27. rész: I've been crazy for you all this time

* Grace szemszöge *

A kiabálást egyre erősebben lehetett hallani, én pedig biztos voltam benne, hogy a Harry-vel veszekedő ember nem más, mint a menedzserük, Paul. És abban is szinte száz százalékig biztos voltam, hogy mi a vita tárgya. Az előző esti verekedés... Hibásnak éreztem magam. Ha nem engedelmeskedtem volna Harry-nek, és nem szállok be az autóba, hanem odamegyek, és a lehető leghamarabb szétválasztom őket, akkor nem lesznek ilyen végkifejletei a dolognak. És azt is tudtam, hogy nem csak én fogom hibásnak érezni magam. Hanem Paul is. 

Elindultam az emeleti folyosó felé, majd a lépcső felé vettem az irányt, ahonnan egyenes út vezetett a földszintig. Mikor már a lépcsőn lépkedtem, sikerült egyre tisztábban és érthetőbben kivenni a köztük lezajló beszélgetést. Paul nem fogta vissza magát. Elég keményen kiosztotta Harry-t. Szerettem volna én is jelen lenni a beszélgetésben, de jobbnak láttam, ha inkább csak úgy hallgatom ki őket, hogy ők nem tudnak róla. 

Megálltam a nappalit és a tágas folyosót elválasztó fal mögött, majd szótlanul hallgatni kezdtem őket. A jéghideg kő szinte szúrta csupasz talpamat, ezért egyik lábujjamról a másikra ágaskodtam, miközben a falnak dőlve hallgatóztam. 

- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen, Harry? Nem vagy olyan helyzetben, hogy csak úgy leállj valakivel verekedni az utca közepén, de ezt te is jól tudod! - mondta Paul cseppet sem halkan. 

Határozott, dühös hangja hallatán még én is összerezzentem, majd homlokom a falnak döntöttem, és felsóhajtottam. Ezért az egészért én vagyok a hibás, ez nem is vitás. 

- De egyszerűen nem hagyhattam, hogy az a seggfej bántsa! - válaszolt Harry feldúltan, majd beletúrt hajába. - Hagytam volna annyiban? 

- Igen, azt kellett volna tenned. Én komolyan azt hittem, hogy ez a lány jó hatással van rád. Lehet, hogy tévedtem? Ha ilyen helyzetekbe keveredsz miatta, akkor nem biztos, hogy együtt kellene lennetek. 

Paul szavai nagyon szíven ütöttek. Nem kellene együtt lennünk? Ez csak így megy? Engem már meg sem kérdeznek az érzéseimről? Kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy soha senkinek nem leszek elég jó. Főleg nem Harry-nek. Mit is képzeltem? Hogy minden úgy fog menni, mint a karikacsapás, és semmi akadálya nem lesz annak, hogy mi együtt legyünk? Nagyon ostoba voltam. 

- Te mit gondolsz erről, Harry? - zökkentett vissza Paul kérdése a valóságba elmélkedésemből. 

Ajkamba harapva vártam válaszát. Vagy nagyon fog fájni, vagy meg fogok könnyebbülni. Mindkettőre fel kellett készülnöm. 

- Én... Nem tudom - szólalt meg Harry, majd felsóhajtott. 

Őszintén szólva nem erre a válaszra számítottam. Egyrészt, mert egyáltalán nem volt magabiztos, másrészt pedig mert valami olyasmiben reménykedtem, hogy majd kiáll az érzései mellett. Azt már nem kérdőjeleztem meg, hogy tényleg vannak-e neki irántam, hiszen ha nem lennének, akkor nem mondta volna, hogy az életénél is jobban szeret. Ilyet csak úgy, komolytalanul nem mondanak az emberek. De elég erősek az érzései ahhoz, hogy ki is álljon mellettük? Jelen pillanatban ebben nem voltam biztos. 

- Hülye voltam. Többet nem fordul elő - tette hozzá megbánóan. 

- Rendben, kaptok még egy esélyt. De remélem azt már látod, hogy Grace egyszerűen... Nem hozzád való. Eddig reménykedtem az ellenkezőjében, de most már nagyon úgy tűnik, hogy tényleg nem passzoltok össze. Ha nem megy a dolog, akkor nincs értelme erőltetni. 

Paul minden egyes szava azt bizonyította, hogy én vagyok az, akinek nem kellene elég jónak éreznie magát. Bármit tehetek, az úgy sem lesz soha az életben helyes. Legalábbis olyan értelemben nem, hogy az Harry világába belepasszoljon. 

Nem akartam továbbra is csak tétlenül állni, és emészteni vagy hibáztatni magam. Annak tegnap sem lettek jó következményei. Éppen ezért elléptem a faltól, majd besétáltam a nappaliba, és zavartan megálltam. 

Mindketten rám szegezték tekintetüket, és látszott rajtuk, hogy nagyon meglepődtek. Paul kissé zavarba is jött, mivel valószínűleg sejtette, hogy majdnem mindent hallottam. 

Lesütöttem szemeimet, majd ráhúztam kézfejemre a pulcsimat, és zavaros tekintettel a padlót kezdtem el bámulni. 

- Sajnálom, ha megzavartam valamit - köhintettem, majd ajkamba haraptam. 

- Nem zavartál meg semmit. Nekem amúgy is mennem kell. Harry, majd beszélünk. Szia Grace - intett zavartan Paul, majd elindult a bejárati ajtó felé. 

Miközben elhaladt mellettem, intézett felém egy talán bocsánatkérőnek is nevezhető pillantást. Valószínűleg ő maga is tisztában volt vele, hogy túl keményen és előítéletesen beszélt rólam, ami fájt. De az évek alatt már megszoktam, hogy az emberek minden megismerés nélkül véleményt alkotnak rólam. Mindenki ezt teszi.


Mialatt reggeliztünk, végig csak az evőeszközök és a tányérok csörgését lehetett hallani. Ismét kínos csend uralkodott köztünk, aminek ezúttal Paul volt az oka. Tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol, amire én.
- Mi van akkor, ha Paul-nak igaza van? - szólaltam meg hirtelen, majd bizonytalanul ránéztem Harry-re.
- Grace, nem azért nem mondtam semmit, mert nem vagyok biztos az érzéseimben. Csak nem akartam, hogy Paul olyat halljon, ami nem tetszik neki...
- Ami nem tetszik neki? - kérdeztem indulatosan. - Hogy érted azt, hogy ami nem tetszik neki? Ő csak a menedzsered, az Isten szerelmére! Mindig azt fogod mondani, amit ő akar hallani, akkor is, ha te pontosan az ellenkezőjét gondolod? Még akkor is, ha rólam van szó?
- Grace, én nem úgy...
- Nem úgy értetted, igaz? De, szerintem nagyon is úgy értetted. Néha elgondolkodom azon, hogy mikor leszek én végre elég jó hozzád... Valószínűleg soha - álltam fel hirtelen az asztaltól, majd elindultam az előszoba felé.
El akartam menni. Jelen pillanatban túl sok minden volt a fejemben. Nagyrészt olyan dolgok, amik iszonyatosan elbizonytalanítottak. Erre nem volt szükségem. Az életem minden területén kételyeim voltak. Egyszerűen csak jó lett volna - ha csak egy kis időre is -, de az egyiktől megszabadulni.
Már majdnem magamra kaptam kabátomat, mikor Harry hirtelen ott termett előttem, és szorosan karjaiba zárt.
- Ne haragudj, kérlek! Csak ne menj el, rendben? - mormolta rekedtes hangján fülembe, miközben még mindig - amilyen szorosan csak lehetett - ölelt engem.
- Rendben, nem megyek el - suttogtam halvány mosollyal arcomon, majd végigsimítottam hátán.
- Én nem szeretnék neked csalódást okozni. Tényleg. És mikor azt mondtam, hogy mindennél jobban szeretlek, azt komolyan is gondoltam. Teljesen komolyan.
- Ígéred? - néztem fel mélyzöld szemeibe.
- Ígérem - válaszolta mosolyogva, majd átkarolta derekamat. - És tudod mit? Ha már ígéretet teszünk, tegyük azt komolyan. Ígérem, hogy mindig melletted leszek, amikor szükséged lesz rám. Ahogy azt is, hogy tényleg szeretlek, és szeretni is foglak. Te is ígéred? - nyújtotta felém kisujját.
Mosolyogva ránéztem, majd határozottan bólintottam egyet, és összekulcsoltam kisujjamat övével.
- Ígérem.


- Tudom, hogy már egy ideje együtt járunk, de van olyan dolog, amit még én sem tudok rólad? - kérdeztem vigyorogva, miközben a kanapén ülve öleltük egymást. Eredetileg hazamentem volna, de semmi kedvem nem volt ehhez. Harry mellett jelen pillanatban ezerszer jobban éreztem magam.
- Khm... - köszörülte meg torkát, mire felvont szemöldökkel ránéztem. - Talán lenne valami...
- Igen?
- Hamarosan megnősülök... - nézett rám teljesen komolyan, mire egy pillanatra elhittem amit mondott. De tényleg átfutott az agyamon egy gondolat, ami abszolút reális volt.
Az arcom teljesen elfehéredett, és visszafojtott lélegzettel néztem Harry-re, aki hirtelen vigyorogni kezdett, majd hangosan felnevetett. Ekkor esett le, hogy csak ugratott. Elég gáz volt, hogy elhittem, tőle viszont gonosz volt, hogy így átvágott.
- Te kis... - mondtam idegesen, azonban ezzel egy időben nevetve is, majd belebokszoltam karjába.
- Látnod kellett volna az arcod - mondta, miközben még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést.
- Ó, örülök, hogy te ilyen jól szórakozol ezen. Most elgondolkodtam rajta, hogy miért szerettem én annak idején beléd, mikor még csak egy cseppnyi humorérzéked sincs - fontam össze magam előtt karjaimat, majd kihívó vigyorral arcomon ránéztem.
- Jól van na, sajnálom - nevetett fel ismét, majd közelebb húzott magához, és nyomott egy puszit fejemre.
- Na de most komolyan. Van valami, amiről még tudnom kéne? Csak mert nem szeretnék titkok között élni. Azt már tudom, hogy hamarosan megnősülsz - mondtam, mire ismét elnevette magát. -, de ezen kívül van még valami? Mondjuk egy eltitkolt ikertestvér, vagy ilyesmi?
- Az nincs - vigyorodott el. - Viszont... Az az igazság, hogy tagja vagyok a péntek esti kötőklubnak - tette hozzá halkan.
Mivel azt hittem, hogy megint csak viccel, ezért hangosan nevetni kezdtem.
- Hah, hát ez jó! Én pedig hetvenkét macskával élek, és velük fogok megöregedni!
- Grace, nem vicceltem - sziszegte kínosan. - Tényleg szeretek kötni.
- Most viccelsz velem? - kérdeztem visszafojtott vigyorral.
- Úgy nézek én ki? - nézett rám bosszúsan.
- Nem... De várjunk csak. Te most komolyan kötögetni szoktál, amikor péntek esténként azt mondod, hogy programod van?
- Most mi olyan borzasztó ebben? A kötés megnyugtató elfoglaltság, egyszer te is kipróbálhatnád - válaszolta, mire nevetni kezdtem.
- Nem is gondoltam volna, hogy te ennyire érzékeny lélek vagy. Egyszer vigyél el ebbe a kötőklubba, mert nagyon kíváncsivá tettél - mondtam nevetve.
- Gúnyolódj csak, de rendben, elviszlek. Ja és ez titok. Senki nem tudhatja meg, hogy néha ilyen dolgokat csinálok - kötötte lelkemre, mire én engedelmesen bólintottam egyet.
A legviccesebb az volt az egészben, hogy Harry tényleg komolyan beszélt. Bár utólag belegondolva nem is olyan nehéz elképzelni róla, hogy néha ilyen mókás dolgokra vetemedjen. 
Ez vicces. Az egyik pillanatban még nagydarab csávókkal verekszik az utcán, a másikban meg kiderül róla, hogy szabadidejében szeret kötögetni. Hát, Harry egy igazán sokoldalú személyiség, az már biztos. De én úgy szeretem, ahogy van. Mostanra már teljesen abszurdnak és lehetetlennek tűnik, hogy utáljam, vagy visszataszítónak találjam. Pedig volt ilyen idő is. Azt hiszem most értettem meg igazán, hogy miért nem szabad az embereket a megismerésük nélkül elítélni. Mert ha megismersz valakit, akit eddig talán nem kedveltél, kiderülhet róla, hogy valójában mennyire más, mint amilyennek te elképzelted. És talán sokkal-sokkal jobb annál. Most határoztam el magamban, hogy soha többé nem fogok másokat elítélni úgy, hogy nem is tudok semmit a történetükről. Az életükről.

~ *** ~

Életem első komoly szereplésén is túlestem az utóbbi hetekben. A tehetségkutató, amelyre jelentkeztem, remek tapasztalatszerzés volt nekem. Niall gitárral kísért, miközben énekeltem, és ez tényleg rengeteg erőt adott nekem. Vele az oldalamon sokkal magabiztosabbnak éreztem magam. Ugyan nem értem el helyezést, mégis örültem, hogy részt vehettem a versenyen. Hiszen az életben nem kapunk meg mindig mindent rögtön. Néha van, hogy várnunk kell a nagy áttörésre. És úgy tűnik, hogy nekem még nem most jött el ennek az ideje. De őszintén szólva nem is bánom. 

Ha már Niall-nél tartunk... Néhány hét alatt nagyon sok meghatározó dolog tud történni. Mint például az, hogy Niall és April már nem is titkolják, hogy mi van közöttük. Ugyan a média még csak találgat, mi viszont már tudjuk, hogy mi van köztük. Ez pedig teljesen egyértelműen szerelem. Nem is tudom őket mással elképzelni. Abszolút kiegészítik egymást. Ugyan néha olyanok, mint egy idős, folyton zsörtölődő házaspár, de pont ez teszi őket annyira különlegessé. Sokszor összekapnak értelmetlen dolgokon, de a végén mindig kézen fogva vagy ölelkezve békülnek ki. Tökéletesek együtt. 

És ha már Niall, és párok, akkor szót kell ejtsek még valakikről... Méghozzá Jade-ről és Zayn-ről. Kisebb sokként ért, mikor megtudtam, hogy együtt vannak. Lehetetlennek tűnt számomra ez az egész kapcsolat, de tényleg szeretik egymást, szóval leküzdöttek minden fennálló akadályt. Hát, ők érdekes párost alkotnak, ez nem vitás. Ők is folyton veszekednek, de a vitáikon csak nevetni lehet. Jade pedig eléggé féltékeny... Pedig tudnia kellene, hogy egy sztárral járni milyen következményekkel járhat. Viszont őt ez nem igazán hatja meg. Elég nehezen viseli, ha bárki más megérinti Zayn-t rajta kívül. De amíg nem bánt senkit fizikailag, addig nincs ok az aggodalomra. Ha próbálja kontrollálni az agresszióját, az nála annyit tesz, hogy igyekszik visszafogni magát. Tehát fontos neki Zayn annyira, hogy normálisan viselkedjen a kedvéért. Ez már szerelem. 

Nem éreztem azt, hogy baj lenne köztem és Harry között, de azért ha huzamosabb ideig nem látjuk egymást, az mindig megváltoztatja a dolgokat valamilyen szinten. Nem kételkedtem abban, hogy szeret engem, de ilyenkor tényleg bármi megtörténhet, és nehéz nem rossza dolgokra gondolni. Például hogy összeszűri a levet valami külföldi lánnyal, aki sokkal izgalmasabb, mint én, és rendelkezik valamivel, amivel én nem. Emiatt sokszor aggodalmaskodtam, de igyekeztem nem folyton erről beszélni, mikor Harry-vel sikerült kommunikálnom valahogy. Nem akartam egy hisztis kis csitrinek tűnni, aki folyton csak nyavalyog, miközben mindene megvan. De a félelem ilyenkor akkor is mindig eluralkodott rajtam.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok majd Párizsba. Ugyan a repülőjegyem már a szülinapom óta megvolt, az utazás vészes közeledtéig fel sem tudtam fogni, hogy tényleg lehetőségem lesz majd bejárni álmaim városát. Ugyan nem nyáron, és nem melegben, de ez végül is csak egy apró kis részletkérdés. A lényeg az volt, hogy ott leszek. Mikor már a ruhákat pakoltam a bőröndömbe, kezdtem egyre izgatottabbá válni. Már csak az lett volna még jobb, ha apa is velünk tart az utazáson. De az ő állapota sajnos nem javult azóta sem. Sőt... Inkább csak romlott. Nem akartam elveszíteni. Még nem. 

- Annyira szeretnék én is elmenni Párizsba! - rontott be a szobámba Georgi hisztisen, mire hirtelen összerezzentem. 

Duzzogva levetette magát az ágyamra, majd összefonta maga előtt karjait, és a párizsi látványosságokat ábrázoló képeimet kezdte el nézegetni a falon. 

- Ez annyira nem igazság - mormolta. - Ti ott lesztek a szerelem városában, amíg mi itt poshadunk majd az esőben...

- Javíts ki ha rosszul emlékszem, de úgy félévvel ezelőtt még ölni tudtatok volna azért, hogy Londonban éljünk - mosolyogtam rá, majd rosszallóan megráztam fejem. 

- Na jó, de akkor még azt hittem, hogy én leszek együtt Harry-vel, és nem te - válaszolta, mire felnevettem. 

- Ja, így már minden világos - mondtam kuncogva, majd odaléptem húgomhoz, és nyomtam egy puszit fejére. 

Jade nem nagyon lelkesedett azért, hogy velem és Lolával utazzon el Párizsba. Ugyan mostanság javult a kapcsolatunk, ennek ellenére ő még mindig ugyanolyan bunkó, faragatlan és távolságtartó maradt, mint amilyen volt. Még Zayn sem tudta megváltoztatni. Bár ennek valamilyen szinten örültem, mivel nem akartam, hogy a nővérem bárki kedvéért is megváltozzon. Ebből kifolyólag azt sem, hogy egy olyan sráccal legyen együtt, aki meg akar rajta vagy benne bármit is változtatni. De Zayn nem akarta ezt tenni. És pontosan ezért tudtam, hogy mellette Jade boldog lehet, és nem kell aggódnom miatta. 

Jade-del ellentétben azonban Lola már megenyhült a szülinapom óta, és megváltozott a véleménye erről az egész közös utazásról. És valójában nekem is. Hiszen ők mégiscsak a testvéreim, akármennyire is érdekesek néha. Örülnünk kellene, hogy egyáltalán vagyunk egymásnak. Mostanság elhatároztam magamban, hogy mindent pozitívan fogok látni, így sikerült ezt is a jó oldaláról néznem. 

Kicsit azt is bántam, hogy anya nem utazik majd velünk, de tudtam; nem várhatom el, hogy az egész családom elutazzon velünk. Hiszen ez az egész Párizsba utazás már önmagában is varázslatos és hihetetlen volt. Egy valóra vált álom. 

Éppen egy korallszínű kötött pulcsit és egy farmert hajtogattam be a bőröndömbe, mikor telefonom hirtelen megcsörrent. Hatalmas mosoly ült ki arcomra, mikor megpillantottam a képernyőn, hogy ki keres. 

- Szia Harry - szóltam bele még mindig mosolyogva. 

- Szia Grace - válaszolta mély, rekedtes hangján, és már ennek hatására is pillangók kezdtek el repdesni a gyomromban. - El kell hogy mondjam, lassan kezd fizikai fájdalmat okozni a hiányod. 

- Igen, én is így vagyok ezzel - húztam el számat, majd lesütött szemmel elmosolyodtam. 

- És, izgatott vagy már az utazás miatt? 

- Ne tudd meg mennyire! Annyira hihetetlen, hogy végre ott lehetek majd Párizsban. Elképzeltem már, ahogy végigsétálok a Szajna partján, hogy felmászok az Eiffel-torony tetejére... Nagyon várom már. 

- Azt elhiszem - Éreztem a hangján, hogy elmosolyodik. - És egyébként minden rendben?
- Hát... Persze - nyögtem ki. Nem akartam részletes beszámolót tartani a kételyeimről és a félelmeimről, de nehéz volt a bizonytalanságomat véka alá rejteni. 

- Grace, amikor ilyen hangon beszélsz, tudom, hogy nincs minden rendben. 

- Ezt honnan veszed? - vontam fel szemöldököm. Néha kissé zavarba ejtő, hogy ennyire kiismert már. 

- Túl jól ismerlek - nevetett fel halkan. - Na de most komolyan. Mi a baj? 

- Hát... 

- Hát mi? - faggatott tovább. 

- Tudod, már elég régóta távol vagy... És, egyszerűen csak vannak félelmeim. 

- Miféle félelmeid? 

- Az, hogy jön egy lány, aki szebb, és sikerül elcsábítania, vagy hogy ne adj Isten megjelenik a színen valami régi szerelmed, és akkor én... - mondtam határozatlanul, azonban nem tudtam végigmondani, mivel Harry félbeszakított.

- Na jó, ezt most hagyjuk abba. Kissé elkeserít néha, hogy ennyire nem bízol meg bennem - emelte fel kissé hangját. 

Az egész szituáció úgy jött le nekem, hogy rám akarja hárítani a felelősséget, és engem akar hibásnak beállítani. Pedig az előbb még ő akarta annyira tudni, hogy mi a bajom...

- Hát, több ezer kilométerről néha nehéz bizalmasnak lenni - szűrtem ki fogaim közt szarkasztikusan. 

- Aha, szóval erről fúj a szél... Én kérek elnézést, hogy sztár vagyok, és utaznom kell. 

- Ezt most komolyan mondtad? - kérdeztem feldúltan. 

- Igen, komolyan. Grace, tudod, hogy én nem lehetek mindig ott veled. Ha neked olyan barát kell, aki a nap minden egyes percében a rendelkezésedre tud állni, keress egyet a sulidból! 

Az egész beszélgetés kezdett sokkal inkább veszekedéssé válni, és nagyon rosszul estek azok a dolgok, melyeket Harry mondott. Mintha teljesen nyoma veszett volna annak a fiúnak, aki körülbelül két héttel ezelőtt megígérte nekem, hogy mindig mellettem lesz. 

- Így gondolod? Nos, akkor lehet, hogy neked is keresned kéne egy modellt, mivel az a kis bige biztos megengedhetné magának, hogy mindenhová elkísérjen téged - mondtam idegesen.

- Igen, talán keresnem kellene egy lányt, aki jobban beleillik a világomba... - Itt jött el az a pont, amikor már nem tudtam mit szólni. Ezt most tényleg komolyan mondta?

- Hogy volt képed ilyet mondani? - kérdeztem halkan, majd összepréseltem ajkaimat. Nem akartam sírni, de már annak a határán álltam. Az utóbbi időben Harry miatt így is volt elég bajom. De akkor legalább még azt hittem, hogy tényleg szeret. De mostanra ezzel kapcsolatban is abszolút elbizonytalanodtam. 

- Grace, te nem bízol bennem, és folyton csak siránkozol! Mit vársz mégis tőlem? 

- Tudod mit? Talán én egyszerűen csak túl komplikált vagyok a te mindig fenékig tejfel életedhez! De tudod mit? Nem erőltetem, hogy a része legyek - válaszoltam ingerülten. 

- Furcsa, hogy két hét alatt milyen nagy mértékben megváltozott a személyiséged - sziszegte.

- Így gondolod? Nos, bármi lehetséges. Lehet, hogy megváltoztam. De te is megváltoztál. 

- Oké. Akkor szerintem hagyjuk egymást most békén. Szia - mondta, majd hirtelen letette a telefont. 

Néhány percig még felfogni sem volt időm, hogy mi történt kettőnk között. Az utóbbi időben Harry és köztem minden túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. És lám, ez be is igazolódott. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan tudtunk ennyire összeveszni, mikor hetekkel ezelőtt még ennél sokkal nagyobb dolgokon sem tudtunk összekapni. Azt, hogy megváltozott, komolyan gondoltam. Csak nem tudtam felfogni, hogy ilyen rövid idő alatt hogyan volt lehetséges ez. Szerinte én is megváltoztam. Hát, elképzelhető. De azt hiszem, hogy mostanában elég sok minden összejött az életemben, melyek hatására megváltozhattam. Néha nehéz önmagamnak maradni, amikor annyi nehéz dolog történik velem. És ezek közül a legnehezebb apa betegsége volt. Az utóbbi hetekben minden éjszaka rémálmok gyötörtek miatta. Az elvesztéséről, a temetésről, és a tátongó űrről, melyet az álmomban maga mögött hagyott. Hátborzongató képek jelentek meg a fejemben minden éjszaka, melyeket akarva sem tudnék elfelejteni. Emiatt is jó lett volna, ha Harry mellettem van, és segít nekem átvészelni ezt a nehéz időszakot. De most már nem hogy csak pillanatnyilag nem volt mellettem, hanem nagyon úgy tűnt, hogy többet nem is lesz. 

Üres tekintettel lerogytam az ágyamra, majd újra és újra visszajátszottam a fejemben veszekedésünk minden szavát. Próbáltam következtetéseket levonni belőle, de talán jobban tettem volna, ha ezzel nem próbálkozok. Ugyanis bárhonnan néztem a dolgot, azt láttam, hogy Harry talán véglegesen szakítani akar velem. Annyira felkapta a vizet ezen a bizalomtémán... Megeshet, hogy azért, mert tényleg van a képben egy másik lány?

Nem tudtam másra gondolni. Talán én nem voltam elég? De mikor leszek én valaha valakinek is elég?

Vagy esetleg Paul beszélte tele a fejét olyan dolgokkal, melyek képesek voltak bizonytalanságot kelteni benne?

Néhány percig még csak sírni sem tudtam, de aztán hirtelen elkezdtem könnyezni, ezek után pedig már abba sem tudtam hagyni a sírást. De ezúttal nem csak Harry miatt sírtam. Persze a mérhetetlen elkeseredettségem fő oka ő volt, de sok más apró dolog is közrejátszott a zokogásban. Például apa. Fogalmam sem volt hogyan segíthetnék neki. Jelentkeztem a tehetségkutatóba, és büszkévé tettem. De ez még mindig nem volt elég. Tennem kellett még valamit. Ezek mellett pedig még ott bujkált bennem az érzés is, hogy nem vagyok elég jó soha senkinek. Bizonytalan voltam és határozatlan, és féltem, hogy ezt soha nem is tudom majd leküzdeni. Nem akartam örökre olyan maradni, aki sosem képes a sarkára állni, és nem védi meg magát. Nem akartam olyan maradni, aki nem hisz magában. 

Az ágyamon fekve sírtam, miközben folyamatosan kattogott az agyam. Az elkeseredettséget egyszerűen nem tudtam elfojtani. Túl régóta teszem ezt. 

Ezen az estén indult a repülőgép Párizsba. Más hangulatot képzeltem el magamban az utazás előtt. Végtelenül boldognak kellett volna lennem, hogy végre eljuthatok egy olyan helyre, ahová mindig is vágytam. Pontosan ezért megpróbáltam erőt venni magamon. Abbahagytam a sírást, majd letöröltem arcomról könnyeimet, és vártam néhány percet, míg szemeim pirossága kissé vesztett az erejéből. Miután alkalmasnak találtam magam arra, hogy anyáék előtt is mutatkozni tudjak, kisétáltam szobámból, majd elindultam a nappali felé. 

Az egész családom az ebédlőasztalnál ücsörgött, és éppen ettek valamit. Festettem egy halvány mosolyt arcomra, majd odaléptem hozzájuk. 

Anya először felvont szemöldökkel nézett rám, majd nyelt egy nagyot. 

- Minden rendben? - kérdezte gyanakvóan. 

Jaj ne. 

- Igen - válaszoltam határozottan. 

- Biztos? Szomorúnak tűnsz. 

- Nem, nem vagyok az. Minden rendben. Jól vagyok. 

Tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis megtudják a dolgokat, de minek fárasztanám őket a problémáimmal? Így is van nekik elég. 

Anya a kedvencemet főzte, sajtos spagettit, én viszont most nem voltam éhes. Egész idő alatt csak turkáltam a kajámban, és üres tekintettel bámultam a tányéromra. 

Jade-nek ez meglepően hamar szemet szúrt, ezért összeszűkült tekintettel méregetni kezdett. Egy idő után már zavaró volt a pillantása. Túl rosszul titkolom, ha valami bánt. 

Senki sem beszélt, ami a mi családunkban meglepően ritka. Csak az evőeszközök csörgését és a rágást lehetett hallani, ami meglepően frusztráló volt számomra. Félő volt, hogy miattam ilyen fagyos a hangulat. 

Köhintettem egyet, ami a síri csöndben valóságos zajként hatott, melynek hallatán mindenki összerezzent. 

- Köszönöm a vacsorát - motyogtam, majd feszülten felálltam, és visszaandalogtam a szobámba. 

Éreztem, hogy mindenki engem bámul, családtagjaim tekintete szinte lyukat égetett a hátamba.

Egy hatalmas sóhajtás kíséretében levetettem magam az ágyam szélére, és ismét gondolkodni kezdtem. 

Ebben a tevékenységben azonban megszakított Jade, aki nagy trappolások közepette csörtetett be a szobámba, majd megállt előttem, és lesajnáló tekintettel rám nézett. 

- Te már megint miért vagy ilyen letört? Ha láttad volna milyen képet vágtál az ebédlőasztalnál... 

- Nincs semmi bajom - motyogtam lesütött szemekkel, miközben körmömet birizgáltam. 

- Jézusom Grace, ugye te sem gondoltad komolyan, hogy ezt most el fogom hinni? - forgatta meg szemeit, majd fájdalmasan felnyögött. - Te komolyan ennyire hülyének nézel? 

- Nem...

- Akkor meg? 

- Nem akarok beszélni róla.

- És jobb lesz akkor, ha nem beszélsz róla? Nem hiszem. Akkor meg ne kelljen már könyörögni, hogy elmond! - vágott ismét egy fájdalmas képet.
Vettem egy mély levegőt, majd mesélni kezdtem...
Jade a kis történetem végére teljesen lefáradt a sok drámától. Szerencsére az én oldalamra állt, de ezt valamilyen szinten el is vártam. Végül is én vagyok a húga, és nem Harry. Eddig túl tökéletesnek tűnt minden, és tessék, most be is igazolódott, hogy ez a hirtelen jött boldogság talán nem is fog olyan sokáig tartani. De nem lehet így vége a kapcsolatunknak, egy idióta veszekedés miatt! És már csak nem is akartam úgy elmenni álmaim városába, hogy közben egy srác miatt őrlődöm. A srác miatt.

Georgi és Megan nehezen viselték, hogy nem jöhetnek velünk Párizsba, a végére annyira belelovalták magukat a dologba, hogy ránk akartak csimpaszkodni, anyának meg Andrew-nak pedig alig sikerült őket levakarni rólunk. De szó szerint. Komolyan mondom, ha az én családom nem lenne, ki kellene őket találni.

Régebben mindig úgy képzeltem a repülést, hogy megérkezünk a repülőtérre, bedobják a csomagjainkat a gépbe, aztán már mehetünk is. Ó, bár ilyen egyszerű lenne. Főleg akkor nagyon bonyolult és bosszantó a helyzet, amikor késik a gép. És ki másnak késne a gépe, ha nem nekünk? Méghozzá kőkemény négy órát. Lolát és Jade-et szétvetette az ideg, és ezt nem is akarták véka alá rejteni. Jade kiabált, Lol toporzékolt, én pedig próbáltam nyugodt maradni.
- Ne már lányok, hiszen Párizsba megyünk - löktem meg Lola karját, miközben próbáltam őket kicsit jobb belelátásra téríteni.
Nem jött össze. Mindketten csak valami felismerhetetlen grimasszal jutalmaztak meg. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy Lola tényleg élvezni fogja ezt az egész utat. Hát, egy késő repülőgép még őt is kihozta sodrából. Engem azonban nem. Viszont Harry szüntelenül ott motoszkált a fejemben. Minden egyes alkalommal, mikor nagyon belelovaltam magam a gondolatába, a köztünk lezajlott veszekedés legapróbb részleteit is visszajátszottam a fejemben. Nyilvánvalóan az ábrázatomon is meglátszódott, amikor elkezdtem ezen jártatni az agyam, ezért mindkét nővérem furcsán nézett rám.
- Már megint mi bajod van? - kérdezte cseppet sem tapintatosan Jade.
Felemeltem eddig lefelé szegezett tekintetem, majd körülnéztem a repülőtér egyik csarnokában, ahol néhány ember sietősen vette lépteit, mások pedig teljes nyugalommal várták, hogy végre eljöjjön az idő, és becsekkolhassanak. Nekünk már nem maradt hely a székeken, ezért bőröndünk tetején üldögéltünk, mely egy idő után kezdett kifejezetten kényelmetlenné válni.
- Csak gondolkodtam - ráztam meg fejem halvány mosollyal arcomon, majd legyintettem egyet.
- Harry-n, ugye? - sóhajtott fel Jade.
- Lehetséges - motyogtam, majd megrántottam vállam.
- Jade nekem is beszámolt a dolgokról - szólt közbe Lola. Gondolhattam volna, hogy nem fog titokban maradni ez a dolog. - Grace, hívd fel. Most. Jobb lesz, hidd el - nyúlt oda kezemhez, majd megszorította azt, és mélyen szemeimbe nézett.
Egy pillanatra Jade-re sandítottam, mivel kíváncsi voltam az ő véleményére is. Egyetértően bólintott egyet, majd az előtte elhaladó emberek sokaságát kezdte el vizslatni.
- Rendben - mondtam halkan, majd bólintottam egyet.
Kihalásztam mobilom fekete oldaltáskám egyik oldalzsebéből, majd megkerestem Harry nevét a telefonkönyvben. Egy pillanatig még hezitáltam, aztán elszorult torokkal rányomtam a hívásgombra.
Csöngött. Én pedig folyamatosan csak azon gondolkodtam, hogy mit mondjak majd. Én sem tudtam igazából mit is akarok. Kibékülni, az biztos. De hogyan magyarázzam el ezt értelmesen? Sosem voltam a szavak embere. És éppen ezért is baltáztam már el egy csomó dolgot az eddigi életemben.
Kinyomott. Ennél csúnyább visszautasítást még soha életemben nem kaptam. Legalábbis ennyire nyerset még nem. Csak egyszerűen kinyomott. Figyelmen kívül hagyott. Ennyire haragudna rám? Valamiért úgy éreztem, hogy erre inkább nekem lenne okom. Hiszen ő mondta azt, hogy talán inkább keresnie kellene egy olyan lányt, aki jobban beleillik a világába, ezek után pedig még neki áll feljebb? Ezt egyszerűen nem tudtam megérteni, és félő volt, hogy erre később sem lesz lehetőségem. Ugyanis Harry kinyomott. Elutasított.
- Mi az? Nem vette fel? - kíváncsiskodtak nővéreim egyszerre.
- Kinyomott - válaszoltam halkan, majd visszaejtettem mobilom a táskámba.
- Hogy rohadna meg - sziszegte Jade, hozzászólása hallatán pedig akaratlanul is felnevettem. Ez annyira Jade-es volt.
- De én ezt nem is értem... Azt hittem minden rendben van veletek - értetlenkedett Lola, majd együtt érzően megsimogatta vállam.
- Hát, én is - húztam félre számat, majd szomorúan megvontam vállam.

A repülőtéren ebben a melankolikus hangulatban várakoztunk tovább, azonban amikor felszálltunk a gépre, és az ténylegesen elindult, egy kicsit sikerült mindannyiunknak pozitívabbnak lenni. Egy nagy álmom készült valóra válni, nem hagyhattam hogy bármi elrontsa a kedvem.
Pedig a Párizsba érkezésünk után meglehetősen sok zavaró tényező lépett fel. Például a szállás. Tudtam, hogy nem lesz egy Hilton hotel, amiben megszállunk majd, na de ez a hely... Odáig rendben volt a dolog, hogy a belvárosban van a "hotel", de egy kicsit illúzióromboló volt az egész. A szobák kicsik voltak és szűkek, és a higiénia sem volt a tetőfokon. Ezt a legnehezebben Lola viselte, akinek a tisztaság egy átlagembernél sokkal többet számít. Jade már eleve az egész utat tehernek érezte, úgyhogy neki ez már nem osztott, nem szorzott. Ismét én voltam az egyetlen, akinek valahogy pozitív dolgokat kellett sugároznia, és annak ellenére hogy tényleg egy trágyadombon szálltunk meg; igyekeztem a jó dolgokra rávilágítani. Nem nagyon voltak, de mindenben találunk szépséget, ha keressük, nem igaz?
A matracok nem voltak túl kényelmesek, így az egész éjszakát végignyöszörögtük, Jade pedig valamikor hajnali négy körül úgy döntött, hogy inkább a földön alszik, így lecuccolt magának.
Másnap reggel újult erővel igyekeztem szembenézni mindennel, így hamar felkeltem, fogat mostam, felcopfoztam hajam, majd felébresztettem a lányokat is. A "hotel" reggelit is biztosított, ami a pocsék viszonyok ellenére mégis átlagon felüli volt. Bár, ha belegondolok, az is lehet, hogy csak pokolian éhes voltam, és amikor én tényleg éhes vagyok, olyankor még a legborzalmasabb ételek is jólesnek.

Egy városnéző körútra is be voltunk fizetve, ami biztosította a legfontosabb párizsi látnivalók megtekintését. Első nap a Louvre Múzeummal kezdtünk. Az egyik legnagyobb vágyam volt az, hogy egyszer láthassam a Mona Lisát élőben. Az álmom beteljesült, azonban nem egészen úgy, ahogy azt elképzeltem. Méghozzá a nagy tömeg miatt. Nehezen tudtam a festmény közelébe férkőzni, és még így sem tudtam normálisan szemügyre venni. Ráadásul én nem vagyok olyan, mint Jade, aki képes volt mindenkit arrébb lökni, hogy normálisan láthassa a képet. A végén kissé meg is ijedtem, mivel összeszólalkozott egy ukrán férfival, aki meglehetősen nagydarab és agresszív volt. De Jade nem az a fajta lány, aki beijedne bármitől is.
Mindezek után a Notre Dame következett. Csodálatos egy épület, az biztos. Remek képeket készítettem róla, és akkor még az sem zavart, hogy a szél meglehetősen erősen fújt. Lolának természetesen ez is lelombozta a kedvét, és rátört valami migrén, ami nem nagyon akart neki elmúlni, így a Notre Dame megtekintése számára gyakorlatilag csak egy nyűg volt.
A katedrális megtekintése után a Sacré-Coeur következett a sorban, ami igazán lenyűgözött. A városra nyílt kilátás a Montmarte hegyről ezerszer szebb volt annál, mint amit képzeltem, és ez kellemes meglepetésként ért.
Csodás volt Párizs. Most, hogy elmentem, nem éreztem azt, hogy csalódtam. Ugyan nem volt minden tökéletes, de a maga módján mégis csodálatos kiruccanás vette kezdetét ezen a napon.
Este szabadon nézelődhettünk a városban, és akkor döntöttünk úgy, hogy megnézzük az Eiffel-tornyot, de csak lentről, a felmenetelt úgyis nappal terveztük.
Miközben a világ talán legszebb építményét bámultam, és hirtelen átfújt dzsekimen a hűvös szél, elkapott egy bizsergető érzés. Hihetetlen volt ott állni, ahol már annyi éve szerettem volna. Ugyan nem bántam volna, ha még egy személy - történetesen Harry - ott állt volna mellettem, de ezt leszámítva tényleg egy álmom vált valóra. Talán az egyik legnagyobb.
Már kereken egy nap telt el azóta, hogy Harry-vel csúnyán összevesztünk. De ezt az egészet egyszerűen nem tudtam mire vélni. Legalább annyit mondhatott volna, hogy adiós, ennyi, kész, vége. De nem. Inkább kételyek között hagy, és kínoz még egy kicsit, mielőtt kimondaná a végszót. Csak azt nem tudtam, hogy ezt az egészet tudatosan csinálja-e, vagy nem.
Megígértem April-nek, hogy csinálok majd néhány képet az Eiffel-toronyról, mivel neki is nagy álma volt eljutni egyszer ide. Miután ezt megtettem, érezni kezdtem, hogy egyre éhesebb vagyok. A lányokon is felfedeztem ugyanezt, úgyhogy beültünk egy kávézóba. Nem volt olcsó mulatság, de nem mindennap jár az ember Párizsban, ha már itt vagyunk, adjuk meg a módját a dolgoknak.
A kis asztalkán doboltam ujjaimmal, miközben folyamatosan csak jártattam az agyam. A lányok már kezdtek egyre jobban hozzászokni ezekhez az elkalandozásaimhoz, úgyhogy már nem is fűztek hozzá semmit a dologhoz. Amint megérkezett a rendelésünk, azonnal gyermeki lelkesedéssel fogtam hozzá az evéshez és a kávém elfogyasztásához. Az igazi francia croissant a legjobb a világon, az már biztos. Soha nem fogom elfelejteni az ízét.
Teljes nyugalommal majszolgattuk péksüteményeinket, miközben a rádióban valami kellemes zene szólt. Hirtelen azonban a zene abbamaradt, és egy erős akcentussal beszélő férfi szólalt meg angolul.

- Hányan vagytok izgatottak a mai akusztikus One Direction koncert miatt itt Párizsban, melynek bevételét a rákos gyerekek javára fogják adományozni? 

A rádiós további szövegét már nem hallottam, ugyanis ez a kis beszédfoszlány olyannyira lesokkolt, hogy félrenyeltem a croissant-om, és szó szerint fulladozni kezdtem a zsúfolt kávézóban. Lola és Jade szüntelenül csak ütötték a hátamat, miközben azt hajtogatták, hogy nyugodjak le.
Mikor sikerült ismét nyugodt tempóban vennem a levegőt, és köhögés nélkül meglenni öt másodpercnél hosszabb ideig, gondolkodni kezdtem. Harry egy percig sem említette, hogy ide fognak jönni. Talán spontán ötlet lett volna ez az egész?
- Grace, azért ne fulladj már meg pont akkor, amikor Párizsban vagyunk! - forgatta meg szemeit Jade, majd rácsapott egyet a hátamra, de olyan erővel, hogy azt hittem menten összeesek tőle. Viszont a köhögés csillapodott, majd végül sikerült teljesen abbahagynom.
- Jade, neked említett valamit Zayn erről a koncertről? - kérdeztem zavartan, majd nővéremre sandítottam.
- Nem, és furcsállom is... Nyilvánvalóan hirtelen ötlettől vezérelve szervezték ezt meg - Akkor mégsem állt olyan messze a valóságtól a feltételezésem... Talán tényleg így lenne? - De ti most össze vagytok veszve Harry-vel, nem?
- Igen. Egyébként is, biztos csak egy véletlen egybeesés - ráztam meg fejem, majd legyintettem egyet.
Jó lenne azt hinni, hogy nem, de Harry beszélni sem akart velem, tehát nem volt valószínű, hogy nekem bármi közöm lenne ehhez az egész Utazzunk-Párizsba dologhoz.
- El kell mennünk. Ti komolyan ilyen hülyék vagytok? Lányok, szerintem ez nem véletlen. Várjuk meg mi sül ki ebből! - szólt bele Lola, majd ledobott az asztalra néhány eurót, és felpattant a székéből. Miközben próbálta magára rángatni fekete kabátját, értetlenül meredt ránk. - Most mit ültök még ott? Én érzem, hogy ez nem véletlen. Megkeressük a koncert helyszínét, most - parancsolt ránk.
Hát, ő a legidősebb testvér, neki nem mondhatunk ellent...
Miközben a párizsi utcákat szeltük - megjegyzem őrületes sebességgel - teljesen össze voltam zavarodva. Az utóbbi két napban nem egyszer átfutott az agyamon, hogy Harry-vel köztünk mindennek vége. Legalábbis a dolgok nagyon elkezdtek ilyen irányba menni. De ez a koncert most hirtelen még jobban összezavart. 
 - Lola, szerinted... - szólaltam meg hirtelen, azonban testvérem belém fojtotta a szót.
- Igen, szerintem ez a koncert nem véletlen - mondta, mire felsóhajtottam.
Kisebb erőfeszítések árán sikerült megtudnunk, hogy a spontán kis koncert egy gyönyörű hotelben fog megrendezésre kerülni, amely a város másik oldalán van. Ezek után buszoztunk egy nagyot, míg végül sikerült eljutnunk a cél közelébe. Nagyon fáztam, csakúgy mint a nővéreim, de nem nagyon tudott az utunkba állni néhány ilyen apró bökkenő.
Néha megállítok mindent egy pillanatra, és elgondolkodok rajta, hogy milyen mértékű változáson ment végbe az életem az utóbbi időben. Régebben az jelentette az izgalmat, ha elmehettem apával a szomszéd városba Texasban, vagy hogy lesz egy hatalmas családi összejövetel, ahol mindenki ott lesz. Most meg már Párizsban futkosunk azért, hogy eljuthassunk a hotelhez, ahol a szerelmem bandája koncertezik, akik nem mellesleg világhírűek. Hát mi ez ha nem kész őrület? De abszolút csakis jó értelemben.
A hotelre fel volt szerelve egy hatalmas kivetítő, ennek köszönhetően pedig az utcán álló emberek is élvezhették a koncertet.
Zavartan odaandalogtam egy lányhoz, aki izgatottan lépdelt egyik lábáról a másikra.
- Szia, ne haragudj, megkérdezhetem, hogy ez a koncert mikor lett bejelentve? - kérdeztem felráncolt homlokkal.
A lány felém fordította tekintetét, majd elkezdte csattogtatni rágóját.
- Ma reggel lett bejelentve, és rekordidő alatt lettek eladva a jegyek - szólalt meg, majd halványan elmosolyodott.
- Ó, értem. Köszönöm - viszonoztam mosolyát, majd zsebre tett kezekkel elsétáltam.
Az egész helyzet totálisan abszurd volt. Milyen őrült életem van... Már az is hihetetlen volt, hogy hol vagyok. Nemhogy még ilyen izgalmas dolgok is történjenek velem...
Egy pillanatra elsötétült a képernyő, majd kigyúltak a fények, és a színpadon megjelent az öt fiú. Hirtelen a torkomba ugrott szívem, és éreztem, hogy kezdek kimelegedni. Annyi ideje nem láttam már... Több hét után egy képernyőn is csodálatos érzés volt megpillantani őt. Mind mosolyogtak, azonban Harry-n láttam egy kis izgalmat is, amit nem tudtam mire vélni.
Köszöntek, majd beszéltek néhány szót, ezután pedig belekezdtek a Live While We're Young című dalba, ennek végeztével pedig mind a négy fiú Harry-re sandított. Már éreztem, hogy valami következni fog, de arról fogalmam sem volt, hogy ez vajon jó lesz-e számomra, vagy nem.
- Remélem tetszett az első szám - szólalt meg Harry mély, rekedtes hangján, melynek hallatán akaratlanul is valami különös bizsergés járta át testemet. Már a beszédstílusában is volt valami, ami megfogott.
Az emberek huhogtak, lányok százai sikítoztak, én azonban kizártam mindent, ami körülöttem volt, és csak Harry arcát figyeltem.
- A következő dal előtt szeretnék mondani valamit - komolyodott el hangja. - A menedzserünk le fogja szedni a fejemet, de meg kell tennem. Bizonyára a legtöbbetek ismeri Grace Harris-t - Mikor kimondta a nevemet, hirtelen teljesen lefagytam. Talán igaza volt Lolának? Mi fog most következni? Talán valami nagyon jó? Vagy csalódni fogok? Teljesen ledöbbentem, és mozdulatlanul vártam a dolgok folytatását. A fülemben dobogó vértől nehéz volt koncentrálni, de megpróbáltam összeszedni magam. 
- Valójában fogalmam sincs hogyan kezdjek bele - nevetett fel kínosan, majd beletúrt hajába. Ezúttal már nem huhogott és nem sikítozott senki, mindenki tűkön ülve várta a folytatást, beleértve engem is.
- Hülyén viselkedtem, nem is olyan régen. És tudom, hogy fáj neki, de az akkor nem is én voltam... Viszont valahogy a tudtára kell adnom, hogy hogyan érzek iránta, mindentől függetlenül. Megőrülök ezért a lányért az első perctől fogva, ahogy megláttam. Ugyan akkor még minden más volt, de egész idő alatt tudtam, hogy nekem találkoznom kellett vele. És soha nem akarom elengedni. Nem is fogom. Mikor kéz a kézben sétálunk, mikor a szemembe néz... A nappalokat és az éjszakákat is bevilágítja. És ha vele vagyok, folyamatosan csak vigyorgok. Egyszerűen boldog vagyok. Csináltam már egy csomó hülyeséget, és most is ezt tettem, de tudom, hogy ha rendbe hozom a dolgokat, csak nyerhetek. Ha most megbocsájt nekem a hülye viselkedésemért, megígérem, hogy soha többé nem engedem el - nézett bele a kamerába. Én néhány másodpercig még lélegezni sem tudtam normálisan, ugyanis teljesen ledöbbentem. De ez a ledöbbenés abszolút pozitív volt. Lehet, hogy mióta együtt vagyunk, nem most először vallott nekem szerelmet, de ez volt a legőszintébb és a leglélegzetelállítóbb mind közül. És nemcsak a körülmények miatt. Hanem főként amiatt, amit mondott. Miközben mindezt elmondta, úgy tűnt, mintha tudná, hogy én is látom éppen. Talán csak sejtette... De abszolút meggyőzött. Ezek után - a csúnya veszekedésünk ellenére is - hogyan taszíthatnám el magamtól? Sehogy. Szeretem őt, és ez most csak még jobban megerősített ebben. Szóval ő tényleg olyan ember, aki megtartja az ígéreteit. Azt ígérte, hogy mindig mellettem lesz. Hát, úgy tűnik ez tényleg igaznak bizonyul.
Egy hatalmas mosoly ült ki arcomra, majd elindultam a hotel bejárata felé. Egyre több ember tudatosította magában, hogy én vagyok Grace Harris, ezért már nem is álltak az utamba, hanem odaengedtek a kapuhoz. A biztonsági őröknek kellett még egy kicsit magyarázkodni arról, hogy ki is vagyok én, és kik a nővéreim, de végül ők is tudomásul vették a dolgokat.
Átsétáltunk a szálloda hallján, majd megérkeztünk a hatalmas teremhez, ahol a koncert zajlott éppen.
Amint beléptünk a terembe, azonnal átjárt egy csodálatos érzés. Méghozzá a boldogság. Közelebb férkőztem a színpadhoz, ahol a fiúk éppen énekeltek. Amint Harry megpillantott, azonnal hatalmas vigyor jelent meg az arcán, és még nagyobb átéléssel kezdett el énekelni. Volt egy olyan érzésem, miszerint ő biztos volt abban, hogy ma itt leszek, és hallani fogom a bocsánatkéréssel egybekötött szerelmi vallomását.
Tudtam, hogy Harry-vel valami olyat élünk át, amiről mindenki álmodik. Amit mindenki szeretne megtapasztalni az életben. Őszintén szeretjük egymást. Egymás lelki társai vagyunk, és ez egy olyan dolog, ami mindennél mélyebb. Ez tényleg az az igaz szerelem, amiről annyit hallottam már. Ahol elég csak önmagadat adni, és mindig azon lenni, hogy a másik is boldog legyen. Mi ezekben a pillanatokban mindketten azok voltunk.