30. rész: Zűrzavar

A szerelem igazán bonyolult és kifürkészhetetlen dolog. Nagyon bonyolult.
Ha a srác, akiről azt hitted, hogy az idők végezetéig képes lenne hűnek maradni hozzád, megcsókol egy másik lányt, akkor nem utálnod kellene? Vagy ha nem is utálni, legalább haragból és büszkeségből elhagyni. Nos, valószínűleg ez lenne a megfelelő lépés, főleg akkor, ha a megbocsájtás már nem egy második esély lenne, hanem harmadik vagy negyedik. Az én érzéseim ennek ellenére semmit nem változtak Harry irányában. De persze ezt valahogy palástolnom kellett... Pontosan ezért mutattam magam ennyire erősnek és talpraesettnek a színpadon, amikor elénekeltem azt a Taylor Swift-dalt, ami annyira beleillett most a fennálló szituációba. Az egyetlen pozitívum ezzel kapcsolatban az volt, hogy már tényleg nem éreztem magam annyira esetlennek és elveszettnek. Tudtam, hogy valami megváltozott bennem, de abszolút jó irányban. Ám ez közel sem jelentette azt, hogy a Harry iránti érzéseim a bizonytalansággal együtt teljesen elhagyták volna a testemet. Nem. Az érzések sajnos ugyanúgy bennem maradtak, és Harry még ugyanúgy sebezhetővé tudott tenni.
Miután elénekeltem a dalt, mellyel az egész lényem valamilyen szinten megváltozott, felszegett állal sétáltam vissza Aprilhez, aki még jobban beleélte magát a dalomba, mint én saját magam. Azt mondta, hogy legközelebb egy hatalmas táblát is hoz majd a lehetséges fellépéseimre, amire valami lelkesítő szöveg lesz írva. Ó, máris van egy rajongóm. A legjobb barátnőm. Hát, valahol el kell kezdeni a rajongótábor kialakítását...
April elképesztően büszke volt rám, és ő is látta, hogy egy dal eléneklése alatt teljesen megváltoztam. Persze vannak dolgok, amik ezután is ugyanúgy megmaradtak bennem, csak az az összehúzott vállú, folyton szorongó és kételkedő lány tűnt el belőlem, akire egyáltalán nem is volt szükségem. És ez a változás nem azt jelentette, hogy átváltozok majd egy üresfejű plázacicává, akit csak a ruhák, a smink és a fiúk érdekelnek. Én örökké egy könyvolvasó, inkább a háttérben maradó lány leszek, csak képes leszek megvédeni magam, és hangot adni a véleményemnek, ha erre van szükség. És mostantól nem fogok félni megmutatni magam a világnak.
Igyekeztem kerülni Harryt, mivel nem nagyon éreztem, hogy bármi mondanivalóm lenne neki, és egyenlőre azt sem tudtam, hogy én mit érzek legbelül. Persze, hogy a tettei ellenére is szeretem. Csak a kérdés az, hogy ez a hasznomra válik, vagy inkább a káromra? Az utóbbi időben sajnos a második lehetőség látszott igaznak, ami azt jelentette, hogy el kell gondolkodjak a kettőnk közti dolgokon. Kell ez egyáltalán nekem? Mert az egy dolog, hogy szerelmes vagyok belé. De ő mit érez irántam? Számára is olyan fontos ez a kapcsolat, mint számomra? Nehéz dolgok ezek, én pedig szokás szerint össze voltam zavarodva.
April éppen a pult mellett álldogált, és táncolt az aktuálisan dübörgő zenére, én pedig mosolyogva odasétáltam hozzá, és a nyakába ugrottam.
- Fantasztikus voltál Grace! - mondta meghatottan, majd még szorosabban átölelt.
- Köszönöm! És azt is, hogy mindig mellettem állsz - válaszoltam teljesen őszintén. Mert tényleg így gondoltam. A szerelem egy nagyon fontos dolog az életben, az egyik legfontosabb. Ez tény. De a barátságok legalább olyan fontosak. Főleg akkor, ha olyan igaziak, mint ami April és köztem van. Ha az embernek van valakije, akire mindig számíthat, az fantasztikus. Aki őszinte vele, de támogatja az összes dologban, amiben csak tudja. April számomra egy ilyen személy. Fogalmam sincs róla, hogy vajon tudatosult-e már benne, mennyire fontos nekem. De ezt igyekszem a lehető legtöbbször tudatni vele.
- Na jó, engedjük el egymást, mielőtt elsírom magam a meghatottságtól - nevetett fel, mire kuncogva elhúzódtam tőle.
Nevetve leültem a bárpulthoz, majd kértem magamnak egy kólát, és April mellett ücsörögve azt kezdtem el szürcsölgetni. Időközben odajött hozzánk Niall is, és miután gratulált nekem a fantasztikus szereplésemért, azonnal rácuppant Aprilre. Szó szerint. Komolyan én vagyok a világ legboldogabb embere azért, hogy ők ketten egy párt alkotnak, de jelen helyzetben nem tett feltétlenül jót a lelkemnek őket látni, amint szenvedélyesen csókolóznak.
Éppen ezért inkább elfordultam a másik irányba, azonban miután ezt megtettem, azonnal megbántam. Ugyanis közvetlenül mellettem Harry bámult rám fürkésző tekintettel, amivel rendesen meglepett. Borzasztóan idegesítő, amikor szeretnél határozott és érzelemmentes maradni, de ez sehogy sem megy, ugyanis mikor rád néz azokkal a szemekkel, neked azonnal gyorsabban kezd verni a szíved, és a füledben dobogó véren kívül nemigen tudsz másra koncentrálni. Miért mindig csak elméletben sikerül határozottnak lennem Harry előtt?
- Grace... - szólalt meg hirtelen azzal a tipikus bocsánatkérő, kiengesztelő hanglejtésével. Oké, talán képes összezavarni, és ezzel valószínűleg ő is teljes mértékben tisztában van. De mit gondol? Hogy rögtön a nyakába fogok ugrani, és heves csókok közepette azt mondom neki, "minden el van felejtve"? Azért ekkora hülyét nem csinálhatok magamból, a szívem mélyén bármennyire is szeretném ezt tenni.
- Ne folytasd. Ismerem ezt a hanghordozást - szakítottam félbe látszólag határozottan, és először életemben sikerült jól színészkednem. - Mit akarsz tulajdonképpen mondani? - vontam fel szemöldököm ridegen.
- Figyelj, tudom, hogy elcsesztem körülbelül... Mindent. De mi lenne, ha legalább megpróbálhatnám helyrehozni?
- És akkor hányadik esélyedet is játszhatnád el újra? A harmadikat? Esetleg a negyediket? - Amit mondtam, teljesen jogos volt, és láttam Harryn, hogy őt is meglepte a határozottságom. Azt hiszem ő volt az, aki a legjobban ismerte azt a határozatlan, életképtelen kislányt, aki eddig voltam. Ami persze egy este alatt nem fog teljesen és nyomtalanul eltűnni belőlem, de képes vagyok a változtatásra, ha nagyon akarom. És most nagyon akartam. Éppen ezért sikerült is elindulnom a saját utamon.
- Igazad van... - sütötte le mélyzöld szemeit. - Rendben. Csak annyiba egyezz bele, hogy találkozzunk holnap, mondjuk nálam, délután egykor. Valamit el kell mondanom. Oké? - nézett fel rám hirtelen kérlelően.
- Na jó, rendben - szűrtem ki fogaim közt, majd körmömet kezdtem birizgálni, mintha ez annyira érdekes elfoglaltság lenne.
Mivel kezdtem egyre kínosabbnak érezni a kialakult helyzetet, úgy döntöttem, hogy felállok, és elmegyek. Köszönésképpen még biccentettem egyet Harrynek, majd odasétáltam Aprilhez, aki eddig felvont szemöldökkel figyelt minket.
- Mi volt ez? - hajolt oda hozzám.
- Semmi... Majd elmesélem hazafelé. Úgyis el szeretnék már innen menni - válaszoltam rosszkedvűen, amit az összezavarodottságom okozott.
- Persze, rendben, menjünk - bólintott komolyan, majd odafordult Niallhöz, és adott neki egy hosszúra nyúló "jó éjt" csókot, ezután pedig elindultunk hozzánk, ugyanis azt a tervet, miszerint nálunk alszik, még nem vetettük el.
Hazafelé elmeséltem neki a Harryvel lezajlott meglehetősen "hosszú" beszélgetésünk részleteit, ő pedig azonnal elkezdte belém sulykolni, hogy nem szabad rögtön a karjába vetnem magam, sőt, véleménye szerint ezt soha többé nem kellene megtennem. Bár ilyen egyszerű lett volna ez a dolog az én részemről is... Azonban bennem szokásosan egy végeláthatatlan zűrzavar volt, amit lehetetlenségnek tűnt eloszlatni. A szív és az ész csatája az egyik legalattomosabb és legbonyolultabb dolog a világon. Ugyanis az agyam most is folyamatosan azt ismételgette, amit April mondott, miszerint egy életre el kell felejtsem Harryt. Azonban a szívem megállíthatatlanul azt suttogta, hogy "nem engedheted el őt!". Rájöttem, hogy én magam vagyok a megtestesült zűrzavar.
Otthon már mindketten megzuhanyoztunk, és az ágyban készültünk a lefekvésre, mikor mobilom hirtelen megcsörrent. Fogalmam sem volt, ki lehet az ilyenkor, de amint megnéztem ki keres, azonnal esett le egy hatalmas kő a szívemről és lettem halálosan kétségbeesett egyszerre. Apa neve villogott folyamatosan a kijelzőn. Ami vagy azt jelenthette, hogy minden rendben vele, és ő fog beszélni velem, vagy azt, hogy Nell fog beleszólni, és valami olyan hírt fog közölni, amit csak a legrosszabb rémálmaimban hallok. Ezért voltak annyira vegyes érzések bennem.
Hevesen dobogó szívvel felvettem, majd egy mély levegővétel után halkan megszólaltam.
- Igen? - A hangom teljesen rekedt és erőtlen volt.
- Szia prücsök. Apa vagyok - A másodperc töredéke alatt olyan hatalmas teher esett le rólam, hogy azt nehéz lenne szavakba foglalni.
- Szia apu! Minden rendben veled? Hogy vagy? - kérdeztem lelkesen és kíváncsian, majd felpattantam az ágyról, és türelmetlenül kezdtem el járkálni fel-alá a szobámban.
- A körülményekhez képest minden rendben - Hallottam hangján, hogy egészen halványan elmosolyodik. - Viszont van valami, amit el szeretnék mondani.
- Éspedig?
- Át fognak szállítani egy londoni klinikára. Ez pedig értelemszerűen azt jelenti, hogy nagyon közel leszünk egymáshoz.
- Tehát ez azt jelenti, hogy még van remény a felépülésedre? - suttogtam reménytelien. Azt hittem már minden veszve van. Talán mégsem?
- Gracie, én és az orvosok mindent megteszünk, hogy még a lehető leghosszabb ideig veletek legyek - Ugyan nem mondta ki konkrétan, de tudom, hogy mi volt a mondanivalójának üzenete. Nincs remény. Arra legalábbis, hogy felépül, már nincs. Kész csoda lenne, ha ez mégis megtörténne. De arra még van lehetőség, hogy huzamosabb ideig mellettünk maradjon. És ez volt az, ami mindannyiunkban tartotta a lelket.
- Értem... És mikor utaztok ide?
- Napokon belül - válaszolta, mire elmosolyodtam.
- Már nagyon várom apu!
- Én is várom már, hogy lássalak titeket. És ne haragudj, hogy ilyen későn hívtalak, csak adódott némi probléma, ami miatt nem tudtalak hamarabb elérni.
- Semmi baj - ráztam meg fejem még mindig halvány mosollyal arcomon.
- Na és mi a helyzet Styles barátunkkal? - Fantasztikus. Ő mégiscsak az apám... És pont ezért valahogy érzéke van ahhoz, hogy mindig a legjobbkor hozza fel ezt a Harry-témát.
- Nem akarok róla beszélni... - motyogtam csalódottan.
- Oké, nem jó, ha ilyenkor idegeskedek, mert az csak ront az állapotomon. De mit csinált már megint az a tuskó? - kérdezte ingerülten.
- Ne, tényleg ne idegeskedj! Nem történt akkora tragédia. Mi csak... Összevesztünk. Ennyi. Majd később mindent elmesélek. Rendben? - kérdeztem lágy hangon. Jobbnak láttam most ezt mondani, mint részletezni a hogyan-csalt-meg-Harry-újra nevezetű műveletet.
- Hát rendben... Amúgy a többiekkel minden oké?
- Persze, megvannak - mosolyodtam el halványan.
- Akkor jó. Viszont most leteszem, mert nagyon kimerült vagyok. Majd beszélünk. Vigyázzatok magatokra. Nagyon szeretlek.
- Én is téged apa! Szia - tettem le, majd elkezdtem folyamatosan felfelé pislogni, ugyanis miután apával beszélek, mindig rám tör a sírás. De az utóbbi két napban már zokogtam eleget, úgyhogy most tartottam magam.
- Apukád volt? - kérdezte April, aki már az ágyban nyomkodta a telefonját. Gyanítom, hogy Niall-lel SMS-ezett.
- Igen - válaszoltam mosolyogva, majd én is behuppantam az ágyba, és magamra húztam takarómat. Mielőtt kényelmesen elhelyezkedtem volna, még egyszer ránéztem Louisra, a macskára, aki éppen a trónján pihent. Miután ezt megtettem, ráhajtottam fejem kényelmes párnámra. - Te vagy a legjobb barátnőm, April - suttogtam már csukott szemmel, kissé elvékonyodott, bágyadt hangon.
- Nekem meg te - simogatta meg hajam. - Jó éjt.
- Jó éjt - köszöntem el mosolyogva, majd még egyszer megigazítottam párnámat, és álomra hajtottam fejem.


Normális az, amikor az ember gyomorgörccsel ébred csak azért, mert fél, hogy találkoznia kell a nővérével? Nos, szerintem nem. Velem pedig ez történt. Jade tegnapi kiborulását nem tudtam mire vélni, abban viszont biztos voltam, hogy a háborúskodás számára még közel sem ott ért véget.
April már reggeli előtt hazament, ugyanis az apukája tűkön ülve várta otthon, ezért egyedül maradtam a Jade ellen vívott csatában.
Reméltem, hogy elmeháborodott nővérem esetleg a tegnapi bulija miatt délután kettőig nem merészkedik ki a szobájából, de sajnos ez nem így történt. Mikor beléptem a konyhába, ő már ott ült, fekete - természetesen nem igazi - szemgolyókkal díszített bögréjéből pedig éppen valami forró italt szürcsölt.
- Nocsak, megjött a kis álszent - köszöntött Jade "kedvesen", miután megpillantott.
Válaszképpen csak egy felismerhetetlen grimaszt intéztem felé, majd egy bögre kakaóval lehuppantam a vele szembeni székre.
- Jade-nek már megint mi baja? - ráncolta fel homlokát anya, majd beleharapott szendvicsébe.
Csak legyintettem egyet, majd ignorálva Jade megvető pillantásait tovább ittam a habos kakaómat.
- Beszéltem apával - jutott hirtelen eszembe, mire családom összes tagja egy emberként nézett rám. - Ti tudtok már róla, hogy Londonban fogják kezelni?
- Én tudtam róla - mosolyodott el anya. - Vártam már, hogy nektek is elmondja.
- Nekem nem szólt... Fantasztikus. Látszik mennyire szeret - dünnyögte Jade, majd sértődötten karba tette kezeit. - Bezzeg Grace, a kis kedvenc mindig mindent elsőként tud meg...
- Jade, ez nem igaz - sziszegtem bosszúsan.
- Ó, dehogynem! Mindig is te voltál apa első számú kedvence, ezt ne tagadd le. Csak kár, hogy amíg a te lelkedet ápolgatja és buzdít a hülye álmaid megvalósítására, addig minket magasról leszar.
- Jade, nyugodj meg - szólalt meg anya meglepően higgadtan, azonban tekintélyt parancsoló hangnemben.
- Nem, még nem fejeztem be. Te vagy a kis tökéletes, a mintalány... De ez csak a látszat.
- Mi van? - csattantam fel idegesen. Ez azért már kezdett nagyon eldurvulni, és nem hagyhattam, hogy ilyen dolgokat vágjon a fejemhez büntetlenül.
- Ha tudná, hogy igazából egy kis cafka vagy, aki előszeretettel mászik rá más pasijára... - Soha életemben nem bántott még meg ennyire Jade. Igen, tudjuk, ő őszinte és kemény. De ezt nem vártam volna tőle. Mérhetetlenül nagyot csalódtam benne, és úgy éreztem, mintha elvágtak volna valamit kettőnk között. Kételkedtem abban, hogy ezek után még valaha lesz felhőtlen kapcsolat kettőnk között.
- Elég volt, Jade Harris! - kiabálta el magát anya idegesen, majd odalépett nővéremhez, és lekevert neki egy hatalmas pofont. Amit megjegyzem, teljesen jogosan tett.
Jade néhány másodpercig csak döbbenten bámult anyára, mivel ő maga is nehezen tudta feldolgozni, hogy mi történt. Anya még soha nem emelt kezet rá, így ez neki nagyon furcsa volt, és biztosan úgy élte meg, hogy most eljött a világvége, mindenki ellene fordult.
- Gyűlöllek mindkettőtöket! - szólalt meg Jade ordítva, majd idegesen kirontott a konyhából, elrohant a szobájába, és annak ajtaját a lehető legnagyobb erővel becsapta.
Egy ideig még senki nem tudott megszólalni a sokktól, ami minket ért, és csak némán bámultunk magunk elé, a feszültség azonban szemmel látható és abszolút érezhető volt.

Néha utálok otthon lenni. Máskor meg mindennél jobban szeretnék a családommal lenni. Azonban most inkább az első opció állt fenn, főleg Jade miatt. Éppen ezért most még kifejezetten örültem is annak, hogy van egy indokom, amivel elszabadulhatok otthonról. A Harryvel való találkozás gondolata azonban hatalmas gombócot keltett a torkomban. A kettőnk kapcsolata mostanság nagyon változó volt. Volt, hogy minden - már-már túlságosan is - tökéletesen alakult, viszont volt, hogy összevesztünk, és minden olyannak tűnt, mint egy rémálom. Nem mellesleg azok után, hogy mennyi mindenen keresztül mentünk, már a végleges búcsú gondolata is megijesztett.
A metrón utazás most még kapóra is jött, itt ugyanis kicsit bele tudtam merülni a gondolataimba, ami ezúttal jót tett nekem. Még most is nehéz hozzászokni ahhoz, hogy az emberek sokszor felismernek, és azt kiáltják: "Jé, ez Harry Styles barátnője!". Most is többször megtörtént ez, csak sajnos végig csupán arra tudtam gondolni, hogy ez valószínűleg most már mindössze múlt időben mondható.
A gyomromban szunnyadó lepkék már akkor támadásba lendültek, amikor még csak nem is találkoztam Harryvel, csupán a puszta gondolatának sikerült ezt kiváltania belőlem. Amikor pedig már a kapujában álldogáltam, úgy éreztem, hogy mindjárt kidobom a taccsot. Ami furcsa volt, hiszen már huzamosabb ideje együtt jártunk, most viszont valamiért a szokásosnál is idegesebb voltam. Valahol belül nem akartam elengedni semmi áron, és annak a gondolatától, hogy ezt mégis megtegyem, az ájulás kerülgetett. Ragaszkodtam Harryhez. Talán túlságosan is.
Miután becsöngettem, összepréselt ajkakkal és lehunyt szemekkel vártam, hogy valaki ajtót nyisson, azonban ez percek múlva sem következett be, én pedig kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Még vagy ötször megnyomtam a csengőt, azonban miután ezt követően sem történt semmi, írtam egy SMS-t Harrynek.
"Harry, hol vagy? Már vagy húsz perce állok az otthonod előtt, de senki nem nyit ajtót. Mi van veled?"
Elküldtem, azonban perceken belül sem érkezett válasz, én pedig csalódottan lerogytam a járda szélére, és ott várakoztam tovább. Még az volt a szerencsém, hogy napos és kellemes hőmérsékletű volt az idő, így legalább nem fáztam.
Viszont csak vártam, vártam és vártam... És nem történt semmi. Egy órája ücsörögtem már ott, amikor hagytam Harrynek egy hangüzenetet.
- Harry, Grace vagyok. Idejöttem hozzád, mert azt kérted tegnap. Itt ülök órák óta, de te még csak itt sem vagy - A hangom remegni kezdett, és éreztem, hogy egy könnycsepp lassan lefolyik az arcomon. Ismét hülyét csináltam magamból. - Elegem van ebből. Soha többet nem akarlak látni - Kinyomtam, és ennyi. Kitört belőlem a zokogás. Nem tudtam abbahagyni, és az sem érdekelt különösebben, hogy a mellettem elhaladó járókelők teljesen le vannak döbbenve attól, hogy ott sírok a járdán ülve, magamba roskadva.
Mindig én vagyok az, akiből hülyét csinálnak... És ez főleg Harry esetében fáj nekem. Szeretett ő egyáltalán engem? Vagy ez csak valami színjáték volt? Utáltam Harryt is és magamat is. És csak sírni akartam, semmi másra nem vágytam.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ücsörögtem a járdán, azonban időközben az időjárás elég rosszra fordult, az eső pedig elkezdett esni, szóval kénytelen voltam felállni, és valahogy hazakeveredni.
Üres tekintettel bámultam magam elé, miközben monoton ütemben vettem lépteimet, és mindent kizártam a körülöttem lévő világból. Az emberek csacsogását, a közlekedési eszközök zaját... Csak a saját gondolataim dübörögtek bennem folyamatosan, melyek kimondhatatlanul kínoztak legbelül.

Egészen beesteledett, mire hazaértem, anya pedig aggódva csörtetett be az előszobába, majd kérdő tekintettel rám nézett.
- Megtudhatnám hol volt egész délután, kisasszony? - tette csípőre kezeit. - Grace, hívtalak vagy ezerszer, de nem vetted fel! Nagyon megijesztettél!
- Tudom anya. Ne haragudj. Én csak... - Borzasztó érzés, amikor nagyon nem szeretnél sírni, és minden erőddel azon vagy, hogy tartsd magad, de egyszerűen nem megy. A könnyek akkor is kikívánkoznak belőled.
Anya azonnal észrevette, hogy mindjárt elsírom magam, így arckifejezése egy pillanat alatt ijedtté vált.
- Mi a baj, kincsem? - kérdezte, majd magához ölelt, velem pedig ma már másodszorra esett meg, hogy kitört belőlem a zokogás.
- Átvert. Megint átvert - suttogtam könnyeimmel küszködve, majd arcom anya vállába fúrtam, és percekig el sem mozdultam onnan.
Elmeséltem neki részletesen mindent, amit csak tudnia kellett az utóbbi időben történtekről, ő pedig türelmesen végighallgatott. Elmondta, hogy mérhetetlenül nagyot csalódott Harryben, mivel ő egészen idáig úgy látta, hogy nála jobb fiúra nem is eshetett volna a választásom. Az elkeserítő az, hogy én is ezt hittem. Most meg két nap alatt minden tönkremegy?
Már huzamosabb ideje beszélgettem anyával a kanapén ülve, mikor hirtelen megcsörrent telefonom, én pedig gyanútlanul kihalásztam a zsebemből. Amikor azonban megláttam Harry nevét a kijelzőn, egyszerre törtek fel bennem csodálatos emlékek, és lettem kimondhatatlanul ideges. Néhány másodperc gondolkodás után kinyomtam, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében ledobtam a dohányzóasztalra, miközben anya végig kérdő tekintettel meredt rám.
- Miért nem vetted fel? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Harry volt az... - motyogtam lehajtott fejjel.
- Ó. Nos, ez esetben talán jól tetted, hogy nem fogadtad el a hívását - válaszolta szomorú mosollyal arcán, majd odahajolt hozzám, és nyomott egy puszit az arcomra. - A szerelemben sokszor csalódunk. De gondolj csak bele; ezzel a sikertelen kapcsolattal csak eggyel közelebb kerültél az igazihoz. Aki majd valóban úgy fog veled bánni, ahogy azt megérdemled - suttogta, miközben hajamat simogatta.
Én csak könnyes szemekkel bólintottam, azonban belül majd' szétvetett a fájdalom. Ugyanis én azt hittem, hogy nekem Harry az igazi. Aki mindig velem lesz, akivel leélem az egész életemet, és aki örökre szeretni fog.

Az este folyamán Harry még többször keresett, én azonban egyszer sem vettem fel. Nem láttam értelmét. Mit mondhattam volna?
A másik problémám sem volt még megoldva, aki történetesen Jade volt. Nem beszélt hozzám, mindig szúrós tekintettel bámult rám, de ha esetleg hozzám szólt, akkor is csak bunkó megjegyzéseket tett rám. Mondanám, hogy ezt megszoktam már, de ezúttal ez akkor is más volt. Fogalmam sem volt, hogy mivel vívtam ki ennyire a haragját, de szerettem volna egyre jobban megtudni.
Vacsora után anya, Jade, Lola és Andrew letelepedtek a nappaliba, hogy megnézzenek valami filmet, amit Jade választott a videotékában, én pedig tökéletesnek találtam az alkalmat arra, hogy a könyvemmel lehuppanjak az egyik fotelbe, és egyszer csak megkérdezzem majd Jade-et, hogy mi a baja.
Meglepődtem volna, ha Jade nem valami gyilkolós, vérrel teli filmet választ, én pedig mikor néha felpillantottam a regényemből, rendesen megrémültem. Sosem voltam az a fajta lány, aki a durva, öldöklős dolgokat szereti. Én inkább a romantikus történetetek híve vagyok. Néha túlságosan is ragaszkodom ehhez a világhoz...
- Jade, nekem ez a film nem tetszik - motyogta falfehér arccal Lola, majd remegő kezekkel betömött szájába egy nagy adag pattogatott kukoricát. Nos, igen, Lolára inkább az én lelkivilágom jellemző, mintsem Jade-é.
- Tudtam, hogy ki leszel akadva tőle - húzta gúnyos mosolyra ajkait Jade, majd lelkesen folytatta a véres események figyelését.
Andrew is természetellenesen fehér volt, amit most még meg is értek, mivel ebben a filmben minden gyilkolós jelenetet részletesen bemutattak. De neki kéne férfiként viselkednie. Á, azt, hogy Andrew valaha is érett, magabiztos férfiként fog viselkedni, már rég feladtuk...
- Amúgy Grace, te hogyhogy itt olvasol? - kérdezte anya, aki majdnem az egész film alatt arca előtt tartotta kezét, hogy el tudja takarni szemeit.
- Khm, nos... - kezdtem bele zavartan. - Oké, kinyögöm. Jade, mi a bajod velem? - fordultam oda nővéremhez, aki megforgatta szemeit, majd fájdalmas tekintettel rám nézett.
- Miért pont most kell ezt megbeszélni?
- Máskor sem lenne alkalmasabb. Na, elmondanád, hogy mit tettem, amiért el kellett hordanod minden lehetséges mocskos dolognak?
- Mintha nem tudnád... Ne játszd már meg magad! - emelte fel kissé hangját. - Láttalak titeket!
- Kivel?! - kérdeztem két oktávval magasabb hangon.
- Zaynnel! - kiabálta ingerülten.
- Mit láttál? Nem történt köztünk semmi. Soha az életben!
- Akkor miért fogta meg a kezed? Tudod mit? Úgyis letagadnál mindent... Inkább húzz el a szobádba, olvasd ott a béna könyveidet, engem viszont hagyj békén.
- Jó, rendben. Úgyis ezt akartam tenni - vetettem rá egy lesújtó pillantást, majd felálltam a fotelből, és feldúltan besiettem a szobámba.
Nem volt kedvem tovább magyarázkodni, de kezdett összeállni bennem a kép. Szóval Jade azt hiszi, hogy Zaynnel az a kézfogás valami nagyon bensőséges dolog volt. Pedig egyáltalán nem... Remek, a Harryvel való kapcsolatom szó szerint romokban hever, Jade, a saját nővérem pedig gyűlöl. Hiába próbálnám neki elmagyarázni, hogy valójában mi történt, ő biztosan csak a saját igazát hajtogatná... Ezt a napot hivatalosan is életem egyik legrosszabb napjává nyilvánítom.


Életem egyik legrosszabb napja után a következő kifejezetten jó volt. Legalábbis az eleje biztosan, a végéről inkább ne is beszéljünk. Mikor kora reggel megtudtam, hogy apa már Londonban van, hihetetlenül boldog lettem, és az eddigi problémáim teljesen eltörpültek, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó lenne már megölelni aput.
Reggeli után a lehető leggyorsabban összekészültem, majd anyával együtt elindultam a klinika felé, ahol apát kezelték. Megbeszéltük a testvéreimmel, hogy külön-külön fogjuk látogatni, ők pedig rögtön beleegyeztek abba, hogy én menjek ma be hozzá. Kivéve Jade-et, akinek természetesen most is volt pár "kedves" szava hozzám, de végül ő is rábólintott arra, hogy én látogassam meg elsőként apát.
Anya és az orvosok is figyelmeztettek arra, hogy apa nagyon le van már fogyva, és még annál is rosszabbul néz ki, mint ahogy a kórházban láttuk Texasban.
És igazuk is volt. Apa hihetetlenül lefogyott és sápadt volt. De az a mosoly, ami megjelent az arcán, mikor beléptünk a kórtermébe, azonnal életet lehelt belé. Olyanná tette ez a betegség, mintha legalább tíz évet öregedett volna, de most, hogy jókedvű volt, ez számomra fel sem tűnt.
Mikor megérkeztünk, olyan sokáig öleltem, hogy fel sem tűnt, hosszú percek teltek el így. A mellkasomra hatalmas súly nehezedett, és alig bírtam lélegezni, amikor arra gondoltam, hogy hamarosan talán már nem tudom majd ezt megtenni. Soha többé. Fullasztó érzést keltett bennem ez az egész, melytől sajnos nem tudtam szabadulni. Attól függetlenül sem, hogy minden erőmmel ezen voltam.
Anya nem maradt velünk végig, ugyanis dolga volt a kávézóban, így miután ő elment, apával kezdetét vette a személyes dolgok kitárgyalása. Szóba jött az iskola, Harry, Nell (aki egyébként szintén Londonban volt már, csak úgy gondolta, hogy jobb, ha apa most az egész napját nekem szenteli), és még rengeteg más dolog is. Harrynél azonban elég sokáig leragadtunk. Nem lett volna értelme eltitkolnom apa előtt a történteket, mert előbb vagy utóbb, de valahonnan úgyis megtudta volna, hogy vége a nagy szerelemnek. A baj csak az, hogy részemről ennek még egyáltalán nem volt vége. Csak nagyon úgy tűnt, hogy Harry részéről viszont igen.
Apa teljesen ledöbbent azon, hogy Harry újra eljátszotta ugyanazt a dolgot, amit hónapokkal ezelőtt, és egyszerűen nem tudta felfogni, hogy hogyan sikerült ennyire félreismernie őt. Persze ezen kijelentése után azonnal a védelmem alá vettem Harryt, és azt bizonygattam apának, hogy nem változott meg, ugyanaz maradt, aki eddig volt, csak elkövetett egy hatalmas hibát. De ettől függetlenül ő még a régi Harry, akit én - sajnos - ugyanúgy szeretek, minden hülyeségével és meggondolatlan tettével együtt. Persze ezt így konkrétan nem mondtam ki apának, és egy idő után kezdett egyre kellemetlenebbé válni a róla folyó beszélgetés, úgyhogy gyorsan eltereltem a témát, és így lyukadtunk ki Nellre, valamint a kisbabára.
Miután róluk is hosszú perceken keresztül diskuráltunk, úgy döntöttem, hogy odaadom apának a meglepetésemet, amit direkt a mai napra tartogattam. Előtte azonban kénytelenek voltunk legyűrni a klinika által szolgáltatott ebédet, mely igen nehezünkre esett, de sikerült elviccelnünk az egészet, úgyhogy egész gyorsan lement a gyomorforgató menü.
- Na, apu, akkor jöhet a meglepetésem? - mosolyodtam el, mire ő lelkesen bólintott egyet.
- Persze - viszonozta mosolyom, majd kicsit feljebb ült az ágyon, és megigazította párnáját.
Odasétáltam az ajtóhoz, ami mellé leszórtam egy nagy zacskót. Felemeltem az említett tárgyat, majd egész tartalmával együtt visszaültem apához, és kivettem belőle a "nagy" meglepetést.
- Oreo keksz, és... - álltam meg egy pillanatra a hatásszünet érdekében. - Tej, amibe mártogatni tudjuk! - fejeztem be lelkesen, mire apa felnevetett.
- Honnan tudtad, hogy pokolian vágyom erre már hónapok óta?
- Telepátia - mosolyodtam el, majd töltöttem egy kis tejet apának, és kezébe nyomtam azt egy keksszel együtt.
Miután beleharapott a mennyei édességbe, hangosan hümmögni kezdett, melynek hallatán jólesően felnevettem, majd én is enni kezdtem.
Volt, hogy csak csöndben ropogtattuk a kekszeket, de volt olyan is, amikor egyszerre nevettünk fel csupán azon, hogy egymásra néztünk. Viszont mindegy volt, hogy csend vagy nevetés töltötte be a szobát, mi mindkét esetben határtalanul boldogok voltunk.
Bevett szokásom az oreo kekszet mindig szétszedni, így most is ezt tettem, és miközben lenyaltam a sötétbarna kekszről a krémet, gondolataim elkalandoztak.
- Min gondolkodsz ennyire? - nézett rám fürkésző tekintettel apa.
- Semmin - ráztam meg zavartan fejem, majd belekortyoltam a már morzsákkal teli tejbe.
- Persze, persze... Na, prücsök, ki vele.
- Túl jól ismersz - nevettem fel halkan, majd lesütöttem szemeimet. - Harryn járt az agyam.
- Ezt valahogy gondoltam - mosolyodott el halványan.
Éppen szólásra nyitottam számat, mikor mobilom hirtelen csörögni kezdett. Szerencsére nem Harry volt az, hanem Niall, amin meg is lepődtem, mivel rá egyáltalán nem számítottam. Zavartan felvettem, majd köhintettem egyet.
- Szia Niall - szólaltam meg kissé meglepődött hangon.
- Szia Grace. Hogy vagy?
- Megvagyok - vontam meg vállam. Ezzel a mondattal tudtam a legkönnyebben lezárni a témát. Pedig valójában egyáltalán nem volt ilyen egyszerű a dolog.
- Jól van, erről majd még akarok veled beszélni... - Niall kétségtelenül túl jól ismer ahhoz, hogy elhiggye nekem, csupán ennyi van bennem. Ő is átlátott rajtam. Csakúgy, mint apa. - Valójában azért hívtalak, mert szervezünk egy kis összejövetelt mára egy étteremben, amit kibéreltünk magunknak. Gondoltuk, hogy te is eljöhetnél.
- Nos, köszönöm a meghívást, de most nem hiszem, hogy elmegyek - Kérdezés nélkül is biztos voltam benne, hogy ezen a kis összejövetelen Harry is jelen lesz, és ebben a helyzetben irtózatosan megalázónak éreztem volna, ha találkoznom kell vele.
- Ó... Hát, rendben. Ahogy gondolod. Majd még beszélünk. Szia - búcsúzott el csalódottan, én pedig már elköszönni sem tudtam, olyan gyorsan bontotta a vonalat.
- Az ír gyerek volt az? - kérdezte apa, mire halvány mosollyal arcomon bólintottam egyet.
- Igen.
- És mit akart?
- Elhívott valami összejövetelre. De nem megyek - fogtam rövidre a választ, majd morcosan visszacsúsztattam a mobilomat zsebembe.
Apának is feltűnt a feldúltságom, amit Niall telefonhívása váltott ki belőlem, és mindenáron meg akarta tudni, hogy mitől lombozódtam le ennyire.
- És miért nem mész? - kíváncsiskodott tovább.
- Mert veled akarok lenni - válaszoltam egyszerűen. Persze ez is benne volt a dologban, de Harry feltételezhető jelenléte most még jobban közrejátszott abban, hogy nem akartam elmenni.
- Grace... A lányom vagy, persze, szeretsz engem, a jelenlegi állapotomból kifolyólag minél több időt akarsz velem eltölteni, de ne ködösíts. Tudom, hogy nem csak ezért mondtad le ezt a találkozót - nézett mélyen szemeimbe. Hihetetlen, hogy apa ennyire ismer.
- Na jó, talán nem csak ezért... - sütöttem le szemeimet, majd csizmám orrát kezdtem el tanulmányozni, mintha ez annyira érdekes elfoglaltság lenne.
- Na, ebben biztos voltam - válaszolta cinikusan. Most már legalább tudom, hogy honnan örököltem a szarkazmust...
- Harry is ott lesz. Ezt anélkül is tudom, hogy megkérdeztem volna. Niall pedig tudta, hogy tudom. És egyszerűen... Azok után, ami tegnap történt, megalázó lenne a közelében lenni - motyogtam lehajtott fejjel.
- Hé! Ez a hozzáállás nem jó! Grace, nem menekülhetsz örökké előle. Egyszer úgyis találkoznod kell vele. Másrészről pedig, te egy Harris vagy! És egy Harris nem hagyja, hogy bárki szórakozzon vele!
- Igazad van apa - bólintottam mosolyogva.
- Most elmész arra az akármire, jól fogod magad érezni, és megmutatod Harrynek, hogy milyen fából faragtak! - kiabálta lelkesen, mire felnevettem. Persze már amennyire tudott kiabálni... A gyengesége miatt már ez is nehezére esett, de minden erejével azon volt, hogy a lehető legéletvidámabb tudjon maradni, és ezért mindig fel fogok nézni rá. Nála erősebb embert még soha nem láttam.
- Igen! Megmutatom neki!
- Helyes - mosolyodott el ő is, mire odahajoltam hozzá, és szorosan átöleltem. Ebbe az ölelésbe megpróbáltam mindent belesűríteni, amit tudatni akartam apával. Hogy mennyire szeretem, hogy mennyire fog, és mennyire hiányzik most is, és hogy mennyire hihetetlenül erősnek tartom.
- Szeretlek apa - suttogtam könnyes szemekkel.
- Én is téged, prücsök - válaszolta mosolyogva, majd végigsimított hajamon.
Apának tényleg sikerült rávennie, hogy menjek el a srácok által szervezett találkára, én pedig úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt teljesen megerősödtem. Harry hülyét csinált belőlem. De ezt nem fogom még egyszer hagyni neki.
Sikerült megtudnom, hogy Cartert is meghívták a fiúk, ez pedig egy érdekes ötletet szült a fejemben. Mindenáron meg akartam mutatni Harrynek, hogy mennyire nem képes letörni, így kértem Cartertől egy hatalmas szívességet. Ez a szívesség pedig abból állt, hogy tegyünk úgy, mintha nagyon összemelegedtünk volna az utóbbi időben. Beleegyezett, mivel ez az egész most neki is kapóra jött, ugyanis Gianna is meg volt hívva erre a kis baráti partira, könyvmoly barátom pedig őt akarta féltékennyé tenni, ezért semmi kifogása nem volt a kis akció ellen.
Annak érdekében, hogy teljesen hitelesnek tűnjön az alakításunk Carterrel, úgy döntöttünk, hogy együtt érkezünk meg a helyszínre. Amint beléptünk az étterembe, ahol a mi kedvünkért most rajtunk kívül senki nem tartózkodott, néhányan rendesen meglepődtek, ugyanis egyáltalán nem számítottak az én felbukkanásomra. Legfőképpen Harry, aki mint mindig, ma is elképesztően jól nézett ki. Nem szabadott túlságosan belelovalnom magam az érzésekbe, mivel annak sosincs jó vége.
A társaság eléggé két részre volt szakadva, a kínos tény pedig az volt, hogy ez Harry miatt és miattam volt. A baráti kör egyik része viselhetett volna "Team Grace" feliratú pólót, a másik része meg "Team Harry" feliratút. Az én "támogatóim" a következők voltak: April, Grace, értelemszerűen Carter, akivel érkeztem, Niall, Zayn, Liam és Danielle, akinek felbukkanása kifejezetten nagy örömmel töltött el, ugyanis már nagyon rég nem találkoztam vele. Harry "csapata" pedig Louis, Eleanor, Gianna és Jade volt. Bár volt egy olyan érzésem, hogy Eleanor csak a barátja miatt húzott Harry felé, valószínűleg ebben a témában inkább nekem adott igazat. Jade viselkedése azonban már egyáltalán nem lepett meg. Ő elméletileg gyűlöli Harryt, de ha haragszik rám, akkor ez hirtelen teljesen el van felejtve, és máris puszipajtások lesznek...
Szándékosan kerültem Harry tekintetét, viszont minden erőmmel azon voltam, hogy bizonyítani tudjak neki, így amint leültünk egy asztalhoz, azonnal elkezdtem a színjátékot. Megragadtam Carter kezét, majd lehúztam magam mellé, és közelebb hajoltam hozzá. A többiek felvont szemöldökkel meredtek ránk, én pedig belül elégedett voltam azzal, hogy sikerül jól játszanunk a szerepünket.
Mindenki el volt foglalva magával, azonban biztos voltam benne, hogy egy kicsit mindig felénk sandítottak, mivel egyáltalán nem számítottak arra, hogy mi Carterrel így "összemelegedünk". Persze szigorúan csak idézőjelben, mivel ez valójában korántsem így van. És nem is lesz soha. El sem tudnám képzelni, hogy a könyvimádó barátommal több legyen köztünk, mint barátság. És az a megnyugtató, hogy ezt ő is ugyanígy gondolja. Viszont most a helyzet úgy kívánta, hogy kerüljünk közelebb egymáshoz, és mivel ez mindkettőnknek kapóra jött, megragadtuk a lehetőséget.
- Carter, jók vagyunk, szerintem bevették - suttogtam vigyorogva.
- Szerintem is - bólintott. - Viszont valamit még meg kellene tennünk annak érdekében, hogy még hitelesebb legyen az alakításunk - tette hozzá halkan, majd zavartan köhintett egyet.
- Igen, szerintem is - Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Mi mással lehetne hihetőbb a színjátékunk, ha nem azzal, hogy csókolózunk?
Tudatosítottam magamban, hogy ez csak egyszerű megjátszás, majd vettem egy mély levegőt, és odahajoltam Carterhez.
Sosem volt még annál furább érzésem, mint amikor Carterrel csókolóztam. Mikor ezt megtettem, éreztem, hogy az egész annyira erőltetett, és számomra természetellenes. Viszont megpróbáltam jól alakítani a szerepemet, és amikor hallottam, hogy a "szenvedélyes" csókunk alatt mindenki elcsendesedik, úgy éreztem nyert ügyünk van.
Miután elhúzódtam Cartertől, a tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy ugyanarra gondol, amire én. Vagyis arra, hogy ez szigorúan egy egyszeri alkalom volt, ilyet soha többé nem teszünk. És ez így is van rendjén.
Mikor megfordultam, hogy ránézhessek Harryre, láttam rajta a meglepettséget és a dühöt, amit a mi forradalmian jól megjátszott csókunk váltott ki belőle. Elégedett mosollyal arcomon visszafordultam Carterhez, aki éppen Gianna reakcióját figyelte. Rajta is látszott, hogy nem kifejezetten dobódott fel a kis csókunktól, így mindketten elértük azt, ami az eredeti tervünk volt. Carterrel összevigyorogtunk, majd egyszerre kortyoltunk bele italunkba, én azonban ezt rosszul tettem, mivel a következő pillanatban majdnem kiköptem a számból, ugyanis ami előttem lezajlott, az igazi sokként ért.
Jade és Harry kézen fogva sétáltak el az asztal előtt, ahol mi ültünk, majd megálltak, és megcsókolták egymást. Ez lett volna az a dolog, amit úgy tippelem, hogy tényleg soha, de soha nem fog megtörténni, ugyanis Jade és Harry ki nem állhatják egymást. Viszont annyira nem vagyok ostoba, hogy bevegyem, ők tényleg érdeklődnek egymás iránt. Azért ennyire nem vagyok naiv.
Megforgattam szemeimet, majd kérdő tekintettel rájuk néztem. Zaynen is láttam, hogy le van döbbenve, azonban ő sem egy buta fiú, ő is rájött, hogy ez puszta színjáték. De hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem voltam féltékeny.
A többiek egyre inkább furcsállták ezt a sok új "kapcsolatot", és a végén már nem is tudták követni, hogy akkor most ki kit akar féltékennyé tenni. Borzasztó társaság vagyunk, itt mindenki mindenkivel - ha csak egy perc erejéig is -, de összeszűri a levet, hogy valakinek bizonyíthasson. Louis és Eleanor, Liam és Danielle, valamint April és Niall maradtak az egyetlenek, akik kitartottak egymás mellett, és nem kezdtek el mással flörtölni azért, hogy valakit féltékennyé tehessenek.
Mint már említettem, Zayn is rendesen meglepődött a történteken, de láttam rajta, hogy nagyon rendbe akarja hozni a dolgokat Jade-del. Hogy miért? Mert tényleg szereti őt. És nagyon felnézek Zaynre azért, hogy ő mindig hűséges ahhoz, akivel éppen együtt van. Mert amíg Perrie volt a barátnője, addig még csak meg sem csókolta Jade-et. Tudta, hogy ez nem lenne helyes. Most pedig csak arra vár, hogy Jade és közte újra minden rendben legyen. És tudom, hogyha rajta múlik, ez meg is fog történni. Csak az elmeháborodott nővéremet kell rendbe tenni egy kicsit, és tudom, hogy az ő kapcsolatuk rendben lesz.
- Na jó! - kiabálta el magát Louis, mire mindenki elcsendesült. - Kezdenek eléggé elfajulni a dolgok. Harry - fordult oda a Jade mellett álldogáló fiúhoz. - Szerintem te vidd haza Grace-t. Most - Louis és Harry között valami szavak nélküli, hosszú beszélgetés zajlott le, melyet a szemükkel végeztek, mi ezért csak annyit láttunk, hogy biccentenek párat, és ebből már megértették egymást.
Harry vonakodva ugyan, de beleegyezett, engem viszont tovább kellett győzködni ahhoz, hogy végre hajlandó legyek elindulni. Mérges voltam Harryre, megalázva éreztem magam, és egyszerűen csak azt akartam felé sugározni, hogy utálom őt. Pedig valójában ez egyáltalán nem így volt. Éppen ezért nem akartam, hogy ő vigyen haza.
De mivel muszáj volt elmennem vele, sértődötten és némán sétáltam mögötte, majd minden szó nélkül bevágódtam az anyósülésre, bekötöttem magam, és vártam, hogy Harry végre elinduljon.
Miután beindította a kocsit, és elindultunk, még jó néhány percig csöndben utaztunk, egyikünk sem szólt semmit. Azonban amikor már szinte fájdalmasan kínos volt a némaság, hirtelen megtörte a csendet.
- Haragszol rám, ugye? - szegezte rám egy pillanatra tekintetét, majd ismét az utat kezdte el figyelni.
- Mit tippelsz? - kérdeztem cinikusan, majd összefontam magam előtt karjaimat. - Gyanítom, hogy megkaptad az üzeneteimet, amiket tegnap küldtem, a házad előtt, ahol órákig ücsörögtem, de te nem jöttél...
- Ne haragudj rám, kérlek! Paul elképesztően ideges volt a történtek miatt, és muszáj volt beszélnem vele.
- És ezt nem tudtad volna kicsit előbb közölni? Akkor talán nem mentem volna oda, és nem vártam volna ott órákat, hogy történjen valami - mondtam kissé idegesen. - Egyébként meg ilyenkor könnyű kifogásokat találni.
- Ez nem kifogás! Én tényleg meg akartam veled beszélni!
- De mégis mit? Azt, hogy miért csókoltad meg azt a lányt? - kérdeztem döbbenten. - A részletekre nem vagyok kíváncsi! Mellesleg pedig miért csókoltad meg Jade-et is? Mi értelme volt ennek? Talán ő is jobban felkelti az érdeklődésed, mint én?
- Grace, te is tudod, hogy nem így gondoltam! - Kezdett az ő hangja is egyre idegesebbé válni, és tudtam, hogy ebből egy hatalmas vita fog kikerekedni.
- Akkor hogy? Mégis hogyan akarod ezt rendbe hozni? - kérdeztem elcsukló hangon. Nehezen tudtam visszafojtani a könnyeimet, de muszáj volt megpróbálnom. Már így is túlságosan kimutattam, hogy mennyire össze vagyok törve a történtek miatt.
- Miért érdekel az egyébként téged? Úgy látom, te már más felé kacsintgatsz...
- Istenem Harry, te komolyan ennyire idióta vagy?
- Hogy érted ezt? - ráncolta fel homlokát.
- Ha nem jössz rá magadtól, hogy mit miért csinálok, akkor nincs is értelme tovább beszélnünk! - Éreztem, hogy kiabálásom közepette legördül egy könnycsepp arcomon, melyet már sehogy nem tudtam megállítani. És ha egy jön, akkor jön a többi is.
- Nincs értelme tovább beszélnünk? És akkor még te vagy kiakadva? Grace, igen, hibáztam. Fölösleges letagadnom, mert én is tudom, hogy ez a helyzet. De én megpróbálom rendbe hozni! Ha hibázok, folyton ezt teszem! De te csak eltaszítasz magadtól, és nem is hagyod, hogy megpróbáljam helyretenni azt, amit elrontottam! - kelt ki magából ingerülten. A szavaiban volt igazság. De akkor sem tudtam teljes mértékben elfogadni azt, amit az imént mondott. - Megérkeztünk. Jó éjt - nyúlt át felettem idegesen, majd kinyitotta a mellettem lévő kocsiajtót. Még néhány másodpercig némán meredtem rá, azonban ő ezt megelégelte, majd egy goromba biccentéssel a tudtomra adta, hogy húzzak már el, mert nincs kedve tovább a társaságomban maradni.
Idegesen kiöveztem magam, majd kipattantam a kocsiból, és becsaptam annak ajtaját. Harry nem is tétlenkedett tovább, azonnal elhajtott, megjegyzem nem is kis sebességgel.
Én pedig csak ott álltam magamba roskadva, értetlenül, a könnyeimmel küszködve. Egyszerűen nem értettem Harryt. Az egyik pillanatban még mindent megtenne a megbocsájtásomért, a másikban megcsókolja Jade-et,  aztán megint megpróbálja rendbe hozni, végül pedig gúnyt űz belőlem, és finoman elküld a francba. Csoda, hogy össze vagyok zavarodva?
Gondolataimban elmerülve baktattam fel a lépcsőházunkban, miközben folyamatosan az visszhangzott bennem, hogy nem érhet itt véget ez az egész, ami Harry és köztem történt. Ez még nem a vég, ugye?