32. rész: "Tökéletes" szülinap

Hihetetlen, hogy az egyik pillanatban még határtalanul boldog vagy, és úgy érzed semmi, de tényleg semmi nem tudna lelombozni, aztán történik valami, és ez az akkor még lehetetlennek tűnő állapot mégis bekövetkezik. A boldogságot felváltja a bizonytalanság, a félelem, az elkeseredettség és a döntésképtelenség.
Köpni-nyelni nem tudtam, miután elolvastam a nekem címzett levél sorait. Egyik pillanatról a másikra lettem határtalanul izgatott, de közben mégis kétségbeesett. A küldemény egy igazán neves helyről érkezett, melyről már régóta álmodoztam. Ez a hely pedig nem más volt, mint a Juilliard. Kiskorom óta nagy álmom volt, hogy egyszer odajárhassak. Viszont egész eddigi életemben ez a régóta dédelgetett álom annyira távolinak, megvalósíthatatlannak és lehetetlennek tűnt, hogy azzal a gondolattal, miszerint egyszer majd tényleg lehetőségem adódik ott tanulni, még csak játszadozni sem mertem. Hiszen hogyan is figyelhetett volna bárki fel rám abból a közegből, mikor gyerekkorom óta csak ülök a babérjaimon, és nem teszek semmi komolyabb lépést az énekléssel kapcsolatos álmaim megvalósítása felé? Na jó, voltam egy városi tehetségkutatón. Nagy ügy. Kétlem, hogy egy ilyen szereplés után bárkit is megkeresnének egy olyan iskolából, mint a Juilliard, és felajánlanák neki, hogy járjon oda tandíjmentesen. Ó, emellett pedig még azt is felajánlják neki, hogy vegyen részt egy egyéves előképzésen is, mely lehetőséggel csupán néhány kiváltságos személy élhet. Teljesen abszurdnak tűnik, hogy egy magamfajta személyt ilyen lehetőséggel ajándékozza meg a sors. Azonban annak ellenére, hogy ez az egész dolog a körülményeket tekintve mennyire irracionális, velem mégis megtörtént.
Én, Grace Harris, a lány, aki egész életében bizonytalan és kételkedő volt, most ott állt a kezében egy levéllel, mely a Julliard iskolából érkezett, amiben felajánlottak nekem egy egyéves előképzést, majd azt, hogy a továbbiakban ösztöndíjjal tanulhatok az intézményben. Először el sem hittem, amit látok. Hogyan lehetséges ez? Nem tudtam gondolkodni sem, és szinte lefagytam. Anyáék kétségbe is estek, mivel nem tudták, hogy milyen borzalmas dolog válthatta ki belőlem ezt a reakciót. Pedig igazából ez a dolog korántsem volt nevezhető borzalmasnak. Sőt... Ez egyszerűen fantasztikus volt. Viszont először még azt sem tudtam hirtelen, hogy ki vagyok én. Totálisan lesokkoltam és összezavarodtam. Néhány nappal ezelőtt még úgy éreztem, hogy sikerült megváltoznom. De abszolút jó irányban. Ami azt takarta, hogy mostantól nem leszek az örökösen bizonytalankodó lány, aki mindig mindent túlgondol. Nos, itt ennek a folyamatnak úgy tűnt, hogy most abszolút vége szakadt. Hiszen én, Grace Harris, szokásomhoz híven most is elkezdtem aggodalmaskodni, és - mint mindig - elbizonytalanodtam. Ahelyett, hogy ennek a lehetőségnek a pozitív következményeit kezdtem volna felsorolni magamban, azonnal rágörcsöltem a szerintem negatív dolgokra. Hiszen egyértelmű volt, hogy New Yorkba kellene mennem, ha élnék ezzel a lehetőséggel. És nemhogy határtalanul örülnék ennek, mivel azért mégiscsak New Yorkról beszélünk, a világ egyik leghíresebb és legelképesztőbb városáról, hanem ehelyett azonnal azon kezdett el pörögni az agyam, hogy akkor most tényleg Amerikába kell költöznöm, és ebből kifolyólag el fogok szakadni mindentől, ami a utóbbi időben igazán fontos volt nekem.
Anya és a tesóim kétségbeesetten kitépték megmerevedett kezemből a levelet, majd összeráncolt szemöldökkel olvasni kezdték. Miután tudatosult bennük, hogy milyen hihetetlen lehetőség hullott a kezeim közé, azonnal belelkesedtek, és egy emberként sikítoztak meg ugrándoztak. Kivéve persze Andrewt, de ő a legtöbbször nagy ívben leszarja, hogy mi van velünk. Bár az igazság az, hogy ezt ő is csak azért csinálja, hogy nagyon menőcsávónak tűnjön. Valójában sokszor odajön hozzám, megölel, és azt mondja, büszke rá, hogy ilyen csodálatos és okos húga van. És tudtam, hogy ezt most is meg fogja tenni.
- Grace, ez egyszerűen fantasztikus! - mondta anya, miközben szemei megteltek örömkönnyekkel. - Azonnal felhívok minden rokont, hogy elújságoljam a hírt! - tette hozzá, majd nyomott egy puszit arcomra, és elsietett a nappaliba.
Ez tipikus anya. Amint ilyen dolgok történnek, ő zokogva felhív minden hozzánk közelálló személyt, hogy tudassa velük, valamelyik gyerekével milyen fantasztikus, büszkeségre okot adó dolog történt. De megkérdőjelezem, hogy nem ez volt-e az eddig legfantasztikusabb, ami bármelyik gyerekével is megesett.
- Ó, édes Istenem... Grace, térj már magadhoz! - vert hátba erősen Jade, mire fájdalmasan felszisszentem.
Na, ezzel garantáltan visszahozott a valóságba. Úgy sajgott utána a pont, ahol megütött, hogy onnantól kezdve másra akarva sem tudtam gondolni, csak a fájdalomra.
- Mi az, Gracie? Te nem örülsz? - kérdezte aggódva Georgi.
- De, persze, nagyon örülök - simítottam végig húgom karján, majd halványan elmosolyodtam.
- Hát egyáltalán nem úgy tűnik - fonta össze maga előtt karjait Jade, majd gyanakodva felvonta szemöldökét. - Várj, kitalálom. Megkaptad a levelet. Kinyitottad, elolvastad, egy másodpercig határtalan öröm járta át a tested, de aztán szokásodhoz és néha bosszantóan irritáló személyiségedhez híven elkezdtél olyan dolgokon gondolkodni, melyek szerinted negatív változást hoznak majd abban az esetben, ha élsz ezzel a lehetőséggel. De most komolyan, hogy lehetsz ilyen hülye? Pesszimista vagy Grace, egy rohadt nagy pesszimista! - kiabálta, mire egy pillanatra összerezzentem. - Miért nem tudod megtenni azt, hogy egyszer csak örülj valaminek ahelyett, hogy rögtön elkezdesz siránkozni?
- Igazad van... - sütöttem le szemeimet.
Lesújtva éreztem magamat, abszolút jogosan. Jade minden egyes szava igaz volt. De ettől függetlenül mégsem tudtam teljesen pozitív belátásra térni. Úgy tettem, mintha tényleg csak örülnék ennek a lehetőségnek - megjegyzem egy normális ember biztosan csak ezt tenné -, de valójában belül továbbra is csak emésztettem magam azokon a dolgokon, amik esetleg számomra negatív változást hozhatnak majd az életembe.
Soha nem voltam még távol a családomtól huzamosabb ideig. Ez volt az egyik problémám. Nincs senki sem New Yorkban, akit jól ismernék. April és Carter pedig nincsenek olyan helyzetben, hogy csakúgy leruccanjanak hozzám, amikor kedvük tartja. Ez kapásból két olyan dolog volt, amire azonnal rágörcsöltem. Meg aztán, a srácokat mi köti New Yorkhoz? Konkrétan semmi. Persze, megtehetik, hogy elrepüljenek oda, amikor kedvük van, hiszen ez nekik nem jelent anyagi problémát. Harry valószínűleg még időt is szakítana erre, akkor is, ha alig lenne neki. De a másik négy fiú? Nekem ők is nagyon fontosak, csak a kérdés az, hogy ez kölcsönös-e. Ott van például Niall is. Ő konkrétan az egyik legjobb barátom, nem is tudom mi lenne velem nélküle. De ha sosem vagyunk együtt, előbb-utóbb úgyis elhidegülünk egymástól. Ráadásul most már apát is Londonban kezelik, azt pedig csak remélni tudtam, hogy ez még hosszú ideig így is marad.
Olyan sokáig voltam magányos... Viszont amikor a srácok beléptek az életünkbe, hirtelen megtudtam, hogy milyen az, ha az embernek vannak barátai, akikre mindig számíthat, milyen az, ha van egy legjobb barátnőd, akiről biztosra veszed, hogy az esküvői tanúd lesz, valamint a gyereked keresztanyja, és ha meghalsz, a sírod az övé mellett lesz elhelyezve. Ami pedig a legfontosabb, hogy megtudtam milyen igazán szerelmesnek lenni.
A gondolat pedig, hogy valaha is el kell távolodnom tőlük, megrémített. Nagyon.
De nem csak erről volt szó. Eleve fel sem tudtam fogni, hogy mindez velem történik meg. Miért pont én? És hogyan? A Juilliard egy olyan neves iskola, ahová csak az igazán különleges fiatalokat veszik fel. Én is különleges lennék? Talán az volt a legnagyobb probléma, hogy ezt akkor még nem hittem el magamról. És éppen ezért lettem ismét olyan bizonytalan.

Az agyam egész éjszaka csak jártattam. Az egyik pillanatban olyan izgatott lettem, és annyira felpörögtem, hogy szívem szerint kiugrottam volna az ágyamból, a másikban meg görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy milyen döntés előtt állok. Hiszen visszautasítani egy ilyen ajánlatot a világ legnagyobb ökörsége lenne. És ezzel most tényleg nem túloztam. De én sosem voltam az a fajta ember, aki könnyen eldönt dolgokat. Lehet, hogy ez azért is van így, mert mindig mindenben sikerül meglátnom a rosszat.
Ó, üdv újra itthon, drága szem alatt éktelenkedő sötét karikák! Mikor reggel kikeltem az ágyból, szó szerint olyan voltam, mint egy zombi. Ez talán azért lehetett így, mert csupán négy órát sikerült aludnom. A többiben éberen forgolódtam. Jade meg is jegyezte, hogy borzalmasan festek, amikor összefutottunk a fürdőszoba előtt, de tőle ez nem is volt meglepő. Azt hittem, hogy nem olyan rossz a helyzet, egészen addig, amíg bele nem néztem a tükörbe. Mindig azt kívánom, bárcsak úgy néznék ki reggelente, mint azok a lányok a filmekben, akik olyanok, mintha egy csapat sminkmester festette volna ki őket az ébredésük pillanatában. Valószínűleg ez így is van, de ez akkor is igazságtalan. Hát igen, máskor sem vagyok egy gyönyörűség, amikor kora reggel kipattanok az ágyból, de ezen a napon... Botrányosan néztem ki.
Ezzel sürgősen kezdenem kellett valamit, majd amikor kissé rendbe tettem magam, ráeszméltem, hogy mindjárt kilyukad a gyomrom.
Nagy meglepetésemre a konyhában éppen nem tartózkodott senki. Odaléptem a konyhapulthoz, a rajta található kosárkából kivettem egy almát, majd mikor beleharaptam, megakadt tekintetem az előttem heverő magazinon. Nem kicsit lepődtem meg, amikor a napilap elején én virítottam, Harryvel az oldalamon.
A szöveg a következő volt:
"Harry Styles félrelépett! Körülbelül egy héttel ezelőtt rendezett bulit barátja és bandatársa, Louis Tomlinson, melyen a göndör szépfiú egy ismeretlen lánnyal csókolózott. Elbűvölő barátnője, Grace Harris, akivel már hónapok óta egy párt alkotnak, a szemtanúja volt ennek a bizonyos csóknak, bennfentes források pedig azt nyilatkozták, hogy kapcsolatuk csupán egy hajszálon függött, és a tizenhét éves lány majdnem véget vetett mindennek, azonban végül mégis arra a döntésre jutott, hogy megbocsájt Harrynek. Nos, kedves rajongók, sajnálattal kell a tudomásotokra juttatnunk, hogy a One Direction szépfiúja még mindig nem szingli, és valószínűleg még jó ideig nem is lesz az, a dolgok közte és Grace között ugyanis igen komolynak látszanak, ha kapcsolatuk ilyen megpróbáltatásokat is képes átvészelni és túlélni." 

A cikket látva vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Még mindig nehéz megszokni, hogy köztünk bármi történik, az nagy valószínűséggel előbb-utóbb valami újság címlapjára fog kerülni. Az viszont, hogy az emberek erősnek és stabilnak gondolják a kapcsolatunkat és az érzéseinket, valahol jóérzéssel töltött el.
Felráncolt homlokkal elhajítottam a bulvárlapot, majd ismét beleharaptam ízletes almámba.
Unottan járkáltam az üres konyhában körbe-körbe, mikor hirtelen megcsörrent mobilom, mely az asztalon hevert. Odaléptem, majd rápillantottam telefonom kijelzőjére. Niall keresett.
- Szia Niall - köszöntem vidáman.
- Hali - szólalt meg lazán. Már a hangján is éreztem, hogy mosolyog. - Mit csinálsz most?
- Öhm... Éppen reggelizni készülök. És te?
- Aprillel egy kávéházban ülünk, és szintén a reggelinket várjuk - válaszolta.
- Ó, az jó. Remélem jól érzitek magatokat - mosolyodtam el, majd odaléptem a hűtőhöz, és elkezdtem kutakodni benne valami ehető dolog után. Az alma természetesen csak "előétel" volt.
- Remekül. Hé, ugye még nem köszöntötted ma fel Harryt?
- Mi? Már február elseje van? - kaptam fel hirtelen fejem, ami azt eredményezte, hogy jól bevertem fejem a fridzsider legfelső polcába. - Áu - nyúltam oda fejemhez, majd szomorúan konstatáltam, hogy sikerült levernem egy doboz narancslevet, ami sikeresen kiömlött a földre.
Másrészről pedig teljesen lesokkoltam, hogy így elszaladt az idő, én meg totálisan elfelejtkeztem arról, hogy Harry szülinapja ma van. Rémes barátnő vagyok, tudom. De annyira sok minden történt köztünk és csak úgy általában is mostanság, hogy erre időm sem volt gondolni. Az ajándékára viszont már nem volt gondom, ugyanis azt már hetekkel ezelőtt elkészítettem.
- Mi volt ez a puffanás? - kérdezte ijedten Niall.
- Bevertem a fejem, aztán sikeresen lelöktem egy doboz narancslevet, ami kiömlött - sóhajtottam fel, majd leguggoltam egy vizes ronggyal a kezemben, és elkezdtem törölgetni a kiloccsant gyümölcslevet.
- De béna vagy - röhögött fel. - Ez tipikus Grace.
- Hahaha, nagyon vicces ma valaki - dünnyögtem unottan. - Egyébként nem, nem köszöntöttem még fel Harryt.
- Jól van, akkor megnyugodtam, ugyanis ezt azt szeretném, ha együtt tennénk meg ma este a buliban, amit April segítségével szervezek.
- Ez ilyen meglepetésbuli lesz? - ráncoltam össze homlokom.
- Valami olyasmi, bár nem teljesen meglepetés, de a szervezés az én kezemben van. Ugye eljössz?
- Még szép - mosolyodtam el, majd bedobtam a mosogatóba a nedves rongyot.
- Szuper! Miután reggeliztél, nem tudnál elugrani abba a kávézóba, ami ott van az utcátok sarkán? Tudod, ahol az a finom croissant van. Segíthetnél néhány dologban.
- De, persze - bólintottam. - Akkor gyorsan bekapok valamit, aztán rohanok is.
- Oké, akkor majd találkozunk.
- Szia - köszöntem el halvány mosollyal arcomon, majd csináltam magamnak egy omlettet, amit kényelmes tempóban el is fogyasztottam.
Mivel eléggé laza, otthoni öltözetben voltam, ezért indulás előtt gyorsan magamra kaptam egy mintás kötött pulcsit, egy farmert és egy vékonyabb dzsekit, ugyanis az idő viszonylag jó volt.
A szél odakint kissé fújdogált, ezért miközben sétáltam, összehúztam magamon kabátomat, és úgy mentem végig a hosszú, forgalmas utcán, melynek sarkán ott állt a kávézó, ahová Niall hívott.
Mikor odaértem, benyitottam, és azonnal megpillantottam a sarokban meghitten beszélgető Niallt és Aprilt, akik amint észrevettek, hevesen integetni kezdtek. Úgy viselkedtek velem, mintha egy ezer éve nem látott barát lennék, aki mondjuk egy életveszélyes utazás után tért volna haza. De azért örültem a szívélyes fogadtatásnak.
- Sziasztok - huppantam le velük szemben mosolyogva.
- Szia Grace - köszönt April, majd odahajolt hozzám, és két puszival üdvözölt.
Niall is megtisztelt egy öleléssel, majd azonnal rátért a tárgyra, ami ugyebár Harry nem teljesen meglepetésbulija volt. Az ír fiú meglehetősen jó munkát végzett, mindent ügyesen elrendezett, nekem csupán annyi volt a feladatom, hogy értesítsem Jade-et a meghívásról, és menjek el. Nem bonyolult. Igazából nem is értem, ezért miért kellett velem is diskurálni. Mindegy, annak azért örültem, hogy láthattam őket.
- Grace, kissé feszültnek tűnsz. Mi a baj? - kérdezte aggódva April.
- Semmi... Minden rendben - eresztettem meg egy halvány mosolyt.
Niall és April egymásra néztek, és mintha szavak nélkül is kommunikálni tudtak volna, mivel másodperceken belül teljesen egyszerre pillantottak felém, és olyan tekintettel meredtek rám, hogy egy vallatószékben éreztem magam.
- Most mi van? Ti szavak nélkül beszéltetek egymással? - vontam fel szemöldököm, majd széttártam karjaimat.
- Akkora harmónia van közöttünk, hogy telepatikus úton is tudunk kommunikálni - legyintett April, mire felnevettem. - Na, mondd már, Grace. Mi van? Történt valami?
Hangosan felsóhajtottam. Ekkor már tudták, hogy valami hosszú történet következik, ami teli lesz drámával és bizonytalansággal. Mivel reméltem, hogy ők majd tudnak jó tanácsot adni, elmeséltem nekik az egész leveles ügyet, ők pedig nem meglepően ugyanazt válaszolták, mint eddig mindenki más, aki tudott a dologról. Vagyis azt, hogy ezen nincs értelme gondolkodni, egy ilyen lehetőséget meg kell ragadni. És valójában igazuk is van, csak én sosem tudok semmit ilyen egyszerűen felfogni.

Este Aprillel készülődtem Harry bulijára, aki egy gyönyörű csipkés, térdig érő fehér ruhát viselt, haját pedig elegáns kontyba fogta. Nekem nem szokásom ilyen elképesztően csini cuccokat felvenni, de ezúttal én is kivételt tettem, és egy olyan ruhát vettem fel, melyet csak különleges alkalmakkor szoktam. Ez a darab pedig a szekrényem mélyén található csodaszép fekete koktélruha. April agyondicsért, miután meglátott benne, és percekig arról áradozott, hogy milyen elképesztően áll nekem ez a ruha, valamint azt is hozzátette, hogy többször kellene ilyen elegáns cuccokban járnom. Megígértem neki, hogy mostantól többször fogok, és azt is, hogy tarthat egy kisebb leltározást a szekrényemben, mivel ehhez erősen ragaszkodott.
Kisminkeltük egymást, és közben konkrétan a semmin nevettünk folyamatosan. Hálás vagyok Aprilnek minden egyes vele töltött pillanatomért. Ő a világ legjobb barátja.
Egyszer még Jade is besétált a szobámba, mi meg már kezdtünk örülni, hogy csatlakozni akar hozzánk, de sajnos esze ágában sem volt velünk töltetni az idejét, csupán egy szemhéjtusért jött át, majd miután ezt kölcsönkapta, már el is húzott. Ő szokásához híven nem csinált nagy ügyet az öltözködésből, kedvenc ruhadarabja, egy fekete, kötött, XXL-es méretű pulcsi volt rajta, és egy fekete nadrág. Szinte soha nem látok rajta színes cuccokat. Bár az ő depressziós gondolkodásához és életstílusához a vidám színek kavalkádja a legkevésbé sem passzol.

Niall hétre jött értünk valami pazar fekete kocsival, amit egy igazán elegáns sofőr vezetett, majd elindultunk a szórakozóhely felé, ahol a buli került megrendezésre. Őszintén izgatott voltam, és legfőképpen azért, mert reméltem, hogy Harrynek tetszeni fog az ajándékom. Rengeteget dolgoztam vele, mert azt akartam, hogy igazán emlékezetes legyen. Azt hiszem az is lett. Már csak az volt a kérdés, hogy ezt Harry is így fogja-e gondolni.
Másrészről azért is izgultam, mert egy csomó olyan fazon volt hivatalos barátom szülinapi partijára, akikről én még soha nem is hallottam. Csupán annyi információm volt róluk, hogy Harry barátai. Bíztam benne, hogy szimpatikus leszek nekik. Ami viszont meglepően és rendkívül sokkolóan érintett, az az volt, hogy Liam, Zayn és Louis nem fognak részt venni a bulin. Louis ugyanis elutazott Eleanorral, Liam pedig Danielle-lel, Zayn meg elutazott a családjához. Fogalmam sem volt arról, hogy ezek csak ürügyek-e, vagy a srácoknak tényleg nem volt idejük, és csupán erről volt szó.
Azonban amikor megérkeztünk a szórakozóhelyre, azonnal elszálltak a hülye gondolataim, és csak arra koncentráltam, hogy Harrynek sikerüljön egy emlékezetes estét varázsolnunk. Ő néhány számomra ismeretlen emberrel érkezett, és természetesen már akkor egy rakás képet készítettek róluk, amikor még csak be sem tették a lábukat a partira. Amint azonban csatlakoztak közénk, mindenki megrohamozta az ünnepeltet, aki vigyorogva köszönte meg mindenkinek a jókívánságokat. Egy sötétkék szívecskemintás inget viselt, melynek láttán akaratlanul is elmosolyodtam.
Én nem akartam odatolakodni hozzá, inkább hagytam, hogy először mindenki köszöntse fel, ezért a sarokban, a falnak támaszkodva figyeltem őt és a vendégeket, amint puszik és ölelések közepette közlik egymással mondanivalójukat.
Körülbelül húsz perc múlva Harry teljesen váratlanul ott termett mellettem, majd odahajolt hozzám, és hosszan megcsókolt. Még mindig görcsbe rándul ilyenkor a gyomrom, de mondhatni, hogy ezt már megszoktam.
Miután elhúzódtunk egymástól, átkaroltam derekát, és nekitámasztottam homlokom övének.
- Boldog szülinapot - suttogtam mosolyogva, melyet a hangos zene végett alig lehetett hallani.
- Köszönöm - mosolyodott el ő is, majd csípőm köré fonta karjait. - Örülök, hogy itt vagy.
- Én is - bólintottam, majd lesütöttem szemeimet. - Egyébként, ők mind a barátaid? - fordultam a hangosan nevetgélő, ismeretlen arcokból álló társaság felé.
- Igen. Szeretném, ha majd megismernéd őket.
- Az jó lenne - mosolyodtam el ismét. - Amúgy nehogy azt hidd, hogy nem hoztam ajándékot - nevettem fel.
- Szóval hoztál? - vigyorodott el.
- Hoztam bizony! - válaszoltam, majd lehajoltam a mellettem lévő kis kanapéhoz, és kezembe vettem a becsomagolt meglepetést. - Tessék - nyújtottam oda neki mosolyogva.
- Hű, köszönöm - vette el, majd kibontotta.
Nagyon izgultam, miközben a reakcióját vártam. A csomagolópapír alatt egy könyvecske rejtőzött, melynek elején egy kép volt rólam és Harryről, amit azt hiszem a kedvencemnek nevezhetek. Valami baráti összejövetelen vagyunk rajta, és én éppen úgy nevetek, mint egy retardált fóka, Harry pedig csodálkozó, büszke mosollyal fürkészi arcomat. Már a borító láttán kacagni kezdett, a java pedig még csak ezután jött.
A bevezető oldalon legeslegelső közös fotónk szerepelt, mely azon a bálon készült, ahová még nem igazi, csupán eljátszott párosként érkeztünk. Hihetetlen volt belegondolni, hogy az egész kapcsolatunk hogyan kezdődött... Egyszerre nevetek fel és sírom majdnem el magam, mikor arra a sok mindenre gondolok, ami már köztünk és velünk történt. Ezen a bizonyos báli fotón Harry még esetlenül ölel magához, miközben féloldalas mosollyal néz bele a kamerába, én pedig összehúzott vállakkal állok, valami művigyorral az arcomon. Mindketten egyszerre kezdtünk el hahotázni a kép láttán, miközben felidéztük az ehhez kapcsolódó leginkább röhejesnek nevezhető emlékeinket. A következő fotó a London Eye-on készült, az első igazi randinkon. Ezt soha sehol nem publikáltuk, csak nekem volt belőle egy kinyomtatott példányom, de méltónak találtam arra, hogy Harrynek adjam. Ezt a képet Harry visszakézből csinálta, amin mindkettőnk arcán őszinte mosolyt lehet felfedezni. Az albumban volt még egy kép, melyet éppen tésztafőzés közben készítettünk, mikor már együtt voltunk, valamint egy olyan is, amit akkor csináltunk, amikor Harry a "H" betűs medállal ellátott nyakláncot adta nekem. Ez azonban még nem az összes volt, mivel egy csomó New Yorkban készült fotót is beragasztottam a kis könyvbe, ezeken kívül pedig még néhány karácsonyi felvétel is helyet kapott az albumban. A könyvecske legvégén egy fotográfia volt a hónapfordulós randinkról, emellett pedig egy olyan kép kapott helyet, melyet még ma ragasztottam be gyorsan. Ezt tegnap készítettük. Ez egy teljesen átlagos fotó, nekem mégis mindennél többet jelent. És úgy éreztem, hogy ezzel Harry is pontosan így van.
- Ez... Egyszerűen fantasztikus - szólalt meg dadogva, majd hálásan elmosolyodott. - Nagyon köszönöm, Grace - nézett mélyen szemeimbe, majd odahúzott magához, és lágyan megcsókolt.
- Örülök neki, hogy tetszik - viszonoztam mosolyát, majd megpusziltam. - Egyébként szeretnék mondani valamit.
Azt gondoltam, hogy Harrynek is nyugodt szívvel elmondhatom a Juilliard-témát, és az alkalmat most megfelelőnek találtam, mivel még nem volt totál részeg, így egyelőre nem lehetett gond a felfogásával.
- Mondd - vigyorodott el.
Éppen szólásra nyitottam számat, mikor Niall hirtelen elkiabálta magát, hogy jön a torta, az ünnepelt pedig legyen szíves odafáradni hozzá.
Harry lazán odaballagott Niall mellé, majd miután énekléssel felköszöntöttük, nekiláttunk a mennyei édesség elfogyasztásának. Sajnáltam, hogy nem tudtam elmondani neki, amit akartam, de gondoltam, hogy később ezt probléma nélkül megtehetem majd.
- Nagyon köszönöm mindenkinek - szólalt meg Harry hangosan, ezzel meghálálva a sok jókívánságot.
Ezek után még néhány barátjával váltott pár szót, majd ismét odajött hozzám, leült mellém, és szorosan átkarolt.
- Mit akartál mondani? - kérdezte fürkésző tekintettel.
- Hát...
- De előbb én szeretnék mondani, illetve inkább kérdezni valamit - szakított félbe.
- Igen? És mit? - kérdeztem kissé ijedten. Ilyenkor mindig bennem van a félelem, hogy most valami borzasztóan rossz dolgot fog közölni velem, de igyekeztem optimista maradni.
- Grace, nyugi, semmi rossz dologról nincs szó - nyugtatott nevetve. - Láttam az arcodon az ijedelmet.
- Túl jól ismersz - sütöttem le szemeimet kuncogva, majd belefúrtam fejem vállába.
- Szóval, a dolog, amiről beszélni szeretnék, semmiképpen sem nevezhető rossznak, viszont annál inkább komolynak.
- Kezdesz megint megrémíteni - néztem rá kétségbeesetten. - Egyébként ha ilyen komoly dologról van szó, akkor biztos hogy a szülinapi bulid a legmegfelelőbb alkalom a közlésére?
- Az alkalom most tökéletes - bólintott. - Tehát... Grace, én komolyan gondolom veled a dolgokat. Nagyon komolyan.
- Persze, én is - értettem egyet.
- Amiről pedig szó van, azt már régóta fontolgatom a fejemben. Mivel én már tizenkilenc vagyok, te pedig hamarosan tizennyolc... - Komolyan fogalmam sem volt arról, hogy mire akar kilyukadni, de gyanítottam, hogy egyelőre nem akar összeházasodni, a nagyon közeli jövőben pedig gyereket sem tervez. Ezek azért eléggé - finoman szólva - koraiak lettek volna. De akkor mégis miről beszél?
- Igen? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Grace, szeretném, ha hamarosan összeköltöznénk.
Abban a pillanatban egyetlen dologban voltam biztos. Méghozzá abban, hogy totálisan lesokkolódtam. Elsősorban a boldogságtól, mert ez egy elég stabil bizonyítéka volt annak, hogy Harry tényleg komolyan gondolja velem a dolgokat, és nem csak süket duma volt az, hogy több hülyeséget nem fog csinálni. Viszont ez a bejelentés azt eredményezte, hogy még inkább elbizonytalanodtam. Hiszen ki állna ellen Harry akaratának a helyemben? Az enyhén szólva idióta lenne. De ha összeköltözünk, akkor mégis hogyan menjek a Juilliard-ra? Ugyanis gyanítottam, hogy Harrynek nem áll szándékában New Yorkba költözni. Hiszen az otthona Anglia, és most már én is ezt az országot tekintem annak. Ismételten két tűz közé kerültem.
- Hű... Hát... Nos, én nem nagyon tudom mit mondhatnék erre - dadogtam össze-vissza, majd nyeltem egy nagyot.
- Hé, nyugi - ölelt magához nevetve. - Azért ennyire nem volt sokkoló ez a hír. Legalábbis remélem - nézett rám vigyorogva.
- Hát sokkolónak sokkoló volt, de abszolút jó értelemben - mosolyodtam el, majd vettem egy mély levegőt. - Harry, fantasztikus lenne összeköltözni veled - mondtam meghatottan, majd szorosan átöleltem.
- Komolyan mondod?
- Halálosan komolyan - bólintottam halvány mosollyal arcomon. - El sem tudnék képzelni ennél jobbat.
- Hát én sem - puszilta meg fejem. - És te mit akartál mondani?
- Öhm, semmit - nyögtem ki, majd legyintettem egyet. - Nem fontos.
- Biztos?
- Igen - bólintottam, majd festettem egy mosolyt arcomra.
Mégsem tartottam annyira jó ötletnek elmondani neki az egyetemes dolgot, hiszen akkor ennek az egész tervnek biztosan annyi. De Harry olyan lelkes volt... És tulajdonképpen én is. Talán mások korainak gondolnák ezt az egész "költözzünk össze" dolgot, de én nem. És ő sem. Hiszen biztosak vagyunk az érzéseinkben. Szeretjük egymást. Akkor meg mi ezzel a probléma? Semmi.
A továbbiakban egyrészt majd' kiugrottam a bőrömből, annyira boldog voltam, másrészről pedig az egyetemes dolog folyton ott motoszkált az agyamban, amitől folytonos bizonytalanságot éreztem magamban.
Viszont megpróbáltam a negatív gondolatokat száműzni a fejemből, és már csak Harryért is abszolút jól érezni magam.
Még Jade is magához képest meglepően jókedvű volt. Ugyan nem táncolt, és kissé magányosnak tűnt Zayn nélkül, de alapjában véve jól elvolt. Ő nem vett Harrynek ajándékot, mondván az ünnepelt örüljön annak, hogy egyáltalán hajlandó volt eljönni. Ez olyan Jade-es, de mi így szeretjük őt.
A társaság nagyjából több mint háromnegyede rengeteget ivott, ebből kifolyólag nem kicsit be voltak csípve. Ez alól még April sem jelentett kivételt, aki már majdnem tizenkilenc volt, így simán megtehette, hogy iszik egy kicsit. Valójában én is megtehettem volna, nem hiszem, hogy bármi komolyabb következményei lettek volna, de ennek ellenére sem ittam. Na jó, egy koktélt igen, de az édeskevés ahhoz, hogy berúgjak. Így én józanul mulattam az este további részében, de nekem nem is volt szükségem italokra meg még Isten tudja milyen szerekre ahhoz, hogy jól érezzem magam.
A táncolásban egy idő után kifáradtam, így arra a döntésre jutottam, hogy leülök egy kicsit. Mosolyogva figyeltem riszáló barátaimat, ebbe a tevékenységbe pedig annyira bele is feledkeztem, hogy észre sem vettem, időközben April lehuppant mellém.
- Jól érzed magad? - kérdezte hangosan, ugyanis a dübörgő zene miatt még mindig alig lehetett normálisan hallani.
- Remekül - válaszoltam mosolyogva. - És te?
- Én is nagyon-nagyon jól - mondta kuncogva, mire akaratlanul is felnevettem. April nagyon aranyos, amikor be van csiccsentve. - És úgy látom Jade is így van ezzel - mutatott nővérem felé, aki éppen valami nagydarab pasival beszélgetett. A világ összes pénzével sem lehetne őt rávenni, hogy táncoljon, de komolyan. Ő inkább a bulikban is csak leül a sarokban, de ha valaki idegesíti, annak különösebb okok nélkül is előszeretettel beszól. Tehát ő inkább az a megfigyelő fajta. A másokról alkotott véleményét viszont tényleg soha nem rejti véka alá.
Időközben Harry is csatlakozott közénk, aki az előbb még táncolt, meg valami italt is láttam a kezében. Már a tekintetén is látszott, hogy elég részeg.
- Hello csajok - dobta le magát mellém, majd átkarolt, és valamit belemorgott a fülembe, amiből semmit sem értettem. Kissé kellemetlen szagot árasztott magából a sok pia miatt, de a meglepően finom illatú kölnije ezt a bűzt némiképp kompenzálta.
- April, valamit el kell mondanunk - nézett barátnőnkre Harry.
- Igen? És mit? - kérdezte, majd vigyorogva várta a választ.
- Grace és én valószínűleg a közeljövőben összeköltözünk - válaszolta Harry kissé talán túlságosan is lelkesen. Eléggé felpörgött a sok alkohol miatt.
- Komolyan? Hű... Hát ez, ez sokként ért - mondta meglepetten. - De ez remek! Viszont Grace, akkor mi lesz a Juilliardos ösztöndíjjal és az egyéves előképzéssel?
Túl későn fogtam fel, hogy miről is beszél tulajdonképpen April. Már nem tudtam belé fojtani a szót, így Harry is tudomást szerzett a hírről, melyet egyelőre jobban szerettem volna inkább titokban tartani. Hiszen ez az egész összeköltözéses dolog és az egyetemi ösztöndíj erősen keresztezte egymást. Az összeköltözést nyilván Harry is a tizennyolcadik szülinapom tájékára tervezte, a Juilliardban pedig akkor kezdődne az az előképzés, szeptemberben. Mivel jobban szerettem volna befolyásolás nélkül, magamban megvitatni ezt a dolgot, ezért nem mondtam el végül Harrynek. De most Aprilnek sikeresen kicsúszott a száján. Bár nyilván nem tudta, hogy ez engem rosszul fog érinteni, de akkor is... Most jó nagy galibát csinált nekem.
- Milyen ösztöndíj és előképzés? - mosolyodott el erőltetetten Harry, majd kérdő tekintettel rám nézett. Hirtelen annyira megvilágosodott a tekintete, hogy úgy tűnt, máris egy csettintésre kijózanodott.
- Te nem tudtál róla? - szólalt meg April, majd ajkába harapott. - Hoppá...
- Harry, én el akartam mondani... - kezdtem bele zavartan, majd vetettem egy lesújtó pillantást Aprilre.
- Szerintem én most inkább magatokra hagylak titeket - köhintett barátnőm, majd felállt, és elsétált Niallhöz.
Egy pillanatra utánanéztem, majd ismét Harryre szegeztem tekintetem.
- Tulajdonképpen miről is van szó? - fonta össze maga előtt karjait. - Hallgatlak.
- Tegnap kaptam egy levelet. A Juilliardról. Egy egyéves előképzést és a továbbiakban ösztöndíjat ajánlanak nekem.
- Ezt akartad elmondani az előbb? - fúrta mélyen tekintetét enyémbe.
- Igen...
- És miért nem tetted meg? - kérdezte magyarázatot várva.
- Mert előjöttél ezzel az egész összeköltözéssel, és ez olyan jó ötletnek tűnt! Az egyetem viszont keresztezné ezeket a terveket, és...
- De Grace, miért nem akartad elmondani? Előbb-utóbb úgyis tudomást szereztem volna róla valahonnan. És egyébként is, mit vártál? Hogy majd azt mondom, ne menj? Ez egy fantasztikus lehetőség, amit meg kell ragadnod!
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani! Pontosan ezért nem mondtam végül mégsem el. És természetesen rajtad kívül mindenki más is ezen a véleményen van. De mi van, ha én nem akarok arra az egyetemre menni? Mi van, ha inkább itt akarok maradni, Londonban? Hiszen tanulni itt is tudok. És...
- És? És mi? Grace, ne hülyéskedj velem! Te is tudod, hogy butaságot beszélsz. Hiszen az Isten szerelmére! A Juilliard a szóban forgó iskola, nem holmi kisegítő. Fel tudod ezt fogni? A világ egyik leghíresebb intézménye! Hálát kellene adnod azért, hogy ekkora lehetőséggel ajándékozott meg a sors!
Ebben abszolút igaza volt. Talán eddig úgy igazán még bele se gondoltam, hogy milyen jelentőségű tulajdonképpen ez az egész. De jelen pillanatban mégis úgy éreztem, hogy magam sem tudom mit akarok igazán, és hogy senki sem tud megérteni.
- Tudom, de... - Már megint csak dadogtam, magabiztosságom pedig teljesen alábbhagyott, mivel én sem tudtam, tulajdonképpen mit akarok mondani.
- Nem, nem tudod! Ráadásul, nem is akartál szólni nekem! - nevetett fel gúnyos, erősen ironikus hanglejtéssel. Tudtam, hogy valójában semmi kedve nevetni, mert semmi szórakoztatót nem talál a dologban.
- Te is tudod, hogy miért nem! Mindenki befolyásolni akar.
- Nem befolyásolni akarnak, csak segíteni, hogy jól dönts! - vágott vissza azonnal.
- És miből gondolod, hogy nekem az a "jó" döntés, ami szerintetek az? Arra még nem is gondoltatok, hogy nekem esetleg más lenne a jó? - hangsúlyoztam ki az utolsó szót, majd mélyen belenéztem szemeibe.
- Látod, most bizonyítottad be, hogy neked pontosan a Juilliardon a helyed! Mi értelme lenne bármikor is összeköltöznünk, ha egy olyan napot sem tudunk együtt tölteni - még a szülinapomat sem -, amikor nem veszekedünk? Belegondoltál már ebbe?
Fájt, amit mondott. Őszintén, nagyon fájt. Persze valamilyen szempontból jót akart nekem, de az utolsó mondatai egyáltalán nem erről árulkodtak. Gyakorlatilag annak felelt meg számomra a mondandója, hogy "ó, akár szakíthatnánk is, hiszen tök értelmetlen együtt lennünk, ha így senkinek sem jó". De nem akartam még egyszer, és ezúttal talán örökre elveszíteni Harryt. Már a gondolatba is majd' beleőrültem.
És beismerem, az egész Juilliard-témában idiótán viselkedtem. Ezen nincs mit tagadni. De amit Harry az imént mondott, azt nem tudtam mire vélni.
Tátott szájjal meredtem rá, megpróbálva feldolgozni szinte fojtogató érzést keltő mondandóját. Egy szó sem jött ki a torkomon, ugyanis fájt. Nagyon fájt az, amit a fejemhez vágott. Egyáltalán azt sem tudtam megérteni, hogy vajon milyen burkolt üzenete van a mondandójának. Talán mégis szakítani akar? De az előbb még össze akart velem költözni... Most meg már hirtelen szándékában áll inkább elküldeni a világ másik felére, mondván, hogy egymás nélkül talán mindkettőnknek jobb lenne?
Azonban azt, ami akkor a torkomon akadt, még egy ideig nem sikerült tudatnom Harryvel, ugyanis Jade falfehér arccal közeledett felénk, szemei pedig már messziről észrevehetően is könnyesek voltak. Ahogy megláttam nővéremet, azonnal hatalmába kerített egy borzasztó érzés. Nem tudtam volna megmondani, pontosan milyen, de pokolian rossz volt.
Megállt előttünk, majd megpróbálva visszatartani a sírást, egy mély lélegzet kíséretében megszólalt.
- A kórházból hívtak - suttogta halk, üres hangon, mire mellkasomra hirtelen hatalmas súly nehezedett. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy miről, pontosabban kiről van szó akkor, amikor egy ilyen mondattal kezdődik valamelyikünk mondandója. Ez pedig kétségtelenül csakis apa lehet.
- Mi? Ugye... Ugye nem? - kérdeztem dadogva, majd hirtelen támadt egy olyan érzésem, mintha a talaj megingott volna alattam. De ez egyáltalán nem volt kellemesnek nevezhető.
- Grace... Életveszélyes állapotban van - válaszolta meg mindig ugyanolyan halkan, majd észrevettem, hogy lassan legördül egy könnycsepp arcán.
És akkor végérvényesen összetörtem.


Na, Harry szülinapjának rendkívül "csodálatos" vége volt, mondhatom. És itt az élet egy újabb bizonyítéka arra, hogy hogyan válhat egy rémálommá csupán egyetlen pillanat alatt mindaz, ami eddig szépnek és kiegyensúlyozottnak tűnt.
Zokogni akartam. Semmi mást, csak zokogni. De amit akkor éreztem, még annál is rosszabb volt, mint amikor az ember úgy érzi, hogy a feltörni készülő sírás menten szétszakítja a mellkasát. Nem, ez még annál is rosszabb volt. Az a mérhetetlen üresség, ami bennem tátongott, borzasztóbb volt az eddigi összes érzésemnél.
Csak ültem ott a számomra eddig szinte teljesen ismeretlen kórház folyosóján, miközben körülöttem az összes családtagom vagy halkan, vagy meglehetősen hangosan zokogott. Én azonban mint mondtam, nem tudtam. A szemeim könnyesek voltak, de sírni nem tudtam. Rengeteg érzés kavargott bennem. Olyanok, amelyekre eddig akár csak gondolni is féltem. Szembesülni azzal, hogy apa elvesztése már csak egy karnyújtásnyira volt, kínzó fájdalmat jelentett. De hát mit tehettünk volna? Már csak imádkozni tudtunk, hogy kapjunk még egy kis időt. Egy kis időt, hogy apával lehessünk. Úgy, hogy még él, és képes velünk kommunikálni. Nekem csak egy röpke perc is elég lett volna. Bármit megadtam volna azért, hogy még egyszer utoljára beszélhessek vele, és a szemébe nézhessek.
Valószínűleg a körülöttem lévőknek is szemmel látható volt a bennem kongó hatalmas, végeláthatatlan üresség, ugyanis szótlanul ültem egy helyben, és folyamatosan csupán egy pontot bámultam a falon. Cseppet sem nyújtottam olyan látványt, mint akivel minden rendben van. De hiszen hogy is lehetett volna? A rákos apámnak egy hajszálon múlott az élete. Az esélye annak, hogy a mai éjszaka valami hihetetlenül csodálatos és pozitív eseménnyel fog végződni pedig nagyjából egyenlő volt a nullával. Nem mondanám magam pesszimistának, egyáltalán nem. Viszont Jade mellett megtanultam valami másnak lenni. Méghozzá realistának. És ha ilyen nézőpontból néztem a dolgokat, nem tűnt valószínűnek, hogy a mindannyiunk által annyira remélt csoda be fog következni. Emiatt pedig úgy éreztem, hogy menten megszakad a szívem.
Mikor Jade közölte velünk Harry partiján a szörnyű hírt, kérdés sem volt, hogy azonnal eljövünk a kórházba, és barátom is így cselekedett, annak ellenére, hogy az ő születésnapját ünnepeltük. Ez ismét egy apró gesztus volt tőle, ami nekem mindennél többet jelentett. Ezekkel a dolgokkal tudja nekem igazán bizonyítani, hogy tényleg szeret. És annak ellenére is, hogy éppen abban a percben vesztünk gyakorlatilag össze, kérdés sem volt, hogy elkísér a kórházba.
Ez még a texasi esetnél is ezerszer rosszabb volt. Hiszen akkor még nem arról volt szó, hogy apa gyakorlatilag bármelyik pillanatban meghalhat, ugyanis konkrétan küzdeni kell az életben maradáséért, de itt most ez történt. Én pedig belehaltam már a gondolatba is, hogy tényleg nélküle kelljen felnőjünk. Persze, ennek a tudata eddig is bennem volt, de egyszer sem gondoltam bele igazán, hogy milyen lenne tényleg elveszíteni őt.
Hihetetlen, hogy a szeretteink, de akár egy kevésbé közeli ismerős létezését is mennyire természetesnek vesszük. A hétköznapok rohanásában fel sem tűnik, hogy például a szüleink mennyire sok mindent megtesznek értünk, és hogy mennyire szeretnek. Nekünk adja magát, hogy minden egyes nap mellettünk állnak - valakik közelebbről, valakik pedig távolabbról. Mikor azonban elveszítjük őket, vagy elég valószínűleg tartjuk, hogy el fogjuk veszíteni őket, hirtelen értelmet nyer az a sok apróság, amit eddig abszolút figyelmen kívül hagytunk. És akkor rájövünk, hogy mennyivel jobban meg kellett volna becsülnünk azt, ami addig magától értetődő volt.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Megan odabújik hozzám, és szipogva suttogni kezd.
- Most akkor lehet, hogy örökre elveszítjük apát? - kérdezte könnyeivel küszködve. Szerintem még ő sem tudta igazán felfogni ezt az egészet. És valószínűleg egyikünk se.
- Nem tudom, Meg... - motyogtam elkeseredetten, majd magamhoz öleltem, és közben éreztem, hogy lefolyik egy könnycsepp arcomon.
Onnantól kezdve pedig már magától hullott a többi is, szépen lassan pedig már úgy sírtam, hogy nem is bírtam abbahagyni. Ez valamiféle érzelmi kitörés volt. Leginkább egy vulkánhoz tudnám hasonlítani. Ami egy csomó ideig szunnyadt benned, most hirtelen lávaként tör ki belőled. És nem tudod megállítani.
Időközben Megant leváltotta Harry, akivel elméletben most "össze voltunk veszve", de akkor már a büszkeségünk teljesen elhanyagolható tényezővé vált. Csak az számított, hogy ő itt van nekem, és ezt éreztette is velem. Szorosan ölelt magához, és egy percre sem engedett el. Akkorra már teljesen józan volt, amit a történések végett nem is csodálok. Nehéz éjszaka volt ez az ő számára is.
- Ne haragudj rám, kérlek - suttogtam, majd rádöntöttem fejem mellkasára.
- Shh, semmi baj - nyugtatott, miközben hajamat simogatta. - Túlreagáltam a dolgot. De szeretlek. Nagyon. Úgyhogy ezzel most ne is törődjünk.
Még szorosabban átöleltem, azonban a sírást még mindig nem tudtam abbahagyni. De ebben a helyzetben mi mást tehettem volna? Még Jade is el-elkönnyezte magát néha, viszont ő próbált erősnek mutatkozni. De igazából egyikünk sem volt az. Akiknek fontos volt apa, azok ezen az éjszakán mind-mind összetörtek.

Hirtelen felkaptam fejem, mikor meghallottam, hogy egy orvos áll meg előttünk, aki nem olyan régen még apa életéért küzdött. Néhány órával ezelőtt még azt mondták, hogy egy apró reménysugár van az életben tartására. Most azonban, amikor a doktor úr elénk lépett, már bármi lehetséges volt. Fel kellett készülnünk a jó és a rossz hírre egyaránt.
A kezelőorvos nagyot sóhajtott, majd megszólalt.
- Sajnálom, már nem tudtuk megmenteni.