26. rész: Barátok?

Egy újabb stresszel teli nap után még arra is tartogatnom kellett az energiáimat, hogy lenyomjak egy délutáni műszakot a kávézóban. Most is - mint általában mindig - sok vendégünk volt, ezért egy percet sem tudtam szusszanni. Normális esetben tiszta ideg lettem volna, de két ember még egy ilyen stresszes délutánon is képes volt mosolyt csalni az arcomra. Ezt a két személyt Harry és Niall testesítette meg. Éppen egy afrikai utazásról érkeztek haza, és mivel csak nagyon rövid ideig tartózkodtak Londonban, Harry ragaszkodott hozzá, hogy az itt eltöltött idejét velem töltse. Ez természetesen egyáltalán nem volt ellenemre. Amúgy is szabályos fizikai fájdalmat érzek, ha nincs a közelemben...
De nem csak azért volt jó, hogy velem voltak, mert felvidítottak. Miattuk egy kis időre képes voltam száműzni a fejemből azokat a negatív gondolatokat, melyek mind apa körül forogtak. Szerettem volna vele lenni, de ez most szinte lehetetlennek tűnt. Nekem iskolába kell járnom, itt, Londonban, apa pedig most nincs abban az állapotban, hogy elvárjak tőle bármit is; mint például azt, hogy költözzön ide. Viszont ezek az átmeneti nyugodt percek nem tartottak mindig sokáig. A feszültség sokszor erőteljesen meglátszott rajtam, és akinek ez a legjobban feltűnt, az Harry volt. De amikor észrevette, hogy letört vagyok, csak magához ölelt, és szavak nélkül adta a tudtomra, hogy bármi, de tényleg bármi is történjen; ő mellettem áll.

A kávézóban szinte már mindennapossá vált a vendégek számára is, hogy ott lézeng néhány bandatag, úgyhogy mostanra már nem volt akkora felhajtás. Nem mondom, hogy soha nem volt miattuk őrültek háza, de mintha elterjedt volna, hogy ez a cukrászda a srácok törzshelye.
Végre esélyét láttam annak, hogy két percet szusszanjak, ezért egy nagy sóhajtás kíséretében levetettem magam az egyik üres bárszékre. Harry odajött hozzám, majd hátulról átölelt, és nyomott egy puszit fejemre.
- Nehéz napod volt? - morogta jellegzetes mély, rekedtes hangján.
- Eléggé - fújtam ki lassan a sokáig benntartott levegőt, viszont amikor odahajolt arcomhoz, és megpuszilta azt, azonnal elmosolyodtam. - De most hogy itt vagy, már nem is érzem olyan letörtnek magam - tettem hozzá kuncogva.
Éreztem, hogy ő is elmosolyodik, majd arcomra is adott egy puszit.
Azt hiszem a világ legnehezebb feladata lenne, ha el kellene magyaráznom, hogy mit érzek Harry közelében. És a pillangók a gyomromban meg a remegő térdeim csak a kezdet... Ennél sokkal, de sokkal mélyebb dolgokról is szó van. Teljesen elgyengít. Annyira sebezhetőnek érzem magam, hogy ez néha már megrémiszt. Minden egyes köztünk lezajló beszélgetés megmaradt a fejemben, még a legjelentéktelenebbnek tűnő is. És számomra ő teljesen tökéletes. A szemei, az arca, a gödröcskéi... A belső tulajdonságairól nem is beszélve. Annyira gyengévé tesz, hogy képes lennék széthullani.
- Van fogalmad egyáltalán arról, hogy mit művelsz velem? - kérdeztem halkan, miközben még mindig szorosan ölelt, ajkait pedig nyakamon pihentette.
- Nem fejtetted még ki bővebben - válaszolta halk nevetéssel.
- Ígérd meg, hogy mindig itt leszel mellettem - suttogtam, miközben mereven bámultam magam elé. El sem tudtam képzelni, mi lenne velem Harry nélkül... De nem is akartam megtudni.
- Ígérem - suttogta fülembe komolyan, majd egy hirtelen mozdulattal hátam mögül elém lépett, erős karjait derekam köré fonta, majd lehajolt hozzám, és hosszan megcsókolt.
Néha elgondolkodom rajta, hogy hogyan láthatnak minket az emberek, mikor Harry-vel együtt vagyunk. Valószínűleg a legtöbb ember szörnyen nyálasnak tart minket. Feltehetően azt gondolják; kész csoda, hogy nem olvadunk el egymás mellett. Néhány hónappal ezelőtt nagy eséllyel még én is fintorogva néztem volna egy olyan szerelmespárra, mint amilyenek mi vagyunk. De most, hogy már tudom milyen is úgy igazán szerelmesnek lenni, egyáltalán nem tartom nyálasnak az ilyen dolgokat.
Harry még mindig apró csókokat lehelt ajkaimra, mikor hirtelen gitárpengetésre lettünk figyelmesek. Mindketten zavartan húzódtunk el egymástól, majd elnéztünk a hang irányába. Niall az egyik asztalon ülve pengette hangszerének húrjait, egyik lábát pedig egy széken pihentette, míg másikkal egyenletesen dobolt a padlón.
Felvont szemöldökkel odasétáltam hozzá, majd karba tett kezekkel megálltam előtte.
- Elárulnád, hogy mégis mit csinálsz? - kérdeztem felráncolt homlokkal.
- Grace, pontosan azt csinálom, aminek látszik. Gitározom - válaszolta vigyorogva. - Te pedig most énekelni fogsz. Úgyis szoknod kell még a közönséget - kacsintott rám, majd fütyült egyet, ezzel pedig elérte, hogy a még eddig nem ránk figyelő emberek is ránk szegezzék tekintetüket. - Figyelem emberek! Az én kedves barátom, Grace Harris, aki itt dolgozik felszolgálóként, most énekelni fog nekünk - kiabálta, majd mosolyogva rám mutatott.
Szívem hirtelen felugrott a torkomba, majd végignéztem az engem bámuló emberek sokaságán, míg tekintetem végül megállapodott Harry-n, aki bátorító mosollyal fürkészte arcomat, és eltátogott egy hajrát.
Éreztem, hogy kezeim remegnek az izgalomtól, miközben próbáltam összeszedni gondolataimat. Megköszörültem torkom, majd tekintetem egy pillanatra Niall-re szegeztem, aki bátorítóan biccentett egyet.
- Mit fogsz énekelni, Grace? - kérdezte mosolyogva.
Igyekeztem egy saját szerzeményt választani, melyet már Niall is jól ismert, ezért végül a Who Says című dalnál döntöttem.
- Nos, egy saját szerzeményt szeretnék elénekelni. A címe Who Says - szólaltam meg zavartan, majd biccentettem egyet, Niall pedig vette az adást, és elkezdte játszani a már megszokott dallamot. 
Életemben először énekeltem ennyi ember előtt. Az elején kissé félénken indultam, de a végére már annyira élveztem, hogy teljesen felszabadultnak éreztem magam. Végre rádöbbentem, hogy ugyan nehéz eljutnom odáig, hogy kiálljak az emberek elé és énekeljek, de nekem akkor is ezt kell csinálnom.
Hatalmas tapsvihar fogadott, néhány ember pedig még oda is jött hozzám, és a tudtomra adta, hogy milyen elképesztően jó voltam. Miután kissé sikerült lenyugodnom, és felfognom, hogy először életemben énekeltem komolyan közönség előtt, odafordultam Niall-höz, és szorosan átöleltem.
- Köszönöm, hogy hiszel bennem - suttogtam. - Igazi barát vagy.
- Ugyan - nevetett fel, majd megpaskolta hátamat. - Nagyon jó vagy, és ezt neked is el kell hinned magadról. Remélem most már kezded tényleg elhinni - nézett rám komolyan.
- Azt hiszem igen - haraptam ajkamba mosolyogva.
Zavartan visszaandalogtam Harry-hez, majd szorosan hozzábújtam.
- Igazi sztár lettél - suttogta fülembe mosolyogva, majd végigsimított hajamon.
- Ó, persze - nevettem fel ironikusan.
- Hát, egyvalami biztos. Nekem már sztár vagy. Az én világomban te vagy a legünnepeltebb sztár - mondta, mire mosolyogva lesütöttem szemeimet.
- Mivel érdemeltem én ki, hogy ilyeneket mondj nekem? - néztem fel rá hitetlenül csodálkozva.
- És én mivel érdemeltem ki, hogy vagy nekem? - kérdezett vissza mosolyogva, majd adott egy puszit arcomra.
Még mindig hihetetlen belegondolni mindabba, hogy mennyire megváltozott az életem az utóbbi időben. Lettek barátaim, végre merek lépéseket tenni az álmaim felé, és van egy fiú, aki szeret, úgy ahogy vagyok. A vicces pedig az, hogy nem is olyan régen még ki nem állhattam. Hát, az biztos, hogy az élet sokszor nagyon érdekes dolgokat produkál.


Kimondhatatlanul örültem, hogy végre vége van a munkaidőnek, mivel egy zombinak éreztem magam az este közeledtével. Igazi felüdülés volt levenni az egyenruhaként funkcionáló köpenyt, mivel így végre szabadnak érezhettem magam. Miközben a kis öltözőben rámoltam a cuccaimat, folyamatosan mosolyogtam. Niall már rég elment, Harry viszont végig velem maradt, egyszer még fel is szolgált egy csapat kislánynak és a szüleiknek, akik teljesen meg voltak őrülve érte. Harry már csak azért is akart minden alkalmat megragadni rá, hogy együtt lehessünk, mert már csak napok kérdése volt, hogy elutaznak Japánba. Emiatt minden szabadidejét igyekezte velem tölteni, ami hihetetlenül aranyos volt tőle.
A folyamatos mosolygásból és elmélkedésből telefonom rezgése rázott vissza a valóságba. Kissé megijedtem a hirtelen zajtól, majd mikor sikerült lenyugtatnom magam, kivettem táskámból a készüléket, és örömmel konstatáltam, hogy apa küldött nekem sms-t. Sejtettem, hogy akkor ezek szerint egyenlőre minden rendben vele.
" Szia prücsök! Csak értesíteni akartalak arról, hogy a körülményekhez képest minden rendben van errefelé, úgyhogy ne aggodalmaskodj miattam! Anya mondta, hogy sokat idegeskedsz. Ne tedd, itt minden a legnagyobb rendben! Kérlek nyugtasd meg a testvéreidet is. Nagyon szeretlek. - Apa "

Egy hatalmas sóhajtás kíséretében csúsztattam vissza a mobilt táskámba, majd halványan elmosolyodtam. Apa miatt tényleg rengeteget idegeskedem, de most, hogy elküldte ezt az üzenetet, valamivel jobban kezdtem érezni magam.
A kávézó már üres volt, anya is elment, csupán Harry és még néhány alkalmazott tartózkodott az üzletben. A szokatlan csend rendkívül furcsa volt ebben a kávézóban. Ilyenkor este mindig olyan üres érzésem volt, ha itt tartózkodtam.
- Mehetünk? - fordultam Harry felé, aki éppen telefonján pötyögött valamit.
- Persze - fordult felém mosolyogva, majd zsebre tette mobilját, felállt, és átkarolta derekamat.
Nagylelkűen még azt is felajánlotta, hogy hazavisz. Tényleg velem akarta tölteni az idejét, és ez sokat jelentett nekem. Még sosem éreztem, hogy valakinek annyira fontos lennék, mint neki.
Két utcát kellett sétálnunk a kávézótól a kocsijáig, mivel amikor megérkezett az üzlethez, nem akart feltűnést kelteni a kocsijával. Hát, szerintem a feltűnés nem a kocsijánál kezdődik, de ráhagytam a dolgot.
- Apa írt. Jól van - szólaltam meg hirtelen, majd összehúztam magamon khakiszínű dzsekimet.
- Akkor jó. Remélem így most kicsit megnyugodtál - simított végig karomon.
- Igen, egy kicsit igen - mosolyogtam rá halványan, majd tekintetem ismét az útra tévedt.
Éppen egy nem túl forgalmas mellékutcán sétáltunk keresztül, mikor tőlünk jó néhány méterrel arrébb hangos kiabálásra és nevetésre lettünk figyelmesek. Elég ismerősnek tűnt az egyik hang, amikor pedig közelebb értek, már világos volt számomra, hogy egy kifejezetten nemkívánatos személy akadt az utunkba. Szerencsére már láttam Harry kocsiját, úgyhogy reméltem, hogy esetleg mégis sikerül kikerülnünk a velünk szemben sétáló személyt. Dan-t. De ez sajnos nem így történt. Ugyan ezer százalékig biztos volt, hogy totál részeg, annyira azért még nem vesztette el a józan eszét, hogy ne ismerjen fel.
- Hé, Grace! - kiabált Dan, majd hevesen integetni kezdett, és andalogva elindult felénk. Elég rosszat sejtettem. Dan részeg volt, ami egyenlő volt annyival, hogy valószínűleg most még a szokásosnál is rámenősebb lesz. Ha Harry nem lett volna ott, azt hiszem nagyon rossz dolgok történtek volna velem. Pedig Dan alapjában véve nem rossz ember. Igaz, ő józanul is rámenős, de a részegsége most még rátett egy lapáttal.
Éreztem, ahogy Harry erősen megszorítja kezemet. A végén már annyira szorította, hogy szabályos fájdalmat éreztem.
- Ez fáj - suttogtam, azonban ő nem is figyelt rám, csak a hozzánk közeledő ittas srácot bámulta.
Mikor Dan közvetlenül elénk lépett, megcsapott az alkohol szaga, ami nemcsak rajta, hanem a többi barátján is érezhető volt.
- Gracie, milyen rég beszéltünk! Hú, azt kell mondjam, nagyon... - nézett végig rajtam. - Szexi vagy.
Éreztem, hogy testem megfeszül, majd beleharaptam ajkamba. Sajnos kissé túl erősen is, mivel vérezni kezdett. Szorosan álltam Harry mellett, aki még mindig kezemet szorította, mely egyre jobban kezdett zsibbadni.
Dan még egy lépéssel közelebb jött hozzám, majd végigsimított karomon.
- Vedd le róla a kezed. Most. Azonnal - szólalt meg Harry lassan és tagoltan, azonban annál inkább ingerültebben.
Kezdtem egyre jobban félni. Nem attól, hogy Dan bántani fog, mivel Harry mellett erre esély sem lett volna. Attól féltem, hogy ő mit fog Dan-nel csinálni, ha a srác nem állítja le magát a lehető leggyorsabban.
- Nocsak, az őrangyalod megint itt van? - kérdezte kárörvendő nevetéssel, majd odafordult Harry-hez. - Különben mi lesz, szépfiú?
- Kérlek Harry, ne csinálj semmi hülyeséget - suttogtam, miközben mereven bámultam arcát, melyen az izmok láthatóan megfeszültek.
Egy pillanatra rám nézett, majd egy aprót bólintott. Tudta, hogy rossz következményei is lehetnek annak, ha most nem képes uralkodni magán.
Minden szó nélkül megragadta karom, majd kikerülve Dan-t és nagydarab haverjait elhúzott az autó felé, ami már tényleg csak néhány lépésre volt tőlünk.
Már kezdtem fellélegezni, hogy sikerült lekoptatnunk őket, azonban nem minden történt egészen úgy, ahogy azt elterveztem.
- Rendben, menjetek csak. Ez a csaj amúgy is csak egy frigid kis picsa - szólt utánunk Dan, mire Harry hirtelen megtorpant.
Nem mondom, hogy kicsit sem bántott, amit mondott. De volt bennem annyi erő, hogy csak elsétáljak. Harry-ben azonban nem volt ennyi kitartás. Talán az is megeshet, hogy őt jobban felzaklatta ez a megjegyzés, mint engem. Abban pedig teljesen biztos voltam, hogy Dan tisztában volt Harry esetleges reakciójával, tehát tudta, hogy ezzel végleg ki fogja húzni a gyufát. És valószínűleg ez is volt a célja.
Harry tett egy lépést hátrafelé, és tudtam, hogy pillanatok kérdése, és megfordul, majd odamegy Dan-hez, és péppé veri.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget. Szépen kérlek, Harry - mondtam halkan, miközben még mindig szorítottam karját.
- Grace, szállj be a kocsiba - szűrte ki fogai közt, majd kinyitotta az autót.
- Ne, kérlek szépen - kérleltem suttogva.
- Szállj be a kocsiba - ismételte meg kissé határozottabban, mire remegő kezemmel elengedtem erős karját, majd elsétáltam a néhány méterre lévő kocsihoz, és lassan beszálltam.
Sejtettem, hogy mit akar csinálni Harry. Csakhogy Dan és a haverjai többen voltak; tehát erősebbek voltak, mint ő, és el sem tudtam képzelni, hogy mi lenne, ha Harry emiatt valami komolyabb sérülést szenvedne. Nem beszélve arról, hogy egy utcai verekedés után a média ki fogja csinálni. Valószínűleg akkor ezeket az ésszerű érveket elnyomta a benne szétáradó düh, ami láthatóan mindennél erősebb volt.
Ki akartam szállni. Ki akartam szállni, és odamenni Harry-hez. Viszont ahogy rám nézett, mikor azt mondta szálljak be a kocsiba, örökre beleivódott az emlékezetembe. Talán csak rontott volna a helyzeten, ha kimegyek, és én akarok hőst játszani.
Hevesen dobogó szívvel néztem a sötét ablaküvegen keresztül, ahogy a gyér utcalámpák alatt Harry odasétál a srácokhoz, majd Dan elé lép, és minden figyelmeztetés nélkül behúz neki egyet. Ijedten szám elé kaptam kezem, miközben úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban el tudnám sírni magam. Oda kell mennem. De nem mehetek. Harry megparancsolta, hogy maradjak az autóban. Nem, muszáj tennem valamit.  Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak fejemben, miközben a dolgok egyre jobban eldurvultak. Ezúttal Dan egyik hatalmas haverja vetette rá magát Harry-re, aki azonban kitartóan ellenállt, és egy ügyes ütéssel sikerült kiiktatnia a képből azt a nagydarab állatot.
Végül Harry Dan-t vette kezelésbe, akit körülbelül már félperce folyamatosan csak ütött. Nem láttam tisztán mindent az autóból, csupán azt, hogy Harry már egy jó ideje veri a földön fekvő srácot. Nagyon féltem. Féltem a következményektől. Természetesen amikor szükség lett volna rá, egy rendőr sem járt errefelé. Még azt sem bántam volna, ha Harry-t beviszik a rendőrségre, csak legyen végre vége ennek az egésznek. Túl sok ideje ültem már ott tétlenül, ezért egy hirtelen és talán meggondolatlan elhatározással kiszálltam az autóból, majd elindultam Harry és Dan felé.
A srác már tiszta vér volt, ugyanis Harry cseppet sem bánt finoman vele. Kétségbeesetten rohantam oda, majd megálltam mögöttük.
- Ne... Merészeld... Még... Egyszer... Ilyen... Jelzőkkel... Illetni - mondta Harry idegesen az ütései között, melyek nagy részben a fiú orrára összpontosultak. Megkérdőjeleztem, hogy esetleg eltört neki.
- Harry, kérlek, hagyd abba! - szólaltam meg könnyes szemekkel. - Nem ér annyit, hogy te kerülj bajba miatta! - tettem hozzá ezúttal már kiabálva, mikor még mindig nem hagyta abba.
Ez már nem is volt verekedésnek nevezhető. Dan haverjai már rég eltűntek a színről - feltételezem, mert nem akartak bajba kerülni -, Dan pedig tulajdonképpen semmit sem csinált, csak Harry. Egy pillanatra még meg is sajnáltam őt, mivel tiszta vér volt az arca, és látszott, mennyire fáj neki.
- Kérlek szépen - szólaltam meg ismét, de ezúttal már suttogva, majd vállára tettem kezem.
Egy pillanatra megállt, majd átnézett válla felett, ahol én álltam. Kérlelő tekintettel meredtem rá. Mélyzöld szemei ezúttal sötétebbek voltak, mint általában. Már a tekintetével is ölni tudott volna.
Egy aprót bólintott, majd elengedte Dan-t, aki ezáltal háttal a földnek csapódott.
Harry mellém lépett, én pedig átfogtam karját, majd hozzásimultam.
- Most megúsztad ennyivel. De ha még egyszer hozzá mersz érni, megkereslek és kicsinállak - fordult oda Harry utoljára a nyöszörgő sráchoz, majd elfordult, és velem az oldalán elindult a kocsi felé.
Szinte lehetetlennek tartottam, hogy valaki ne látta volna ezt a jelenetet. Abban viszont biztos voltam, hogy abban az esetben, ha valaki látta - és ez több volt mint valószínű -, biztosan szívesen osztja majd meg egy újsággal vagy a tévésekkel az információit. Ez pedig maga lesz a katasztrófa.
Mikor kicsit közelebbről is szemügyre tudtam venni Harry-t az autóban, megláttam, hogy ő sem úszta meg teljesen épen a bunyót.
Öklei vörösek voltak, és már a tartásán is láttam, hogy sajognak neki. Ezenkívül még szája is felrepedt, ami elég feltűnő volt.
Az autóban végig fagyos volt a hangulat, egyikünk sem szólt egy szót sem. Még soha - régebben sem - éreztem ennyire kínosnak a kettőnk közt beállt csendet. Mindketten össze voltunk zavarodva a történtek miatt.
- Nagyon fáj? - törtem meg hirtelen a csendet.
- Nem vészes - válaszolta halkan, azonban szemét egy pillanatra sem vette le az útról.
- Nem szeretnék most hazamenni - szűrtem ki fogaim között, miközben hosszú, sötétbarna hajamat birizgáltam.
- Miért? - sandított rám egy pillanatra.
- Nem tudom... Az igazat megvallva azért eléggé rosszul érintett az, amit Dan mondott.
- Hát még jó hogy rosszul érintett! Én már megtanultam kezelni az ilyen dolgokat. Többé kevésbé... Még én sem teljesen. De hogy rólad beszéljen valaki így, azt már nem nézem tétlenül - Láttam rajta, hogy már az emlékek visszagondolása is feldühítette.
- Ne legyél ideges - nyúltam oda karjához, majd végigsimítottam rajta. - Már én sem vagyok az.
Nagyon halványan rám mosolygott, majd bólintott egyet, és próbálta ismét pozitívan látni a dolgokat.


Nem tudom pontosan miért, de most még a szokásosnál is jobban Harry mellett akartam lenni. Írtam anyának egy sms-t, hogy ma este nem megyek haza. Azt válaszolta, hogy most az egyszer belemegy, de ne váljon állandóvá ez a dolog. Megírtam, hogy természetesen meg fog, mellyel sikerült megnyugtatnom. Bízott Harry-ben, és ez az idő múlásával egyre csak erősödött. Tudta, hogy mellette biztonságban vagyok. Viszont arról még fogalmam sem volt, hogy mikor fogom elmondani neki ezt a kis incidenst...
Valamilyen ügyetlen módon sikerült lekezelnem Harry sebeit, majd elmentem megfürödni. A pulcsit, ami rajtam volt, visszavettem, majd megvártam, hogy ő is végezzen. Ez az egész Dan-dolog rányomta a bélyegét a hangulatunkra, ami nagyon aggasztott. Azt akartam, hogy ez a feszültség végre eltűnjön, és ugyanúgy viselkedjünk, mint néhány órával ezelőtt.
Levetettem magam a kanapéra, majd a gyér lámpafénynél olvasni kezdtem. Nehéz volt a könyvre koncentrálni, mikor annyi minden motoszkált bennem. Apa, Dan és a verekedés, és az hogy, milyen lesz majd vele az iskolában összefutni... És ezek közül egyik sem volt pozitív gondolat.
Elmélkedésemből Harry hozott vissza a valóságba, aki halvány mosollyal arcán méregetett engem.
- Tudom, hogy nagyon feszült volt most a hangulat, de nem lehet csak egy kis időre elfelejteni azt, ami ma este történt? - ült le mellém.
- De, az jó lenne - bólintottam halvány mosollyal arcomon, majd odahajoltam hozzá, és megpusziltam arcát.
- Akkor jó, mert van nálam fagyi - vigyorgott rám, majd maga elé helyezte kezeit, melyben egy adag Ben&Jerry's jégkrém volt.
Nevetve elvettem tőle, majd belekanalaztam.
- Epres sajttorta? - néztem rá a dobozra.
- Igen. Talán nem ízlik?
- Most komolyan, Harry. Mondj egy olyan édességet, ami nekem nem ízlik - nevettem fel, majd oldalba löktem.
- Van benne valami - bólintott vigyorogva, majd közelebb húzott magához, és nyomott egy puszit fejemre.
Nem telt öt perc sem bele, és máris a fagyi végénél jártam.
- Harry, sajnálom, de azt hiszem el foglak hagyni két különleges férfiért. A nevük Ben és Jerry - szólaltam meg vigyorogva, majd bevettem számba az utolsó falat epres sajttorta ízesítésű jégkrémet.
- Ó, szóval így állunk? - kérdezte tettetett felháborodással, majd odahajolt hozzám, és eszeveszetten csikizni kezdett.
Majdnem leszánkáztam a kanapéról, miközben fészkelődtem, és lábaimmal folyamatosan csak rugdostam.
- Ne! Harry, hagyd abba! Hallod? - kiabáltam nevetve, ő azonban nem törődött ezen kérésemmel, továbbra is folytatta a csikizést.
Körülbelül három perce kínzott már, mikor végre abbahagyta. Néhány másodpercig még nevettem, és igyekeztem újra normális hangokat kiadni magamból, és amikor ez sikerült, hirtelen megragadtam egy díszpárnát, majd Harry arcába vágtam. Ennek hatására göndör fürtjei teljesen összeborzolódtak, majd arcába hullottak. Sosem fogom elfelejteni azt az ijedt képet, melyet akkor vágott. Hangos nevetésben törtem ki, mire ő összeszűkült szemekkel rám nézett.
- Nem elég, hogy megcsalsz Ben-nel meg Jerry-vel, de még bántasz is? - kérdezte ismét ironikus felháborodottsággal, majd ő is megragadott egy párnát, és jól háton vágott vele.
Ennek az egésznek végül egy hatalmas párnacsata lett a vége, viszont egyáltalán nem bánom, mivel életemben nem nevettem még ennyit. Én egyszerűen csak jól érzem magam Harry-vel. Mellette önmagamat tudom adni. Kell egyáltalán ennél több?



Nem tudtam aludni, a halvány lámpafényben folyamatosan csak Harry tökéletes arcát bámultam. A göndör fürtjeit, esztétikus arcát, telt ajkait... Mindene tökéletes volt. Lehet, hogy valójában álmos voltam, csak nem akartam aludni, mivel az ő csodálása sokkal inkább boldogsággal töltött el.
- Grace, nehéz úgy aludni, hogy közben bámulnak - szólalt meg mosolyogva, mire összerezzentem. Szemei még mindig csukva voltak, azonban csalfa, gödröcskés vigyora ott virított arcán.
- Ne haragudj, de olyan... Gyönyörű vagy - válaszoltam suttogva.
Kinyitotta szemeit, majd felvont szemöldökkel rám vigyorgott.
- Hmm... Ezt így még nem nagyon mondták nekem. Tényleg gyönyörű lennék? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Igen. Sőt mi több, tökéletes - simítottam végig arcán, majd elmosolyodtam.
Közelebb húzott magához, mire én ráhajtottam fejem mellkasára.
- Soha nem gondoltam volna, hogy valakinek ezt fogom mondani, de még az életemnél is jobban szeretlek - szólalt meg ismét rekedtes hangján, miközben hajammal játszadozott.
Kicsi korom óta arra vágytam, hogy jöjjön egy fiú - az én hercegem -, aki ezt fogja mondani nekem. Egy valóságos tündérmesében éreztem magam akkor. Egy olyan tündérmesében, amiben ugyan vannak szomorú fordulatok is, mégis van egy ember, aki mindig mellettem áll.



Lassan nyitottam ki szemeimet, majd zavartan körbenéztem. Hirtelen felültem, majd beletúrtam szerteszét álló hajamba. A földszintről felszűrődő kiabálás azonnal megütötte füleimet...

* Zayn szemszöge *

 Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer Lola Harris társaságában fogok ellátogatni egy külvárosi mosodába, mivel nem volt kedvem otthon elvégezni ezt a feladatot. Az utóbbi napokban kissé elhagytam magam. Jade totálisan összezavart... Folyton azon rágódtam, hogy ő vajon tényleg érez-e irántam valamit. Mi van ha nem? Vagy mi van, ha ő már le is tisztázta magában ezt a dolgot, és rég elfelejtett? Ezekre a kérdésekre egyenlőre nem kaptam választ, azonban igyekeztem úgy tenni, mintha félvállról venném ezt az egész Jade-dolgot. Hadd higgyék csak azt a körülöttem lévők, hogy egyáltalán nem érdekel! Ekkorát még életemben nem próbáltam hazudni a környezetemnek, de ez az út egyszerűbbnek tűnt. 

Lolával még alig beszélgettem úgy normálisan, azonban egyszer sikerült kicsit jobban megismernem, mikor Jade-ről váltottunk egy hosszas eszmecserét. És mivel ő elég házias, gondoltam segít majd elindítani a mosógépet, mivel az igazat megvallva még ez is túl bonyolult számomra. Otthon sem én végzem el ezt a feladatot.

- Kösz, hogy elkísértél, Lola - mosolyogtam rá halványan a göndör hajú lányra. - Még ezt a mosógépet is nehezemre esik bekapcsolni - sóhajtottam fel, mire nevetve odahajolt a masinához. 

- Ugyan, semmiség - legyintett, majd viszonozta mosolyomat, és elkezdett valamit pötyögni a mosógépen.

Mikor sikerült elindítani a mosást, elégedetten felsóhajtottam. A házimunka letudva. 

A mosodában elég sok ember tartózkodott éppen, egy kislány még oda is jött hozzám, és aláírást meg fotót kért tőlem. Természetesen szívesen eleget tettem kérésének, majd mikor ezt is letudtam, leültem az egyik székre a helyiség közepén, közvetlenül Lola mellé. 

Kissé még feszengve éreztem magam mellette, ugyanis annyira tényleg nem ismertem, szóval kissé kellemetlen volt a köztünk fennálló csend. 

- Szóval... Jade egyszer azt mondta, hogy sokat tanulsz - szólaltam meg hirtelen. Át sem gondoltam a dolgokat, mielőtt beszélni kezdtem volna, ezért kissé kínosan jött ki a dolog. 

- Öhm, igen, sokat tanulok - nevetett fel zavartan, majd beletúrt hajába. - Tudod, építem a jövőm. Tudatosan. 

- Persze, értem - mosolyodtam el. - Tudom, hogy nem nagyon ismerjük egymást, de azért remélem, hogy nevezhetjük egymást... Izé, haveroknak - vigyorodtam el idétlenül. 

Lola is gyönyörű, akárcsak a testvérei. És intelligens is, ami nagyon szimpatikus. Miután ezeket a következtetéseket leszűrtem, rájöttem, hogy abban az esetben, ha elkezdek barátkozni Lolával, talán sikerülne kivernem a fejemből Jade-et. Ez akkor remek tervnek tűnt. 

- Persze, haverok - bólintott zavartan, majd rám kacsintott. 

Jaj ne, Lola totál hülyének néz!

- Haverok, a végsőkig - bokszoltam bele karjába, melyet hirtelen nem tudott mire vélni. Megértettem, hiszen tök idiótán viselkedtem. 

- Te vagy az a fiúcska a One Direction-ből, ugye? - szólított meg a kettővel mellettünk üldögélő idős nő. 

- Igen, én lennék - válaszoltam, majd bólintottam egyet. 

- Ez a lány a barátnőd? - biccentett Lola felé, aki lehajtott fejjel bámult maga elé, azonban amikor meghallotta ezen kérdést, azonnal felkapta azt, és felvont szemöldökkel ránézett a nőre. 

- Neeem - nyújtottam el az "e" betűt. - Igazából annyira nem is ismerjük egymást. Csak haverok vagyunk. 

- Pedig nagyon összeillenétek - mosolygott ránk kedvesen, mire mi mindketten elfintorodtunk. 

- Nem hinném. Tudja, Jade, Zayn ex majdnem barátnője a húgom, és még ha össze is illenénk - amit kétlek -, akkor sem lehetnénk egy pár - szólalt meg Lola. - Nagyon furcsa lenne, ha mi valaha is randiznánk, vagy bármi ilyesmi. 

- Miért lenne ez olyan furcsa? - szállt be a beszélgetésbe egy szakállas férfi. Nagyszerű. A végén még interjú lesz ebből a kis beszélgetésből... 

- Mert haverok vagyunk - mondtam határozottan, Lola pedig egyetértően bólogatott. 

- És akkor? - tárta szét karjait az idős nő. 

- Elnézést, hogy beleszólok - csatlakozott a beszélgetéshez egy újabb férfi. -, de szerintem ezzel azt akarják mondani, hogy kellemetlen lenne, ha Jade szeme láttára randiznának. 

- Nem, nem hiszem. Jade nem is kommunikál velem már napok óta, úgyhogy gondolom őt ez egyáltalán nem érdekelné - De miért beszélem meg ezeket a dolgokat idegen emberekkel? Nem értettem magam. Az egész helyzet kezdett kínosan viccessé válni. 

- Ó, szerintem ez csupán annyit jelent, hogy Jade még mindig érez irántad valamit - szólalt meg ismét a szakállas férfi, mire tágra nyílt szemekkel ránéztem. 

- Biztosan így van - mondták egyszerre, mire felvontam szemöldököm.

- De miért nem vagy Jade-del? Miért engedted el? 

- Igen, miért nem vagy vele? - kérdezte mindenki.

- Jade nem annyira egyszerű eset. Tudják, ő elég őrült, és nehezen megszokható dolgai vannak. Ő bonyolult... Néha azt érzem, hogy neki nincsenek is érzései. Főleg irántam. Próbál eltaszítani magától - válaszoltam, majd egy sóhajtás kíséretében hátradőltem.

- Mi lányok általában ezt tesszük, mikor mi magunk is félünk az érzéseinktől - szállt be a beszélgetésbe egy lány, mire homlokon csaptam magam. Ki szeretne még mesedélutánt tartani? Nekem az ilyen magándolgaimat nem szabadna egy rakás idegen előtt kibeszélnem!

- És szükségünk van egy férfira, aki megmutatja nekünk; fontosak vagyunk neki annyira, hogy a magunk köré épített falainkat lerombolja! - tette hozzá az idős nő, mire elgondolkodtam. Ebben talán volt igazság. Bár a női agyat sosem fogom teljes mértékben megérteni...

- Na jó, oké, tisztázzunk valamit - szólalt meg ismét Lola, majd körbenézett a velünk társalgó embereken. - Mielőtt belebonyolódnánk bármilyen mélyebb dologba, tisztázzuk, hogy Zayn-nel alig ismerjük egymást. Mi csak haverok vagyunk, rendben?

- Ó, szóval akkor Jade tud mindenről, és arról is, hogy ti együtt lógtok, ugye? Bár ez bizonyára nem jelent számára problémát - szólalt meg újból a szakállas férfi. A hanglejtésében enyhe gúnyt véltem felfedezni. Tudta, hogy mi lenne erre a válaszunk. Jade nem tudott a dolgokról. Már csak az kellene, hogy azt higgye, kavarunk... Bár, ha belegondolok, mit számít már, hogy ő mit gondol? Nem akart velem összejönni, hát akkor ne is érdekelje, hogy mit csinálok! 

Lolával egyszerre kezdtünk el magyarázni, mikor a mosoda ajtaja hirtelen kitárult, és legnagyobb meglepetésünkre Jade lépett be a helyiségbe.

- Kellemetlen... - harapott ajkába Lola, majd ránézett testvérére. 

- Jade! Te mit csinálsz itt? - pattantam fel, majd odaléptem elé. 

- Szóval ő Jade - szólalt meg a szakállas férfi. - Ijesztő - motyogta, mire Jade megforgatta szemeit. 

A másik meglepetés számunkra az volt, hogy Megan és Georgi is ott álltak mögötte. 

- Ó, micsoda meglepetés! Ti pont itt vagytok? Nem is gondoltuk volna, micsoda véletlen egybeesés - beszélt össze-vissza Georgi, miközben lerítt róla, hogy hazudik. Jól tudták, hogy itt leszünk. Valószínűleg ők terelték ide Jade-et.

Megan erősen oldalba lökte ikertestvérét, mire ő nyögött egyet, majd elhallgatott. Elkullogtak a székekhez, majd zavartan leültek, és ők is figyelni kezdték az egyre kuszább történéseket. 

- Jade, húgi, ez nem az aminek látszik, remélem tudod! - lépett oda a lányhoz Lola. 

- Miért, mégis mi más lenne, ha nem az, hogy a húgod ex majdnem barátjával randizol? - szólt bele ismét az okoskodó kislány, mire arcom tenyerembe temettem. Lehetne ennél is kínosabb a helyzet? Vagy esetleg nem szeretné valaki filmre venni?

- Jade, kérlek ne bánts engem! Csak elkísértem a mosodába, mivel ez a szerencsétlen még egy mosógépet sem tud elindítani! - magyarázkodott Lola. 

- Hé! - szólaltam meg felháborodva. 

- Bocs Zayn, de ez tényleg a szerencsétlenségre utal - veregetett vállon, majd ismét húga felé fordult. - Kérlek Jade, ne bánts!

- Nem foglak bántani - forgatta meg szemeit, mire mind meglepetten ránéztünk. - Nem foglak bántani, mivel nem vagyok ideges - folytatta teljesen nyugodtan. - Zayn, én nem tettem semmit annak érdekében, hogy együtt legyünk. Eltaszítottalak magamtól, bizonytalan voltam, hülye dolgokat vágtam a fejedhez... Ezek után jogom van ahhoz, hogy megszabjam kivel lógj, és kivel ne? Nem. Nem tehetem ezt. Ugyan Lola kissé érdekes választás - megjegyzem nem is értem miért vele töltöd az időd -, de ez a te életed, és ezek a te döntéseid. Nem bánnám, ha barátok lennénk. Ha számodra ez így megfelel, akkor nekem is. 

Őszintének tűnt. Komolyan annak tűnt, és ez most többet jelentett mindennél. Úgy láttam, hogy másokat is meghatotta a kis beszéde, néhányak még halk aww-szerű hangokat is hallattak magukból. 

A mondandója után átgondoltam a hallottakat. Barátoknak lenni Jade-del? El tudnám ezt viselni? A válasz egy határozott nem volt. Nem szeretném, ha barátok lennénk. Mivel én annál sokkal többet érzek iránta, és ezt nem nyomhatom el magamban. Nem engedhetem el életem talán egyik legjobb lehetséges döntését. 

- Barátok? - nyújtotta felém kezét halvány mosollyal arcán. 

- Jade, én nem szeretném, hogy csak barátok legyünk - mondtam ki, mire az egész üzlethelyiségben érezhetővé vált a megdöbbenés. - Számtalanszor hoztam már rossz döntéseket veled kapcsolatban. De az lenne most mind közül a legrosszabb, ha továbbra is csak barátként maradnék melletted. És tudod miért? Mert szeretlek. Szeretlek, Jade Harris - néztem mélyen szemeibe, ő pedig halványan elmosolyodott. 

Tettem egy lépést felé, majd átkaroltam derekát. 

- Nem tudom, hogy te így érzel-e, de lehet, hogy... - Nem tudtam befejezni kusza mondandómat, mivel Jade belém fojtotta a szót. 

- Csak fogd be, és csókolj meg - suttogta mosolyogva, majd közelebb vont magához, és ajkait enyémekre tapasztotta. 

Csodálatos csókunkat hangos taps és fütyülés fogadta, melynek hallatán akaratlanul is elnevettük magunkat. Egy mosodában, a mosógépek kattogásának közepette vallottam először igazából szerelmet Jade Harris-nek, egy rakás kotnyeles ember körül, akik mégis rengeteget segítettek. 

Tudtam, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam meg ezen a napon. Nem gondoltam sem a múltra, sem a jövőre, csakis a jelenre koncentráltam. Ugyanis, ott, abban a pillanatban végre magaménak tudhattam a világ talán legkülöncebb, de mégis legszerethetőbb lányát.