18. rész: You're perfect to me

Életem eddigi legjobb randijára tekintettel teljesen fel voltam dobódva, és szinte magamra sem ismertem. Fütyörésztem, szökdécseltem - persze azt csak mértékkel -, kezdtem olyanná válni mint a hiperaktív húgaim.
Olyannyira jókedvem volt, hogy úgy döntöttem meghallgatom a fiúk Kiss You című számát. Még én is meglepődtem magamon, mert körülbelül tízszer lejátszottam egymás után. A végére már annyira feldobódtam, hogy felálltam és táncra perdültem. Ez olyannyira nem vall rám, hogy azt el sem tudom mondani. Viszont abban a pillanatban annyira kicsattantam a boldogságtól, hogy csak ehhez volt kedvem. A zene üvöltött, én pedig valami felismerhetetlen táncmozdulatot végeztem éppen, mikor a szobám ajtaja kitárult, én pedig ösztönösen lekapcsoltam a zenét, majd odaálltam az íróasztalom mellé, és kezembe kaptam könyvemet.
- Grace, te táncoltál? - meredt rám felvont szemöldökkel Megan, majd elmosolyodott.
- Én nem... - dadogtam, miközben próbáltam eltűrni arcomból belelógó, kusza hajtincseimet. - Csak, izé... Olvastam - nyögtem ki, majd zavartan leültem.
- Akkor csak hallucináltam? - ráncolta fel homlokát egy szemtelen vigyorral arcán.
- Bizonyára igen - válaszoltam cinikusan, azonban néhány másodperc múlva én is felnevettem.
- Jó téged ilyen boldognak látni - lépett oda hozzám, majd szorosan átölelt. - Legalább egyvalaki legyen vidám - komorodott el hangja, majd lesütötte szemeit.
- Hogy érted ezt? - toltam el magamtól, majd mélyen szemeibe néztem.
- Most olyat fogok mondani, amit még életedben senki szájából nem hallhattál. De szerintem Jade... Sír - motyogta.
Tényleg meglepett, amit akkor mondott. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, én még életemben nem láttam Jade-et sírni. Kiskorában is, ha beütötte valamijét, vagy netalántán megbántotta valaki, akkor is csak rezzenéstelen arccal bámult maga elé, vagy felrúgta a vele szembejövő első embert. De sírni... Sírni sosem láttam.
Kimentem a szobából, majd megkopogtattam Jade-ébe, ami legnagyobb meglepetésemre résnyire nyitva volt. Halk szipogások szűrődtek ki, melyek akkora már teljesen alátámasztották Megan állítását.
- Jade - suttogtam, majd óvatosan beléptem, és behajtottam magam mögött az antiknak számító Beatles-poszterekkel kidíszített ajtót.
Először arra számítottam, hogy szikrázó tekintettel felém fordul, és leordítja a fejem, majd közli velem hogy takarodjak ki a szobájából, de legnagyobb döbbenetemre nem így történt. Jade csupán gyorsan letörölte könnyeit arcáról, abban reménykedve, hogy nem hallottam mit csinált, majd egy hangos sóhaj kíséretében felém fordult.
- Mit akarsz? - szűrte ki fogai között, majd felfelé kezdett el pislogni, ezzel némiképp gátolva a könnyeket.
- Minden rendben? - ültem le ágya szélére, majd fürkésző tekintettel ránéztem.
- Persze. Miért ne lenne? - dadogta, majd elfordította fejét.
- Jade - fordítottam újra magam felé. - Sírni nem szégyen - néztem rá megértően.
Néhány másodpercig csak merev, hűvös tekintettel állta enyémet, azonban a másodperc töredéke alatt kitört belőle a zokogás. Tanácstalanul bámultam, és nem tudtam hogyan segíthetnék neki, ezért csak némán magamhoz öleltem, és ezúttal nem tiltakozott.
- Zayn miatt sírsz? - kérdeztem, miközben még mindig nem engedtem el.
- Legfőképpen miatta - motyogta szipogva. - De ennek nem csak ő az oka...
- Hanem? - vontam fel szemöldököm.
- Egyedül érzem magam... És Zayn csak még jobban bebizonyította nekem, hogy elveszett vagyok. Grace, engem senki nem szeret! Rajtatok kívül persze... Igen, igen, tudom, a suliban vannak elméletben "barátaim", de kik ők nekem? Soha nem beszélünk mélyebb dolgokról, csak cigizünk és egymás búskomor képét bámuljuk - fakadt ki magából, miközben még mindig nem tudta abbahagyni a sírást. - Egyedül vagyok Grace. Nagyon.
Én egészen addig a napig abban a tudatban éltem, hogy Jade szeret egyedül éldegélni a maga saját kis világában. Hát, úgy tűnik hatalmasat tévedtem. Hiába mutatta erősnek magát, akkor kiderült, hogy ez csak álca volt.
- Emlékszel a napra, mikor anyáék bejelentették, hogy elválnak? - folytatta, mire egy aprót bólintottam. - Aznap éjjel elmentem itthonról, és egyedül kóvályogtam az éjszakában, miközben folyamatosan csak sírtam. Nem tudtam abbahagyni. Annyiszor mutattam már töretlennek magam, de valójában sosem voltam az. Igazából csak arra vártam, hogy egyszer valaki átöleljen, a szemembe nézzen és megkérdezze, hogy mit érzek valójában. Azt hiszem te vagy eddig az egyetlen, aki ezt megtette. És tudod mire jöttem rá? - nézett rám keserű mosollyal arcán.
- Mire? - kérdeztem halkan.
- Hogy te vagy az egyetlen barátom - nevetett fel ugyanabban a keserű hangvételben. Igazat mondott. Mi mindig ott vagyunk egymásnak, ha bajban van a másik. - Tudod, vannak napok, mikor úgy érzem, hogy csak zuhanok egy mély, sötét kútban, aminek sosem lesz vége. Ilyenkor te vagy az egyetlen, aki ki tudsz rángatni ebből az ördögi körből - motyogta, nekem pedig a meghatottságtól majdnem könnybe lábadtak szemeim.
- Jade...
- Igen?
- Szeretlek - suttogtam, majd még szorosabban átöleltem.
- Én is téged. Ha tudnád mennyire - mormolta ezúttal már szokásos, "Jade-es" hangvételében.
Én is azon a napon döbbentem rá, hogy a legjobb barátom tulajdonképpen a borult elméjű nővérem, akivel ugyan mindig ugyanilyen érdekes marad a kapcsolatunk, mégis mindketten tudni fogjuk, hogy számíthatunk egymásra, bármi is történjék.


Reggel arra ébredtem, hogy valaki rázogatja a vállam, mire értetlenül és borzasztó álmosan kinyitottam szemeimet, és abban a pillanatban anya kedves pillantásával találtam szemben magam.
- Kicsim, akarsz egy kis pluszpénzt keresni? - mosolygott rám bájosan.
- És ha azt mondom nem? - húztam fejemre takarómat, majd ismét lehunytam szemeimet.
- Igazából nem kérdés volt. Be kell jönnöd velem a kávézóba, úgyhogy gyerünk, készülj! - tapsolt kettőt kezeivel, majd egy durva mozdulattal lehúzta rólam takarómat. Vacogva felsóhajtottam, majd megpróbáltam lejjebb húzni magamon derékig érő topomat, de nem jártam sok sikerrel, ugyanis már nem lehetett tovább nyújtani.
- Hány óra van egyáltalán? - túrtam bele hajamba, majd odasétáltam szekrényemhez.
- Fél nyolc - mondta teljesen természetesen, mire nekem kidülledtek szemeim.
- Anyu... Mi olyan fontos vasárnap reggel fél nyolckor, ami miatt nem hagysz aludni? - néztem fel rá magyarázatot követelve, miközben szekrényem előtt guggolva kerestem valami meleg ruhát, ugyanis novemberben már Londonban sem túl fényes az idő. Nincs különösebben hideg, de eső bőven van, és vannak napok amikor a szél is fújdogál. Hát, ez egy ilyen nap volt.
- Mivel ma van az őszbúcsúztató fesztivál a városban. Vagy várjunk csak... Télköszöntő? Á, tökmindegy! - legyintett kezével. - A lényeg, hogy a cukrászdánk árusítani fog néhány általunk készített süteményt valami kis bódéban, viszont hogy időben elkészüljünk, már most be kell mennünk, és elkezdenünk a sütést.
- És miért nem tudtad inkább Lolát felébreszteni? - nyafogtam, majd felálltam és elkezdtem vonszolni magam a fürdőszoba felé. - Vagy esetleg Andrew-t? Ő úgyis folyton csak eszik, alszik, csajozik... És ezt minden nap egymás után - forgattam meg szemeimet.
- Miért, te nem ezt teszed? Azzal a kivétellel, hogy te pasizol - tárta szét karjait értetlenül anya, mire elismerően biccentettem egyet. Hát, valahol igaza van...
Mivel anya már így is sürgetett, nem volt időm normálisan elkészülni, ezért csak egy laza copfba fogtam hajam, majd felkaptam magamra egy szürke topot és egy kardigánt, és már rohantam is reggelizni.
- Kicsim, most inkább induljunk, majd útközben veszek neked valamit - sürgetett anya, majd vállára kapta táskáját, és vadul hadonászni kezdett, ezzel jelezve hogy igyekezzek.
A világ legbénább mozdulatával felrángattam magamra tornacipőm, majd lekaptam a fogasról keki színű dzsekimet, ezután pedig gyors léptekkel követni kezdtem anyát.
Autó helyett tömegközlekedéssel mentünk el a kávézóhoz, ezért mielőtt megjött volna a metró, még sikerült rászednem anyát, hogy vegyen nekem valamit. Hosszas tanakodás és válogatás után egy croissant-nál döntöttem. Eszembe jutott Párizs is, miközben a fülledt londoni metrókocsiban ültem. Régebben mindig csak vágyakozva gondoltam arra, hogy egyszer ott állhassak az Eiffel-torony előtt, azonban tudtam hogy most már nem csak egy álom marad, hanem hamarosan tényleg ott lehetek imádott városomban.

Amint  beértünk a kávézóba, azonnal elkezdődött a munka. Csokis sütik, muffinok és fánkok tucatjai készültek el két órán belül, amelyben én is sokat segédkeztem.
- Oké, hamarosan indulunk, és elkezdjük árulni a sütiket. Grace, szeretnél szórólapokat osztani? - nézett felém mosolyogva anya.
- Inkább sütit árulnék, ha nem baj - húztam félre számat, majd könyörgő tekintettel ránéztem.
- Jó, jó, látom nem akarsz szórólapot osztogatni... Akkor sütit fogsz árulni - csettintett egyet, majd mindenkit elküldött a dolgára.
Nem sokkal később számomra is világossá vált, hogy a London Eye melletti sétányon kerül majd megrendezésre ez a kis fesztivál, ahol egyébként is mindig vannak körhinták, meg ilyen vidámparkszerű dolgok, csak ezúttal kicsit megtoldották néhány extra dologgal. Az egésznek elmondhatatlanul jó hangulata volt. Már éreztem, hogy hamarosan itt a tél, és ez kellemes érzést keltett bennem. A december mindig olyan különleges számomra... A karácsony előtti időszak az év egyik legszebb része. Ilyenkor igyekszem minél jobban magamba szívni a hangulatot.

Az első órában még bulisnak tűnt ez az egész "áruljunk sütit" dolog, de a második óra ácsorgás után teljesen ellaposodtam, és maximálisan alábbhagyott a lelkesedésem. Úgy döntöttem inkább olvasni fogok, ezért kivettem táskámból a kissé gyűrött, régebbi kiadású Jane Eyre című könyvet, melynek még csak az első kötetét kezdtem el akkor.
Az olvasás mindig le tud kötni, de ezúttal még azt sem dobott fel annyira. A hidegben ücsörögni, néha-néha felpattanni és kiosztani egy-két sütit számomra nem volt akkora móka, ezért néhány kelletlen sóhajjal adtam a többiek tudtára, hogy mennyire unatkozom. Ezzel természetesen leginkább arra akartam célozni, hogy hadd menjek haza, de anya tudomást sem akart venni ezen szándékomról.
Azt hittem jobban már nem is unatkozhatnék, mikor hirtelen felcsillantak szemeim, amint a közeledő Niall-t, és egy mellette sétáló ismeretlen lányt pillantottam meg. Hevesen integetni kezdtem, körülbelül tíz másodperc múlva pedig már Niall is észrevett, mire megragadva a lány karját elindult a bódé felé, ahol ücsörögtünk.
- Jó napot - köszönt anyának mosolyogva, aki ugyanilyen lelkesedéssel üdvözölte barátomat. Azt hiszem eljutottam arra a szintre, hogy Niall-t annak nevezhessem. Hihetetlenül sokat jelent, hogy biztat az énekléssel kapcsolatban, és hogy magától is keres engem és érdeklődik irántam. Ezt teszi egy jó barát, nem igaz? - Szia Grace - fordult felém vigyorogva.
- Szia...sztok - nyögtem ki kissé zavartan, majd tekintetem megállapodott a mellette ácsorgó, sötétbarna hajú, világos bőrű lányon. Olyan volt akár egy hercegnő. Tökéletes babaarc, vékony lábak, elegáns ruhák és hatalmas őzikeszemek. Rögtön elfogott a féltékenység, mivel tényleg gyönyörű volt. Finom, karakteres arcát sötét szemöldökei még különlegesebbé tették. Kérdőn néztem a fiúra, akinek rögtön leesett, mire gondolok.
- Ó, hadd mutassam be az unokatestvéremet, Gianna-t - mosolyodott el ismét, majd rámutatott a mellette álló, zavartan nézelődő lányra.
- Szia, Grace vagyok - nyújtottam felé mosolyogva kezem, mire ő kedvesen megrázta azt.
- Gianna vagyok - mondta halvány mosollyal arcán, majd Niall-lel együtt a sütikínálatot kezdte el pásztázni.
- Esetleg... Hmm... Nem is tudom melyik néz ki a legjobban - gondolkodott hangosan Niall. - Kérek abból a triplacsokis sütiből hármat. Gianna, te mit szeretnél? - fordult kérdő tekintettel unokatestvére felé.
- Fánkot. Csokimázasat - csillantak fel szemei.
Bólintva beletettem egy zacskóba kívánságaikat, majd érdeklődve felnéztem rájuk.
- Na és hogyhogy eddig még nem találkoztunk, Gianna? Messze laksz innen?
- Igen, Írországban élek, Mullingar-ben, ahol korábban Niall is lakott - mosolyodott el, majd beleharapott fánkjába.
- Most meglátogatott, mivel olyan rég látott, és hiányoztam neki - grimaszolt Niall vinnyogó hangon, mire felnevettem.
- Persze, csak szeretnéd, hogy hiányozz - söpörte le Gianna unokatestvére kezét válláról, majd ő is jólesően elnevette magát. - Valójában a szüleim találtak egy munkát itt, Londonban, és elég valószínű, hogy ide fogunk költözni - folytatta. - Most még ismerkedem a várossal - nézett körbe mosolyogva.
- Ez remek - bólintottam. - Akkor ezentúl biztosan többet találkozunk majd - kacsintottam rá. - Niall, Harry-vel mi újság? - hoztam fel a témát hirtelen. Elég nehéz megállni, hogy ne beszéljek róla a lehető legtöbbször, de azért igyekszem valamennyire visszafogni magam, mielőtt mások idegeire mennék.
- Ne aggódj, hamarosan ő is felbukkan, úgyhogy ne menj sehová - nézett rám sejtelmesen.
- Honnan tudtad, hogy minden vágyam elszabadulni innen? - vontam fel szemöldököm.
- Mondjuk onnan, hogy rá van írva az arcodra mennyire látványosan unatkozol és szenvedsz - nevetett fel hangosan, unokatestvére pedig helyeslően bólogatott.
- Ja, értem - nevettem fel, majd lesütöttem szemeimet.
Éppen folytattuk volna beszélgetésünket, mikor egy csapat rajongó csődült oda hozzánk, és egy pillanat alatt tömeg lett a bódénk körül. Szegény anya először teljesen belelelkesedett, hogy végre jönnek vásárlók, azonban rögtön lecsüggedt, mikor tudomásul vette, hogy nem a mi termékeink miatt van ekkora tömeg körülöttünk.
Niall türelmesen fényképezkedett mindenkivel, azonban mikor észrevette, hogy jónéhányan gyilkos tekinteteket lövellnek a zavartan tébláboló Gianna felé, azonnal lenyugtatta elvetemült rajongóit.
- Nyugi lányok, ő csak az unokatestvérem - mondta nevetve, jónéhány lánynak pedig kiszaladt száján egy megkönnyebbült sóhaj.
Miután némileg eloszlott a tömeg, ismét megpillantottam egy ismerős arcot, aki egy meglehetősen vastag könyvvel kezében lépkedett felénk. Miután Carter nyugodt tempóban megérkezett köreinkbe, azonnal megakadt tekintete a lesütött szemmel álldogáló, babaarcú lányon. Gianna csak egy pillanatra nézett fel, és elmotyogott valami köszönésfélét, majd ismét a földet kezdte el pásztázni, mintha csak valami érdekes lenne rajta.
- Szia Carter! - köszöntem vigyorogva.
- Sziasztok - biccentett, majd tekintete ismét Gianna-ra tévedt.
Niall és én felvont szemöldökkel figyeltük Carter-t, amint érdeklődő tekintettel fürkészi a lányt. Mindkettőnknek szemet szúrt, hogy milyen csodálattal figyelte Gianna-t.
A lány hirtelen felnézett, majd megakadt tekintete a barátom kezében szorongatott könyvön.
- Jól látom, hogy ez A Legyek Ura? - kérdezte Gianna mosolyogva.
- Igen. Olvastad már? - kérdezett vissza szokásos hűvös, diplomatikus stílusában Carter, azonban arcán felfedezni véltem egy bújkáló mosolyt is.
- Többször is - felelte a lány még nagyobb mosollyal arcán.
Ők ketten a könyvekről kezdtek el beszélgetni, én és Niall pedig csak kapkodtuk fejünket, olyan gyorsan beszéltek. Én persze értettem, mivel a könyvek terén én is jártas vagyok, Niall viszont csak bambán bámulta őket.
- Hohó! Gianna, azért nem akarsz bepasizni, ugye? - szólalt meg Niall védelmezőn. Aranyos volt tőle, hogy félti az unokatestvérét.
- Niall, csak beszélgetünk, nem látod? - kérdezte kínosan a lány, majd arca pírba borult.
- Hagyd őket, csak beszélgetnek - paskoltam meg nevetve Niall hátát.
- Na jó... De azért rajtad tartom a szemem, Monroe - nézett összeszűkült szemekkel Carter-re, mire még hangosabban felnevettem.
Nagy nehezen el tudtak szabadulni tőlünk a könyvmolyok, mi pedig úgy döntöttünk, eszünk egy kicsit a cukrászda kínálatából. De amikor anya meglátta, hogy dolgozóként ingyen eszem a fáradtságos munkával elkészített sütiket, az éppen kezemben szorongatott fánkot szó szerint kiverte a kezemből, és idegesen közölte velem, hogy ne dézsmáljam meg az árut, mivel ez nem arra van, hogy én kedvemre tömjem magam vele. Szomorúan tudomásul vettem a hallottakat, ezután pedig már csak vágyakozó tekintettel bámulhattam a világ legfinomabb édességeit. Hála Niall-nek valamennyi édességet sikerült eladnunk. Egyrészt azért, mert ő egy csomót megvett, másrészt pedig mert kipattant a fejünkből, hogy legyen ő a "reklámarcunk". Bejött az üzlet.
A délelőttöm és a koradélutánom Niall-nek köszönhetően remekül telt, mivel sokat nevettem rajta. Azt hittem ennél jobb már nem is lehetne, azonban ezt megcáfolta Harry érkezése, aki egy kapucnival fején és egy hatalmas vigyorral arcán közeledett felénk. A szívem hirtelen hevesebben kezdett el verni, térdeim pedig remegni kezdtek. Még soha életemben nem éreztem magam ennyire gyengének és sebezhetőnek. Talán nyálasan hangzik, és mikor még nem tudtam mit is jelent szerelmesnek lenni, én is annak tartottam volna. De mostanra látom, hogy ilyenkor az ember tényleg nagyon kiszolgáltatottá válik. Az volt minden félelmem, hogy ő egyszer csak gondol majd egyet, és közli velem, hogy ennyi volt, vége. Összeszorult a gyomrom, ha ez egyáltalán eszembe jutott.
- Szia haver - lépett oda hozzánk Harry, majd lepacsizott Niall-lel. - Szia Grace - biccentett egy angyali mosollyal arcán, majd küldött felém egy amolyan "gondolatban most megcsókollak" pillantást. Igen, sajnos ezt csak elméletben tehette meg, gyakorlatban viszont azt látta a legjobbnak, ha egyenlőre még titokban tartjuk, hogy járunk. Megértettem, mit miért tesz, de titkon azért rossz volt, hogy mások előtt nem csókolhatom meg, nem bújhatok hozzá, vagy bármi ilyesmi. Reméltem, hogy ez az időszak a lehető leghamarabb véget ér.
- Tessék, félrettem neked egy banános muffint - nyújtottam kezébe mosolyogva.
- Ó, köszönöm. Úgyis éhes voltam - mosolyodott el, majd beleharapott a muffinba.
Hirtelen Niall telefoncsörgésére lettünk figyelmesek, amely Justin Bieber "As long as you love me" című száma volt. Felráncolt szemöldökkel és elfojtott nevetéssel figyeltem, ahogy előhalássza zsebéből a készüléket, majd egy hirtelen mozdulattal rányom az "elfogadás" gombra.
- Szia April - kúszott egy halvány mosoly arcára, az én szemöldököm pedig a hajam tövéig felszaladt. Miről nem tudok?
Niall arrébb sétált, majd vigyorogva folytatta a telefonálást, én pedig kíváncsian figyeltem minden mozdulatát.
- Niall és April? - fordultam oda Harry-hez.
- Hát, Niall most nagyon odavan a kiscsajért - ecsetelte Harry, majd elgondolkodva Niall felé irányította tekintetét. - Le sem lehet vakarni az arcáról a mosolyt.
- Igen, azt látom.
- Bár tudom ez milyen érzés, mert mikor veled telefonálok, nagyjából én is így nézhetek ki - mosolyodott el halványan, majd a földet kezdte el pásztázni.
Ezen vallomása hallatán szívem tízszer gyorsabban kezdett el verni a kelleténél, és legszívesebben ott, abban a pillanatban megcsókoltam volna, de nem tehettem.
- És, mi szél hozott errefelé? - fontam össze magam előtt karjaimat, majd mosolyogva belenéztem szemeibe.
- Nem látogathatom meg csak úgy különösebb ok nélkül a barátnőmet? - mosolygott rám szemtelenül.
- Ott a pont - nevettem fel jólesően, majd biccentettem egyet.
Éppen ismét szólásra nyitottam számat, mikor Georgi és Megan ugráltak oda hozzánk, majd egy nyalókával kezükben bekapcsolódtak a beszélgetésünkbe.
- Még nem publikáltátok a kapcsolatotokat? - nézett ránk kérdőn Megan, mire megráztuk fejünket.
- Nem lenne jó port kavarni a rajongók körében. Inkább várok még ezzel - motyogta Harry, majd megrántotta vállát.
Abszolút megértettem, amit mondott, de ez az egész így egyre nehezebbnek bizonyult...
- Nincs kedved felülni az óriáskerékre? - biccentett fejével egy ideiglenesen odarakott építményre, mely hangulatos égőkkel volt kidíszítve.
- De - bólintottam mosolyogva.
Georgi és Megan leváltak rólunk, ők a körhintánál maradtak, amin már körülbelül ötször ültek, mióta Londonban lakunk, de nekik ez egymilliomodik alkalomra is újdonság lesz, ebben biztos vagyok. 
Csodás volt a kilátás, és még az sem zavart, hogy kissé fáztam a vékony dzsekimben, mivel Harry közelében az ilyen apró dolgok még jobban eltörpülnek. Fázom, éhes vagyok? Mellette nem számít. Na jó, ha éhes vagyok, az talán mindent felülmúl... Összegezve magamban rájöttem, hogy a két legjobb dolog az életemben, az az evés és Harry. Hát kell ennél több?
Hangosan felsóhajtottam, mikor észrevettem néhány fotóst, akiknek legnagyobb örömükre most sikerült egy újabb pletykagyanús helyzetben találni minket.
- Mi az? - kérdezte, majd lenézett, és mikor meglátta a hemzsegő, kamerával álló embereket, ő is sóhajtott egyet. - Ó, értem - biccentett. - Figyelj, ne törődj velük. Majd azt mondjuk, hogy csak barátok vagyunk. Ameddig nem erősítem meg, addig úgy sem lehetnek biztosak semmiben.
- Persze - bólintottam lesütött szemekkel.
- Hé, minden rendben? - simított végig karomon, majd fürkészni kezdett, mire egy halvány mosoly kúszott arcomra.
- Igen - vontam meg vállam.
- Hát rendben... De akkor lássam azt a gyönyörű mosolyodat - vigyorodott el, majd végigsimított arcomon, mire halkan felnevettem. - Szeretnék kérdezni valamit - komolyodott el hangja.
- Éspedig?
Olyan komolyan nézett rám, hogy egy pillanatra azt hittem, valami életbevágóan fontos és meghatározó dolgot akar mondani.
- De ugye nem megkérni akarsz, vagy ilyesmi? - nevettem fel, mire ő is elmosolyodott.
- Neeem - nyújtotta el az "e" betűt, majd határozottan megrázta fejét. - Még nem - nézett rám egy sejtelmes pillantással, mire ismét elnevettem magam. - Valójában csak annyiról lenne szó, hogy ugyebár vészesen közeleg a Madison Square Gardenbeli koncert, azt szeretném kérdezni, hogy eljönnél-e. Te és a családod, mármint valamennyi tagja, aki úgy érzem valamilyen szinten hozzám is közel áll.
- Erre nem tudnék nemet mondani - mosolyodtam el őszintén.
Egy pillanatra fel sem fogtam annak a súlyát, amit az imént kérdezett. Nekem rengeteget jelentett ez a kérés. Ott lenni vele egy ilyen meghatározó eseményen maga a valóra vált álom. Azon a napon bizonyította be nekem, hogy mennyit jelentek neki. És az, hogy még a családom valamennyi tagját is meginvitálta a koncertre, különösen sokat jelentett nekem.
- Amúgy mikor is lesz pontosan? - tértem vissza a valóságba elmélkedésemből.
- December harmadikán, tehát durván öt nap múlva - húzta félre száját.
- Hát igen, cseppet későn szóltál, de megoldjuk - mosolyodtam el, majd bólintottam egyet.
- Tudod, igazából csak azért, mert féltem, hogy esetleg nemet mondanál...
- Én már rég ott tartok, hogy neked semmire sem tudok nemet mondani - tártam szét karjaimat, mire felnevetett, és nyomott egy gyors puszit fejemre, abban reménykedve, hogy ezt a pillanatot nem sikerült senkinek sem lekapnia. 
- De amúgy látom, hogy nincs túl jó kedved. Miért? - váltott át ismét komoly hangnembe, mire hangosan felsóhajtottam.
- Mostanában sokat gondolkodtam anyán és apán - motyogtam, miközben mereven bámultam magam elé.
- A válástéma mindig nehéz. Én már csak tudom.
- Tudod, néha úgy érzem, mintha apa el is felejtette volna, hogy kik vagyunk neki. Alig keres minket, és őszintén szólva már én sem nyitok annyira felé. De ez csak azért van, mert abban reménykedem, hogy ő fog keresni engem. De kéthetente egyszer, ha felhív telefonon... Most pedig ez az esküvő is... Borzasztóan gyorsan történik minden, nekem pedig időm sincs arra, hogy felfogjam mi is történik tulajdonképpen körülöttem - mondtam, miközben elkezdtem felfelé pislogni, ezzel gátolva az egyre előtörő könnyeket.
- Nagyon sajnálom Grace - mondta őszintén, majd kezét odacsúsztatta enyémhez és összekulcsolta őket.
Tudta, hogy ezt a bensőséges érintést valószínűleg senki nem látja rajtunk kívül, ezért bátran pihentette kezét enyémen.
- Igen, én is - húztam el számat, majd keserűen elmosolyodtam.
Nem kellett több szó, Harry-nek már az érintéseiből is megértettem, mire gondol. Tudtam hogy támogat, hogy mellettem áll, és hogyha szomorú vagyok, akkor mindig számíthatok rá. De nem csak a nehéz pillanatokban, hanem természetesen akkor is, amikor mindketten boldogok vagyunk.
- Egyébként... Kérdezhetek valamit? - szólaltam meg egy-két perc csönd után.
- Nem Grace, nem kérdezhetsz - nevetett fel Harry, majd összeborzolta hajam.
- Vicces vagy - dünnyögtem, majd megpróbáltam visszarendezni sötétbarna hajzuhatagom normális állapotába. Sértődöttségem két másodperc alatt megszűnt, körülbelül ennyi idő múltán én is elnevettem magam. - Szóval... Ugye nincs semmi különösebb oka annak, hogy nem akarod a nyilvánosság előtt felvállalni a kapcsolatunkat? Mert ez ugyebár már egy kapcsolat... Vagyis, én azt hiszem az - összevissza dadogtam, azt sem tudtam mit mondjak. Az egész helyzet állati ciki volt, én pedig még rátettem egy lapáttal a határozatlanságommal.
- Grace - nézett mélyen szemeimbe. -, semmi ilyesmiről nincs szó. Én csak téged akarlak óvni ezzel. Imádom a rajongóimat, de néha ijesztővé válik a rajongásuk, mikor halálosan fenyegetik a barátnőinket. Szóval egy pillanatra se inogj meg, oké? - mosolyodott el halványan, majd eltűrt egy hajtincset arcomból.
- Rendben - bólintottam, majd ráharaptam alsó ajkamra, és elmosolyodtam.

Remek délutánt töltöttünk el együtt, azt hiszem jobbat nem is kívánhattam volna. Szerelmesnek lenni felfoghatatlan érzés... A liftező gyomrom, a benne repkedő pillangók és a remegő térdeim tulajdonképpen mind varázslatos dolgok. Az, hogy valaki képes ilyen dolgokat kiváltani belőlem, nagyon érdekes, de mindeközben mint már mondtam, varázslatos is. Vagy talán inkább ő maga varázslatos...

Mikor családomnak elmondtam a hatalmas hírt, miszerint Harry tényleg meginvitált minket a Madison Square Gardenbeli koncertjükre, anya volt az, aki a legjobban lefagyott. Nem csak a világ legjelentősebb arénája, hanem már maga New York gondolata is elkápráztatta. Texason kívül egész életünkben csak Mexikóban jártunk. Azt hiszem, azt sem becsültem meg eléggé, hogy London által eljuthattam Európába. Nem beszélve arról, hogy ezáltal megismerkedtem életem legelső szerelmével.
Egyes családtagjaim - értem ezalatt Georgi-t és Megan-t - sikítozva ugrándoztak, majd kikiabálták az ablakon, hogy nekik van a legjobb életük a világon, egyes családtagjaim lefagytak a hírtől (anya), egyesek pedig csak unottan bólogattak (ezt a tábort Lola, Jade és Andrew erősítette).
Lola és Andrew már biztosak voltak benne, hogy nem jönnek New Yorkba. Andrew-nak értelemszerű volt a dolog, mivel ő tulajdonképpen az égvilágon semmilyen viszonyt nem ápol a fiúkkal, Lola pedig borzasztóan komolyan veszi a vizsgáit és az egyetemet, ezért a huszonnégy órából tizenhatot tanulással tölt. Kizártnak gondolta, hogy ez belefér az idejébe. Néha elgondolkodom rajta, hogy milyen jó élete van annak, aki csak úgy lemondhat egy One Direction koncertet a világ legrangosabb arénájában csak azért, mert neki fontos az éjjelnappali tanulás. Olykor nem becsüljük meg, milyen pazar életünk van...
- Kicsim, te tényleg fontos vagy ennek a Harry-nek, ha meghív egy ilyen koncertre - mosolyodott el meghatottan anya. - Nem beszélve arról, hogy minket is meghívott. Ez még nagyvonalúbb tőle - Úgy tűnt mindjárt elmorzsol néhány könnycseppet is, annyira meghatódott. 
- Gondolod? - céloztam előbbi megszólalására, miszerint Harry-nek nagyon fontos vagyok.
- Nem Grace, nem gondolja - forgatta meg szemeit Jade. Ma még a szokásosnál is alpáribb és érzéketlenebb volt. Biztos voltam benne, hogy ennek Zayn az oka. Nos, ő ennyire labilis érzelmi állapotú személy. Az egyik pillanatban még a nyakadba borulva zokog az élet igazságtalansága miatt, a másikban meg már lelketlenül bombáz téged a bunkó és lekezelő beszólásaival. - Annyira idegesítő, mikor játszod itt a hősszerelmest... Boldog vagy, oké, elhisszük. Csak könyörgöm, ne legyél már ennyire érzelgős!
- Jade, tudom hogy most feldúlt vagy, de megtennéd, hogy nem rajtam töltöd ki a mérged? - sziszegtem idegesen.
- Nem - válaszolta szemtelen vigyorral arcán, majd fújt egy buborékot különleges, fekete színű rágójából.
- Gondolhattam volna - legyintettem kezemmel, majd tekintetem a földön fetrengő húgaimra tévedt, akiket majd' szétvetett a boldogság. Szó szerint. Olyan volt, mintha rángásuk lenne, vagy nem is tudom minek nevezhetném azt a mozdulatot, amit akkor végeztek... - Minden rendben lányok? - vontam fel fél szemöldököm.
- Persze, de most annyira túlteng bennem az adrenalin, hogy muszáj valahogy levezetnem - nézett fel rám vigyorogva Megan, Georgi pedig csillogó tekintettel bólogatott.

Úgy döntöttem magamra hagyom örömködő családomat, ezért bevonultam a szobámba, majd tancuccaimmal kezemben levetettem magam az ágyra, hasra feküdtem, és tanulni kezdtem. Öt perc múlva felálltam és megint kimentem a konyhába, ugyanis kellett egy kis csoki, agyserkentés céljából. Sikerült találnom karamellás tejcsokit, ami most rendkívül jólesett. Bár, ha belegondolok, a csoki mindig jólesik.

Elhatároztam, hogy most már tényleg a tanulásra fogok koncentrálni, ezért a csokin és az elektromágneses indukción kívül igyekeztem minden gondolatot száműzni fejemből. Már csak apa miatt is, aki mindig a szívén viselte, hogy milyenek a tanulmányi eredményeink. Lehet, hogy mostanában magasról tesz ránk, de tudom, hogy ennek ellenére szeret minket, és fontos neki a jövőnk. A két dolog kicsit üti egymást, de a mi családunkban nem meglepő, ha furcsák az emberek.
Az ágyon fekve próbáltam bemagolni minden a témához kapcsolódó fizikai törvényt, mikor valaki kopogás nélkül becsörtetett az ajtómon. Anélkül is tudtam, hogy Jade jött be, hogy odanéztem volna.
- Miért jöttél? - kérdeztem, miközben szemem egy pillanatra sem vettem le a kezemben tartott könyvről.
- Hát... Először csak azért akartam bejönni, hogy köpőcsővel célozgassalak, de aztán... Aztán rájöttem, hogy igazából van egy csomó ki nem mondott gondolatom - motyogta, miközben mereven bámult maga elé.
- Zayn-ről van szó? - sóhajtottam fel, majd egy hirtelen mozdulattal becsuktam könyvemet, feltornásztam magam ülőhelyzetbe, és kérdőn ránéztem.
- Róla is - mondta, miközben talpát egyenletes ütemben húzogatta a padlón.
- Ki vele.
- El szeretnék menni New Yorkba. Nagyon. De tudom, hogy ott lesz, Zayn és gondolom Perrie is... És nagyon nehezemre esik ezt kimondani, de az a lány tényleg tehetséges és szép is. Na jó, ne essünk túlzásokba. Nálam nem szebb, de tényleg nem csúnya - Ez Jade-től a világ legeslegnagyobb bókjának számít. - Ja, és egyvalamit szögezzünk le. Ha el mered kotyogni valakinek, hogy ezt mondtam, neked véged! - fenyegetett meg. - A végén még hivatalosan is bejelentik, hogy van lelkem - mondta fintorogva, mire hangosan felnevettem.
- Jade, nyugi, nem mondom el senkinek - nyugtattam meg mosolyogva. - Figyelj, gyere el. Mutasd meg, hogy te ugyanaz a Jade vagy, aki akkor voltál, mikor Zayn megismert. Akit nem képes holmi szépfiú befolyásolni! Hidd el, ez lesz rá a legnagyobb hatással.
- Igazad van - csillantak fel szemei, mintha csak megvilágosodott volna. - Nem török meg! - mondta diadalittasan, mire elmosolyodtam.

Jade-be sikerült egy kis lelket öntenem, így végre ismét tudtam koncentrálni a tanulnivalómra. Éppen egy képletet ismételgettem ötmilliószor a fejemben, mikor mobilom megcsörrent mellettem. Amint megpillantottam Harry nevét a kijelzőn, önkéntelenül is elmosolyodtam. 
- Szia - szóltam bele ezerwattos mosollyal arcomon, majd egy hajtincsemet kezdtem el tekergetni.
- Tudom, hogy két órája váltunk el egymástól, de elfelejtettem valami fontosat - mondta titokzatosan.
- Ó... És mikor akarod elmondani?
- Igazából azt csak átadni lehet, úgyhogy készülj, mert tíz perc múlva ott vagyok érted - Ugyan nem láttam, de biztos voltam benne, hogy mosolyog.
Mosolyogva letettem a telefont, és csak két perc néma merengés után tudatosult bennem, hogy pillanatok kérdése és Harry becsönget, én pedig egy szál melegítőben és egy szétjött copfban hasalok az ágyamon.
Amilyen gyorsan csak lehetett, felpattantam, és kikaptam szekrényemből egy vajszínű kötött pulcsit, majd egy sötétkék farmert. Rekordidő alatt elkészültem, még a hajamat is rendbe tettem, sőt még arra is maradt két percem, hogy elmondjam anyának, Harry mindjárt itt van értem. Nagy nehezen beadta a derekát és elengedett, azt azonban leszögezte, hogy legkésőbb fél tízre itthon kell lennem. Hát igen, az aggódás...
Amint csöngettek, én már rohantam is lefelé a lépcsőházban, közben pedig próbáltam magamra erőltetni keki színű, fehér szőrmével bélelt kabátom, emiatt pedig majdnem orra buktam, aminek az lett volna a vége, hogy leszaltózok a lépcsőn. Hatalmas szerencsémre ez csak fejben történt meg, gyakorlatban megúsztam a zuhanást.
Harry a kapuban várt, így mikor nagy lendülettel kiviharzottam az ajtón, szó szerint a karjaiba zuhantam.
Nevetve öleltem át, miközben ő próbálta megtartani egyensúlyát, annak érdekében, hogy ne essünk hátra.
Nyomott egy gyors csókot ajkaimra, majd körülnézett.
- Nocsak, nem félsz, hogy lelepleződünk? - fogtam kezeim közé arcát, mire halványan elmosolyodott.
- Nem hiszem, hogy bárki látta volna - mondta egyszerűen, majd egy intéssel jelezte, hogy menjünk.
Valójában azt vártam volna, hogy azt mondja "már nem érdekel semmi és senki, gondoljanak amit akarnak, én veled akarok lenni és ezt mindenkinek tudnia kell", de nem ezt mondta. Igen, talán ebben különbözik a valóság és a filmek. A filmekben általában azt hallják, amit hallani szeretnének, de a való életben sokszor pofára esünk, mikor szembesülünk valamivel, amire nem számítottunk.
Nem adtam hangot a csalódottságomnak, egyrészt azért, mert tiszteletben tartottam Harry döntését, másrészről pedig nem akartam egy nyafka libának tűnni, akinek semmi sem felel meg. Hiszen ő egyáltalán nem olyannak ismert meg.

- Amúgy, szabad megtudnom, hogy hová megyünk? - mosolyodtam el titokzatosan.
- Hamarosan megtudod - kacsintott rám, mire én elégedetten hátradőltem az ülésen.
A nagy meglepetés valójában annyiból állt, hogy sétáltunk, és közben vettünk egy forró italt a Starbucks-ban. Egyszerű volt, de nekem mégis mindennél többet jelentett.
Aztán később kiderült, hogy Harry-nek nem csak ez volt az egyetlen terve. Elmentünk a St. James Parkba, ahol sétáltunk egy kicsit, majd elmentünk ahhoz a falhoz, ahol még két hónappal ezelőtt voltunk. A kilátás ugyanazt a szépséget nyújtotta, csupán annyi volt a különbség, hogy ezúttal már mindennek inkább karácsonyi hangulata volt. És most már kabátban nézelődtünk, miközben hagytuk, hogy a hűvös, friss levegő átjárja tüdőnket.
- Annyira szép ez a hely - néztem körbe merengő mosollyal arcomon.
- Az - helyeselt Harry. - Igazából ezt a helyet találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy átadjak neked egy ajándékot.
Kíváncsian felé fordultam, mire ő mosolyogva mögém lépett. Nem mondott semmit, én pedig csak lehajtott fejjel mosolyogtam, várva a történésekre. Éreztem, hogy valamit a nyakamba tesz, majd összekapcsolja.
Lenéztem a nyakamra, majd megpillantottam egy nyakláncot, melyen egy "H" betűs medál volt. Nagyon meglepődtem, de közben olyan boldog lettem, hogy majd' kiugrottam a bőrömből.
- Sokszor leszek távol. De azt szeretném, hogy tudd, te hozzám tartozol - fordított maga felé, majd mélyen szemeimbe nézett. 
- Most már tudom - haraptam ajkamba mosolyogva, mire lágyan végigsimított arcomon.
Közelebb hajolt hozzám, majd hosszan megcsókolt. Olyan boldognak éreztem magam, mint még soha azelőtt. Valójában minden egyes alkalommal úgy érzem, hogy még soha nem voltam ennyire boldog azelőtt. Aztán a következő alkalommal, mikor találkozom Harry-vel, kiderül, hogy ezt még lehet fokozni.
Ismét a tájat kezdtem el kémlelni, miközben határtalan boldogságot éreztem magamban. Harry hátulról átkarolta derekam, majd fejét vállamnál támasztotta meg.
- Jó lenne néha kizárni a valóságot, és nem törődni senkivel és semmivel. Csak veled - motyogta, miközben mereven bámult a távolba.
Nem válaszoltam, csak felé fordultam és hozzábújtam, majd magamba szívtam bódító illatát, miközben erős karjaival szorosan ölelt engem.
- Szeretlek - suttogta, majd adott egy puszit fejemre.
- Én is szeretlek - döntöttem fejem mellkasára, majd halványan elmosolyodtam.
A világ legszerencsésebb lányának éreztem magam akkor. Tudtam, hogy van valaki, aki tényleg szeret, védelmez, és mellettem van amikor szükségem van rá. Lehet, hogy a valóság egyáltalán nem olyan, mint egy film, de ez a legtöbbször csak jó értelemben igaz, mert néha még annál is sokkal szebb és valóságosabb.