betegségének miért kellett megtörténnie, de akkor, abban a pillanatban csak a csalódottságot éreztem magamban. Miért pont mi? Miért pont az én apámmal történik mindez? Miért voltunk vele olyan kegyetlenek? Miért hagyott el minket? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések százai tevődtek fel agyamban, melyekre akkor nem kaptam választ.
Percekig csak sírtam, és nem tudtam abbahagyni. Végül aztán, mikor kissé sikerült lenyugodnom, Harry bejött a szobámba, majd óvatosan leült ágyam szélére.
- Nem haragszol rám? - néztem fel rá könnyes szemekkel. Minden oka meglett volna rá. Hiszen ő itt volt mellettem, támogatott, én pedig csak úgy leordítom a fejét, mikor jelen pillanatban ő volt az utolsó ember a Földön, aki ezt megérdemelte volna.
- Nem - rázta meg fejét szomorú mosollyal arcán, majd végigsimított lábamon. - Mint már mondtam, megértelek. Akkor is, ha te most a világ ellen fogsz fordulni. Minden okod megvan erre.
- Én nem szeretnék ellened fordulni - mondtam bűnbánóan, majd megragadtam karját, és ennek segítségével magamhoz vontam.
Lefeküdt mellém, majd szorosan átölelt, és megpuszilta fejem.
- Bocsáss meg - suttogtam.
- Nem kell semmiért bocsánatot kérned - nézett mélyen szemeimbe, majd közelebb hajolt hozzám, és ajkait enyémekre tapasztotta.
Semmi másra nem volt szükségem abban a pillanatban. Csak arra, hogy megcsókoljon.
Végül csak a levegő hiánya végett húzódtunk el egymástól. Még mindig a csók hatása alatt voltam, ezért nem tudtam józanul gondolkodni. A levegő izzott körülöttünk, szinte tapintható volt.
- Nehéz normálisan viselkednem a közeledben - mormolta rekedtes hangján, miközben még mindig szaporán vette a levegőt.
- Harry - suttogtam.
- Igen?
- Akkor ne tedd - néztem fel mélyzöld szemeibe, melyben vágy és szeretet csillogott.
Óvatos mosolyra húzta száját, majd még szorosabban magához ölelt, és ismét csókolni kezdett.
Nem tudtam, mi fog ezen az éjszakán történni. Semmiben sem voltam biztos. Túl sok problémám volt, melyek elől csak úgy tudtam egy rövid időre elmenekülni, ha teljes mértékben átadom magam Harry-nek. Ez volt a kiút az ijesztő, rideg és szomorú valóságból.