15. rész: Már semmit nem jelent.

* Grace szemszöge *

A fülemben dobogó vértől és a hevesen kalimpáló szívemtől alig tudtam egyenletesen levegőt venni. Ott ült velem szemben, és éppen bevallotta az érzéseit... De csak majdnem. Abban a pillanatban hogy belekezdett volna valamibe, ami azt hiszem nagyon fontos lehet a kettőnk kapcsolatában, hirtelen kitárult az ajtó, és Louis rémült fejével találtuk szemben magunkat. 

Még mindig nem tudtam normálisan levegőt venni, a tenyereim izzadtak, a pillangók a gyomromban pedig csak úgy repdestek. Szinte biztos vagyok benne hogy Harry azt akarta mondani nekem hogy szeret... És ki is mondta volna, ha Louis Szörnyen Időzítő Tomlinson nem rontja el a tökéletes pillanatot. Még mindig nem tudtam normálisan gondolkodni, ezért csak megráztam fejem, majd Harry-t követve felpattantam a földről, kissé zavartan fülem mögé tűrtem hajam, majd lesütöttem szemeimet. 

- Minden oké? Amúgy hogy lehettetek annyira bénák hogy beragadtatok? - nézett ránk nevetve Louis. 

Mi csak megvontuk vállunkat, majd egy pillanatra összeakadt tekintetünk, én néhány másodpercen belül azonban zavartan elkaptam fejem, mielőtt belemerülhettem volna a smaragdzöld szempárba.

Az órámra szegeztem tekintetem, majd rádöbbentem hogy eléggé későre jár, anya pedig már biztos a haját tépi idegében, amiért nem vagyok otthon. Kikaptam zsebemből mobilomat, és észrevettem hogy anyától három üzenet is jött, ami arra szólít fel hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek haza. 

- Nekem mennem kell - motyogtam, majd utat törtem magamnak Harry és Louis között, és az előszoba felé vettem az irányt. 

Mikor elindultam az említett helyiség felé, ismét előtörtek hasamban a pillangók. Még soha életemben nem voltam szerelmes, és nem gondoltam hogy ez tényleg olyan érzés, mint ahogy sokan leírják. De igen, olyan érzés. Pontosan olyan. Elég csak egyetlen pillantás, és máris olyan dolgokat mozgat meg bennem, amiket eddig én sem ismertem. Csak rá tudok gondolni, és remegni kezd a térdem ha a közelében vagyok. Régebben ezeket a dolgokat egyszerűen nyálasnak találtam, de most már látom hogy ez tényleg pontosan ilyen. 

Felvettem bokacsizmám, majd gyorsan belebújtam dzsekimbe, és már elindultam az ajtó felé, mikor hallottam hogy Harry utánam szól. 

- Grace - szólított meg mély, rekedtes hangján. Hátranéztem, majd halványan elmosolyodtam. 

Halkan odasétáltam hozzá, majd mélyen szemeibe néztem. 

- Jó utat Párizsba - mondtam halkan, majd közelebb hajoltam hozzá, és adtam egy puszit arcára.

Elhúzódtam tőle, majd még gyorsan intettem egyet Louis-nak, ezután pedig kinyitottam az ajtót, kiléptem a nyirkos, őszi levegőre, és lassan sétálni kezdtem. 

Tudatosítanom kellett magamban, hogy most egy ideig nem fogom látni. És hogy ez talán azt is jelenti, hogy Harry csak egy emlék marad. Az első igazi szerelmem, akivel lehet hogy többet nem is találkozom. Hiszen miért is keresne majd pont engem? Soha nem voltam még semmiben ennyire bizonytalan. A saját érzéseimben most már biztos vagyok, de Harry érzéseiben viszont egyáltalán nem. Ő egy sztár, aki bárkit megkaphat, köztük Shay Parker-t is, a jövő nagy szupermodelljét. Hát, én nem vagyok szupermodell. Nincsen tökéletes alakom és arcom, én csak egy átlagos lány vagyok, akinek a szombat estéi nem bulizással telnek, hanem olvasással a szobájában. Én olyan lány vagyok, aki sokszor nem meri megtenni azt, amire valójában vágyik. Talán mindig ilyen is maradok, és lehet hogy Harry-nek nem egy ilyen lányra van szüksége. De hát egy csomó mindent bevallott nekem azzal kapcsolatban, amit irántam érez. Azt mondta hogy a gyomra görcsbe rándul, és a hasában ezernyi pillangó kezd repdesni mikor rám néz... Ezeket csak nem mondja ki azért, mert ahhoz van kedve! Komolyan kell gondolnia. És bár azt mondtam neki hogy már nem félek, mert én is ezt érzem, de hazudtam. Vagy csak a meglepettség beszélt belőlem. Mert nagyon is félek... Félek hogy soha nem fog már megcsókolni, hogy nem fogja kimondani soha hogy szeret, hogy ez tényleg csak egy olyan dolog marad, amire idősebb koromban félig vidáman, félig viszont szomorúan fogok emlékezni, mert ez csak egy emlék. 

Tényleg csak egy múló szeszély lenne? Tényleg igaz, hogy a szerelem is néha olyan "könnyen jön, könnyen megy" dolog? Hát, az én esetemben biztos nem. 

Néhány percig még biztos voltam benne hogy Harry az ajtóban állva bámul utánam, mert magamon éreztem tekintetét. A filmekben ilyenkor a fiú a lány után rohan, megcsókolja, azt suttogja hogy szereti, és nem akar úgy elmenni több ezer kilométerre, hogy nem vallotta be neki az érzéseit. Csakhogy ez nem egy film, hanem a valóélet. Ahol sokszor semmi nem úgy történik ahogy szeretnénk. És a fiú csak áll, a lány pedig talán a csodára vár, hogy az, akibe életében először tényleg szerelmes, bevallja neki hogy szereti, mielőtt elrepül Európa másik felére, majd pedig Amerikába, ahol egy óceán fogja őket elválasztani egymástól. 

Hogy lehetek akkora idióta, hogy nem mentem vissza én? Megvolt a lehetőségem arra hogy visszamenjek, és kimondjam neki hogy szeretem, hogy szerelmes vagyok belé, hogy csakis vele akarok lenni, hogy egyszer sem mondtam, de vele történt meg az első csókom, hogy mennyire nagyon fog hiányozni ha nem láthatom, de nem tettem. Így csak hagytam hogy ez a sok mondanivaló egyre inkább gyűljön bennem, és maradjanak csak ki nem mondott gondolatok.

Tele ezernyi gondolattal és érzéssel baktattam el a metróig, majd magamba merülve felültem, és egész végig csak bámultam magam elé. Annyira elkalandoztam, hogy majdnem fenn maradtam, mikor le kellett volna szállnom. Szerencsémre az utolsó pillanatban feleszméltem, és amilyen gyorsan csak lehetett, lepattantam a metróról, nem foglalkozva azzal hogy a kapkodásom és tornamutatványszerű ugrásom miatt mindenki érdekesen nézett rám. Csak lehajtott fejjel kullogtam tovább, ennek következtében pedig még egy öltönyös, mogorva alaknak is nekimentem, aki ezért elég csúnyán nézett rám. 

A nyirkos hidegben nagy nehezen végre hazaértem, ahol egy gondterhelt sóhaj kíséretében ledobtam magamról kabátomat, és megálltam az előszobában, mivel éreztem hogy egyre több könnycsepp folyik végig arcomon. A nappaliban még szinte minden családtagom jelen volt, és éppen valami nagyon érdekes dologról beszélgettek. Nem akartam könnyes szemekkel bemenni, mivel semmi kedvem nem volt magyarázkodni, és tudtam hogy ha elkezdenék őszintén beszélni, kitörne belőlem a zokogás, ezt pedig tényleg nagyon nem akartam. 

Letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppeket, majd erőt véve magamon egy halvány, teljességgel hamis mosollyal beléptem a nappaliba, ahol hirtelen családom összes jelenlévő tagja rám szegezte tekintetét. 

- Szia kicsim! Végre hazaértél - köszönt anyu amolyan "nehogy azt hidd hogy nem lesznek következményei annak hogy ilyen későn értél haza" nézéssel. 

- Sziasztok - dünnyögtem, majd besiettem a konyhába, és ismét próbáltam magam nem elsírni. Harry el fog menni, én itt maradok és élem tovább az átlagos, unalmas életemet... Nélküle. 

Hirtelen Megan, Georgi és Lola csörtetett be a konyhába, majd megálltak előttem, csípőre tették kezüket, és összeszűkült szemekkel méregetni kezdtek. 

Néhány másodperc múlva ez már kezdett kissé kellemetlenné válni, ezért csak megráztam fejem, majd legyintettem egyet, és lesütöttem szemeimet. 

- Aha... Szóval nem akarsz semmit sem mondani - ingatta meg fejét rosszallóan Megan. - Akkor harapófogóval kell kihúznunk belőled a dolgokat?

- Nem történt... Semmi - vontam meg vállam, majd elfordítottam fejem, mikor ismét készült rám törni a zokogás. 

- Aha, na persze - forgatta meg szemeit Lola. - Ki vele - nézett rám számon kérően.

- Nem szeretnék beszélni róla - motyogtam, azonban már nem bírtam tovább, arcomon egyre több könnycsepp gördült végig, és sírni kezdtem. 

- Mi a baj? - kérdezte rémülten Georgi, majd hozzám bújt és átölelt. 

Jólesett a törődésük, ezért zokogásom közepette a vastag könnyfátylon keresztül halványan elmosolyodtam. 

- Harry elmegy, én pedig... Én pedig itt maradok és soha többé nem leszünk már együtt! El fog felejteni, nekem viszont ez nem menne olyan könnyen! - fakadtam ki magamból. - Én hülye módon pedig nem mondtam el mindazt, amit mondani akartam, csak hagytam hogy tovább gyűljenek bennem a ki nem mondott gondolatok. Nem mondtam el neki, hogy én tényleg, mennyire szeretem őt, és hogy milyen sokat jelent nekem, hogy vele csókolóztam először, és hogy ez már önmagában is nagyon fontos számomra, hogy ő az első aki iránt ilyet érzek, és hogy nem akarom úgy elengedni a nagyvilágba, hogy mindezeket nem tudattam vele. És mégis ezt tettem! - Miközben mindez kijött belőlem, alig vettem levegőt, annyira hevesen és gyorsan mondtam ki mindezt. A többiek is lélegzetvisszafojtva próbálták követni zavaros kifakadásomat, azonban nagyjából sikerült megérteniük.

- Ó - szaladt ki Lola száján rövid, lényegre törő gondolata. - Sajnálom hogy mindezeket nem tudtad elmondani neki.
- És a legrosszabb az egészben az hogy biztos, szinte száz százalék hogy ő is ugyanígy érez, de ő sem tett semmit, amikor még lett volna rá lehetőség. Nem mondott semmit, és így fog elmenni... - néztem magam elé fájdalmasan.
Hirtelen Jade lépett be a konyhába hatalmas vigyorral arcán - melyet megjegyzem ritkán látni.
- Képzeljétek, megjött az interneten rendelt tüskés matr... - Nem fejezte mondatát, ugyanis amikor vörösre kisírt, karikás szemeimre tévedt tekintete, arcára elég érdekes ábrázat ült ki. - Te jó ég. Mi történt? Csak nem Harry?
- Eltaláltad - motyogta Megan, majd kezét vállamra helyezte, és megsimogatta.
- Jaj - sóhajtott fel, majd odalépett hozzám. - Grace, tudom hogy Harry az első szerelmed - Nagyon kevésszer lehet Jade-et olyannak látni, akinek vannak őszinte érzései, de ez most az ilyen ritka alkalmak egyike volt. Tényleg igazat mondott, Harry életem eddigi első szerelme, és ez még nehezebbé teszi a dolgot. -, de talán helyesebb ha elengeded. Túl nehéz lenne ez az egész. Ő alig van itthon, kevés ideje lenne rád, és előbb utóbb kezdenéd úgy érezni hogy elhanyagol, miközben lehet hogy csak azért nem keresne, mert egy lélegzetvételnyi ideje sincs. És értsd meg, én ezeket most tényleg csak azért mondom hogy neked könnyebb és jobb legyen. Na meg, Harry nem tűnik kifejezetten hűségesnek, vagy olyannak aki képes megállapodni. Valószínűleg te is csak egy újabb baba vagy neki, akit kedvére rángathat, aztán eldobhat magától - Na igen. Az utolsó két mondatánál dőlt romba az az illúzióm, miszerint Jade tud kedves is lenni. Nyers, kegyetlen őszinteséggel mondta ki megosztó véleményét, és az az elkeserítő, hogy talán igaza is volt.
- Jade! - szólt rá dühösen Lola. - Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? - förmedt rá, a többiek pedig egyetértően bólogattak.
- Ez nem érzéketlenség, hanem őszinteség. Egyszer kipróbálhatnátok ti is - kacsintott ránk, majd vetett felénk egy lesajnáló pillantást. - Látjátok, ez a különbség köztem és köztetek. Én nem csak azt mondom hogy "Jaj, minden rendben lesz, ti ketten egymásnak vagytok teremtve, biztosan csak jól alakulhatnak a dolgok, és a végén mindenki boldog lesz". Nem. Én azt mondom amire számíthat, amit be kell kalkuláljon. Az élet nem mindig móka és kacagás. Főleg nem akkor, ha az illető akibe beleszeretsz, egy világhírű tinisztár, aki az égegyadta világon akárkit megkaphat - mondta rezzenéstelen arccal Jade, majd szokásos hűvös tekintetével végignézett rajtunk, és megrántva vállát megfordult, ezután pedig kisétált a konyhából.
Én csak némán meredtem magam elé, fülemben pedig végig Jade szavai csengtek. Hát persze hogy igaza van! Én nem jelentek Harry-nek semmi komolyat, de ha esetleg jelentenék is, biztosan nem lenne tartós a kapcsolatunk, azok után hogy alig lesz itthon. Ennyit erről. Túl kell tennem magam rajta. Csak az a baj hogy ez nem megy egy csettintésre. A dolog annál sokkal komplikáltabb.
Idegesen beletúrtam hajamba, majd azon törtem a fejem hogy mivel deríthetném kicsit jobb kedvre magam. Végül úgy döntöttem hogy felbontok egy üveg mogyoróvajat, leülök a tévé elé, és duzzogva enni fogok, miközben egy butító műsort nézek a tévében. Úgyis az evés az egyetlen dolog amiben jó vagyok...
A tervem megvalósult, leültem a tévé elé, és miközben élveztem a mogyoróvajat, Georgi elkapcsolt valami romantikus filmre, aminek a címe azt hiszem Az Utolsó Dal. Remek, még inkább rám jött a sírhatnék, miközben már így is elég rosszul éreztem magam.
Az egyetlen dolog ami jó érzéssel töltött el, hogy a családom mellettem volt, és ugyan csendben voltak, de már a jelenlétükkel is jobb kedvre derítettek. Annak ellenére hogy mennyiszer az őrületbe kergetnek, nagyon szeretem őket, és ők jelentik számomra a világot.
Csöndben bámultuk a tévét, miközben könnyes zsepik repkedtek a levegőben - ugyanis a Miley Cyrus film Jade-en és Andrew-n kívül mindenkit meghatott -, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom.
Nagy nehezen előhalásztam zsebemből, majd szívem a torkomba ugrott mikor megláttam ki keres. Mit akar még azok után mondani, hogy elmegy, és még csak nem is történt semmi kettőnk között? Most még inkább meg akarja nehezíteni a dolgomat?
Néhány másodpercig hezitáltam hogy felvegyem-e, végül feltápászkodtam a kanapéról, besétáltam a szobámba, és mielőtt letette volna, gyorsan elfogadtam hívását.
- Igen? - kérdeztem számomra is szokatlan vékony, erőtlen hangon.
- Grace, szia - Hallottam Harry hangján hogy megkönnyebbül, amiért egyáltalán felvettem a telefont. - Figyelj, mondanom kell valamit - kezdett bele, én pedig lélegzetvisszafojtva hallgattam mondandóját. - Tudom hogy Louis a legrosszabbkor érkezett, és azt is hogy most nagyon összezavartalak, de amit mondtam azt én... - Egy pillanatra elcsuklott hangja, én pedig sejtettem hogy mi fog ezután következtetni. Nem akartam hallani hogy "nem gondoltam komolyan, vedd úgy hogy nem is mondtam semmit, ég veled", ezért inkább én törtem meg a hirtelen beállt csendet.
- Semmi baj Harry, nem kell magyarázkodnod - dadogtam, annak ellenére hogy határozott akartam lenni. - Felejtsük el hogy mondtunk bármit is - Azt gondoltam ezzel csak megkönnyítettem a dolgát, mivel így nem neki kell kimondania hogy "bocs, de köztünk itt vége mindennek".
- Ó - komolyodott el hangja. - Persze, hát ha így akarod, legyen így - A hangja nem volt túl derűs, és nem értettem mire céloz ezzel a mondattal.
- Miért, te nem ezt akarod? - vontam fel szemöldököm, majd egy pillanatra elgondolkodtam.
- Izé, de, persze - motyogta.
- Jó utat - mondtam ridegen, azonban nekem is fájt hogy ilyen távolságtartónak kell lennem vele - hiszen mi közöm van nekem hozzá?
- Köszönöm - válaszolta kissé megilletődötten. - Szia Grace.
- Szia - köszöntem el még mindig ugyanilyen hűvösen, majd lenyomtam a telefont, mielőtt ismét rám tört a zokogás.
Mikor lezártam a telefonom, ledobtam magam az ágyra, és könnyezni kezdtem. Életem eddigi legrosszabb telefonbeszélgetése, ez kétségtelen. Persze hogy semmit sem jelentek neki. Miért is jelentenék? Teljesen hülyeség volt azt gondolni hogy ennek van bármilyen jövője. Komolyan tudtam hogy jobb lesz elfelejteni... Csakhogy mint már mondtam, ez cseppet sem volt olyan könnyű feladat. Illetve valójában egyáltalán nem sikerült elfelejtenem.

* Harry szemszöge *

Értetlenül bámultam magam elé, miközben visszacsúsztattam zsebembe mobilomat. Annyira nem értettem ezt az egészet. Grace azt mondta hogy felejtsük el, miközben én pont arra akartam kilyukadni hogy ne felejtsük el, mert én tényleg szeretem őt, és ezek nem csak olyan légből kapott szavak, hanem komoly, valós érzelmek rejtőznek mögötte. 

De hiszen azt mondta ő ugyanúgy érez ahogy én! Most akkor mi van? Sehogy sem tudok kiigazodni rajta... Olyan bonyolult ez a lány, de én mégis csak rá vágyom. Meg akarom fejteni, de sajnos ez egyáltalán nem ígérkezik könnyű feladatnak...

~ * ~

Gondolataimba merülve bámultam ki a kocsi ablakán, amely a következő fellépésünkre vitt minket, Olaszországban. Három napja folyamatosan azon jár az agyam, hogy mit csináljak. Nekem komolyan nagyon sokat jelent Grace, de úgy tűnik hogy talán ez a dolog egyoldalú. Titkon azért reménykedtem benne hogy nem, de a jelek sajnos határozottan ezt bizonyították. Ráadásul elég sok kilométer választ el minket egymástól, úgyhogy ez már eleve megnehezíti a dolgokat. 

- Harry - bökött meg hirtelen Liam, mire visszarázódtam a valóságba. 

- Igen? - kérdeztem értetlenül, miközben próbáltam felidézni hogy miről beszéltek a fiúk, amíg nekem elkalandoztak gondolataim. 

- Napok óta árnyéka vagy önmagadnak, nem tudsz koncentrálni, össze vagy zavarodva! Mondd, még mindig Grace-en rágod magad? - fordult felém Louis, majd számon kérő tekintetét mélyen enyémbe fúrta. 

- Talán... Elképzelhető... Na jó igen - nyögtem ki, majd csalódottan megvontam vállam. - Még soha nem viselkedtem ennyire idiótán. 

- Hát, a szerelem néha ilyen dolgokat vált ki belőlünk - szólalt meg Niall, miközben éppen egy csokipapír széttépésén ügyködött. - De biztosan szereted Grace-t? Nem mintha nem lenne okod rá, hiszen klassz lány, csak... Nem tudom, nem biztos hogy a te világod - tette hozzá lehajtott fejjel, majd megrántotta vállát.

- Pontosan ez az. Eddig én is azt hittem hogy egy olyan lány, aki teljesen átlagos dolgokat csinál, nem jár őrülten bulizni, és nincs minden este egy másik partin, az nem illik hozzám. De Grace erre teljes mértékkel rácáfolt - néztem el a távolba. 

- Te menthetetlenül szerelmes vagy - veregette meg vállam Zayn, majd összemosolygott Liam-mel.

- Úgy tűnik - ismertem el, majd beletúrtam hajamba. 

A fiúk nem mondtak semmi bátorító dolgot, csak a tényeket közölték, ami jelen pillanatban nem sokat javított a helyzetemen, de az már jó érzéssel töltött el hogy legalább velem vannak, és mindig támogatnak.

A nem túl hosszú út további része csendesen telt, mindenki bele volt merülve valamibe - vagy az én esetemben valakibe -, amin éppen nagyon jártatta az agyát. Egyedül a Niall kezében szorongatott csokipapír csörgését lehetett hallani.

A fellépés nagyon klassz volt, hatalmas ováció fogadott minket, még a zsűrik is elég felszabadultak voltak az előadásunk alatt, tehát összességében jól telt az este. Azonban még várt ránk egy interjú is, ahol szinte százszázalékosan biztos voltam benne hogy  a riporter elő fogja rángatni a magánéleti dolgaimat is, amire most aztán végképp nem vágytam. Éppen ezért elég gondterhelten vágtam neki az egész interjúnak, és csak reménykedni tudtam benne hogy nem hozzák fel a szokásos kérdést, ami mindig úgy hangzik hogy "És mi a helyzet a lányokkal?". Bár mit mondhatnék? Azt, ami valójában is van. Hogy semmi, nincs senkim. Csak azt nem tehetem nyilvánosan hozzá, hogy azért nincs, mert az egyetlen lány akivel lenni akarok, sosem tudja mit akar.

* Grace szemszöge *

Hát, hol is kezdjem? Az utóbbi két napom szörnyen telt, pedig azért ennél cseppet jobbra számítottam. Nem beszéltem Harry-vel, azt sem tudtam mi van vele, de úgy látszik őt az én hogylétem cseppet sem érdekelte. Georgi természetesen a nagy IQ-jával nem jött rá, hogy nekem nem kellemes érzés ha előttem néz képeket, videókat és még Isten tudja miket Harry-ről, de végül szépen megkértem rá, hogyha esetleg megoldható, akkor ne tépje fel az éppen beforrandó sebeimet, melyeket egy világhírű tinisztár okozott nekem. Kellett nekem pont Harry-be beleszeretni! 

Az egyetlen dolog ami feldobta a napomat, az az olvasókör volt, ahol végre kicsit kikapcsolhattam, és rá tudtam koncentrálni valami fantasztikus könyvre. A Carter által ajánlott Oscar Wilde regénnyel három nap alatt végeztem, úgyhogy egy új példány után kutakodtam, amivel sok időm is elment. Végül Anne Rice Interjú a vámpírral című művénél ragadtam le, a szakkör végéig azt szorongattam a kezemben, és miközben mások előadására kellett volna figyelnem, én inkább az érdekfeszítő könyvet lapozgattam, aminek faltam minden oldalát. 

Mikor Carter-rel elindultam hazafelé, April is csapódott hozzánk, akivel mostanság egyre több időt töltök el együtt. Végre kezdem megismerni azt az érzést, amikor az embernek vannak barátai, és van kire számítani. 

Mindketten tudtak a Harry-s esetről, és mindenben támogattak és végighallgattak. Carter-től pedig ez külön jólesik, mivel ő sosem volt oda az ilyen szerinte "értelmetlen és bugyuta" tinibandákért, de ezúttal csak csendben hallgatott, és olykor megveregette a vállam. 

- És mit gondolsz, Harry úgy érez ahogy te? - kérdezte April, majd kíváncsian rám nézett, miközben szőkésbarna, egyenesre vasalt haját felkapta a szél.

- Valószínűleg nem... - motyogtam, majd lesütöttem szemeimet. 

- Valószínűleg vagy biztos? Mert nem mindegy - jegyezte meg Carter, miközben szorosan mellettem sétált, és mereven az utat bámulta. 

- Hát... - gondolkodtam el. - Ha jobban belegondolok, nem biztos - válaszoltam, majd megigazítottam fejemen kötött sapkámat. 

- Na látod - vetette oda Carter, majd halvány mosollyal arcán megrázta fejét. 

- Akkor lehet hogy csak te gondolsz mindent rosszul - lökött oldalba April vigyorogva. 

- De hát nem is keres... És ennek nyilván oka van - kezdtem el ismét a rossz oldaláról nézni minden dolgot. 

- Túlságosan pesszimista vagy - néztek rám reménytelenül mindketten, mire én halkan felnevettem. 

Fél óra séta után a kellemes, őszi hűvösben hazaértünk, mivel meghívtam őket magamhoz egy bögre forrócsokira. A testvéreim már mind otthon voltak, és anya is, akinek aznap szabadnapja volt, így nekem sem kellett bemennem a kávézóba. 

Mindenkit, akit még valaki esetleg nem ismert a társaságból, bemutattam a többieknek, majd az eltervezett forrócsokival leültünk a tévé elé, amiben éppen leragadtunk valami karácsonyi filmnél - vicces volt, mert történetesen még majdnem két hónap volt karácsonyig. Mindegy, a hangulat amúgy is olyan volt, szóval én élveztem. 

A filmbe éppen bevágtak valami őrülten hosszú reklámot, ezért úgy döntöttünk addig átkapcsolunk egy másik adóra. Georgi-nak és Megan-nek azonnal leesett az álla, mikor meglátták a One Direction tagjait egy élő interjú kellős közepén. Én csak zavartan lesütöttem szemeimet, és próbáltam tekintetem nem a természetesen most is tökéletes Harry-re irányítani. 

- Juj! Grace, megnézhetjük? - nézett fel rám hatalmas szemekkel a földön törökülésben ülő Megan. 

- Hát... Persze - legyintettem kezemmel, majd belekortyoltam forrócsokimba.

A fiúkat a szokásos kérdésekkel bombázták, Zayn-t és Louis-t a barátnőjükről faggatták, Liam-et és Niall-t is megkérdezték, hogy van-e valami komoly dolog, mire azonnal rávágták hogy nincs, aztán rátértek Harry-re. 

- Na és Harry, veled mi a helyzet ilyen téren? - tette fel kérdését a riporter sejtelmes mosollyal arcán, én pedig ezen kérdés hallatán azonnal felkaptam fejem és figyelni kezdtem, ahogy a szobában rajtam kívül mindenki más is. 

- Nincs semmi komoly - vonta meg vállát magabiztos lazasággal, majd elmosolyodott. 

- Pedig mostanában sokszor láttunk együtt egy bizonyos Grace nevű lánnyal, akivel állítólag együtt is jártatok - Amikor ezt meghallottam, a forrócsokit félrenyeltem, a mellettem ülő rémült Lola pedig a hátamat csapkodta annak érdekében, hogy ne fulladjak meg.

- Vele csak... Barátok vagyunk - komolyodott el Harry arca, azonban annak érdekében hogy semmiféle érzelmet ne lehessen leolvasni arcáról, ismét könnyedén megrántotta vállát. 

Hát persze... Csak barátok. Vagy még azok sem. Á, mit is képzeltem? Kár lenne egy percre is beleélnem magam ebbe az egészbe. Ugyanis ha ezt teszem, akár csak egy pillanatra is, a következő másodpercben a sors máris biztosít róla, hogy ez a valóság, és nem szabadna elhitetnem magammal olyan dolgokat, amik sosem lesznek úgy, ahogy elképzeltem. Üdv a valóéletben. 

- Látjátok? Megmondtam - suttogtam April-nek és Carter-nek, majd feléjük fordultam. 

April csak biztatóan megsimogatta vállam, és félrehúzta száját, ezzel jelezve együttérzését.
Azért egy pillanatra elgondolkodtam... Harry arca nem tűnt túl boldognak amikor arról kellett beszélnie hogy mi csak barátok vagyunk... Jelent ez egyáltalán valamit? Vagy most már csak képzelődöm?


Miután April és Carter hazamentek, én gondterhelten sétáltam be szobámba, majd lehuppantam ágyamra és a mennyezetet kezdtem el figyelni. Azon tűnődtem hogy most egyáltalán mit kellene tennem. Annyira szerettem volna csak úgy felhívni, megkérdezni tőle hogy hogy van, meg úgy mellékesen hozzátenni hogy nagyon hiányzik és hogy nagyon szeretem. Órákig hezitáltam azon hogy mit tegyek, mikor aztán végül arra jutottam hogy felhívom. Mit veszíthetnék ha megteszem? Jobb mint hogy itt marcangoljam magam a dolgok miatt. Azonban kiderült hogy teljesen feleslegesen dilemmáztam és szántam rá végül magam hogy felhívom, mert nem vette fel... Hát persze hogy nem! Abban azért reménykedtem hogy visszahív, de teljesen feleslegesen, mert nem tette meg.
- Akkora egy idióta vagyok - mondtam magamnak a kelleténél kicsit hangosabban, majd párnámba szorítottam fejem, és sikítottam egyet.
Georgi és Megan felráncolt homlokkal sétáltak be a szobámba, majd leültek a földre velem szembe, és kíváncsi tekintettel méregetni kezdtek.
- Mi a baj? - kérdezte Meg, majd felvonta szemöldökét.
- Csak a szokásos dráma - rántottam meg vállam, majd körmeimet kezdtem el tanulmányozni.
- Bővebben? - tárta szét karjait értetlenül Georgi.
- Beszélni akartam Harry-vel... Annyi mindent mondanék neki, de ő nem vette fel. Mindegy, egyszer majd csak túl teszem magam rajta - legyintettem kezemmel.
- Ha tényleg ilyen nehéz a szerelem, soha ne akarom megtapasztalni hogy milyen is az valójában - mondta Megan, majd felsóhajtott. - Igen, persze, "szerelmes" vagyok Zayn-be, de az mindig csak egy plátói sztárszerelem marad - folytatta, mire én halkan felnevettem.
- Egyébként kedves tőletek hogy így törődtök velem - mosolyogtam rájuk. - Amúgy írtam egy dalt, kíváncsiak vagytok rá? - jutott eszembe.
- Nagyon - csillant fel mindkettőjük szeme, majd hevesen bólogatni kezdtek.
Ismét elmosolyodtam, majd megkerestem összegyűrődött papírfecnimet, melyre ráfirkantottam gondolataimat és érzéseimet.
Mikor a lányok elolvasták (Megan el is énekelte) a dalt, melyet Niall-nek is megmutattam, ujjongva tapsolni kezdtek és közölték hogy én erre születtem. Nagyon jólestek azok amiket mondtak, ennek örömére el is kezdtem egy új dal írását, de sajnos nem igen szállt meg az ihlet, ezért inkább annyiban hagytam a dolgot, és eltettem magam másnapra.


Egy borzasztóan fárasztó iskolanapot magam mögött hagyva metróztam át a kávézóhoz, és már abba is beleborzongtam, ha csak arra gondoltam hogy még órákig kell ott szobroznom egyenruhában, és felvenni, majd kivinni az emberek rendelését.
A mobilomat egész nap a kezemben szorongattam, abban reménykedve hogy majd Harry keres engem. De nem keresett, így minden reményem elszállt azzal kapcsolatban hogy a köztünk lévő dolgoknak itt most nem lesz vége örökre.
Magamat is utáltam és idegesítettem ezzel a folytonos csalódottsággal és nyafogással, de csak Harry tudott a fejemben járni, és az hogy milyen bizonytalan az egész kapcsolatunk. Már ha egyáltalán van köztünk bármiféle kapcsolat.

Unottan bámultam könyvem lapjait, miközben próbáltam olvasni, de ez kivételesen most egyáltalán nem kötött le. Hirtelen azonban nagyon meglepődtem, mikor egy gyönyörű lány lépett be a kávézóba, akiről néhány másodperccel később kiderült, hogy Shay az. Nem lettem feldobódva attól hogy itt van, és illegeti itt a tökéletes testét... Sajnos nagyon szép, én meg... Hát nem pont olyan vagyok mint ő. Mikor észrevett, felráncolta homlokát, majd méregetni kezdett, és végül úgy döntött hogy odasétál hozzám, nyilvánvalóan azért hogy az orrom alá dörgöljön valami nem túl kedves dolgot.
Miközben végigtipegett az ultramenő magassarkújában a kávézón, szinte az összes szempár rászegeződött, a legtöbben nyilvánvalóan fel is ismerték, ezért csodálattal bámulták a tökéletes szupermodellt.
- Nocsak, kit látnak szemeim? - hajolt kicsit közelebb hozzám, majd kihívóan felvonta szemöldökét.
- Remek, már csak te kellettél - mormoltam halkan, majd megforgattam szemeimet.
Fél percig tűrtem ahogy árgus szemekkel figyeli a pult mögötti tevékenységeimet, majd megelégeltem, és idegesen ránéztem.
- Óhajtasz mondani valamit? - kérdeztem cinikusan, majd csípőmre tettem kezeimet.
- Tudod, néhány órával ezelőtt jöttem haza Los Angelesből - szólalt meg, majd megigazította egyébként is tökéletesen álló haját.
- Tudod, azt gondolom hogy sokan mindent megadnának azért hogy ismerhessenek, én viszont csak azt szeretném hogy soha többé ne kelljen találkozzunk - jegyeztem meg szarkasztikusan, azonban miután ezt kimondtam, akkor tudatosult bennem hogy azt mondta Los Angelesben volt. - Várj csak! Azt mondtad Los Angelesben? - kérdeztem döbbenten, meg sem várva válaszát előző megszólalásomra.
- Pontosan, jól hallottad. Találkoztam Harry-vel is. És, az igazság az hogy együtt partiztunk múlt éjszaka... Valamit, vagy valakit nagyon el akart felejteni, mivel nagyon kirúgott a hámból - mondta sejtelmes vigyorral arcán, nekem pedig szívem hirtelen felugrott a torkomba. Hát soha nem fogja tudni elfelejteni ezt a lányt? Tényleg ő kell neki? Viszont engem szeretne kiverni a fejéből, és elfelejteni hogy valaha is ismertük egymást? - De nem ezért jöttem ám. Rendelni szeretnék egy szójatejes lattét - tette hozzá még mindig azzal a számító vigyorral.
Hirtelen azt sem tudtam mit mondhatnék... Teljesen szertefoszlott minden, amit eddig sikerült magamban megőriznem. Biztosan azért nem vette fel nekem a telefont, mert éppen Shay-jel partizott, és még ki tudja mi mást csinált... Egy szánalmas, csalódott senkinek éreztem magam, akit csúnyán átvertek. Nem is akar rám emlékezni!
Éreztem hogy a zokogás egyre inkább készül kitörni belőlem, ezért csak levágtam a pultra a kezemben szorongatott dolgokat, majd amilyen gyorsan csak lehetett, berohantam a kávézó kis öltözőjébe, melyet az ott dolgozóknak tartottak fenn, lerogytam a padra, és zokogni kezdtem.
Rengeteg érzés kavargott bennem, amik nagyon fájtak. Shay, hogy Harry el akar felejteni, hogy hogyha Shay igazat mondott, akkor Harry annyiszor hazudott nekem... Egyszóval minden betett.
Anyu kétségbeesetten rohant utánam, majd leült mellém, és szorosan átölelt.
- Kicsim, mi történt? - kérdezte értetlenül, miközben végigsimított hajamon.
- Shay történt - válaszoltam szipogva, majd egy zsebkendővel megtöröltem szemeimet.
- Kicsoda? - ráncolta fel homlokát.
- Az a modell lány... Egyszer te is láttad az újságban, és meséltem is róla - dünnyögtem.
- Mit csinált?
- Hát azon kívül semmit, hogy tegnap együtt partizott Harry-vel, Los Angelesben... - forgattam meg szemeimet, miközben éreztem hogy ismét kiszöknek belőlük a könnyek. - Úgy tűnik ők egymásnak vannak teremtve. Nem baj, legyenek csak együtt, úgyis megérdemlik egymást - mormoltam látszólag érzéketlenül, de szívem szerint biztos nem ezt mondtam volna. Mert valójában nagyon fájt ez az egész.
Anyu próbált vigasztalni, de nem járt sok sikerrel, mivel nem tudtam abbahagyni a sírást. Azt hittem rosszabb már nem lehet az állapotom, mikor hirtelen megcsörrent a mobilom.
Nem akartam felvenni, de végül - csak hogy elmondhassam neki mit érzek - felvettem a telefont.
- Szia Grace - hallottam Harry hangján hogy mosolyog, én azonban egyáltalán nem tudtam ezt tenni. - Láttam hogy hívtál - Nem is hagytam hogy bármi mást mondhasson, idegesen, de inkább csalódottan közbeszóltam.
- És te miért hívtál? Azért hogy elmondhasd milyen jót buliztál Shay-jel? Hogy elmondhasd milyen jól szórakoztál, és hogy mennyire nem jelentek neked semmit? - kiabáltam könnyeimmel küszködve.
- Tessék? - motyogta értetlenül, mire én még jobban begurultam.
- Ne próbálj meg úgy tenni mintha nem értenéd miről beszélek! - fakadtam ki ismét magamból, mire ismét elsírtam. - Nem is tudom miért dőlök be neked minden egyes alkalommal, mikor a végén úgyis csúnyán átvágsz és kihasználsz - néztem magam elé üres, könnyes tekintettel, majd reménytelenül megráztam fejem. - És ha csak ezeket a "nagyszerű" híreket akartad közölni, akkor nem is kellett volna arra pocsékolnod a drága időd hogy felhívsz - szólaltam meg ezúttal már kicsit nyugodtabb hangnemben, azonban még mindig nem engedtem hogy egyáltalán megszólalhasson. - És te most már nem jelentesz nekem semmit. Már semmit - Ekkora hazugságot azt hiszem még életemben nem mondtam.
Válaszra sem várva letettem a telefont, majd ismét sírni kezdtem, de őszintén szólva most jó volt magamból kiadni azt a sok csalódottságot, ami felgyülemlett bennem.
Életem eddigi legrosszabb napját hagytam magam mögött, ez kétségtelen. Miért mondta nekem hogy pillangók repdesnek a gyomrában mikor meglát, ha igazából nem is gondolja így, és a végén csak el akarja felejteni hogy bármi is történt köztünk? Miért kell folyton elbizonytalanítania? Még soha életemben nem éreztem ennyire pocsékul magam...



Vörösre sírt, karikás szemekkel léptem be lakásunk bejárati ajtaján, majd ledobtam magamról táskámat és dzsekimet, ezután pedig kedvetlenül besétáltam a nappaliba, ahol meglepő módon az egész család a tévé előtt gubbasztott. Szívem szerint sarkon fordultam volna mikor megláttam hogy ismét kiket bámulnak.
- Szia Grace! Ülj le mellénk - mondta Lola, majd megpaskolta maga mellett a kanapét.
- Sziasztok. Oké... - adtam meg magam, majd lehajtott fejjel leültem Lola mellé. 
- Andrew, te nem csatlakozol? - mosolygott Georgi kedvesen bátyánkra.
- Nézzétek csak nyugodtan a kis bálványaitokat... De engem nem érdekel - nézett ránk kidülledt szemekkel, majd egy halom kajával kezében besétált szobájába.
Én nagyokat sóhajtva vártam a dolgokat, annak viszont félig örültem hogy egyik testvéremnek sem tűnt fel mennyit sírtam az utóbbi két órában. Éljen a törődés.
A többiek izgatottan, én pedig unottan vártam hogy az újabb interjúban milyen érdekfeszítő kérdések fognak elhangzani... Elég unalmasnak ígérkezett a műsor, azonban csakúgy mint tegnap, most is felkaptam fejem az egyik kérdésre.
- Na és Harry... Téged mostanában elég sokszor látni ezzel a lánnyal, akivel állítod hogy csak barátok vagytok - mondták a riporterek, majd kivetítettek egy képet, amely még néhány héttel ezelőtt készült rólunk.
Úgy éreztem hogy szívem menten kiugrik helyéről, és alig tudtam levegőt venni. A könnyek ismét előtörtek szemeimben, és éreztem hogy lefolynak arcomon.
- Nos, így van... Barátok voltunk. De már nem jelent nekem semmit. Már semmit - szólalt meg komolyan, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a kameráról. El sem tudtam hinni hogy élő műsorban mondja ki mindezt, és szörnyű volt tudni, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy én is lássam ezt az interjút. A tekintete olyan volt, mintha egészen a szívem legmélyebb részébe akarna hatolni vele, engem pedig elfogott egy szörnyű érzés...