20. rész: Minden túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Az ágyon ülve olvastam a kopott, gyűrött Jane Eyre könyvemet, miközben néha-néha kipillantottam az ablakon, ahol New York magas épületei álltak előttem. Próbáltam teljes mértékben a könyvre koncentrálni, de ez nehezen ment, miközben Georgi és Megan a holnap esti koncert miatt sikoltoztak örömükben.

- Örülök, hogy kitomboltátok magatokat, de lehetne most már kicsikét halkabban? - pillantottam fel egy pillanatra a regényből, majd rájuk szegeztem tekintetem.
- Hoppá, bocsika - tette szája elé kezét Georgi, majd kuncogni kezdett.
Kérésemre kissé lecsillapodtak, így ismét el tudtam merülni a könyv világában.
Hirtelen mobilom rezgésére, majd csörgésére lettem figyelmes, mely a csendes hotelszobában olyan váratlanul ért, hogy a hirtelen felcsendült dallam hallatán összerezzentem.
Becsuktam a könyvet, majd odanyúltam a polchoz, és mikor rápillantottam a kijelzőre, hirtelen elkerekedtek szemeim. Apa keresett, akivel majd' három hete nem is beszéltem. Meglepetten, de ugyanakkor gyermeki izgatottsággal vettem fel a telefont.
- Igen? - szóltam bele határozatlanul.
- Grace, szia kicsim! - hallottam meg apa mély, de ezúttal lelkes hangját. - Mi újság veletek?
- Hát, három hét eseményeit nehéz lesz összesűríteni, és feltételezem, hogy nem szánsz sok időt a telefonbeszélgetésünkre - mondtam enyhén szarkasztikusan.
- Grace, tudom, hogy haragszol, de én csak érdeklődni szeretnék, hogy mi van veletek. Komolyan sajnálom, hogy nem beszéltünk.
- Igen, én is - enyhült meg kissé hangom, majd megköszörültem torkom. - Jól vagyunk. Most éppen New Yorkban...
- New Yorkban? - szakított félbe döbbenten. - Mit csináltok ti New Yorkban?
- A fiúk koncertjére megyünk holnap - mosolyodtam el leginkább csak magamnak, majd az elnyűtt kardigánom ujját kezdtem el gyűrögetni.
- Ó, vagy úgy - komorodott el. - Nagyon komoly a dolog... Azzal a Harry gyerekkel?
- Hát, úgy tűnik eléggé - mosolyodtam el ismét.
- Oké, lassan el kell fogadjam ezt a tényt - folytatta ugyanilyen komoran, melynek hatására akaratlanul is felnevettem.
- Apu - motyogtam.
- Tessék?
- Hiányzol - hajtottam le fejem, és egy pillanat alatt elszállt a vidámságom, mikor arra gondoltam, mennyire szétesett minden a családom körül.
- Ti is nagyon hiányoztok nekem.
Szívem szerint azonnal rávágtam volna, hogy akkor gyere haza, és legyen minden ugyanúgy, mint régen, de fölöslegesnek találtam, hiszen tudtam, hogy ez a kijelentés semmit nem fog megváltoztatni. Talán ez volt az egyik nagy hiba, amit mind elkövettünk a testvéreinkkel. És ez az volt, hogy nem mondtuk ki apának, amit éreztünk, vagy gondoltunk. Talán csak féltünk a választól. De akkor is hiba volt nem őszintének lennünk.
- Jut eszembe - törtem meg a hirtelen beállt csendet. - Mi a helyzet az... Az esküvővel? - kérdeztem dadogva.
Furcsálltam, hogy nem küldtek repülőjegyet, vagy bármi ilyesmit, mikor úgy volt, hogy a lehető leghamarabb összekötik az életüket. Vajon megváltoztak volna a terveik? Másra nem tudtam gondolni.
- Helyben vagyunk - préselte ki magából nehézkesen a szavakat, majd ismét beállt a hirtelen csend.
- Mire célzol ezzel? - kérdeztem gyanakvóan.
- Kicsim, két dolgot is el kell mondanom, és azt hiszem, már elég érett vagy ahhoz, hogy ezeket a dolgokat higgadtan fel tudd fogni.
- Mondd már! - Kezdtem egyre idegesebbé válni, és ez a hangomon is erősen meglátszott.
- Én és Nell... Már összeházasodtunk, másfél héttel ezelőtt - Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, tudtam, hogy már menthetetlen és visszafordíthatatlan az, hogy elhagyott minket. Kár mindenért, tényleg komolyan gondolták a dolgot.
- De... Miért kellett ezt titokban? - motyogtam rekedten. Szívem szerint ordítottam volna, de nem tudtam normálisan összeszedni gondolataimat.
- Értsd meg kérlek! Azt... Azt nem mondhatom el miért volt ilyen sürgős.
- Remek - szűrtem ki fogaim közt, miközben megpróbáltam uralkodni érzéseimen. - És még mit akarsz közölni? Esetleg gyereketek lesz, vagy mi? - Ezt a kérdést öt tonna nyers iróniával, gúnnyal és teljességgel komolytalanul tettem fel.
- Kicsim...
- Igen?
- Eltaláltad... Nekem és Nell-nek gyerekünk lesz.
Két percbe tellett, amíg felfogtam kijelentésének súlyosságát, és egyáltalán meg tudtam szólalni. Őszintén szólva a legrosszabb rémálmaim top ötös listájának elején szerepelt az, hogy apának és ennek a nőnek - akit még személyesen nem is ismerünk - gyerekük lesz. Éppen eléggé elhanyagolva éreztem magam eddig is... Valahogy az összes testvéremnek sikerült több figyelmet és törődést kapnia, mint nekem. Andrew a folyamatos hülyeségével hívta fel magára a figyelmet, Lola a tanulás és új ismeretek iránti vágyával tudta lekötni legfőképpen apa figyelmét, Jade a különös gondolataival és világszemléletével, na meg a balhéival volt mindig mindennek a középpontja, Georgi-nak és Megan-nek meg csupán annyi volt az indoka, hogy ők a legkisebbek. Én pedig mindig a felelősségteljes, csöndes gyerek voltam, akit épp azért hanyagoltak el, mert nem volt velem semmi probléma. Egy újabb gyerek csak még jobban rádöbbentene ezekre a dolgokra.
Nem tudtam higgadtan reagálni erre a bejelentésre, éreztem, hogy a könnyeim egyre inkább kezdenek előtörni belőlem, majd lassan, vontatottan lefolynak arcomon.
- Grace, kicsim, itt vagy? - rázott vissza apa elmélkedésemből a valóságba.
Megpróbáltam nem hüppögni és szipogni, de ez nagyon nehéz volt. Nehezebb, mint gondoltam.
- Tudom, hogy ezt most nehéz felfogni, és legfőképpen feldolgozni, de ennek csak örülni kell! Lesz egy testvéretek, aki...
Nem tudtam tovább hallgatni az ódáit az új babáról, ezért inkább kinyomtam a telefont, olyan gyorsan, ahogy csak lehetett. Apa örökre kilépett a mi életünkből. Már nem hozzánk jön haza esténként, már nem velünk ebédel hétvégenként, már nem velünk megy nyaralni a szünetben... Már nem hozzánk tartozik.

Zokogva feküdtem el az ágyon, miközben gondolatok ezrei cikáztak egyszerre a fejemben. Egy hirtelen elhatározással odanyúltam a polchoz, ahová lehajítottam a telefonom, majd tárcsáztam Harry számát.
- Szia! Mi újság? - szólt bele harmadik csengés után vidáman.
- H-hol vagy most? - kérdeztem szipogva, majd letöröltem arcomról könnyeimet.
- A hotelben. Miért, te nem ott vagy? És miért sírsz? - kérdezte aggódva.
- Jó, akkor átmehetek hozzád? - motyogtam, majd felültem, és kifejezéstelen arccal kezdtem bámulni a távolba.
- Persze, gyere, amilyen gyorsan csak tudsz - hadarta, majd letette a telefont.
Néhány másodpercig némán meredtem magam elé, miközben a mobilt szorongattam kezemben. Hirtelen összerezzentem, mikor megláttam Jade-et az ajtóban.
- Miért vágsz ilyen világfájdalmas arckifejezést már megint? - kérdezte bunkón, majd besétált a szobába, és megállt előttem. - Mi az, Harry szakított veled?
- Semmi kedvem nincs most humorizálni - néztem fel rá keserűen. - Kérdezd apát, hogy miért vagyok ilyen lehangolt. Kérdezd azt az embert, akinek új felesége van, új háza, új gyereke... - soroltam gúnyosan, majd felálltam, és kikerülve Jade-et kiviharzottam a szobából, majd a lakosztályból.
- És új élete - motyogtam magam elé, mikor Jade már nem hallotta, majd elindultam a szálloda egyik emeletének hosszú folyosóján, melyen egy élénkpiros szőnyeg futott végig. Minden egyes léptem nagy zajt csapott, mivel az emelet kongott az ürességtől. Csak tornacipőm gumitalpának nyikorgását és szaggatott hüppögésemet lehetett hallani. Mikor odaértem a lifthez, benyomtam a gombot, majd karba tett kezekkel vártam, hogy megérkezzen az a nyavalyás szerelvény, és végre felmehessek Harry-hez, akinek akadt egy kis szabadideje. Késődélután óta próbáltak, de ezt abszolút meg tudtam érteni, hiszen egy ilyen - vagy bármilyen más - koncert előtt a gyakorlásra nagyon is szükség van. Bár biztos vagyok benne, hogy ők rögtönözve is képesek lennének lenyomni egy fergeteges koncertet. És itt egy újabb példa, hogy milyen visszafordíthatatlanul megváltozott a véleményem róluk, ilyen rövid idő leforgása alatt. A barátaim lettek.
A lift természetesen nem volt üres, rajtam kívül még tartózkodott benne egy kopasz, meglehetősen mogorva férfi, és egy jól öltözött asszony. Már a tekintetükön is látszódott, hogy mennyire ellenszenvesek. Pedig még csak nem is beszéltem velük.
A feszült liftes félpercet magam mögött hagyva elindultam Harry szobája - vagy inkább lakosztálya - felé, majd lassan, szaggatottan bekopogtam.
Harry néhány másodperc múlva ajtót nyitott, majd olyan rémült és aggodalmaskodó fejjel bámult rám, hogy én is még jobban elbizonytalanodtam. Szerintem először azt hitte, hogy meghalt valakim, amiért ennyire szenvedek, de nekem ez a hír épp elég tragikus volt.
Megfogta kezem, majd behúzott a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, és odasétált velem az ágyhoz. Lefeküdt, majd magával húzott engem is, én pedig ráhajtottam fejem mellkasára.
- Mi történt? - kérdezte bizonytalanul, miközben hajamat simogatta.
- Apának és Nell-nek gyereke lesz - motyogtam.
Jólesett, hogy nem kezdett el azonnal azzal bombázni, hogy ennek mennyi jó oldala van, és hogy mekkora hülye vagyok, amiért ilyen dolgok miatt ekkora hisztit csapok. Nem ezt tette. Csak ott volt, és meghallgatott. Valójában csak erre volt szükségem.
- Lehet hogy más ugrálna örömében, ha kistestvére születne, még akkor is ha csak a féltestvére lesz, de én így nem tudok örülni ennek. Apának új élete van, mi pedig ebbe nem tartozunk bele. Mi már csak egy része vagyunk a múltjának, és ebbe valahányszor belegondolok, elszorul a torkom. Persze, mindig azt mondja, hogy az égvilágon semmi nem fog megváltozni, de ugyan már, kinek akar hazudni? Az új baba megszületése után minden csak körülötte fog forogni, mi meg le leszünk ejtve... Na nem mintha eddig nem lettünk volna, de ezek után még annyira sem fogunk számítani - magyaráztam ki magamból összes összegyülemlett sérelmemet és gondolatomat ezzel kapcsolatban, majd felsóhajtottam.
- Sajnálom - mondta halkan, majd állát fejemnek támasztotta. - Tudom mit érzel. És abszolút nem akarom védeni apukádat, mert amit tett, nem volt tisztességes. De az biztos, hogy szeret téged, bármennyire nehéz is ezt most elhinni. Ha kicsit lenyugodtál, gondold át újra a dolgokat - nyomott egy puszit fejemre, majd végigsimított karomon, az érintésétől pedig valósággal libabőrös lettem.
Nem tudtam mit mondani, egyvalamiben viszont biztos voltam. Hogy a családom körében történt dolgok ellenére én vagyok a világ legszerencsésebb lánya. Hogy miért? Mert itt fekszik mellettem a földkerekség leghelyesebb, legfantasztikusabb és legmegértőbb fiúja, aki szeret engem.

A néhány perc nyugalom után ismét elfogott valami borzasztó érzés, ezért megint azon kaptam magam, hogy patakokban folynak a könnyeim, és nem tudom megállítani őket. Harry próbált nyugtatgatni, de nem járt igazán sok sikerrel... 
- Hé, Grace, figyelj - fordította maga felé fejem. - Tudod, amikor Zayn besétál egy szobába, mindig ilyen arcot vág - mondta, majd összeszűkült szemekkel, amolyan csábító tekintettel meredt az ajtó felé, melytől akaratlanul is felnevettem. Borzasztóan hitelesen utánozta Zayn-t, de az ő előadásában nagyon vicces is volt. A vállam már rázkódott a nevetéstől, a jókedvem pedig egybefolyt a szomorúságommal. Biztos te is voltál már úgy, hogy egyszerre könnyeztél és nevettél. Kicsit vicces érzés.

* Jade szemszöge *

Percekig gondolkodtam annak a jelentésén, amit Grace hadovált apáról, de mivel nem volt képes érthetően és összefüggően beszélni, így most folyamatosan ezen rágódom. Feszült hangulatomat csak tetézte az, hogy mikor kinéztem a szobánk ablakán, megláttam Perrie-t és Zayn-t, amint a szálloda bejárata felé sétálnak kézen fogva. Idegesen csattogtattam rágómat, miközben belül valósággal őrjöngtem. Perrie eleve böki a csőröm, de Zayn-re is iszonyúan megharagudtam, amikor közölte, hogy ő csak barátként tekint rám. Most komolyan... Ki az az idióta, aki egy "barátot" hátulról ölelget, majd elölről, aztán meg elkezdi bökdösni, és megint olyan szorosan magához öleli, hogy az illető alig kap levegőt? Mindig is utáltam a szomorú szerelmes szerepét betölteni, Grace-nek az mindig sokkal jobban ment. Én nem tudom elviselni, ha valaki így szórakozik velem.

- Lúzer - mormoltam orrom alatt, miközben folyamatosan Zayn-en járt az agyam. 

Valami késztetést éreztem rá, hogy Zayn-t is bombázzam a kíméletlenebbnél kíméletlenebb beszólásaimmal. Aki Jade Harris-szel szórakozik, az nem ússza meg büntetlenül! 

Kisétáltam a lakosztály társalgórészébe, majd hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki szipog meg hüppög a fürdőszobában. Megforgatva szemeimet elindultam a helyiség felé, és szent meggyőződésem volt arról, hogy Grace itatja odabent az egereket, de nagyon meglepődtem, mikor megláttam, hogy Megan ül a földön összekuporodva, miközben könnyes szemekkel bámul maga elé. 

- Istenem, ma mindenki sír? - sóhajtottam fel kelletlenül, majd megforgatva szemeimet leültem mellé a földre, hátamat pedig az elegáns fürdőkádnak támasztottam. - Veled meg mi van? - kérdeztem cseppet sem kedvesen, de mivel Meg a húgom, ezért tudja, hogy nálam ez az érdeklődés jele. 

- Elegem van a fiúkból - mormolta, majd egy erőteljes mozdulattal letörölte könnyeit arcáról. 

- A fiúkból? - vontam fel szemöldököm hitetlenül. - Azt hittem a "fiúk" szó nálad annyival ér fel, hogy One Direction. Miféle más fiú van még a te életedben? 

- Imádom a srácokat, de tudom, hogy mind az öten úgy tekintenek rám, mintha a húguk lennék - vonta meg vállát lehajtott fejjel.

- De gondolom nem ezért sírsz. 

- Nem. Van egy fiú a suliban... Grace évfolyamtársa. Nagyon megtetszett nekem, és úgy tűnt én is neki. Egyszer voltunk is együtt sétálni a Temze partján, és tök jól éreztem magam vele, aztán meg még rengetegszer beszélgettünk a suliban. Azt hiszem beleszerettem - szűrte ki fogai közt. 

- És hol itt a probléma? - értetlenkedtem. 

- Az érzés nem kölcsönös. Olyannyira nem, hogy tegnap óta elméletileg jártunk, de a barátnőm küldött egy képet róla, és egy lányról, amint a tegnapi buliban csókolóznak - mondta remegő hangon, majd ismét kitört belőle a sírás. 

- Seggfej. Mi mást lehet erre mondani? 

- Az... De akkor is szeretem - válaszolta szipogva. 

- Na igen, tudod, sajnos tisztában vagyok vele mit érzel - szólaltam meg meglepően halkan. 

Meg éppen szólásra nyitotta száját, mikor egy őrült kicsapta a fürdőszoba ajtaját, és értetlen, riadt tekintettel meredt ránk. Az illető Louis volt, de ezen miért is nem lepődtem meg? 

- Hogy jöttél be a lakosztályunkba? - kérdeztem gorombán. 

- Anyukátokkal pont egyszerre értünk ide, és gondoltam benézek. Vásárolni voltak Anne-vel. Nagyon komolyak a dolgok Harry és Grace között - nézett ránk eszelős vigyorral arcán. - De veletek... Vagyis veled Megan, mi történt? - váltott át kicsit komolyabb hanghordozásba, majd ő is leült Meg mellé a fürdőszoba padlójára. 

- Egy fiú - vetettem oda, majd élénkvörös hajtincseimet kezdtem el birizgálni. 

- Mit csinált az a seggfej? - kérdezte dühösen.

- Én is ezt mondtam - jegyeztem meg, mire Louis elismerően biccentett egyet. 

- Hát... Csak... Ö-összetörte a szívem - kezdett rá újra a sírásra Megan, és abban a pillanatban hirtelen Zayn is megjelent az ajtóban, majd annak nekitámaszkodva kezdett el figyelni minket. 

- Nocsak... Hol hagytad a "szuper" barátnődet? - kérdeztem bunkón Zayn-től. 

Csak nagyokat pislogva meredt rám, majd egy legyintéssel nyugtázta megszólalásomat. Az a legbosszantóbb, amikor az emberek nem idegesítik fel magukat a lekezelő beszólásaimon! 

- Ki az? Megverjük? - kérdezte Louis, mire Megan hangosan felnevetett, azonban a könnyei még mindig hullottak, szóval most szó szerint igaz volt, hogy sírva nevetett. A szó szoros értelmében. 

Zayn egyetértően bólogatott Louis megszólalása után. 

- Nem, nem kell megverni - mondta Megan még mindig sírva-nevetve. 

- Ó, ugyan, ilyet ne is kérj tőlük, hiszen mind tudjuk, hogy Zayn-t a saját nagyanyja is kiütné - tettem hozzá gúnyosan, Zayn-t pedig feltűnően zavarni kezdte, hogy ennyire kritizálom. 

- Hát jó... De ha mégis szükséged lenne a "szolgáltatásainkra", csak szólj nyugodtan. Igazából, meg is ölethetjük... Ismerjük a brit miniszterelnököt, neki kitűnő kommandósai vannak - ölelte át Louis vigyorogva Megan-t, aki ismét elnevette magát. 

Miután némileg megoldódott a probléma, szétoszlottunk, és mindenki ment a saját dolgára, én viszont még megragadtam az alkalmat, hogy egyszer jól vállba lökjem Zayn-t, és a lehető leglenézőbb tekintettel ránézzek.

Miután ezt megtettem, és már Zayn is elhagyta a szobánkat, egy hatalmas vigyorral arcomon, dúdolva léptem ki a folyosóra, majd elindultam a lift felé, hogy lemehessek a hallba, ugyanis Michael Bublé állítólag ebben a hotelben szállt meg, és mindenképpen akartam vele egy képet csinálni. Anya nagy rajongója ennek az embernek, szóval gondolom ő akkor már odalent őrjöngött. Nekem viszont igazából csak az számított, hogy híres, egyébként magasról teszek arra az emberre.

A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor hirtelen egy sötét szobából kinyúlt egy kéz, majd megragadva karomat berángatott a helyiségbe. Először olyan gondolatok születtek meg a fejemben, hogy emberrablók fognak elvinni Argentínába, és rabszolga leszek életem végéig, de hála Istennek ez a borzasztó elmélet nem bizonyult igaznak, mikor a szűk helyiségben felkapcsolódott a lámpa, és Zayn komoly tekintetével találtam szemben magam. Először értetlenül meredtem rá, majd körbenéztem a kis szobaszerűségben, melyről másodpercekkel később megállapítottam, hogy ebben a helyiségben gyűjtik a takarítók a használt ágyneműket. Ezt alátámasztották a mosógépek is, melyek még inkább összeszűkítették az amúgy is kicsi teret. Amolyan raktárféleség lehetett. Zayn-nek mégis hogy jutott eszébe pont ide behozni? Nagyokos...

- Te mégis mi a francért húztál be... Ide? - mutattam körbe a helyiségen, majd felráncolt homlokkal vártam válaszát. 

- Beszélnünk kell! - sóhajtott fel, majd komolyan rám nézett. 

- Miről? - kérdeztem értetlenül. 

- Oké, fogalmazzunk inkább úgy, hogy tisztáznunk kell a dolgokat. 

- Milyen dolgokról beszélsz? - fontam össze magam előtt karjaimat, majd megforgattam szemeimet. - Csak vesztegetem rád a drága időm... 

- Jade, ez most komoly dolog! - emelte fel hangját, majd indulatosan rám mutatott. - Miért vagy velem ennyire undok? Oké, persze, tőled ez nem meglepő, de velem sosem voltál ilyen. Mi történt? 

- Mi történt? Hogy mi történt? - nevettem fel gúnyosan. - Ha erre nem jössz rá magadtól, akkor komolyan nagy gondok vannak veled, Zayn!

- Tettem valami rosszat? - kérdezte bizonytalanul. 

- Már egyszer burkoltan elmondtam, hogy mit gondolok, és már azzal is túl sokat árultam el az érzéseimről. Ne kérd, hogy ezt még egyszer megtegyem - ráztam meg fejem, majd elfordultam, és a kilincs után nyúltam, hogy ki tudjam nyitni az ajtót, melyet Zayn elég erősen becsapott.

Azt éreztem, hogy mindjárt elkezdek sírni, de én nem vagyok olyan, mint Grace vagy Megan. Én majdnem senkinek nem hagyom, hogy sírni lásson. És Zayn abszolút azok közé tartozik, akiknek ezt nem engedem. 

Elkezdtem rángatni a kilincset, de az nem nyílt ki, én pedig egyre idegesebb lettem. Az érzéseim kezdtek egyre inkább felülkerekedni rajtam, ráadásul attól is féltem, hogy lemaradok Michael Bublé-ról. 

- Mi a francért nem nyílik ki ez a nyavalyás ajtó? - kérdeztem a tőlem abszolút szokatlan hisztérikus hangon. 

- Állj el onnan, majd én kinyitom - szólalt meg hátam mögött, majd egy finom mozdulattal arrébb lökött. 

- Jaj, hát persze, a nagy varázsló... Mit gondolsz, azt mondod, hogy "szezám tárulj!" és már ki is nyílik? - forgattam meg szemeimet. 

- Ha nem látnád, éppen azon vagyok, hogy kijussunk ebből a kilenc négyzetméteres helyiségből, és végre ne kelljen egy levegőt szívnom veled!

- Mi az hogy most még neked áll feljebb? - vittem fel két oktávval feljebb hangom, majd csípőre tettem kezeimet. 

- Olyan bunkó vagy! És akkor még csodálkozol, hogy nincs kedvem társalogni veled?

- Ó, tudtommal az előbb még te rángattál be ide pszichopatamódon, azért, hogy társalogj velem. Nem így volt, nagyokos? - forgattam meg szemeimet, majd nekidőltem a falnak. 

- Befognád végre? Próbálom kinyitni ezt a hülye ajtót! - förmedt rám idegesen. 

- Istenem, menj már onnan! - löktem arrébb durván, majd elkezdtem dörömbölni. - Hahó! Valaki! Beragadtam ide egy elmebeteg popsztárral, valaki szabadítson ki! - kiabáltam a lehető leghangosabban, de az ajtó túloldaláról nem jött semmiféle válasz, vagy reakció. 

- Én vagyok az elmebeteg? Én? - nevetett fel ironikusan. - Te magad vagy az elmeborultság megtestesítője! 

- De valami mégiscsak vonz téged bennem - motyogtam, majd komolyan ránéztem. 

A következő másodpercben arra lettem figyelmes, hogy hirtelen magához ránt, és arca közelebb van enyémhez a kelleténél. Mélyen szemeibe néztem, miközben éreztem, hogy szívem százszor gyorsabban ver a kelleténél. Próbáltam azt hajtogatni magamban, hogy "Jade, te nem ilyen vagy, állítsd le a pillangókat a gyomrodban, de nagyon gyorsan", viszont ennek ellenére sem tudtam uralkodni magamon. Zayn mogyoróbarna szemeiben úgy vesztem el, mintha egy végtelenül mély tengerbe ugrottam volna, ajkai pedig olyan hívogatóak voltak, hogy szívem szerint abban a pillanatban megcsókoltam volna. Olyan csönd volt kettőnk között, hogy csupán Zayn mély lélegzetvételeit és az én dübörgő szívveréseimet lehetett hallani. A köztünk lévő minimális távolság már majdnem teljesen eloszlott, és csak millimétereken múlt, hogy ajkaink találkozzanak, azonban mikor ez megtörténhetett volna, abban a pillanatban hatalmas dübörgést hallottunk meg a folyosóról. A helyiségben lévő síri csend után valósággal megijedtünk a trappolástól, ezért mindketten zavartan és égővörös fejjel távolodtunk el egymástól. Azonnal felismertem a kiabálást, melyet egyértelműen Niall hallatott magából, ezért odaléptem az ajtóhoz, és rángatni kezdtem. 

- Niall! Niall, itt vagyunk bent, nyisd ki az ajtót! - kiabáltam, mire meghallottam, hogy az említett személy hirtelen lelassít, és megáll. 

- Jade? - kérdezte meglepetten. 

- Igen, igen, csak nyisd már ki! - kiabáltam türelmetlenkedve, mire ő könnyedén, csupán egyetlen mozdulattal kinyitotta az ajtót. 

- Zayn?! - szaladt fel az egekig szemöldöke, mikor látta, hogy nem vagyok egyedül a raktárban. - Mit csináltatok ti itt?

- Hosszú történet... - legyintettem kezemmel. - Hogy tudtad kinyitni? 

- Öhm, mondjuk, elfordítottam a kilincset? - nevetett fel kínosan, mire én olyan erővel rácsaptam karjára, hogy felordított. 

- Hűha, nem mondod, hogy így kell ajtót nyitni? - ironizáltam nyálas hangon. 

- De most komolyan, szerintem annyi lehetett a baj, hogy rossz felé rángattátok a kilincset. 

Zayn-nel kínosan összenéztünk, majd mindketten megállapítottuk, hogy ez bizony abszolút lehetséges, mivel csak jobboldali irányba próbálkoztunk, de nem ez volt a megfelelő. 

Elindultam a lift felé, a fiúk pedig közvetlenül mögöttem kezdtek el sétálni. 

- De tényleg, mit kerestetek ti abban a raktárban? - kanyarodott vissza az eredeti témához Niall, mire ördögi tekintettel ránéztem. 

- Niall, ne kérdezősködj, mert akkor rácsapok egyet a másik karodra is, viszont az akkor már eltörik - meredtem rá felvont szemöldökkel, ő pedig pillanatokon belül vette az adást. 

- Oké, befogtam - tette maga elé kezeit védekezően, majd elhallgatott. 

Életem legfeszültebb két percét töltöttem a liftben, miközben Niall köztem és Zayn között állt, és ide-oda kapdosta a fejét köztünk. 

- Felettébb sokat beszéltek - dugta zsebre kezeit, majd feszülten ránk nézett, és kínosan elmosolyodott. 

Zayn lesütött szemekkel bámulta cipője orrát, én pedig hajamat birizgáltam, miközben végig meg sem mukkantam - ahogy Zayn sem. 

Majdnem lehajoltam és megcsókoltam a padlót, mikor végre kiszálltunk a liftből, és magam mögött tudtam ezt a kínos kis incidenst.

Sajnos Michael Bublé-ról lekéstem, de Niall és anya nem, engem azonban ez cseppet sem boldogított. Egyáltalán nem. Nem vagyok olyan fajta, aki örül más boldogságának, ha az az enyémet keresztezi. Na jó, anya talán kivétel ez alól, de csak nagyon jóindulattal. Apropó, mondtam már hogy kicsit gonosz vagyok? Éppen ezért is határoztam el, hogy Zayn-nel csak azért sem leszek kedves. Nem lenne semmi értelme annak, ha még egyszer ilyen közel kerülnénk egymáshoz.

* Grace szemszöge *

Harry és én a Times Square-en sétálgattunk kézen fogva, miközben én a fényreklámokban gyönyörködtem - már ha lehet így fogalmazni. Persze, Londonban is van, de mi az a Times Square-hez képest? Olyan elképesztő hangulat uralkodott el rajtam, hogy azt hittem valami igazi hollywoodi filmben vagyok. Kézen fogva sétálok a világ legklasszabb srácával azon a helyen, amit tulajdonképpen New York jelent és jelképez. Lehetséges, hogy ez a valóság? Az én extra átlagos életembe valahogy cseppet sem illik bele ez a sok elképesztő dolog, de azt hiszem én vagyok az egyik élő bizonyítéka annak, hogy egy teljesen mindennapi lánnyal is megtörténhet mindaz, ami most velem.

- Meglepődnél, ha most azt mondanám, éhes vagyok? - néztem Harry-re mosolyogva. 

- Cseppet sem lepődnék meg - nevetett fel. 

- Hát... Éhes vagyok - tártam szét karjaimat, majd én is elnevettem magam. 

Az éhségem hamar elmúlt, mikor vettünk valami utcai árustól egy olyan igazi jenki hot dogot. Életemben nem ettem még ilyen finomat, pedig én aztán már sok mindent megkóstoltam. De az is meglehet, hogy csak a varázslatos város és a mellettem álló lenyűgöző fiú miatt volt minden olyan különösen jó. 

Mindent összevetve elképesztő élmény volt New Yorkot látni, és reménykedtem benne, hogy nem utoljára látom. Na meg abban is, hogy ugyanezekkel az emberekkel fogok ellátogatni ide. 

Este még eszembe jutott, hogy megkérdezem Niall-t, mi van köztük April-lel. Komolyan kezdett érdekelni, mert ugyan csak egy csekélyke ideje ismerik egymást, mégis minden jel arra mutatott, hogy eléggé vonzódnak egymáshoz. Áthívtam Niall-t a mi lakosztályunkba, majd hirtelen ötlettől vezérelve felhívtuk a szobaszervizt is, és rendeltünk egy extra nagy sajtospizzát. Miután ezt elfogyasztottuk, elégedetten dőltünk hátra a székünkben, és meglepően konstatáltuk, hogy ketten képesek voltunk megenni a világ legnagyobb pizzáját. Bár tőlem és Niall-től ez nem meglepő, nem igaz? 

- Amúgy van valami konkrét oka annak, hogy áthívtál pizzázni? - kérdezte felvont szemöldökkel, majd belekortyolt kólájába. 

- Valójában igen - haraptam ajkamba sejtelmes mosollyal arcomon. - April-ről lenne szó. 

- Konkrétabban? 

- Tudod, April a legjobb barátnőm, te meg az egyik legjobb barátom, vagy nem?

- De, persze - bólintott mosolyogva. 

- Na igen... És látom, hogy valami alakulóban van köztetek. Vagy tévedek? 

- Igazság szerint nem tévedsz olyan nagyot - kezdte el a plafont bámulni, mintha csak valami érdekes lenne rajta.

- Tudtam én - vonogattam szemöldököm elégedett vigyorral arcomon. - Szóval, mit gondolsz róla? 

- Egyre jobban kezdem megkedvelni April-t... Tudod, ő olyan laza és vicces. Nem játssza meg magát és a társaságában igazán felszabadult tudok lenni. Ő olyan... Igazi - találta meg a megfelelő szavakat, majd tekintetét a padlóra szegezte, és ott bujkált az a sejtelmes és vágyakozó mosoly arcán. - Nem olyan, mint azok a lányok, akikből mostanság olyan sok van. April semmit nem reagál túl és lazán veszi a dolgokat. Ó, és két fontos szempontot ki is felejtettem. Először is: mindenen képes nevetni. Másodszor pedig: imád enni, ami nálam külön fontos - tette hozzá, mire jólesően felnevettem. 

- Igen, ő tényleg pontosan ilyen - helyeseltem mosolyogva. - Láttad már, amikor Madonnát utánozza a Celebration című klipből? - nevettem fel, mikor megjelent előttem April képe, amint azt a fura mozdulatot csinálja a lábaival. 

- Igen, és annyira nevettem rajta, hogy majdnem megfulladtam - nevette el magát ő is, ezek után pedig már mindketten annyira röhögtünk, hogy szó szerint a földön fetrengtünk. Eddig is nagyon jóban voltam Niall-lel, de úgy éreztem, hogy April még közelebb fog hozni minket egymáshoz, és tényleg nagyon szoros barátság fog kialakulni közöttünk. A bimbózó kapcsolatukat pedig csak támogatni tudom, mert April fantasztikus lány, aki képes mindig önmagát adni, Niall pedig egy rendkívül vicces és elképesztően jó fej fiú, szóval tényleg nagyon összeillenek. Csupán nagyon kevés kivétellel most mindenkinek jól alakultak a dolgait, különösen nekem. Az utóbbi két napban - mióta Harry kiállt az ablakba, és közölte a világgal, hogy szeret engem - egyszer sem inogtam meg magammal és a kapcsolatunkkal kapcsolatban. Az sem számított, hogy tudtam, milyen lányok veszik még körül Harry-t, akik közül kivétel nélkül bárkit megkaphatna. Mert szeret engem. Talán sosem fogok úgy kinézni, mint egy szépségkirálynő, de önmagam vagyok, és Harry pontosan ezért szeret engem.

 ~ * ~

Azt hittem a Times Square-nél már nem érhet nagyobb meglepetés, de a Madison Square Garden még ennél is nagyobb izgalommal töltött el. A koncert napja ma jött el, mi pedig még délelőtt lehetőséget kaptunk rá, hogy ott állhassunk a világ tetején. Persze most még teli volt mindenféle drótokkal meg állványokkal, de még így is leesett az állam az egész arénától. Kész őrültekháza volt a fiúk körül, Niall a telefonjával járkált körbe, és nagyon meglepődtem, mikor a képernyőn megláttam April-t. Kiderült, hogy legjobb barátnőm webkameráról csatlakozott, Niall-nek meg van valami program a telefonján, amivel a másik képes őt látni. Ezen igazság szerint nem lepődtem meg, mert szerintem Niall azzal az extra modern és überelhetetlen mobiljával a Holdról is tudna telefonálni.

Zayn Perrie-vel beszélt és közben a hatalmas arénát nézegették, Liam és Danielle ugyanezt tették, ahogyan Louis és Eleanor is. Csak az én családom nem tudott civilizáltan viselkedni. Még anya sem. Úgy őrjöngtek, hogy leginkább gorillákra emlékeztettek. Jade természetesen az izgatottság legapróbb jeleit sem mutatta ki, csak ennyit mondott szokásos mogorva hangvételben: "Azt hittem nagyobb." Igen, ez olyan nagyon Jade-es megszólalás volt, tőle nem is számítottunk volna másra. Nekem viszont nem szabadott volna felmerészkedtem a drótokkal és zsinórokkal teli színpadra, mivel köztudott, hogy mennyire két ballábas vagyok. Így mikor békésen vettem lépteimet, egyszer csak megakadt tekintetem az aréna tetőszerkezetén, és azt kezdtem el figyelni, nem pedig a lábam elé néztem. 

- Grace, vigyázz! - hallottam meg hátam mögül Harry hangját, viszont amikor már felfogtam, hogy lábam belegabalyodott egy zsinórba, késő volt. Nem bírtam megtartani egyensúlyom, így hasra estem. Borzasztóan ciki volt egy rakás dolgozó ember és a családom meg a barátaim körében orra esni a világ legjelentősebb színpadán. Még jó, hogy nem volt közönség... Illetve de, volt, azok, akik még munkákat végeztek a stadionban. Néhányan meg is tapsoltak meg huhogtak, és azt kiabálták, hogy feldobtam az unalmas napjukat. Szuper... Niall a hasát fogva nevetett, a többiek meg ijedten kérdezték, hogy nem törtem-e el valamimet, mivel elég csúnyát estem. Most komolyan, lehetnék ennél is kínosabb? 

- Nyugi emberek, semmi gáz, egyben vagyok - ragadtam meg Harry kezét, aki felsegített, majd kínosan felnevettem. - Nem tört el semmim - tettem hozzá, a többiek pedig nyugodtan fellélegeztek. 

- Grace, hogy lehetsz te ennyire szerencsétlen? Komolyan át kellene adni neked "a világ legszerencsétlenebb embere" címet! - lépett oda mellém Jade, majd megforgatta szemeit. 

- Lehet, hogy borzasztóan szerencsétlen és két ballábas, de az én két ballábasom - hangsúlyozta ki Harry az "én" szót, majd magához húzott, és megpuszilta homlokomat. 

Jade fintorogva elsétált tőlünk, miközben valami olyasmit morgott, hogy "most biztos megint nyáladzani fognak", minket azonban ez cseppet sem izgatott. Hurrá, hivatalosan is nyáladzó párkapcsolatban élő lettem! 

- Komolyan szeretsz ennyire bénán is? - néztem fel Harry mélyzöld szemeibe egy meghatódott mosollyal arcomon. 

- Te nem is tudod, hogy mennyire - viszonozta mosolyom, majd lehajolt arcomhoz, és hosszan megcsókolt.

Abban a pillanatban ki tudtam volna csattanni az örömtől, de az energiámat inkább a koncertre tartogattam. 

Az este nagyon izgalmasnak ígérkezett, és a fiúk teljesen érthetően eléggé idegesek voltak. Ez talán a legnagyobb dolog, ami valaha történhetett velük. Mielőtt elkezdődött, még gyorsan megcsókoltam Harry-t, majd elengedtem kezeit. Én a backstage-ből figyeltem a koncertet a családom, Perrie, Danielle, Eleanor és a fiúk szüleinek társaságában. Még egy képet is készítettek rólunk, melyen én, Perrie, Eleanor és Danielle voltunk, El pedig fel is tette a twitterre "Proud girlfriends!" címmel. Láttam Jade tekintetén, hogy valami ilyesmi járhat a fejében: "Nekem kellene ott állnom Perrie helyett!".

Nagyon jól éreztem magam, és valamikor a koncert közepe táján Anne is odajött hozzám. 

- Na, hogy érzed magad? - simogatta meg vállam, majd kedvesen rám mosolygott. 

- Nagyon jól - viszonoztam mosolyát, majd tekintetem a színpadra tévedt, melyre nekünk volt rálátásunk. - A fiúk olyan... Közvetlenek. 

- Bizony - bólintott még mindig mosolyogva. - Még nem volt alkalmam elmondani mennyire örülök annak, hogy Harry veled van. Tudod, mostanában kicsit elszállt magától... Viszont amikor jöttél te, hirtelen minden megváltozott. Tulajdonképpen te kihozod belőle a legjobbat. Melletted önmagát adja, és úgy viselkedik, mint az a Harry, aki még nem volt sztár, csak egy átlagos fiú.

Hihetetlenül jólesett ezt hallani. Én Harry-t tényleg azért szeretem, aki. És ez nálam aztán tényleg nem hazugság, mert amíg nem ismertem, csak azt tudtam, hogy a One Direction tagja, addig egyszerűen rühelltem.

Viszont amikor tényleg megismertem, olyannyira megváltozott róla a véleményem, hogy beleszerettem. 

- Most hihetetlenül büszke vagyok rá - mosolyodtam el a színpad felé nézve, majd a nyakamban lógó H-betűs nyakláncot kezdtem el szorongatni. - És persze a többi fiúra is. 

- Ne is mondd! Én is az vagyok, nagyon - mosolyodott el meghatottan. Ezek után könnyezni kezdett, és örömében elsírta magát. Átöleltem, és néhány percig így néztük a fiúkat, amint énekelnek. 

Harry feltűnően sokszor oldalra nézett, oda, ahol én álltam, ezért Liam egyszer enyhén fejbe verte, hogy figyeljen már a közönségre. Ezen jólesően felnevettem, majd rámosolyogtam Harry-re. 

A koncert olyan elképesztő volt, hogy valósággal szomorú voltam, mikor vége lett.

Miután a fiúk előkerültek, az első dolgom volt, hogy gratuláljak Harry-nek. Persze csak miután Anne jól megölelgette. 

- Fantasztikusak voltatok! - ugrottam szó szerint nyakába, majd megpusziltam arcát. 

- Köszönjük - mosolyodott el, majd még szorosabban magához húzott, és hosszan megcsókolt. 

Olyan hihetetlenül büszke voltam rá, hogy ezt az este folyamán körülbelül ötszázszor mondtam el neki. A végén már befogta a számat, és csak annyit mondott, hogy "tudom, büszke vagy rám". Várt még ránk egy after-party is, melyen egy rakás olyan ember is ott volt, akiket Harry elmondása szerint nem is ismer. Vicces és jó hangulatú volt az egész, és igen, a legtöbben eléggé becsiccsentettek. Én természetesen nem, Georgi-nak meg Megan-nek pedig anya eleve nem is engedte, hogy elmenjenek a partira, amiért kicsit hisztiztek is, de végül beletörődtek a ténybe. 

Miután vége lett a bulinak, én Harry-vel kézen fogva indultam el a hotel felé, melyet jó néhányan lefényképeztek. A nagy felhajtásnak az lehetett az oka, hogy még sokan nem hallottak Harry "ablakosakciójáról". Kicsit - sőt, nagyon - szokatlan volt ez a sok vakuvillogás, ezért inkább lehajtott fejjel sétáltam. Hihetetlen, hogy a sztároknak ezt szinte mindennap át kell élniük. Én ezt sosem tudnám megszokni. Talán pont ezért nem vagyok sztárnak való. Jobban szeretek meghúzódni a háttérben.

Annyira jól éreztem magam az este folyamán, hogy az apával történt dolgokat szinte teljesen elfelejtettem egy kis időre. 

- Na, jól érezted magad? - kérdezte Harry, majd leült az ágya szélére, és ölébe húzott. 

- Nagyon jól - mondtam, majd hozzábújtam. 

Adott egy puszit fejemre, majd néhány percig csak csöndben bámultunk magunk elé, de ez határozottan nem az a kínos csönd volt, hanem az a jóleső csend, amikor szavak nélkül is tudtuk mire gondol a másik. 

- Most már mennem kell, különben anya újabb összeesküvés-elméleteket fog szőni a fejében, hogy mik történnek itt - suttogtam nevetve. 

- Ne menj még - mondta halkan mély, rekedtes hangján, majd megpuszilta arcom. 

- Muszáj - sütöttem le szemeimet mosolyogva. 

- Na jó, rendben - sóhajtott fel, de néhány másodperc múlva ismét elmosolyodott. 

A külvilágnak komolyan bosszantó lehet néha, hogy mi ennyire össze vagyunk nőve. Egyetlen éjszakára kell elválnunk, de mi nem vagyunk képesek elengedni egymást. Még körülbelül öt percig álltunk a lakosztálya ajtaja előtt kézen fogva, és beszélgettünk meg húztuk az időt, csak hogy ne kelljen még elmennem. Komolyan nagyon nyálasak vagyunk!
Végül aztán egy csók kíséretében elbúcsúztunk egymástól, majd elindultam vissza a szobánkba. Végig nagy csönd volt a folyosón, azonban mikor a mi lakosztályunkhoz értem, hirtelen kiabálás és csapkodás ütötte meg a fülem, a hangok pedig nagyon ismerősek voltak...