28. rész: Déjà vu

* Jade szemszöge *

Ez az egész Párizsba utazás számomra csak egy nyűg volt, de be kell valljam őszintén, Harry kis akciója egy leheletnyit izgalmasabbá és élvezhetőbbé tette az egész kiruccanást. Legalább történt valami azon kívül, hogy végigjártunk egy rakás unalmas helyet. Nem vagyok egy érzelmes ember - valószínűleg soha nem is leszek az -, de amit Harry tett azért, hogy Grace megbocsásson neki, az tényleg nagyon szép gesztus volt. De én soha nem voltam olyan, aki elvár ilyen dolgokat a szerelmétől. Na igen... Már ez a szó, hogy szerelem, önmagában is megijeszt. Azt hiszem ezzel a kifejezéssel lehet a legjobban leírni a Zayn iránt táplált érzéseimet, de még mindig féltem ettől az egésztől. Félő, hogy körülöttem mindig lesz egy pajzs, amit soha senki nem tud majd áttörni, bármennyire is sikerült közel kerülnie hozzám. Szeretem Zaynt, ezen nincs mit gondolkodni, és felesleges megkérdőjelezni. Ennek ellenére mégis van bennem egy olyan érzés, hogy soha nem fogok merni igazán szerelmesnek lenni, és valójában én sem tudom miért. Egyrészt azért, mert szerelmesen az ember olyan törékeny - én pedig ennek még csak a látszatát sem akarom kelteni. Másrészt pedig a törékenység után általában az a dolgok végkimenetele, hogy az említett személy összetörik. Én pedig nem akartam megtapasztalni ezt az érzést. De pont azért, mert ennyire taszítani próbálom magamtól ezt az egész érzést, félő volt, hogy egyszer emiatt veszítem el örökre Zaynt. 

Harry hirtelen ötletének köszönhetően a háromnapos párizsi utunk maradék két napját a srácokkal tölthettük. Igazából engem csak Zayn érdekelt közülük, de általában ha ő velem van, akkor ez sajnos azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel a négy idióta is a közelemben lesz. Az igazság az, hogy már kezdem egészen megszokni őket. Egy szóval sem mondom, hogy kedvelem, ne adj Isten szeretem őket, de most már képes vagyok egy szobában tartózkodni velük anélkül, hogy leköpném őket. Bár Louis esetében erre még mindig csillapíthatatlan vágyat érzek... Láthatóan utál engem amiatt, hogy Zayn véget vetett a Perrie-vel való kapcsolatának. Mindenki tudta, hogy miattam tette meg ezt Zayn, de Louis volt az egyetlen, aki ezt nem volt képes elfogadni. Az igazat megvallva nem nagyon izgat, hogy ki mit gondol rólam. Kiskorom óta sokan utálnak, mert egy olyan ember vagyok, aki minden helyzetben őszinte, és sosem játssza meg magát. Ennek ellenére valahol nagyon mélyen mégis rosszul érintett, hogy Louis ennyire megvet. 

Az utazás Mr Bunkóság jelenlététől eltekintve végül mégis jóra sikeredett. Harry ismét kitett magáért, és nem csak a már említett nagy képernyős vallomása miatt. Az utazás második napján elvitte Grace-t egy nagyon hangulatos igazi kis francia étterembe, ezután pedig sétáltak egy hatalmasat Párizs utcáin. Én és Zayn teljesen átlagosan ütöttük el az időt, de számomra ez pontosan elég volt ahhoz, hogy jól érezzem magam.

Lola kicsit magányosnak tűnt, ezért felcsaptam pszichológusnak, és kifaggattam egy kicsit. Az ő szerelmi élete gyakorlatilag egyenlő a nullával, mint ez világossá vált számomra. Folyton csak tanul, tanul és tanul, a maradék idejében pedig szociális munkákat végez. Ez mind szép és jó, de néha azért kényeztethetné egy kicsit magát is. Elhatároztam, hogy kerítek neki valami normális srácot, hogy végre ne legyen egyedül. Sokszor, ugyan a magam sajátos módján, de próbálok segíteni az embereknek, mert nem tudom, hogy saját magamnak hogyan segítsek. Mindig is egy káosz lesz a fejemben, amit lehetetlenség lenne elrendezni.


Immáron itthon - Londonban - ismét egy monoton reggel köszöntött be, ami ugyanúgy telt, mint az összes többi. Felkeltem, veszekedtem egy sort Megannel, amiért annyira lassú volt a fürdőszobában, ezután pedig megreggeliztem az én nagy - néha talán túlságosan is nagy - családommal.
Imádok enni, ebben az egyben hasonlítok Grace-re. De néha én még rajta is túlteszek. Most is így történt, ugyanis megkóstoltam anya forradalmian jó tükörtojását egy kis baconnel, ezután ettem egy rakat minipalacsintát juharsziruppal, majd beiktattam ezek mellé még néhány gofrit is, mindezek elfogyasztása után pedig még pár croissant is jólesett. A családom sosem értette, hogy hogyan fér egy ekkora lányba ennyi kaja. Hát, én sem, de ez egy örök rejtély marad.
- Anya, apáról van valami hír? - törte meg hirtelen a kellemes csendet Lola, majd tekintetét az éppen kávét szürcsölgető édesanyánkra szegezte, akinek teste hirtelen megfeszült, majd lesütötte szemeit.
Krákogott egy sort, azonban megszólalni nem nagyon akart. Nekem gyanús volt ez az egész, de inkább nem mondtam semmit. Most az egyszer jobbnak láttam azt, ha csöndben maradok.
- Anya, minden rendben? - kérdezte aggodalmaskodóan Grace.
- Jaj, igen, persze - eszmélt föl anya, majd megrázta fejét, és erőltetett egy mosolyt arcára.
- Mi történt veled az előbb? Olyan furcsán viselkedtél... Van valami köze ennek apához? - ráncoltam fel homlokom.
- Nem, nem. Gyerekek, apával - a körülményekhez képest - most minden rendben. Ne aggódjatok, oké? - mosolygott ránk ismét, majd kávéjával kezében felállt az asztaltól, és sietős léptekkel elsétált a szobájába.
Mind furcsálltuk anya viselkedését, bár nála ezek a hangulatingadozások mostanában egyre gyakrabban előfordultak. És sajnos ez nem csak rajta, hanem az egész családon érezhető volt. Érzelmileg az egész família olyan volt ebben az időszakban, mint egy hullámvasút.
Mikor az egész családom széthullóban volt, kellett valami biztos pont az életemben. Vagy jobb, ha inkább úgy fejezem ki magam; valaki. Ezt a valakit pedig én Zayn személyében találtam meg. Azonban annak a tudata, hogy hamarosan vár rá egy turné a világ körül, eléggé elrettentett. Egy ilyen koncertsorozat leforgása alatt bármi, de tényleg bármi megtörténhet. És a hetekig, sőt hónapokig való elszakadás még csak a kezdet. Egy ilyen turnén vannak lányok. Rengeteg lány. Én pedig egy borzasztóan féltékeny és gyanakvó típus vagyok, ezt pedig szerintem soha nem is fogom tudni leküzdeni. Persze, persze, ők csak rajongók... De akkor is. Én nem vagyok sztár, és nem tudom elfogadni a tényt, hogy őt naponta több millió sikoltozó rajongó veszi körül. Félek, hogy a féltékenykedésbe fogok beleőrülni. Meg azért nem lenne túl jó az sem, ha valaki testi sérüléseket szenvedne miattam.
Anya viselkedése eléggé felkavart minket, ezért mind feszülten mentünk el az iskolába. Folyton ezen kattogott az agyam, és emiatt kissé ideges is voltam. Na jó, a kissé nem a megfelelő kifejezés. Én alapjáraton sem vagyok egy barátságos személyiség. Viszont amikor valami miatt feldúlt vagyok, akkor még inkább szapulom a körülöttem lévő embereket. És most ez a helyzet állt fenn. Leordítottam egy rakás srác fejét az ebédlőben, és kigáncsoltam valakit, aki nagyon felidegesített. Nem tehetek róla, valahogy le kell vezetnem a dühömet. És legtöbbször erre a legalkalmasabb módszer az, ha más embereken teszem ezt meg.
Az egyetlen dolog ami életben tartott az iskolában az volt, hogy délután randim volt Zaynnel. Illetve, valójában nem nevezhető randinak, ugyanis csatlakozott hozzánk Niall, April és Liam is. Tehát a kettesben eltöltött időnek annyi volt. De már megszoktam hogy mindig a nyakunkon van valaki, akinek igazából semmi kedvem a társaságához.
Abban egyeztünk meg, hogy elmegyünk a Nando's-ba, hiszen a közös evésnél nincsen jobb program. A srácok azt mondták, hogy egy a sulihoz közeli utcában fognak várni rám, úgyhogy az utolsó óra végeztével már rohantam is kifelé az iskola kapuján, hogy minél hamarabb olyanokkal lehessek, akiktől nem fog el a hányinger.
Sietősen vettem lépteimet, miközben fekete oldaltáskámban turkáltam annak érdekében, hogy megtaláljam mobilomat. Olyannyira nem figyeltem az útra, és a körülöttem lévő emberekre, hogy hirtelen nekiütköztem valakinek. Kissé fájt is ahogy nekem jöttek, ezért már majdnem elkezdtem leordítani a szerencsétlen fejét, mikor felnéztem, hogy legalább lássam ki jött belém. Az előttem álló emberrel való összefutás nem keltett éppenséggel pozitív érzelmeket bennem. Kyle magasodott felém, miközben azzal a tipikus macsós vigyorával méregetett engem. Azóta a bizonyos eset óta, amikor Zayn megvédett tőle, igyekszem a lehető legmesszebbről elkerülni. Utólag visszagondolva fel sem tudom fogni, hogy hogyan voltam képes annyit lógni vele és a rosszabbnál rosszabb drogos "barátaival". Én sem vagyok egy szent, az biztos. De Kyle és azok a fazonok nagyon megvetendőek. Semmi olyan dolgot nem csinálnak, amire büszkék lehetnének. Folyton csak drogoznak, piálnak, minden második este bulizni mennek, és Kyle még abból is sportot űz, hogy erőszakos módon rámászik a lányokra. Bár ezt a haverjaiból is kinézem. És természetesen a tanulásra pedig magasról tesznek. Nagyon büszke voltam magamra azért, hogy otthagytam ezt a sok undorító embert, akik még csak nem is voltak jó társaság. És éppen ezért most egyáltalán nem dobódtam fel a találkozástól. A suliban nagy ívben sikerült elkerülnöm, de úgy látszik az utcán ez nem jött össze.
- Hova, hova, Jade? - szólalt meg Kyle. - Rég nem találkoztunk.
- Hát igen. Remélem tudod, hogy szándékosan kerültelek - vetettem oda a lehető leglekezelőbb hangnemben. - És nem tudsz jobban figyelni?
- Ezt mindig is bírtam benned - vigyorodott el ismét. - Magabiztos vagy.
Nem vitatom, hogy Kyle helyes. Nagyon is az. Persze egyáltalán nem annyira, mint Zayn, de ez már egy másik kérdés. És pontosan a külseje és a merészsége az, amivel képes behálózni minden körülötte lévő lányt. Én is az áldozatául estem, de szerencsére időben észhez tértem.
- Hát ez remek... Én azonban nem találok benned semmi vonzót. Úgyhogy kopj le, Kyle. Most - néztem fel rá, és mereven álltam tekintetét.
- Jaj Jade, ne csináld már - döntötte oldalra fejét, majd felszisszent. - Ennyire haragszol rám? - kérdezte ezúttal kissé normálisabban, és próbált visszavenni a hatalmasra nőtt egójából.
- Nem arról van szó, hogy haragszom rád. Csak egyszerűen utállak, ennyi az egész - vontam meg vállam, majd megpróbáltam kikerülni, ő azonban elállta az utamat.
Kezdtem egyre idegesebb lenni. Nem féltem, vagy bármi ilyesmi. Csak egyszerűen felbosszantott a közelsége, amit nehezen tudtam hárítani.
- Kyle, hagyj engem békén! Ennek a mondatnak melyik részét nem érted? Nem fogod fel, hogy egyszerűen rühellek? És szerintem nem is ok nélkül - mondtam idegesen, majd arrébb löktem.
Biztos voltam benne, hogy felbőszítette a viselkedésem, ezért elindult utánam, megragadta vállam, majd indulatosan maga felé fordított.
Már éppen szólásra nyitotta száját, mikor hirtelen megjelent mellettem valaki, aki teljesen meglepett. Zayn állt meg mellettem, majd elém lépett.
- Ezt nem hiszem el... Már megint te? Miért nem hagyod már végre békén Jade-et? - kérdezte idegesen Zayn.
- Ó, te kis rossz fiú, most aztán nagyon beijedtem tőled - forgatta meg szemeit Kyle. - Szerintem Jade meg tudja védeni magát, nem szorul rá a segítségedre.
- Hát szerintem az én közrejátszásom nélkül soha nem tudna tőled megszabadulni... Úgyhogy nem akarom még egyszer elmondani, hogy hagyd békén.
- Már megint kezdesz nagyon felidegesíteni - sziszegte Kyle.
Elég verekedésgyanússá kezdett válni a helyzet, de ezt én sem akartam. Szerencsére Niall, Liam és April is mellettem álltak, szóval sikerült leállítaniuk a két ideges srácot.
- Zayn, tudod hogy ebből az utcán verekedésből Harry-nek már akadtak gondjai. Légy szíves te ne csinálj hülyeséget - mondta nyugodtan Liam, majd megragadta barátja vállát, és elhúzta Kyle elől.
- Te pedig tűnj el - szólt oda Niall Kyle-nak, aki egy ördögi tekintet kíséretében megfordult, majd idegesen elsétált.
- Még jó, hogy itt voltatok. Ez a gyerek már az idegeimre megy - mondtam bosszúsan, majd felsóhajtottam.
- Hidd el, nekem is - válaszolta Zayn, majd átdobta karját vállamon, és közelebb húzott magához. - Akkor mehetünk? - kérdezte, miután sikerült kissé lenyugodnia.
- Persze - bólintottam.
- Ez meleg helyzet volt - szólalt meg April, miután elindultunk.
Miután ezt kimondta, történt egy nagyon meghatározó dolog. Niall odanyúlt a lány kezéhez, és összekulcsolta övével. Hogy miért volt ez a látszólag aprócska dolog annyira jelentőségteljes? Azért, mert most először fogták meg egymás kezét nyilvánosan. April és én sosem voltunk közeli barátok, és nem is leszünk soha, mert nagyon különbözőek vagyunk. Talán túlságosan is. De azért a Niall-lel való kapcsolatáról én is sok mindent tudtam. Láttam rajta, hogy majd kicsattan az örömtől. Viszont az is látszott rajta, hogy fél ettől az egész dologtól, ami a kapcsolatuk felvállalását illette. Utálkozók mindig voltak, vannak, és lesznek, főleg akkor, ha egy hírességgel kerülsz közelebbi kapcsolatba. April pedig az a fajta lány, aki sokszor hiába mutatja nagyon erősnek magát, és tesz úgy, mintha számára semmit sem számítana mások véleménye, belül mégis egészen más helyzet áll fenn. Biztos voltam benne, hogy rosszul fogja érinteni a néhány utálkozó rajongó viselkedése és megnyilvánulásai. Ez mindenkinek nehéz. Még nekem is, pedig én aztán egyáltalán nem vagyok olyan, akit bármi könnyen fel tudna kavarni.
Miután April és Niall már kézen fogva sétáltak tovább, mindenkinek jobb kedve lett. Mondjuk én ezt kívülről nem mutattam, de belül azért én is örültem, hogy köztük minden jól alakul. Én nagyon, de nagyon ritkán mosolygok. És ha mosolygok is, az inkább kárörvendő vigyornak nevezhető, és valami elképesztően fenomenális dolognak kell történnie ahhoz, hogy az ajkaim felfelé görbüljenek. És egy kis Niall-April pillanat egyáltalán nem elég ahhoz, hogy mosolyogjak, tehát fapofával sétáltam tovább.
Egy kicsit idegesített, hogy Zayn azt hiszi, nélküle nem tudnék elbánni egy ilyen Kyle-féle gyerekkel. Ha Grace-ről lenne szó, abszolút megérteném ezt a védelmezőösztönt, de én nem vagyok az a fajta lány, aki rászorul bárki támogatására is. Hiszen akkor mi értelme volt annak a számtalan önvédelmi tanfolyamnak, amire apa íratott be Texasban? Na meg, aki egy temetőben dolgozik, az nem hiszem hogy kifejezetten ijedős és gyámoltalan lenne. Szeretem Zaynt, de nem szorulok rá a segítségére ilyen helyzetekben. Azonban most az egyszer az erről alkotott véleményemet inkább magamban tartottam.
Imádom a Nando's-ban készített ételeket. Ebben az egyben hasonlítunk az ír gyerekkel. Úgy ettük a csirkeszárnyakat, mintha két napja nem jutottunk volna élelemhez. Egyszerűen fenséges volt, csak a végén úgy néztünk ki, mint a malacok. Viszont tényleg nagyon jól éreztem magam. Néha-néha még egy-egy mosolyt is megeresztettem, a többiek pedig ennek láthatóan örültek. Azt hiszem ekkor jöttem rá igazából, hogy nekem ők a barátaim. Niall, Liam és ha úgy vesszük, még April is beleesik ebbe a kategóriába. Ők elfogadják az én cseppet sem hétköznapi, különc énemet, és nem akarnak megváltoztatni. Különbözünk egymástól, de pont ez az, ami összetart minket. Mindig is inkább az a magamnak való típus voltam, de barátokra akkor is szükségünk van, ha szeretünk egyedül lenni. Beleértve engem is.
April és Niall egymás imádásával voltak elfoglalva, Liam pedig leginkább velünk beszélgetett. Mikor elment innivalóért, odafordultam Zaynhez, és felvont szemöldökkel ránéztem.
- Liam annyira magányosnak tűnik. Együtt van még azzal a Danielle nevű lánnyal? - kérdeztem.
- Hát, az igazság az, hogy ilyen se veled, se nélküled harcokat folytatnak, de azt, hogy együtt vannak, nem merném kijelenteni - válaszolta Zayn, Niall pedig egyetértően bólogatott. - De aztán az is lehet, hogy tényleg együtt vannak. Nehéz ezt követni.
- Értem...
- Na és... Veled minden rendben? - kérdezte Zayn, majd közelebb húzódott hozzám, és lazán átkarolta vállamat.
- Kyle-t leszámítva igen - dünnyögtem.
- Ha legközelebb zaklatni mer...
- Na igen. Pont erről akartam beszélni. Értékelem az aggódásodat, sőt, ez még aranyosnak is mondható, de nincs szükségem rá. Meg tudom védeni magam. Akárkivel szemben. Oké? - néztem rá komolyan.
- Jade... Mikor hagyod már el ezt a végtelenül nagy makacsságot? - sóhajtott fel.
- Makacs vagyok, igen. De akkor sincs szükségem senki oltalmazására - emeltem fel kissé hangom.
- Remélem nem akarsz már megint veszekedni - Egy kissé az ő hangja is kezdett idegessé válni. - Nem érted meg, hogy egyszerűen féltelek?
Amit mondott, valójában nagyon jólesett. Nekem még sosem volt barátom, és az, hogy valaki ennyire védelmezni akarjon, nagyon új dolog volt nekem. Új volt, de bevallom, jó érzés.
- Ne haragudj. Nekem csak új ez az egész. Mármint hogy ennyire fontos vagyok valakinek - néztem bele barna szemeibe, mire halványan elmosolyodott.
- Hát akkor jobb lesz, ha hozzászoksz. Ugyanis nekem mindennél fontosabb vagy - mondta, majd megpuszilta arcomat.
Időközben Liam is visszatért köreinkbe, majd éppen faggatni kezdtem volna a szerelmi ügyeiről, mikor telefonom hirtelen megcsörrent.
Kihalásztam táskámból a készüléket, majd rápillantottam a kijelzőre. Nem nagyon szoktak ismeretlen számokon hívni, ezért meg is lepődtem, hogy ez most megtörtént.
- Igen? - szóltam bele cseppet sem barátságosan.
- Jade Harris?
- Igen, én vagyok. De maga kicsoda? És miért keres?
- A garlandi kórházból keressük magát - Ennél a mondatnál rosszabbnál rosszabb gondolatok sorai futottak át agyamon. Tudtam, hogy történt valami apával. De mi? Az ugye nem lehet, hogy meghalt?
Hirtelen egy hatalmas gombóc keletkezett torkomban, mely nem akart eltűnni onnan.
- Mi történt? - Igyekeztem továbbra is határozottan beszélni, de a mellkasomban érzett nyomás miatt ez egyre nehezebbnek bizonyult.
- Az édesapja vért hányt, ezért be kellett szállítani a kórházba. Az állapota most már stabil, de sajnos ez azt jelenti, hogy a rák átterjedt a tüdejére is.
A többiek kérdő tekintettel bámultak rám, én pedig megszólalni sem bírtam egy ideig. Sosem voltam az a fajta ember, aki hiú reményeket táplál, de azért most az egyszer reménykedtem abban, hogy apa még felépülhet. Azonban miután ez a hír a tudomásomra jutott, már nem tudtam reménykedni, ugyanis nem volt miben.
- Értem - szűrtem ki fogaim közt, majd vettem egy mély levegőt.
- Nagyon sajnálom.
- Hát én is - mormoltam, miközben megpróbáltam még mindig érzelemmentes maradni. - Mindegy, igazán köszönöm az értesítést - tettem hozzá ironikusan. - Viszlát.
Azért tettem le a lehető leggyorsabban a telefont, mert nem volt erőm tovább beszélni. Nagyon kevés ember van, aki miatt sírni tudnék. De apa közéjük tartozik. Viszont úgy éreztem, hogy tartanom kell magam. Érte is, és magamért is. Legalább egy embernek erősnek kellett maradnia a családunkban.
- Ki keresett? - fordult felém Zayn kíváncsian.
- A texasi kórházból hívtak - mondtam, mire mindannyiuk arca rémültté vált. - Nyugodjatok meg, nem halt meg apa. De...
- De mi? - sürgetett April.
- Vért hányt, és ezért be kellett szállítani a kórházba - szűrtem ki fogaim közt, majd felsóhajtottam. - Azt mondták, hogy a rák átterjedt a tüdejére is.
- Úristen. Nagyon sajnálom, Jade - nézett rám együtt érzően Liam. Utálom amikor az emberek ennyire empatikusak velem, de Liam túlságosan nagylelkű személy ahhoz, hogy leordítsam a fejét, ezért csak bólintottam egyet, ezzel megköszönve együttérzését.
Zayn csak némán átkarolt, majd adott egy puszit fejemre, Niall és April pedig csak szomorúan bámultak maguk elé, mert ők sem tudták mit mondhatnának ebben a helyzetben.
Mikor összenéztünk Aprillel, tudtam, hogy mindketten ugyanarra gondolunk. Grace össze fog törni, ha megtudja a hírt.

* Grace szemszöge *

- Grace, kivinnéd a tejeskávét a hármas asztalhoz? - szólt ki a konyhából egyik pincértársam, mire felkaptam tekintetem a kezemben tartott könyvről. 

- Persze, máris - válaszoltam, majd ellöktem magam a pultról, és kikészített kávét egy hirtelen mozdulattal kezembe vettem. 

Egész délután dolgoztam, és már torkig voltam mindennel, mivel elképesztően fáradtnak éreztem magam. Bár a regényem kissé javított a helyzeten, és hálás lehettem a munkatársaimnak, mivel egy csomó munkát elvégeztek helyettem. És mivel már csak egy óra volt hátra a munkaidőmből a kávézóban, úgy voltam vele, hogy ezt már féllábon is kibírom. 

Annyira bele voltam merülve a könyvembe, hogy időközben észre sem vettem; Carter is bejött a kávézóba. Neki kellett kivinnem a tejeskávét. 

- Szia Carter! Észre sem vettem, hogy itt vagy - mosolyogtam rá, majd letettem elé a kávéját. 

- Szia - dünnyögte cseppet sem jókedvűen. Eléggé gondterheltnek tűnt. 

- Minden rendben? Olyan rosszkedvűnek tűnsz. 

- Az is vagyok... Összevesztem anyámmal, és ki akartam szellőztetni a fejem egy nagy sétával, időközben azonban eleredt az eső, ezért gondoltam betérek, és iszok valamit - válaszolta egyhangúan, majd belekortyolt forró italába.

- Ó, sajnálom - húztam félre számat. - Hát nekem most mennem kell vissza a pulthoz, de örülök hogy találkoztunk. Remélem ízlik a kávé - mosolyogtam rá ismét. 

- Remek íze van. Mint mindig - kacsintott rám, majd előhalászott egy gigavastagságú könyvet táskájából, és olvasni kezdett.

Halvány mosollyal arcomon visszasétáltam a pulthoz, majd éppen elkezdtem volna készíteni egy adag frissen facsart narancslevet, mikor mobilom hirtelen megcsörrent, mely a kötényem zsebében pihent. Egy gyors mozdulattal kihalásztam onnan, majd megnéztem ki keres. 

- Szia Jade - szóltam bele mosolyogva. 

- Szia. Grace, nincsenek jó híreim. 

Hirtelen fogalmam sem volt mire gondolhatnék, így ezerféle lehetőség átfutott agyamon, melyre fel kellett készüljek. 

- Mi történt? - kérdeztem ezúttal már cseppet sem vidáman, és kezdtem egyre feszültebbé válni. 

- Texasból hívtak. - Itt már tudtam, hogy csakis apáról lehet szó. 

Hirtelen izzadni kezdett a tenyerem, és nehezebben tudtam venni a levegőt. A félelem átjárta egész testemet. Féltem. Nagyon féltem attól, hogy mit fog mondani Jade. 

- Apa vért hányt. Beszállították a kórházba. Azt mondták, hogy a rák átterjedt a tüdejére is. 

Minden egyes nap úgy keltem fel, hogy azt hajtogattam, van még remény apa felépülésére. Ennek szellemében csináltam végig a napjaimat, ez tartotta bennem a lelket. Most azonban az a maradék remény is elszállt, amiről eddig úgy gondoltam; érdemes hinni benne.

Nem kezdtem el rögtön zokogni, azonban szemeim azonnal könnyesek lettek, és egyre homályosabban láttam mindent a könnyfátyoltól, mely ellepte szemeimet. Átsétáltam a pincéreknek fenntartott kis öltözőbe, majd lerogytam a padra, és üres tekintettel bámulni kezdtem magam elé. 

- Ez annyira hihetetlen, Jade. Ma reggel még beszéltem is vele, és akkor azt mondta, hogy a körülményekhez képest egészen jól van. Most meg már vért hány, és a kórházban van? - kérdeztem remegő hangon. 

- Tudtam, hogy te nagyon nehezen fogod ezt feldolgozni. Viszont próbálj meg erős maradni, oké? Én is ezt teszem. 

- Rendben. Most viszont... Most leteszem, jó? - dadogtam.

- Jó. Este találkozunk. Szia. 

- Szia - suttogtam, majd gyorsan kinyomtam. 

Arcom kezeimbe temettem, majd gondolkodni kezdtem. Még mindig nem kezdtem el zokogni. Tartottam magam, mert megígértem Jade-nek, és annak idején apának is. Azonban borzasztóan elkeseredett voltam. Sokszor kérdeztem azt magamtól, hogy mindez miért pont velünk történik. Miért pont mi? Miért apa? Miért most? Igazságtalannak éreztem az egészet, ami most velünk történt. De hogyan is ne éreztem volna annak? Annyira reménytelen volt minden. 

Jelenleg semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy egyedül legyek. Borzasztóan örültem, amikor végre vége lett a munkaidőnek, és elszabadulhattam a kávézóból. A metrón ülve is folyton csak apán járt az agyam, ezért majdnem elfelejtettem leszállni a megfelelő megállónál. Teljesen szétszórt és elvarázsolt voltam, de cseppet sem jókedvű. Gondolkoztam rajta, hogy vajon fel kellene-e hívnom apát, de végül ezt az ötletet elvetettem, mert tudtam, hogyha beszélnék vele, akkor biztosan elsírnám magam, és ki tudja meddig nem bírnám abbahagyni.

Otthon az egész lakást átjárta a feszült hangulat, ezért azt láttam a legjobbnak, ha bevonulok a szobámba, és bezárkózom. A családunk most nem kommunikált egymással, mindenki teljesen magába volt fordulva, azonban én zárkóztam el a legnagyobb mértékben a külvilágtól. 

Csak feküdtem az ágyamon, és bámultam ki a fejemből. Az egyetlen társamnak jelen pillanatban csak Louist, a macskát éreztem, aki kitartóan feküdt mellettem, és elviselte a depressziós hangulatomat. 

Annyira nagy csönd volt a szobámban, hogy a telefonom csörgésére valósággal összerezzentem. Kedvetlenül odanyúltam az éjjeliszekrényemhez, majd megnéztem ki akar velem beszélni. Mikor megláttam Harry nevét a kijelzőn, szívem nagyot dobbant, azonban ez még nem jelentette azt, hogy volt kedvem magyarázkodni neki a történtekről. 

- Szia Harry - szóltam bele gondterhelten. 

- Szia! Hallottam a híreket... Nagyon sajnálom, Grace. Tényleg. 

- Köszönöm az együttérzésedet - mosolyodtam el szomorúan, majd hajamat kezdtem el tekergetni. - És veled mi újság? - A lehető leggyorsabban lépni akartam az apatémáról, úgyhogy inkább felé tereltem a szót. 

- Velem minden oké. Tudom, hogy most nagyon rosszkedvű vagy, és pont ezért szeretném, hogy elgyere a mai kis összejövetelre hozzám, amit a fiúkkal rendezünk. Na mit szólsz? 

- Én nem tudom, Harry... Az igazság az, hogy semmi kedvem nincs most kimozdulni. 

- De én szeretném, ha eljönnél. Hidd el, neked is jobb lenne. 

- Hadd döntsem már én el, hogy mi a jobb nekem... - mormoltam kissé ingerülten. Jelenleg nagyon labilis volt az érzelmi állapotom, és ezért olyan emberek bánkódtak, akik nem is érdemelték volna meg. 

- Miért érzem azt, hogy próbálsz eltaszítani magadtól? És most nemcsak a mai napról van szó. Már egy jó ideje ezt teszed, pedig tényleg úgy gondolom, hogy mindent megtettem érted és kettőnkért is - Éreztem a csalódottságot hangjában, és tudtam, hogy teljesen igaza van. 

Ez az, amihez a legjobban értek. Eltaszítom magamtól az embereket. 

Már éppen szólásra nyitottam számat, és bocsánatot akartam kérni a hülye viselkedésemért, azonban ekkora már csak a pittyegést hallottam, mely azt jelezte, hogy a vonal túlsó felén kinyomták a telefont. 

Úgy éreztem, hogy mostanában tényleg mindent elszúrok. Főleg Harryvel kapcsolatban. Ő tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy köztünk minden jól menjen. Különösen a szerelmi vallomásaival, melyeknél csodálatosabbat elképzelni sem tudtam volna. Én azonban megint hülyén viselkedtem, és csak azt értem el, hogy eltaszítva érezze magát. Hogy minek éreztem magam? Egy roncsnak. És az is voltam. 

- Legalább te itt vagy nekem Louis, ugye? - fordultam oda macskámhoz egy sóhajtás kíséretében, azonban ebben a pillanatban a cica úgy döntött, hogy inkább ott hagy, ezért leugrott az ágyról, majd elindult a kis macskaajtó felé, és távozott a szobámból. Szuper. Még a macskám is elhagy. Csodálatos vagyok...

Unottan és szomorúan forgolódtam az ágyamban, miközben a magány és az elkeseredettség egyre inkább eluralkodott rajtam. A síri csönd, ami a szobámban uralkodott azonban most nagyon megnyugtató volt. 

A szekrényemben található egy kis éléskamra, ahonnan mindig csipegethetek, ha kedvem tartja. Most például egy fánkot és egy mogyoróvajat vettem magamhoz, és életkedvtől teljesen mentesen enni kezdtem. Ezek után kicsit feldobódtam, azonban még mindig szomorú voltam, úgyhogy elfeküdtem az ágyon, majd arcom a párnámba temettem. Mikor ismét csörögni kezdett a telefonom, megint összerezzentem. Idegességemben beleordítottam a párnába, majd odanyúltam a készülékért, és anélkül hogy megnéztem volna ki keres, felvettem. 

- Tessék? - nyögtem fel, majd eltűrtem arcomból kusza hajtincseimet. 

- Szia Grace, Perrie vagyok - Na ő volt az, akire egyáltalán nem számítottam. Azt hittem, hogy engem is megutált, miután Jade és Zayn összejöttek, de reméltem hogy akkor ezek szerint tévedtem. 

- Ó, szia - váltottam át egy kicsit barátságosabb hangnembe, majd feltornásztam magam ülőhelyzetbe. - Mi újság veled? 

- Hát... Mondhatni, hogy megvagyok - nevetett fel keserűen. - De most nem magamról akartam beszélni, mert... Na mindegy. Hallottam, hogy mi történt apukáddal. És csak szeretném hogy tudd, nagyon sajnálom. 

- Hát, én is - mosolyodtam el szomorúan. - De köszönöm, hogy felhívtál, és elmondtad. Sokat jelent. Egyébként azt hittem most haragszol rám...

- Jaj, Grace... Olyan buta vagy. Rád mégis miért haragudnék? Ha a Zaynes ügyre gondolsz, akkor abban te semmiért sem lehetsz hibás. Ami történt, megtörtént. De ettől függetlenül én még ugyanúgy azt gondolom, hogy te egy csodálatos lány vagy. Szeretném, ha ezt soha nem felejtenéd el. 

Sokat jelentettek Perrie szavai. Nem kerültünk borzasztóan közeli kapcsolatba, de ennek ellenére azt gondolom, hogy nevezhetem a barátomnak. Igen. Perrie egy remek barát. 

- Köszönöm Perrie - suttogtam halvány mosollyal arcomon. 

- Jaj, nekem semmit sem kell köszönnöd - nevetett fel. - Viszont eléggé nyúzottnak tűnik a hangod. Történt valami? Mármint apukádon kívül. 

- Hát, lehetséges...

- Na ki vele. Hátha tudok segíteni. 

- Az az igazság, hogy mostanság kicsit magamba fordultam, és sokat vagyok egyedül. Mármint mióta ez az egész megtörtént apával. És a hozzám közel álló ember úgy érzik, hogy eltaszítom őket magamtól. 

- Különösképpen Harry, igaz? 

- Honnan tudtad? - kérdeztem meglepetten. 

- Valahonnan sejtettem - Már a hangjából is meg tudtam állapítani, hogy sejtelmesen elmosolyodott. - Pontosan mi történt, ami miatt ennyire rosszkedvű vagy? 

- Körülbelül félórával ezelőtt beszéltünk telefonon. Meghívott egy buliba, amit ők rendeznek, mivel azt akarta, hogy kicsit jobb kedvem legyen. Én viszont nemigen lelkesedtem az ötletért, ezután pedig összevesztünk. Most pedig nem tudom mit kellene tennem - vontam meg vállam csalódottan. 

- Én viszont azt hiszem tudom. Menj el abba a buliba. Hidd el, jobb mint egyedül emészteni magad. És nekem aztán nem veszekedni Harryvel! Grace, komolyan mondom, hogy nincs még két ember a világon, akik annyira passzolnának egymáshoz, mint te meg Harry. Egy kis depressziózás meg többet ér mint a kettőtök kapcsolata? Szerintem nem. Úgyhogy emeld fel a formás popsidat, vegyél fel valami csini rucit, aztán irány a parti! Na mit szólsz? - kérdezte vidáman. 

- Perrie, te igazán jól tudod lelkesíteni az embereket - mosolyodtam el. - Meggyőztél, teljesen igazad van. Már csak az a kérdés, hogy mit vegyek fel...

- Igazából mindenben elbűvölő vagy, szóval bármit felvehetsz. Nekem viszont mos rohannom kell, mert fellépésünk lesz, és muszáj megjelennem a próbán. 

- Persze, menj csak - mondtam még mindig mosolyogva. 

- Viszont remélem minél hamarabb beszélünk majd!

- Én is - értettem egyet. - Akkor sok sikert az énekléshez. 

- Nagyon köszönöm! Puszi Grace, örülök, hogy beszéltünk. 

- Én is nagyon örülök. Légy jó, szia - köszöntem el, majd letettem a telefont. 

Néhány percig még halvány mosollyal arcomon bámultam magam elé, majd erőt vettem magamon, felálltam az ágyról, és elindultam a szekrényem felé. 

Miközben ruhákat válogattam, ropogtattam egy kis chipset is. Az angol chips számomra verhetetlen, Carterrel mindig Walkers-et eszünk, ha nassolni van kedvünk. Jó pár percig turkáltam a szekrényben, azonban egyenlőre nem találtam semmi hordható darabot, úgyhogy leültem a földre, majd bekapcsoltam a szobámban található tévét. Éppen valami modellekről szóló műsor ment, melyben egy fürdőruhás fotózás előkészületeibe leshettek be a nézők, és készítettek egy rövidke interjút az egyik modellel. 

A lánynak tökéletes alakja volt. Izmos volt, de nem túl vékony, azonban abszolút modellalkat. 

- Miért nem lehetek olyan tökéletesen vékony, mint ő? - sóhajtottam fel, majd belemarkoltam a chipsembe, és egy újabb adagot emeltem a számhoz. Néhány másodperc fejtörés után rájöttem a dolgok kulcsára. - Ó, már minden világos - biccentettem, majd tovább ettem a chipset. 

Hát igen. Nincs is jobb a világon, mint azok a fenséges ételkülönlegességek... Hülye lennék az ilyen élvezeteket megvonni magamtól csak azért, hogy vékony legyek. 

Miután kiücsörögtem magam, elhatároztam hogy tényleg keresek valami csini darabot, és végül találtam is egy fehér ruhát, ami még jól is állt rajtam. Igazi szerencsém volt, ugyanis ritkán fordul elő, hogy valami tetszik magamon.
Miután elrendeztem magam, meg akartam keresni Jade-et, és megkérni hogy kísérjen el, azonban nem sokkal később kiderült, hogy ő már rég azon a bulin van, ahová én is el szerettem volna jutni. Nem maradt hát más választásom, minthogy egyedül menjek el Harryhez.
Rendbe kellett tennem a dolgokat magam körül, mielőtt minden szétesne. Ezt a folyamatot pedig úgy kellett elkezdenem, hogy rendbe hozom a kapcsolatom Harryvel, mely mostanában sajnálatos módon hullámvasútszerűen változott.

* Harry szemszöge *

Mostanában úgy éreztem, hogy én tényleg minden lehetséges dolgot megteszek Grace-ért, és azért, hogy a kapcsolatunk rendben legyen, és olyan legyen mint azelőtt, hogy az apja betegsége kiderült. Azóta nagyon sok minden megváltozott... Grace más lett. Persze még mindig ugyanaz az elképesztő, imádni való lány, de mostanában egyre inkább azt éreztem, hogy próbál eltaszítani magától minden lehetséges módon. Fogalmam sem volt, hogy bennem van-e a hiba, vagy egyszerűen csak a feszültségét próbálja levezetni úgy, hogy érzelmileg mindenkitől elzárkózik. 

Segíteni szerettem volna neki, de közben azért megbántva is éreztem magam, mivel jó néhányszor olyan dolgokon vesztünk össze, melyeknek nem kellett volna nagy jelentőséget tulajdonítani. És a veszekedéseket az esetek kilencven százalékában nem én kezdtem. 

Szeretem Grace-t, ez teljesen egyértelmű. Számomra és a külvilág számára is. Ő az, akinek köszönhetően újra önmagam vagyok. Neki köszönhetem, hogy nem szálltam el teljesen és visszafordíthatatlanul önmagamtól. Mielőtt találkoztam vele, egyre inkább kezdtem eltávolodni attól az embertől, aki valójában vagyok. De ő mindent megváltoztatott. Neki köszönhetően a dolgok visszatértek a normális kerékvágásba úgy, ahogy azoknak lennie kell. Most azonban féltem, hogy elveszítjük egymást, ha a jelenlegi helyzet továbbra is fenn fog maradni. 

Miután Grace-szel beszéltem, és sikeresen lecsaptam a telefont, teljesen ideges és feszült lettem. Mostanában sosem úgy történtek köztünk a dolgok, ahogy azelőtt. Pedig én elmentem Párizsba, szerveztem egy spontán jótékonysági koncertet, a fél világ előtt ismét szerelmet vallottam neki, és ezek után én még mindig nem vagyok elég? Vagy talán az zavarja őt, hogy törődöm vele és aggódok érte? 

Mikor először találkoztunk, el sem tudtam képzelni, hogy Grace valaha ennyire fontos lesz nekem. És idegesített annak az esélye, hogy elveszíthetem. 

Feszülten tördeltem kezeimet, majd elnéztem a távolba, ahol éppen Louis közeledett felém. Nagyon izgatott volt az esti parti miatt, mivel elmondása szerint ezer éve nem bulizott egy jót. Az arcán is látszott hogy mennyire fel van dobódva, folyamatosan csak vigyorgott. 

- Szia haver - lökött oldalba vidáman. 

- Szia... - mormoltam cseppet sem lelkesen. 

Arcáról hirtelen lefagyott a vigyor, majd felvont szemöldökkel méregetni kezdett.

- Mi van veled? Már megint mi történt, amiért ilyen mogorva vagy? - kérdezte értetlenül. 

- Grace...

- Megint összevesztetek?

- Hát valami olyasmi. Én már nem tudok kiigazodni rajta - sóhajtottam fel, majd lerogytam a mellettem lévő kanapéra. - Mostanában annyira feszült, és folyton összeveszünk. Én meg már nem tudom mit tehetnék még. 

- Figyelj, ő most egy nehéz időszakon megy keresztül. És ez még egy ideig csak rosszabb lesz, ezt most elmondom neked. Lehet, hogy ez most túl érzelmesen fog hangzani, de én látom hogy nézel rá, Harry. És valami olyat látok a szemedben, amit eddig még soha. Úgyhogy tudom, hogy ez most mindkettőtöknek nehéz, de szeretitek egymást annyira, hogy túljussatok egy ilyen nehezebb időszakon, ugye?

- Igazad van - bólintottam halvány mosollyal arcomon, majd megveregettem vállát. - Haver, mi rosszabbak vagyunk mint a lányok, ha ilyen érzelmes dolgokról van szó - nevettem fel, mire ő is elvigyorodott. 

- Na és Grace jön a kis partinkra? 

- Nem...

- Nem? De miért? - kérdezte döbbenten. 

- Pontosan emiatt vesztünk össze... 

- Figyelj. Holnap mindent elrendezel, most viszont bulizz egy jót, akkor is ha Grace nincs itt. Ne foglalkozz semmivel, csak érezd jól magad, oké? 

- Jó - mosolyodtam el. 

Teljes mértékben egyetértettem Louisval. Kellett nekem egy kis idő, amíg nem foglalkozok a mindennapi nehézségekkel. 

Azonban a dologban volt egy kis bökkenő... Mostanság - sőt, már elég régóta - ha nagy bulit csaptunk, az mindig azt jelentette, hogy a sárga földig leisszuk magunkat. A parti elején még csak táncoltunk meg sztorizgattunk, de ahogy egyre jobb lett a hangulat, úgy mi mind amellett döntöttünk, hogy a jókedvet még tetézzük egy kis alkohollal is. Sőt, nem is olyan kicsivel. Fogalmam sincs hány pohár koktélt és whiskyt ittam, azonban az száz százalékig biztos, hogy rengeteget. Miután már tényleg nem voltam magamnál, elkezdtem nézelődni az emberek között, akik jelen voltak. Hirtelen megakadt a szemem egy nagyon csinos lányon, aki éppen táncolt egy sráccal. Ismerős volt valahonnan, azonban jelenlegi állapotomban meg nem tudtam volna mondani, hogy pontosan honnan. Elhatároztam, hogy most én fogok ezzel a lánnyal táncolni, de biztos vagyok benne hogy józanon nem így cselekedtem volna. 

Hirtelen megragadtam derekát, majd magam felé fordítottam, és suttogtam valamit a fülébe, melynek hallatán szemtelenül elvigyorodott. Mikor táncolni kezdtünk, úgy éreztem hogy még inkább elveszítem a fejem.

Az ember sok mindent tesz, amikor részeg. Sokszor olyan dolgokat is, melyeket később vagy iszonyatosan meg fog bánni, vagy hálás lesz a sorsnak azért, hogy ezt ebben az állapotban megtette. Nos, nálam ez alkalommal az első opció állt fenn, ugyanis egy talán túlságosan gyorsan történő, heves pillanatban odahajoltam a lányhoz, majd megcsókoltam, de nem is rövid ideig. Körülbelül három percig csókolóztunk, és csak azért húzódtam el tőle, mert hirtelen sokkal nagyobb csönd lett körülöttünk, a zaj pedig egyre csak csökkent. Amint körbenéztem, egy csomó szemrehányó és döbbent tekintettel találtam szemben magam. 

Amikor azonban megfordultam, hirtelen úgy éreztem, hogy újraélek egy helyzetet, amely egyszer már megtörtént...